David
nem kérdezte merre lakom, valószínűleg nem is tervezte, hogy hazavisz. Mégsem
aggódtam egy percig sem azon, hogy éppen most rabolnak el. Végül is a
fotosóknak köszönhetően elég sok képi bizonyíték állna rendelkezésre az ügyben,
nem? És az elmúlt percek történései olyan sokkolóak voltak, hogy szükségem volt
még egy kis időre, hogy mindezt megemésszem. És az arcomba csapódó hűs szél, a
városi éjszaka sötétje meg a motor monoton búgása tökéletes nyugalmat
biztosítottak hozzá.
Úgy
félóra szótlan motorozás után egy csendes, kertvárosi utcában David lassított
és megállt egy ház előtt, amely látszólag semmiben sem különbözött a többitől. Ám
amikor beleszagoltam levegőbe, majdhogynem felkiáltottam örömömben: egy pékség!
Egy igazi, messzire illatozó pékségnél vagyunk! Mintha csak erre várt volna,
hangosan megkordult a gyomrom.
-
Hallom, nem tévedtem, amikor arra gondoltam, rád férne már egy reggeli –
nevetett David, amint lekászálódott a motorról, majd nekem is segített
leszállni.
Közelebb
lépve észrevettem, hogy fény szűrődik ki odabentről. És valami más is:
fenséges, friss kenyérillat. Szinte láttam magam előtt, ahogyan benn a forró
keméncéből a pék éppen előhúzza hatalmas lapátján a ropogós, gőzölgő cipókat.
Már a gondolattól is úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlan afrikai
menekült, aki már hónapok óta nem látott rendes ételt.
- Na, bemegyünk?
– kérdezte mellettem David kizökkentve kenyérillatú ábrándjaimból. Persze
egyáltalán nem ellenkeztem, amikor ő válaszra sem várva kézen fogott és az
épület felé húzott.
Öt
perccel később a pékség eladóterében egy kerek kis asztalnál ücsörögtem, meleg
croissant-t majszolva és forró, erős kávét kortyolgatva. A tökéletes este tökéletes befejezése! – gondoltam magamban, amint
végignéztem a félsötét helyen, ahol körülöttünk a többi asztalra felpakolt
székek és a még üres pultok árulkodtak, hogy bizonyos értelemben még el sem
kezdődött a nap. Miközben azzal a boldog tudattal reggeliztem, hogy a város
legelső croissant-ja nekem jutott, Davidet figyeltem, aki arra hivatkozva, hogy
felhívja az apját tájékoztatni a sikeresen kivitelezett akcióról, az épület
előtt, az ablak alatt járkált és hevesen magyarázott.
- Minden
rendben? – kérdeztem, amikor nem sokkal később homlokráncolva visszatért.
- Persze
– felelte és egy másodperc alatt rendezte feszült vonásait. – Kérsz még kávét?
Túl
fáradt voltam ahhoz, hogy ne hagyjam terelni. Szóval nem firtattam a dolgot.
- Nem,
köszönöm. Ha még egyet iszom, nem fogok tudni elaludni, márpedig szükségem
lenne a pihenésre a ma éjjel után.
- Miért,
van valami fontos jelenésed, ahova nem állíthatsz be kialvatlanul?
-
Jelenésem? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Hát,
ti sztárok ilyesmikkel töltitek a napjaitokat, nem? – dőlt hátra vigyorogva a
székén.
- Nem
vagyok sztár – grimaszoltam rá. – Ha éppen tudni akarod, a legközelebbi
„jelenésem” a suliban lesz holnap, Murray professzor vizsgáján.
-
Murray? – hüledezett David. – Jonathan Murray professzor, a makroökonómia
atyja?
- Talán
ismered? – kérdeztem, miközben pótcselekvésként a croissant maradékát téptem
morzsányi darabokra.
- Engem
is tanít – kacsintott rám David.
Most
rajtam volt a sor, hogy csodálkozzak.
- Csak
nem azt akarod mondani ezzel, hogy te is a Business Schoolra jársz?
- Nyáron
végzek – válaszolta büszkén.
Innentől
kezdve természetesen egy pillanatig sem volt gond a beszédtéma. Alaposan
kiveséztük az egyetem témakörét, s mivel David eggyel felettem járt, bőven
ellátott tanácsokkal. Azt hiszem, élvezte is rendesen, hogy mennyivel többet
tud már arról, mint mennek a dolgok a suliban, én meg amilyen lelkes voltam még
mindig, ha a suli került szóba, hálás közönség voltam. Észre sem vettük, hogy
időközben kivilágosodott körülöttünk, a boltba behozták a rengetegféle friss
pékárut, és az első vásárlók, a legkorábban munkába indulók meg is érkeztek a
reggelijükért. Frissen főzött kávé és meleg kenyér illata keveredett össze
álmos emberek beszédének halk morajával.
Minderről persze
alig vettem tudomást, hiszen ott ült velem szemben az a srác, aki egyre inkább
úgy tűnt, nekem teremtetett: jóképű volt és okos. És ha nem is nevezhettem a
világ legközvetlenebb, legbarátságosabb emberének, nekem mégis olyan volt, mintha
ott lógott volna a nyakában egy díszes, „Della Hudsonnak” feliratú
ajándékkísérő kártya. Mintha abban a felfordulásban, amellyé az utóbbi hetekben
az életem vált, kaptam volna egy biztos pontot, ahol megpihenhettem, ahol nem
kellett állandóan azon agyalnom, vajon helyesen cselekszem-e. Mert nem akartam
azzal foglalkozni, hogy nem bízok-e meg benne túl gyorsan, hogy nem
vakmerőség-e ilyen hamar Davidet segítőkész idegenből valami mássá előléptetni.
Nem, ne érts félre, nem szerettem bele mindössze egy kávé és egy croissant
között, csak egyszerűen olyat tettem, amit már régen, sőt talán soha:
elengedtem magam mellette. És ekkor nem voltak ott velem a jólismert barátok, a
vigyázó báty vagy akárcsak egy-két koktél jótékony segítsége. Mégis hátradőltem,
és nem mérlegelve a lehetőségeket, a következményeket megnyíltam előtte. Már
rég nem az iskoláról beszéltünk, sőt már rég nem ő volt az, aki beszélt és én,
aki hallgattam. Csak meséltem neki. Gondolkodás nélkül válaszoltam a
kérdéseire, legyen szó családról, barátokról, munkáról. Tudtam, hogy rövid időn
belül nyitott könyv leszek előtte, de nem érdekelt. Az élmény annyira új volt,
én sosem tartoztam azok közé, akik rögtön az életük történetével traktálják az
első útjukba kerülő idegent. De most jól esett kipróbálni, milyen is ez. Talán
a fáradtság tette, talán a menekülésünk közös kalandja. Én mindenesetre
szerettem volna hinni, hogy ösztönösen megéreztem, Davidben megbízhatok.
Reméltem, nem hagy cserben az emberismeretem.
A mobilom
csörgése szakított félbe, amikor éppen a vidéken élő nagyszüleimnél töltött
nyarakról meséltem. Ismeretlen szám volt.
- Igen? – szóltam
a telefonba.
- Della?
Itt Cassie Morton, szívem – csicseregte egy barátságos női hang. Kicsit túl
közvetlennek tűnt az én ízlésemnek, de nem volt taszító. Ami azért nagy előny,
ha az ember ügynökéről van szó. Aki élete végéig szívemnek fogja szólítani. –
Épp most hallottam a kis incidensről a Supersonicnál.