Hazel ígéretéhez híven egészen hazáig kísért, s mikor a taxink megállt a házunk előtt, és én próbáltam összeszedni magam, még utoljára megkérdezte, szeretném-e, hogy bejöjjön velem. De nem, bármilyen könnyű is lett volna hagyni, hogy elmesélje helyettem a történteket, míg én szemlesütve álldogálok mellette, azon imádkozva, hogy apám ne kapjon agyvérzést a hallottaktól, visszautasítottam. Így is többször hazudtam már a családomnak a kelleténél. Legfőbb ideje volt vállalnom a felelősséget a tetteimért. Nagy levegőt vettem és kiszálltam.
- Della – szólt utánam Hazel. Megfordultam, titkon remélve, azt javasolja majd, hogy meneküljek, amíg lehet, mire én azon nyomban visszapattanok a kocsiba, és szélsebesen elhúzunk innen. Álmodozni lehet, nem? Hazel persze egészen mást akart kérdezni, s mivel szokatlanul sokat habozott előtte, rosszat sejtettem. – Tudod már, hogyan döntesz?
Talán el kellene kezdenem bízni a megérzéseimben.
Megfordultam, alaposan megnéztem magamnak a házunkat, az otthonomat, amely eddig biztonságos menedéknek tűnt a számomra, most viszont iszonyatosan félelmetes helynek látszott, ahova nem szívesen teszem be a lábam. Dühösen gondoltam ismét arra, hogy az az átkozott Párizs mennyit változtatott mindössze két rövid nap alatt az életemen!
- Még nem tudom, Hazel. Sajnálom – fordultam vissza a taxihoz. – Fogalmam sincs, mit fogok nekik mondani, arról pedig még csak halvány sejtésem van, hogyan fognak reagálni. Sok múlik azon, mi lesz a véleményük. Végtére is ők a családom – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
A családom, akikben a leginkább bízok, akiket a legjobban szeretek a világon – tettem hozzá magamban. És ők ismernek a legjobban, ha valakik, hát ők tudják, mi a jó nekem. Ha már én nem tudom.
Hazel kényszeredetten viszonozta a mosolyomat, szemében azonban csalódottság ült. Hogyne, pontosan tudta, hogy ezek után nem sok jót remélhet.
- Hívj fel, amint tudsz, rendben?
- Természetesen – ígértem.
A taxi elindult, a szememmel követtem, amíg el nem tűnt az első sarkon túl. Aztán visszafordultam a ház felé. Gyerünk, Della, ne légy gyáva! Hogy is mondtad? Végül is ők a családod, nem?
***
- Hello, megjöttem – nyitottam be az ajtón. Az étkező felől hangokat hallottam. Hát persze, már erősen vacsoraidő volt. Ledobtam a táskám az ajtó mellé, és gyorsan megszabadultam a kabátomtól is, ám mielőtt még beléphettem volna a családhoz, anyám jelent meg az ajtóban. Valósággal repült felém, és amikor a nyakamba vetette magát, komoly erőfeszítést igényelt, hogy megtartsam az egyensúlyom.
- Della, kicsikém, annyira aggódtam érted! – köszöntött.
Nem akarok panaszkodni, de a túláradó kedvességétől csak rosszabbul éreztem magam, lelkiismeret-furdalásom, amiért hazudtam neki, nőttön nőtt. Kezdett egyre jobban felvillanyozni a tudat, hogy hamarosan megszabadulok a tehertől. Amikor apám és Ralph is kijöttek üdvözölni, és kedvesen megöleltek, már egyáltalán nem érdekelt, mit fognak szólni, leharapják-e a fejemet, esetleg életem hátralévő részére bezárnak a szobámba, amikor megtudják párizsi kiruccanásom valódi okát. A várható következmények immár hidegen hagytak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mielőbb beszámolhassak nekik mindenről, hogy elmúljon ez a bűntudat, az önutálat, amiért becsapom azokat, akik annyit aggódnak értem, akik annyira szeretnek.
- Gyere be, ne álldogáljunk itt az ajtóban – húzott befelé anyám. – Biztosan nagyon éhes vagy, éppen eszünk, ülj le az asztalhoz, máris hozok neked is tányért.
Anya ezerrel pörgött, ahogy ilyenkor szokott, és lehetetlen volt ellentmondani neki. Pedig az éhség volt ebben a pillanatban a legkisebb gondom. De igazából annak sem nagyon örültem, hogy körülöttem apa és a bátyám nyugodtan folytatták az evést, mert attól tartottam, a mondandómtól menten a torkukon akad majd a falat.
