Változás #6

Már itt is a folytatás! :)

           David nem kérdezte merre lakom, valószínűleg nem is tervezte, hogy hazavisz. Mégsem aggódtam egy percig sem azon, hogy éppen most rabolnak el. Végül is a fotosóknak köszönhetően elég sok képi bizonyíték állna rendelkezésre az ügyben, nem? És az elmúlt percek történései olyan sokkolóak voltak, hogy szükségem volt még egy kis időre, hogy mindezt megemésszem. És az arcomba csapódó hűs szél, a városi éjszaka sötétje meg a motor monoton búgása tökéletes nyugalmat biztosítottak hozzá.

            Úgy félóra szótlan motorozás után egy csendes, kertvárosi utcában David lassított és megállt egy ház előtt, amely látszólag semmiben sem különbözött a többitől. Ám amikor beleszagoltam levegőbe, majdhogynem felkiáltottam örömömben: egy pékség! Egy igazi, messzire illatozó pékségnél vagyunk! Mintha csak erre várt volna, hangosan megkordult a gyomrom.

            - Hallom, nem tévedtem, amikor arra gondoltam, rád férne már egy reggeli – nevetett David, amint lekászálódott a motorról, majd nekem is segített leszállni.

            Közelebb lépve észrevettem, hogy fény szűrődik ki odabentről. És valami más is: fenséges, friss kenyérillat. Szinte láttam magam előtt, ahogyan benn a forró keméncéből a pék éppen előhúzza hatalmas lapátján a ropogós, gőzölgő cipókat. Már a gondolattól is úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlan afrikai menekült, aki már hónapok óta nem látott rendes ételt.

            - Na, bemegyünk? – kérdezte mellettem David kizökkentve kenyérillatú ábrándjaimból. Persze egyáltalán nem ellenkeztem, amikor ő válaszra sem várva kézen fogott és az épület felé húzott.

            Öt perccel később a pékség eladóterében egy kerek kis asztalnál ücsörögtem, meleg croissant-t majszolva és forró, erős kávét kortyolgatva. A tökéletes este tökéletes befejezése! – gondoltam magamban, amint végignéztem a félsötét helyen, ahol körülöttünk a többi asztalra felpakolt székek és a még üres pultok árulkodtak, hogy bizonyos értelemben még el sem kezdődött a nap. Miközben azzal a boldog tudattal reggeliztem, hogy a város legelső croissant-ja nekem jutott, Davidet figyeltem, aki arra hivatkozva, hogy felhívja az apját tájékoztatni a sikeresen kivitelezett akcióról, az épület előtt, az ablak alatt járkált és hevesen magyarázott.

            - Minden rendben? – kérdeztem, amikor nem sokkal később homlokráncolva visszatért.

            - Persze – felelte és egy másodperc alatt rendezte feszült vonásait. – Kérsz még kávét?

            Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ne hagyjam terelni. Szóval nem firtattam a dolgot.

            - Nem, köszönöm. Ha még egyet iszom, nem fogok tudni elaludni, márpedig szükségem lenne a pihenésre a ma éjjel után.

            - Miért, van valami fontos jelenésed, ahova nem állíthatsz be kialvatlanul?

            - Jelenésem? – kérdeztem vissza értetlenül.

            - Hát, ti sztárok ilyesmikkel töltitek a napjaitokat, nem? – dőlt hátra vigyorogva a székén.

            - Nem vagyok sztár – grimaszoltam rá. – Ha éppen tudni akarod, a legközelebbi „jelenésem” a suliban lesz holnap, Murray professzor vizsgáján.

            - Murray? – hüledezett David. – Jonathan Murray professzor, a makroökonómia atyja?

            - Talán ismered? – kérdeztem, miközben pótcselekvésként a croissant maradékát téptem morzsányi darabokra.

            - Engem is tanít – kacsintott rám David.

            Most rajtam volt a sor, hogy csodálkozzak.

            - Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy te is a Business Schoolra jársz?

