Kimerülten ültem le az ágyamra. Mellettem kövéren, robbanásra készen állt a hatalmas bőröndöm, s ott sorakozott a laptopom és a válltáskám is. Magamban végigvettem a szükséges teendőimről pár napja összeállított listát, s gondolatban kipipáltam az egyes tételeket.
Hazelt felhívni és elkérni a szerződést, kész. Segítőkész bátyámmal áttanulmányozni a kusza jogi szöveget, kész. Amynek elújságolni a jó hírt, kész. Vele és Stacyvel eleget tenni Rosie meghívásának és megnézni a premier előadását az egyik apró, külvárosi színházban, kész. Stacyvel egyeztetni, hogy együtt utazunk, kész. A suliban a tanároknak sajnálkozva előadni, hogy az eddigiektől eltérően ezentúl nem fognak látni a legelső sorban buzgón körmölni, kész. Natashával megbeszélni, hogy időközben gyűjtse nekem a jegyzeteket, kész. Megpróbálni beletörődni, hogy az egész egyetemen azt fogja híresztelni, hogy filmsztár a sógornője... folyamatban. A szüleimmel átbeszélni a dolgokat... nos, maradjunk annyiban, hogy tucatnyi kísérlet után anyám megbékélt a helyzettel. Tulajdonképpen beigazolódott a sejtésem: ő közel sem ellenezte annyira a dolgot, mint apám, csak elhitte, hogy ha apámnak nem tetszik a helyzet, akkor neki sem szabad belemennie. Pedig ő csak azt akarta, ami nekem a legjobb. Legalább egy szülőm hozzáállása olyan, amilyenre éppen szükségem volt. Apám szerint amíg nem látom be, hogy ostobaságot követek el, nincs értelme beszélnünk. Úgyhogy immár öt napja nem szóltunk egymáshoz.
Ugyan még mindig nem voltam benne biztos, hogy jól döntöttem-e, de azt tudtam, már nem szeretném a régi életemet. Egyre jobban vonzott az az új, ismeretlen világ, amelynek az ajtaját résnyire nyitotta előttem a meghallgatás. A körülöttem élők biztatása végleg meggyőzött, hogy eddig mintha búra alatt éltem volna az életemet. S egy olyan lehetőség, amely nekem kéretlenül is megadatott, nem jut mindenkinek. És így, hogy a suli folytatásával meghagytam magamnak a kiskaput, hogy bármikor visszatérhessek a régi, jól ismert ösvényre, ha mégsem válnának valóra az elképzeléseim, mindjárt csábítóbbnak tűnt a változás. Már nem is látszott annyira félelmetesnek, hogy fejest ugorjak az ismeretlenbe.
Persze nem felejtettem el, hogy mindebben mennyit köszönhetek a bátyámnak. Nekem meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség, hogy több vasat tartsak a tűzben, ami számára annyira magától értetődő volt. Az elmúlt napokban tőle kaptam meg mindazt a támogatást és bizalmat, amelyet apámtól hiába vártam.
Cserébe megígértem neki, igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy komolyan gondolja a kapcsolatát Natashával. Ezt bizonyítandó mi, lányok kettesben vetettük bele magunkat a város legjobb lakberendezési üzleteibe, hogy összeválogassuk mindazt, amire Ralph lakásához szükség volt. Az indulásom előtti napon pedig még festeni is segítettem. Bár a rám bízott fürdőszoba enyhén mocsárzöld árnyalatot kapott a tervezett pisztácia helyett, szerencsére sikerült meggyőznöm Natashát, hogy a párizsi szállodánkban is éppen ilyen színű volt a fürdő, ez most a legújabb francia trend.