- Szólhattál volna, hogy mikor érkezel – mondta apám. – Ralph kiment volna eléd a reptérre.
- Nem olyan biztos, hogy hiányzott neki az én társaságom – kacsintott rám Ralph, s hiába próbáltam rendre utasítani egy dühös pillantással, csak vigyorgott. Apám szerencsére nem vett észre semmit, hiszen a steak szeletelése és a Financial Times egyidejű tanulmányozása épp eléggé lekötötte a figyelmét.
- Borzalmas volt ez a sztrájk – szólalt meg anyám, amint visszatért a konyhából egy hatalmas tányér gőzölgő levessel. – Egyél, kicsim, bele sem merek gondolni, mikor ehettél utoljára!
- Nem kell aggódnod értem, anya – kavargattam szemlesütve a levest.
- Már hogyne aggódnék érted, Della! Egy idegen országban ragadtál, azt sem tudtuk, mi van veled!
- Franciaország azért nem a harmadik világ, anya. Legrosszabb esetben hazajöttem volna vonattal. Különben is telefonáltam. Ralph nem mondta, hogy minden rendben?
Anyámnak felesleges volt válaszolnia. Természetesen a bátyám átadta az üzenetet, ismerem, megbízható, viszont ettől anya még nem nyugodott meg, hiszen mindig is azonnal felment a vérnyomása, ha valamelyikünk átlépte a városhatárt. Úgy hallottam, az anyák már csak ilyenek, nem?
- Remélem, legalább a cikket sikerült megírnotok Amyvel – mondta, s éreztem, ez az a bizonyos most vagy soha pillanat, amelyet ha elszalasztok, utána csak nehezebb lesz elmondani az igazat.
Körbenéztem a családomon. Ralph mohón falta a tányérján tornyosuló négy jókora hússzelet közül az egyiket. Mióta az egyetemen belevetette magát a sportokba, a kosárlabdától kezdve a focin át az evezésig, csak hogy menőbb legyen a csajok előtt, legalább annyit evett, mint mi hárman együttvéve. Viszont elérte, amit akart: majd kétméteres, izmos termetével valóban mindig is válogathatott a lányok közül. Ha egy kontinenssel odébb éltünk volna, Ralph a helyi rögbicsapat sztárja lett volna, akinek a lábai előtt hevernek a cheerleader csapat tagjai. Nem véletlenül irigyelte annyi lány Natashát a suliban.
Anyám nem is evett, inkább mosolyogva járatta körbe-körbe tekintetét az asztal körül. Láthatóan megnyugodott, hogy ismét együtt a család, mindenki hazaért épségben és biztonságban. Ugyan mi mást kívánhatott volna még?
Apám szokásához híven jóval több figyelmet szentelt a tőzsdehíreknek, mint kis családjának. Szórakozottan pakolta szájába a falatokat, és valószínűleg ha tévedésből mondjuk a szalvétát szúrta volna a villájára a krumpli helyett, azt is ugyanolyan egykedvű arccal nyelte volna le, s észre sem vett volna semmit. Ám eszem ágában sem volt felróni neki ezt a hozzáállást, titkon abban reménykedtem, hogy meg sem hallja majd, amit mondani készülök. Ha így lenne, akkor máris nyert ügyem lenne, hiszen anyámat és a bátyámat leszerelni feleakkora gondot sem jelentene.
Így aztán, mielőtt még belefeledkezhettem volna az „és ezt a családi idillt készülök én most szétrombolni” kezdetű gondolatmenetembe, belevágtam, nehogy meggondoljam magam és visszatáncoljak.
- Az igazság az, anya, hogy nem cikket írni voltunk Párizsban Amyvel. Azaz ő igen, de én nem. Nem azért mentem, hogy segítsek neki.
Anyám felkapta a fejét, mosolya persze rögtön eltűnt, Ralph pedig szintén azonnal abbahagyta a rágást és teli szájjal fordult felém. Én azonban csak a velem szemben ülő személyre figyeltem, de fellélegezhettem: apámat még mindig csak az újság kötötte le, valószínűleg tényleg nem hallott semmit. Mint mondtam, soha ideálisabb alkalmat, ugye? Jobbnak láttam hát, ha egy szuszra eldarálom az egész sztorit.