            - Nyáron végzek – válaszolta büszkén.

            Innentől kezdve természetesen egy pillanatig sem volt gond a beszédtéma. Alaposan kiveséztük az egyetem témakörét, s mivel David eggyel felettem járt, bőven ellátott tanácsokkal. Azt hiszem, élvezte is rendesen, hogy mennyivel többet tud már arról, mint mennek a dolgok a suliban, én meg amilyen lelkes voltam még mindig, ha a suli került szóba, hálás közönség voltam. Észre sem vettük, hogy időközben kivilágosodott körülöttünk, a boltba behozták a rengetegféle friss pékárut, és az első vásárlók, a legkorábban munkába indulók meg is érkeztek a reggelijükért. Frissen főzött kávé és meleg kenyér illata keveredett össze álmos emberek beszédének halk morajával.

Minderről persze alig vettem tudomást, hiszen ott ült velem szemben az a srác, aki egyre inkább úgy tűnt, nekem teremtetett: jóképű volt és okos. És ha nem is nevezhettem a világ legközvetlenebb, legbarátságosabb emberének, nekem mégis olyan volt, mintha ott lógott volna a nyakában egy díszes, „Della Hudsonnak” feliratú ajándékkísérő kártya. Mintha abban a felfordulásban, amellyé az utóbbi hetekben az életem vált, kaptam volna egy biztos pontot, ahol megpihenhettem, ahol nem kellett állandóan azon agyalnom, vajon helyesen cselekszem-e. Mert nem akartam azzal foglalkozni, hogy nem bízok-e meg benne túl gyorsan, hogy nem vakmerőség-e ilyen hamar Davidet segítőkész idegenből valami mássá előléptetni. Nem, ne érts félre, nem szerettem bele mindössze egy kávé és egy croissant között, csak egyszerűen olyat tettem, amit már régen, sőt talán soha: elengedtem magam mellette. És ekkor nem voltak ott velem a jólismert barátok, a vigyázó báty vagy akárcsak egy-két koktél jótékony segítsége. Mégis hátradőltem, és nem mérlegelve a lehetőségeket, a következményeket megnyíltam előtte. Már rég nem az iskoláról beszéltünk, sőt már rég nem ő volt az, aki beszélt és én, aki hallgattam. Csak meséltem neki. Gondolkodás nélkül válaszoltam a kérdéseire, legyen szó családról, barátokról, munkáról. Tudtam, hogy rövid időn belül nyitott könyv leszek előtte, de nem érdekelt. Az élmény annyira új volt, én sosem tartoztam azok közé, akik rögtön az életük történetével traktálják az első útjukba kerülő idegent. De most jól esett kipróbálni, milyen is ez. Talán a fáradtság tette, talán a menekülésünk közös kalandja. Én mindenesetre szerettem volna hinni, hogy ösztönösen megéreztem, Davidben megbízhatok. Reméltem, nem hagy cserben az emberismeretem.

A mobilom csörgése szakított félbe, amikor éppen a vidéken élő nagyszüleimnél töltött nyarakról meséltem. Ismeretlen szám volt.

- Igen? – szóltam a telefonba.

            - Della? Itt Cassie Morton, szívem – csicseregte egy barátságos női hang. Kicsit túl közvetlennek tűnt az én ízlésemnek, de nem volt taszító. Ami azért nagy előny, ha az ember ügynökéről van szó. Aki élete végéig szívemnek fogja szólítani. – Épp most hallottam a kis incidensről a Supersonicnál.  

Változás #5

Hosszú-hosszú idő után...

Figyelted, hogy a fickó egyszer sem mondta a nevemet? Persze, hiszen neki sem volt elképzelése arról, ki lehetek. Mint ahogyan senki másnak sem, de Natasha rajongása ez egyszer kifejezetten jól jött: a férfi alighanem gyorsan intézkedett, mert mindannyian vip-kiszolgálást kaptunk a klubban. Sorra hozták a különlegesebbnél különlegesebb koktélokat, megkaptuk a legjobb asztalt, és a dj rendszeresen odajött hozzánk megkérdezni, hogy milyen zenét szeretnénk. Ezt nevezem bulinak!

