Ja, és most már van zene is ;)
Hogy is kezdődött? Ja, igen, a meghallgatás. Az újságírók imádják ezt a történetet, mert olyan, mint egy tündérmese. Vagyis nagyon valószínűtlen, hogy ilyesmi előforduljon, de az én példám bizonyítja, hogy azért ugye mégsem teljesen lehetetlen. És az emberek meg imádják hallgatni, mert elhiszik, hogy velük is megtörténhet. Ha tudnák, mennyiszer gondolkodtam már el azon, hogy közel sem biztos, tényleg annyira szerencsés vagyok, amiért velem történt mindez! De mindegy is ez most, nézzük inkább ezt a bizonyos mesét.
Tizenkilenc éves voltam, egy teljesen átlagos egyetemista lány, akinek a színészet sosem szerepelt a tervei között, sőt. Sosem jártam színjátszó körbe, nem lelkesedtem az iskolai műsorokban való részvételért, nem áhítoztam a világot jelentő deszkák után. Tökéletesen elégedett voltam a magam kis életével, ami akkoriban azt jelentette, hogy a második évemet kezdtem meg az egyetemen, és arról álmodoztam, hogy miután megszerzem azt a diplomát, amit évekkel korábban az apám, majd a bátyám is, én is beállok a sorba, és valamelyik nagyobb banknál fogom magam a számokba temetni. Talán hihetetlennek tűnik, de én tényleg szerettem azt a sulit, nagyon élveztem, és talán nem túl nagy szerénytelenség, ha elárulom, a legjobbak közé tartoztam.
Jó messziről indultam neki a színészetnek, igaz? Na igen, ugyancsak racionális családból származom, s a neveltetésem fő célja az volt, tanuljak meg két lábbal állni a földön. A szüleim a művészeteket nem tartották valami sokra. Akit tehetséggel áld meg a sors, persze, menjen énekesnek vagy festőnek, vagy valami hasonlónak, de sokkal jobb, ha az ember kézzelfogható szakmát választ, ami biztos megélhetést nyújt. Ez volt a véleményük, s mivel ebbe nőttem bele, magam is hasonlóan gondolkodtam.
Aztán egy nap megváltozott minden. Kezdetét vette az a hihetetlen utazás, ami mind a mai napig tart: a színésznői karrierem. Annyira váratlanul történt az egész!
Közhelyesen hangzik, ha azt mondom, az a nap is úgy kezdődött, mint a többi – de igaz. Két előadásunk között akadt pár óra szünet, s az akkori legjobb barátnőm és egyben évfolyamtársam, Amy azzal állt elő, hogy tud valami programot, ami sokkal viccesebb lesz a szokásos kávézgatós beszélgetéseinknél. Kíváncsian vártam az ajánlatot, mire ő előhúzta az újságot, amit az előző előadás alatt bőszen olvasgatott a jegyzetelés helyett. Tehette, hiszen biztosan tudta, hogy én úgyis odaadom majd neki a saját jegyzeteimet. A reggeli órákon amúgy is használhatatlan volt, legalábbis mindig erre hivatkozott. Pedig nem én laktam tíz percre a sulitól, de hagyjuk.
Tehát Amy kitárta előttem az aznapi lapot, és egy keretes hirdetésre mutatott. „Jövőre induló új televíziós sorozathoz keresünk fiatal, tehetséges lányokat 18 és 25 év között. Színművészeti tanulmányok nem szükségesek, a lényeg, hogy légy belevaló, kalandvágyó, csinos és lelkes!” Alatta egy szálloda címe volt megadva helyszínként, az időpont pedig természetesen aznapra vonatkozott.
- Amy, ez tuti egy pornófilm válogatása – igyekeztem lehűteni a kedélyeket.
- Dehogyis, nézd, itt egy ismert ügynökség címe van megadva. Legalábbis én már olvastam róluk valahol, pedig tudod, mennyi közöm van nekem a színészethez – erősködött.
- Persze, pontosan annyi, mint nekem. Semmi.
- És éppen ezért lenne poén, ha elmennénk, nem gondolod? Röhögünk egy jót a sok anorexiás pincérlányon, akik színésznőnek képzelik magukat, illegünk-billegünk kicsit a producerek előtt, megpróbáljuk visszafojtani a nevetésünket, miközben szegények azon igyekeznek, hogy minél udvariasabban fejtsék ki, mennyire nem nekünk való ez a munka, mert totál bénák vagyunk, és kész! Simán visszaérünk a következő előadásunkra.
Felsóhajtottam. Még mindig nem értettem, mire lenne ez jó. Rá is kérdeztem.
- Amy, miért nem jobb neked egy nyugis kávézóban ücsörögni, mint vég nélkül sorban állni, tülekedni egy csomó ember között, akik véresen komolyan veszik ezt? Gondolj arra, ha nem megyünk, mekkora szívességet teszünk nekik. Hamarabb sorra kerülnek.
- Ne már, Della, kávézni holnap is kávézhatunk! Sőt, megígérem neked, hogy útközben beugrok egy Starbucksba és veszek neked egy hatalmas latte-t, rendben? De ilyen alkalom nem adódik minden nap, ráadásul úgy, hogy pont belefér az időnkbe. Én meg akarom nézni, hogy is néz ki egy ilyen, kíváncsi vagyok!
Hát hogyne. Amy Crawford szabadidejében az iskolai lapnak dolgozott.
- Ugye nem egy újabb cikktémára vadászol? – kérdeztem gyanakodva.
Amy lesütötte a szemét.
- Szerintem jó téma.
Szerintem is. A mi sulinkból aligha járkálnak az emberek mindenféle meghallgatásokra. Aki itt tanul, annak kicsit komolyabb tervei vannak ennél. Ahogyan nekem is. Éppen ezért viszont kifejezetten izgalmas lenne egy picit belelátni ebbe a világba, amihez amúgy soha semmi közünk nem lenne. Ha megjelenne erről egy cikk a suli újságjában, biztosan elolvasnám. Így, jobban belegondolva, megértettem, hogy Amy érdeklődését is felkeltette a téma.
- Rendben, itt az ajánlatom – mondtam. – Elmegyek veled. De vannak feltételeim, ne örülj ennyire! Először is, csak elkísérlek, én nem veszek részt a válogatáson, majd azt mondjuk, lelki támasznak jöttem. Másodszor, időben elindulok, hogy visszaérjek az előadásra, akár jössz velem, akár nem. Hetekig tartott, amíg Hawkins professzor összefüggéstelen magyarázatainak lejegyzetelésére saját rendszert dolgoztam ki, más jegyzeteit nem érteném meg.
- Tudom – bólogatott barátnőm. – Az egész évfolyam számít a jegyzeteidre.
- Harmadszor pedig – folytattam, - jössz nekem egy kávéval.