Ahogy végére értem a listámnak, utoljára néztem körbe a szobámban. Te nem költözöl el! – vigasztaltam magam. Csak pár hét forgatás következik Európa különböző szegleteiben, s az ünnepekre jöhetek is haza. Előtte pár nap edzés Carlosszal, kis felkészülés, és életemben először a kamerák elé állok. Bár ez még nem a hivatalos forgatás volt, ami csak tavasszal kezdődik, de most gyártottuk le a legelső részt, amely alapján a befektetők eldönthették, támogatnak-e bennünket, a tévécsatornák pedig, hogy megveszik-e majd a teljes évadot. Egyszóval ekkor dőlt el, hogy a sok tervezgetés után hogyan működhet ez az egész a valóságban.
Ideje volt indulni. Táskáimmal levergődtem a lépcsőn, mint egy málhás szamár, majd odalenn megölelgettem anyámat, aki könnyek között búcsúzott tőlem. Hiába nyugtatgattam, hogy néhány hét nem a világ, természetesen ez nem vigasztalta. Aztán a nappali felé fordultam. Apám újságot olvasott a kandalló melletti fotelban ücsörögve. Nagy levegőt vettem és beléptem.
- Azt mondtad, ha képes vagyok józanul gondolkodni, beszélhetünk. Szóval itt vagyok.
Apa kinézett az újság mögül, amelyet aztán lassan, gondosan összehajtogatva letett a dohányzóasztalra. Az idegeimmel játszott, de igyekeztem jó képet vágni hozzá. Ahogy rám nézett, az arcán diadalmas mosoly ült. Nyilván nem vette észre mögöttem a bőröndömet. Intett, hogy üljek le, s én remegve ereszkedtem le a kanapéra, vele szemben. Most vagy soha.
- Úgy döntöttem, hogy teljesen őszinte leszek hozzád, apa. Nem mintha nem próbálkoztam volna eddig, de ez a legutolsó kísérletem. Csak annyit kérek, hogy hallgass végig anélkül, hogy félbeszakítanál, rendben?
Reménykedve néztem rá, s ő vonakodva bár, de bólintott. Valószínűleg már sejtette, hogy mégsem az ő győzelmét jöttem ünnepelni. Ennek ellenére nem éreztem nyeregben magam. Összeszedtem minden bátorságomat, s ezúttal is az ablakon kifelé nézve, hadarva adtam elő a mondandómat.
- Tudom jól, apa, hogy szeretnéd, ha a nyomdokaidba lépnék. Sosem tudtál elképzelni más lehetőséget, mint hogy én is ugyanazt a hivatást válasszam, mint te. Hogy kollégák, egyenrangú partnerek lehessünk. Nem hibáztatlak, hiszen nagyon sokáig én is éppen ezt akartam. Nem hittem, hogy lehetne más választásom, de nem panaszkodtam, hiszen nagyon elégedett voltam ezzel az elképzeléssel. Azonban meginogtam, apa – hunytam be a szememet. – Már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg egy bankban akarom végezni, ahogyan eddig gondoltam. Már nem tudom, hogy csak azért akartam ezt mindig, mert ezt vártad el tőlem, vagy azért, mert tényleg az én döntésem volt.
Apám közbe akart szólni, de gyorsan leintettem, mielőtt bármit is mondhatott volna. Muszáj volt folytatnom, muszáj volt neki elmondanom végre, mit érzek.
- Azt viszont biztosan tudom, hogy olyan életet akarok, amelyet az álmaim, a terveim alakítanak. Lehet, hogy mind butaság, de mindenképpen meg akarom próbálni megvalósítani őket, mert ezek tényleg az én álmaim. Élni akarok, apa, kalandokat akarok, és megtapasztalni akár a kudarcot is, ha úgy alakul. Igen, ezt akarom: egy izgalmas, talán őrült életet, vállalva minden, ezzel járó kockázatot! – kiáltottam nevetve.
Hihetetlenül nagy megkönnyebbülés volt végre kimondanom mindezt, erősebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam. S egyúttal tudtam, ha mást nem is, annyit biztosan elértem, hogy önmagamat sikerült végleg meggyőznöm: jól döntöttem.