            A dolog hátulütője az volt, hogy egyre-másra jöttek az emberek autogramért és közös fotóért. Lövésük sem volt, ki lehettem, de biztos, ami biztos alapon nem akarták elmulasztani a lehetőséget, hogy egy hírességgel találkozhattak. Hát nem őrület?

            Mindezt még el is viseltem volna, hiszen ezt leszámítva igazán remek este volt. Fergeteges volt a hangulat, remek a zene, rengeteget táncoltunk és nevettünk, csodálatosan mulattunk. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy addigi életem legfantasztikusabb bulija volt. Ám egyszer csak minden elromlott.

            Éppen egy húszperces táncetapból értem vissza Stacyvel az asztalunkhoz, s fáradtan nyúltam a koktélomért. Rajtunk kívül csak Rosie és René ültek ott, előbbi épp a színházáról mesélt kollégámnak, akik lelkesen hallgatta. Amy összefutott pár ismerőssel a suliból és velük beszélgetett a bárpultnál. Ralph és Natasha pedig természetesen egymásba gabalyodva táncoltak, figyelmen kívül hagyva, hogy épp egy iszonyatosan pörgős, gyors számot játszott a dj.

            És ekkor vaku villant mellettem. Automatikusan odanéztem, s az elsőt több másik villanás követte sorozatban. Ledermedtem, fogalmam sem volt, mit tegyek. Mentségemre szóljon, teljesen új volt a helyzet. Azt sejtettem ugyan, hogy nem kötelességem tűrni a dolgot, de hova, hogyan meneküljek?

            Stacy hirtelen felpattant és eltakart a fotósok hada elől, amely nagyobb volt, mint amire számítottam.

            - Fuss – súgta nekem, majd szélesen mosolygott a kamerákba. – Nahát, fiúk, micsoda megtiszteltetés, hogy egy magamfajta kezdő színésznőnek ekkora figyelmet tulajdonítanak!

            René, akit időközben szintén kiszúrt pár fotós, egy pillanat alatt eltűnt a tömegben. Ő nyilván jobban hozzá volt már szokva az efféle szituációkhoz. Követtem a példáját, s magam is az emberek közé vetettem magam. Hamar rájöttem, hogy őt nem fogom utolérni, már csak azért sem, mert nem is tudtam, milyen irányba indult. Így hát céltalanul törtem magamnak az utat a táncolók között, egyfolytában a bocs szót hajtogatva.

            Azonban a tömegnek egyszer vége lett, s én nem tudtam, merre induljak tovább. Vajon hol lehetett a kijárat?

            Ebben a pillanatban egy nem túl feltűnő ajtó nyílt mellettem, amelyen egy erős kéz berántott. Egy pillanattal később egy sötét helyiségben találtam magam, az ajtó már be is csukódott mögöttem. Mielőtt még pánikba eshettem volna, felgyúlt a villany és körülnézhettem. Egy iroda-féleségben találtam magam: szűkös szoba íróasztallal, mögötte bőr forgószékkel, néhány iratszekrénnyel és egy rácsos ablakkal, amely alapból lehetetlenné tette a menekülést. Ja, és volt ott még valami: egy rám gátlástalanul vigyorgó fickó. Barna haj, vidáman csillogó, sötét szemek, magas termet és széles vállak. És éppen majd’ felfalt a szemével, ahogy szemtelenül végigmért.

            - Szabadna tudnom...? – indítottam a kérdést, bár még nem tudtam, miről érdeklődjek előbb: hogy hol vagyok, miért húzott be ide, és mit akar tőlem, vagy hogy ugye nincs barátnője. Legszívesebben felpofoztam volna magam: épp elrabolnak, én meg kerek öt másodperc alatt produkálom a Stockholm-szindróma tüneteit. Igazán büszke lehetek magamra.

            - David. David Whitby – nyújtotta a kezét még mindig vigyorogva.

            - Della Hudson – feleltem. Vajon a túszok be szoktak mutatkozni önként? Bűnügyi történelmet írok, az egyszer biztos.

            - Apám szólt, hogy egy kis segítségre lenne szükséged – mondta és szedelőzködni kezdett. Egy székről felkapott egy fekete motoros dzsekit és belebújt, majd előhúzott egy másikat is, és felém nyújtotta. Amikor nem vettem el, csak továbbra is értetlenül bámultam rá, végre leesett neki, hogy ennél azért több magyarázatra lenne szükségem. – Apámé ez a hely. Találkoztál vele a bejáratnál, emlékszel?

            Aprót bólintottam. Azért még ne siessük el ezt a bizalom-dolgot. Bár az ötlet, hogy elvigyen innen, ráadásul motoron... Több volt, mint csábító.

            - Apám kiszúrta, hogy adódott egy kis kellemetlenséged odakinn – intett az ajtó felé, amelyen bejöttünk. – Ezért megkért, hogy menekítselek ki innen, mielőtt jobban elfajulnának a dolgok.

            - És azt mégis hogyan képzeled? – morogtam, de azért engedelmesen elvettem a dzsekit és belebújtam. Legalább nem tud úgy megbámulni, bár nem voltam biztos benne, hogy ennek őszintén örültem.

            - A hátsó ajtón könnyen kijuthattok – lépett be az emlegetett tulaj az ajtón.

- Brian Whitby, örvendek – nyújtotta a kezét. Csak bemutatkozunk egymásnak így, a buli végén. És mindjárt rájön, hogy nem vagyok sztár, feleslegesen kényeztetett az elmúlt órákban. De ha ilyen segítőkész, tartozom neki azzal, hogy legalább őszinte leszek hozzá.

            - Della Hudson – mondtam. 

            Sem a fickónak, sem a fiának nem rebbent a szeme sem a nevem hallatán, így azt valószínűsítettem, hogy elkönyvelték magukban, manapság annyi sztárocska van, igazán nem ismerhetik mindet.

            Brian az iroda sarkába lépett és egy, a zsebéből elővett kulccsal kinyitott egy keskeny ajtót, amelyet az egyik iratszekrény takarásában eddig észre sem vettem. David megragadta a könyököm és kifelé tolt.

            - Viszlát és köszönöm – mondtam még gyorsan az apjának.

            - Remélem, ez a kis apróság nem tartja vissza, hogy legközelebb is ellátogasson hozzánk – mosolygott. – Viszlát.

            A friss, hűvös levegőre érve fellélegeztem. Eddig nem tűnt fojtogatónak a benti levegő, most mégsem tudtam volna rávenni magam, hogy bármilyen okból is visszatérjek. A buli számomra visszavonhatatlanul véget ért.

            - Gyere már – szólt türelmetlenül David.

            A hangját követve nem sokkal távolabb felfedeztem egy hatalmas, az én amatőr szememnek is bivalyerősnek látszó motort, amelyen megmentőm elégedetten ücsörgött. Szavak nélkül is tudtam a történetet: a saját pénzéből kuporgatta össze erre a csodára valót, amelyre azóta is irtózatosan büszke.

            - Bukósisak nincs? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmet a bénázásomról, amint igyekeztem felkapaszkodni mögé. Mielőtt kinevetnél, próbálkozz meg ezzel a mutatvánnyal egy zavarba ejtően rövid szoknyában és olyan tűsarokban, amelynek a viselése extrém sportnak minősül.

            - A bukósisak nincs benne az árban – hangzott a felelet, majd a motor felbődült. David egy darabig még túráztatta, így a csendes menekülésről szőtt reményeim kezdtek szertefoszlani. S végleg elpárologtak, amikor a motorral nem a hátsó utcákon keresztül, hanem a klub elé kanyarodva, néhány ott várakozó fotós szeme láttára és vakuja villanására távoztunk. De nem mertem szóvá tenni a dolgot, hiszen David közbelépése nélkül még mindig a klub csapdájában vergődtem volna.