Még mindig mosolyogva néztem apámra, ám ő komor arccal viszonozta a tekintetemet.
- Nem kellett volna idejönnöd. Még mindig ugyanolyan önfejű vagy! – mondta és ismét az újságja után nyúlt.
Az én nyugalmamat azonban nem tudta megrendíteni. Most, hogy minden eddiginél biztosabb voltam a dolgomban, csak mosolyogtam rajta. Eszembe jutott Hazel, ő is mindig ilyen. Talán ő is ezt érzi, amit most én? Hogy jó döntéseket hozott, hogy az élete a megfelelő irányba halad, legalábbis abba, amelyikbe ő szeretné? Hogy elégedett a pillanattal? Mert én akkor ezt éreztem.
- Fiatal vagyok még, apa, úgyhogy jogomban áll önfejűnek lenni – feleltem higgadtan.
- Elképesztően önző vagy, ugye tudod? – nézett rám apám mérgesen.
- Mert végre azt csinálom, amit én akarok? – kérdeztem értetlenül.
- Mert senki másra nem gondolsz, csak magadra.
- Hosszú évekig mást sem csináltam, csak igyekeztem a kedvedben járni, apa – sóhajtottam. – Sosem figyeltél rám igazán, csak folyton azt hallhattam, hogy neked mennyire igazad van mindenben. Nem is volt soha igazán kétoldalú kommunikáció közöttünk, sokkal inkább kioktatás, folytonos előadások, prédikációk! A mi családi életünk legjobban egy tudományos konferenciára hasonlít – mondtam és felálltam. Ennek a beszélgetésnek már nem sok értelmét láttam a továbbiakban. Őszintén elmondtam, amit gondoltam, többet nem tehettem. Egy újabb kudarcba fulladt kísérlet. – Tudod, ha több eszem lenne, nem vesztegettem volna ezzel az időmet – magyaráztam, és kifelé indultam. De hirtelen megtorpantam és visszafordultam. Nem hagyhatom ennyiben, még nem! – Ám én mégis itt vagyok. Mert most már értem, miért nem mertem döntést hozni olyan sokáig. Miattad, apa. Sosem akartam úgy belevágni ebbe az egészbe, hogy közben tudom, mekkora csalódást okozok neked. Hogy mennyire dühös vagy rám.
Apám egy darabig emésztette a hallottakat, s én türelmesen vártam. Aztán felállt és odajött hozzám.
- Akkor is elmennél, ha nem egyeznék bele, igaz?
Némán biccentettem.
- De nem úgy akarok – tettem hozzá.
Apa bólintott. Majd lassan, nehézkésen, mintha életében először tenne ilyet, megölelt. Nem volt ez olyan igazi, szívmelengető, bordaropogtató ölelés, mégsem mertem ennél többet kívánni. Tudtam, ahhoz még időre van szüksége. S ha csak résnyire is volt nyitva a köztünk álló ajtó, legalább nyitva volt. Apám mégsem csapta rám.
Könnyes szemmel bontakoztam ki az öleléséből, és mosolyogva néztem rá.
- Ne add még fel, apa. Talán egy nap éppen azt az életet akarom majd, amelyet te elterveztél nekem. Meglehet, én is épp arra a nyugodt, rendezett, békés és normális életre vágyom, amilyen most a tied. De nem ma. Még nem.
Ezúttal én öleltem át, szorosan, hosszan, mintha sosem akarnám elengedni. Majd még egyszer, utoljára körbenéztem a szobában, hogy az emlékezetemben minden apró részletét magammal vihessem. Végül apámra nevettem és kiléptem a helyiségből.
Ahogy a bőröndömmel bajlódtam, még eljutott a fülembe apa hangja, s örültem, hogy a valószínűleg szándékosan halkan súgott mondatot mégis meghallottam:
- Sok szerencsét, kislányom.
Néhány pillanattal később mosolyogva csuktam be magam mögött az otthonom ajtaját.