Változás #4

 Kicsit hosszabb lett, mint eredetileg terveztem... Remélem, nem baj! ;)

A lányok nálunk gyülekeztek a buli előtt, ahova mindenki magával cipelt egy tonnányi ruhát, cipőt, sminkkelléket és miegymást. Miközben vidáman csivitelve próbálgattuk a ruhákat és frizurákat, Stacy és én fáradhatatlanul válaszolgattunk Rosie és Amy kifogyhatatlannak tűnő kérdéseire. Tudtam, hogy ez a minimum, amivel tartozom nekik. Rosie-nak, amiért önzetlenül támogatott, pedig végül is vetélytársak voltunk, s hivatásos színésznőként neki azért több joga lett volna elnyerni a szerepet, mint nekem. Amynek pedig természetesen azért, mert ő akkor is hitt bennem, amikor én nem. Igaz, ösztönösen vigyáztam, mit árulok el neki, hiszen immár hivatalosan is átkerültem a másik oldalra. Jimmy szerint az újságírók ellenségeink, s bár én ezt túlzásnak tartottam, és képtelen voltam a legjobb barátnőmre így tekinteni, azért mégis óvatosabb lettem. A szerződésem kikötötte, hogy például a forgatókönyvről nem mesélhetek senkinek, ezért igyekeztem minél feltűnésmentesebben elütni a témát, amikor Amy erről kérdezett.

            - Jó színésznő legyek vagy jó barátnő? – kérdeztem magamtól, amikor egy kis nyugalomért és egy pohár vízért leszaladtam a konyhába.

            - Miért ne lehetnél mindkettő egyszerre? – hallottam meg a bátyám vidám hangját.

            Halálra rémültem. Úgy tudtam, egyedül vagyunk a házban, anyáéknak vacsorameghívásuk volt az estére. A bátyám pedig a családi ebéd után nem sokkal lelépett és elvileg csak a Supersonicban találkoztunk volna megint.

            - Ralph, nem úgy volt, hogy te már nem laksz itt?

            - És ezzel örökre ki lennék tiltva a szülői házból? Éhes voltam. – Azzal felült a pultra kezében egy hatalmas szendviccsel, amelyből az ebédről maradt sült egy jókora darabja kandikált ki. Beleharapott a szandvicsbe, majd elfintorodott. – Miért nem olyan ez, mint amilyet anya szokott csinálni?

            - Add ide – vettem el tőle a szendvicset, majd a hűtőhöz léptem és megkerestem a majonézt.

            - Szóval már megint milyen dilemmádat kell a nagy és okos bátyádnak megoldania? – kérdezte, miközben gyanakodva figyelte, ahogy felturbózom a szendvicsét.

            - Amy természetesen minden apró részletet szeretne tudni a forgatásról, de a szerződésem és a stáb iránti lojalitásom nem engedi, hogy mindenről beszámoljak neki – magyaráztam. – Függetlenül attól, hogy barátnőként vagy újságíróként kérdezget éppen.

            - Ezt mostantól sosem tudhatod biztosan – ábrándított ki Ralph.

            - Rá fog menni a barátságunk erre az egészre? – néztem rá csalódottan.

            - Ha sikerül semleges témáknál maradnotok, esély sincs rá – kacsintott biztatón. – És ha Amy igaz barát, és valószínűleg az, ő is meg fogja érteni, hogy létrejött egy határ köztetek, amelyet mindkettőtöknek tiszteletben kell tartanotok. Te nem gyanakodhatsz rá folyton, ő pedig nem használhatja ki a barátságotokat a jó sztori érdekében. Nem egyszerű, de nem is reménytelen a dolog. Na, kész? – nézett áhítatosan a kezemben tartott szendvicsre.

            - Te napról napra bölcsebb leszel – mondtam elismerőn, és hálám jeléül átnyújtottam neki a szendvicset. Ő mohón kóstolt bele, majd álmélkodva nézett rám. Kíváncsi tekintetét hol rám, hol a szendvicsre vetette. Nem tagadhattam meg tőle a titkot.

            - Eredetileg túl kevés volt benne a koleszterin – nevettem rá, majd sarkon fordultam, hogy csatlakozzam a vendégeimhez.

***

Odafent már majdnem készen álltak a lányok. Stacy szokásához híven a szexis szinten jócskán túllépve, egyenesen kihívóan festett. Hihetetlen, hogy neki milyen jól állt ez a dögös stílus! Én miniszoknyában, köldökig érő dekoltázzsal és harminccentis tűsarkakkal tuti úgy néznék ki, mint egy átlagon aluli utcalány.

            Rosie hozta a maga bohókás megjelenését: össze nem illő színeket és mintákat társított úgy, hogy rajta valahogy mégsem ütötték egymást. Hiába, az Isten is művészembernek teremtette!

            Hozzájuk képest Amy és én szürke kisegerek voltunk, mindketten farmerben és egy-egy bevállalósabb topban indultunk bevetésre. Egyetemista lányok az igazi színésznők mellett – kábé így lehetett volna jellemezni kis csapatunkat. Nekem ez így rendben is lett volna, de mit is gondoltam, amikor azt feltételeztem, hogy Stacy annyiban hagyja a dolgot...?

            - Majd ott fogsz átöltözni? – kérdezte, amikor dolgom végeztével felálltam, hogy induljunk. – Felesleges ez az elterelő hadművelet, tudtommal a szüleid úgysincsenek itthon, nem?

            - Igaz – rántottam meg a vállam. – Én így jövök.

            Az ajtó felé léptem, ám Stacy villámgyorsan elém ugrott és elállta az utat. El kell ismernem, ez a mozdulat abban a tűsarokban nem volt egyszerű mutatvány!

            - Nem engedhetlek el így!

            - Stacy, én mindig is így jártam bulizni.

            - Lehet, hogy Della Hudson egyetemistának ez a cucc megfelelt, azonban Della Hudson színésznőnek egyenesen ciki és megalázó!

            - Jelen pillanatban nem sokan tudnak az új munkámról – érveltem. – Kétlem, hogy bárki felismerne. És ha igen, akkor mi van?

            - Ó, Istenem, bárcsak megérkezett volna már az ügynököd, hogy alaposan elmagyarázza, hogyan működnek ezek a dolgok! – sóhajtott fel Stacy.

            Ja, igen, az ügynököm. Papíron volt már nekem olyan, viszont élőben még sohasem láttam. Sőt, még telefonon vagy e-mailben sem beszéltem vele. Hazel választotta nekem, s amikor ő kijelentette, hogy márpedig Cassie Mortonnak kell lennie az ügynökömnek, bíztam benne, és látatlanban aláírtam a szerződést. Hazel azt mondta, a helyemben ő Cassie-t választaná, tapasztalt, segítőkész és amolyan igazi tyúkanyó-típus, amilyenre minden kezdő színésznőnek szüksége van. És mivel Hazelnek eddig is rengeteget köszönhettem, szó nélkül hittem neki. A gond csak az volt, hogy Cassie-t valamilyen családi ügy Dél-Afrikába szólította, s fogalmam sem volt, mikor találkozhatok végre vele.

            Időközben Stacy mellé Rosie is felsorakozott, és lehetetlennek látszott, hogy kettejük sorfalát áttörve kimeneküljek a szobámból.

            - Szerinted feladják még ma? – néztem reménytelenül Amyre, aki csak kuncogott mellettem. Egyértelmű volt a válasza.

            Megadtam magam, okos enged alapon. Így legalább tíz perccel később rendben elindulhattunk. Igaz, hogy én akkor a farmer helyett egy fekete miniruhát viseltem, ami ragaszkodóan tapadt rám és szemtelenül sok bőrfelületemet hagyta szabadon, de legalább elértem, hogy egy laza inget rávehessek, mondván, enélkül nagyon fáznék, ám azzal a ravasz tervvel, hogy ettől bizony úgysem szabadulok meg egész este. Tévedtem, Stacy addig piszkált, amíg érkezés után szinte azonnal le nem vettem. Idegesítően kitartó a csaj.

            Szóval a Supersonic. Nagyon menőnek számított a hely, ráadásul közel volt a sulihoz, így garantáltan oda szervezte az esti programját egy rakás ember. Ebből következik, hogy mérföldes sor állt a bejárat előtt.

            - Jaj, lányok, miért nem jött még ki a sorozat? – méltatlankodott Amy. – Akkor tuti megismernének titeket a biztonságiak, és nem kellene kivárnunk ezt a tömeget.

            - Kétlem, hogy napfelkelte előtt bejutunk – csatlakozott a pesszimista táborhoz Rosie.

            - Talán René vagy a bátyádék előrébb állnak a sorban – figyelte a kígyózó emberhadat Stacy.

            - Á, tízre beszéltük meg, és még csak háromnegyed van, nem hiszem, hogy itt lennének – ráztam meg a fejem. – De van egy ötletem.

            Előhúztam a mobilomat és Ralph számát tárcsáztam. Szerencsére már úton voltak, öt perc múlva meg is érkeztek. Úgy tűnt, ha teli a gyomra, a bátyám képes  nagyobb sebességre kapcsolni. Amint megláttak minket, Natasha egyből a nyakamba vetette magát és áradozni kezdett, hogy végre hazaért a forgatásról az ő híres színész-sógornője.

            - Ugye nekem adod az első autogramot? – lelkendezett. – Hű, fantasztikusan nézel ki, mint egy igazi hollywoodi díva! Ez valami híres divattervező kreációja, ugye? És a cipőd! Pont ilyet láttam a múltkor a Vogue-ban! Te, mint színésznő már biztosan ingyen kapod ezeket, csak hogy reklámozd őket, igaz?

            Jól emlékeztem Natasha szómenésére és a magas, sipító hangjára – lehetetlen volt nem meghallani. Nemsokára már mindenki minket nézett, de nem olyan fogjátok-már-be tekintettel, hanem inkább olyan ki-lehet-ez-nem-tudom-hova-tenni tekintettel.

            Ralph bocsánatkérően nézett rám, de én csak mosolyogtam. Kivételesen nem bántam Natasha kirohanását. Közben befutott René is, aki jót mulatott a jeleneten. Natasha pedig csak mondta és mondta.

            - Ugye nem voltak paparazzik a forgatáson? Olyan idegesítőek tudnak lenni, remélem, békén hagynak! Persze gondolom, folyton a sarkadban lihegnek, és nem hagynak élni, de sajnálom, Della, ezzel is jár a munkád. Hogy ha színész az ember, számolnia kell azzal, hogy az emberek úton-útfélen felismerik, megállítják. Biztosan te sem tudsz leugrani a boltba anélkül, hogy nem futnál össze a rajongóiddal, nem?

            Miközben Natasha magyarázott, igyekeztem hátrálni előle, ő azonban állandóan jött utánam, nem zavartatta magát. Pár perccel később már egészen közel voltunk a bejárathoz. És akkor meghallottam egy mély, határozott hangot a hátam mögött. Végre!

            - Elnézést, kisasszony, hogy ilyen sokáig várakoztattuk.

            Megfordultam, egy magas, szikár, ötven körüli férfi nézett szembe velem két marcona kidobó által közrefogva.

            - Nem tudtuk, hogy ma este a mi klubunkat tiszteli meg – folytatta. - Kérem, fáradjanak beljebb.

            Azzal kinyitotta előttem az ajtót és betessékelte kis társaságunkat. Elégedetten vigyorogtam a többiekre: a tervem pompásan működött.