- Emlékszel, Ralph, amikor a múltkor elkéstem Hawkins professzor előadásáról? Azt mondtam, Amynek segítettem egy cikket megírni. Ez igaz is, csak azt nem árultam el, miről szólt a cikk. Egy válogatásról, ahol egy induló tévésorozat főszereplőjét keresték. Elvileg úgy volt, hogy Amy résztvesz a meghallgatáson, hogy első kézből szerezzen információt, ám úgy alakult, hogy én mentem be helyette. Nem így terveztem, de muszáj volt segítenem neki. Aztán kiderült, hogy továbbjutottam.
Itt a bátyám, megjegyzem, még mindig teli szájjal, hangosan felröhögött, úgyhogy a tervem, miszerint apám úgysem fog hallani semmit az egészből, szertefoszlott. Most már három kíváncsi szempár figyelt rám, és közülük csak az egyik volt vicces kedvében. A másik döbbentnek tűnt, a harmadik meg... nos, apám tekintetét nehéz volt megfejteni, de abban teljesen biztos voltam, hogy az előbb, amikor azt hittem, zavartalanul olvas, tévedtem. Valószínűleg az újság mögé bújva már rég nem a gazdasági híreket tanulmányozta. Felpattantam az asztaltól és az ablakhoz léptem. Kifelé bámulva valahogy könnyebb volt felfedni, mint vertem át őket. S bár így is éreztem a hátamba fúródó tekinteteket, mégis inkább ez, mint egyenesen szembenézni velük. Gyávaság? Tudom. De ez van.
- Amy erősködött, hogy menjünk, mert az Independent vállalta, hogy leközli a cikksorozatát a témáról.
Basszus, nem semmi barátnő vagyok! Újfent undorodni kezdtem magamtól. Képes lennék kihasználni, hogy a szüleim nem kifejezetten kedvelik Amyt, hiszen olyan butaságokra fecsérli az idejét, mint az újságírás, ahelyett, hogy a számvitel jegye javítására koncentrálna? Tényleg rá bírnám kenni az egészet? Van a gyávánál erősebb kifejezés? Na, azzal lehetne jellemezni engem.
- Ne haragudjatok, nem akarom Amyt hibáztatni – sóhajtottam. – Az én döntésem volt, kizárólag az enyém. Amy nem kényszerített rám semmit, hogyan is tehette volna? Mindegy, a lényeg, hogy ezért mentünk Párizsba. A válogatás második fordulójára. Amy anyagot gyűjtött a cikkéhez, miközben én újabb és újabb feladatokat hajtottam végre, és folyton továbbjuttattak, magam sem értem, miért.
- Ezzel nem vagy egyedül, hugi – nevetett Ralph. Ám most nem voltam vevő a humorára.
- Ma reggel közölték, hogy engem választottak – fordultam vissza hozzájuk. – Csak egy aláírás választ el egy nagyszabású akciósorozat főszerepétől.
- De te természetesen nemet mondtál – jelentette ki apám.
Lesütöttem a szemem, és megráztam a fejem.
- Elvállaltad? – állt fel apám.
- Még nem adtam választ – feleltem, s még mindig nem mertem felnézni.
- Akkor hívd fel, akit kell, és mondd vissza – rántotta meg a vállát apám.
Ránéztem, és láttam, hogy dolga végeztével épp készül visszaülni az asztalhoz. Amikor azonban nem válaszoltam semmit, és nem is indultam el a telefonhoz, várakozva rám pillantott. Majd rövid gondolkodás után olyan higgadt hangon, amely minden kiabálásnál fenyegetőbbnek tűnt, megszólalt:
- Ugye egy percig sem vetted fontolóra a dolgot, Della? Neked nem ez a jövőd. Nem ez az utad.
- És mi van, ha nem is az, amiben eddig hittem? – kérdeztem halkan, bizonytalanul.
- Mi történt veled, Della? – nézett rám apám olyan tekintettel, melyben a zavarodottság keveredett a csalódottsággal. A szemembe könnyek gyűltek. Mindig ettől féltem! Hogy egyszer rájön, nem érdemlem meg a szeretetét, a tiszteletét, az elismerését. Hogy egyszerűen nem leszek rá méltó. Hogy nem felelek meg a várakozásainak, hogy többé nem lesz rám büszke. Egész addigi életemben ettől rettegtem a legjobban.
Apám hozzám lépett, megfogta a karomat és lehajolt, hogy leszegett fejem ellenére is a szemembe tudjon nézni.
- Hazudsz anyádnak, a bátyádnak és nekem, Párizsba szöksz, és azzal jössz haza, hogy feltett szándékod mindent lerombolni magad körül! Mi történt veled, kislányom? – kérdezte ismét.
A hangjából fojtott düh hallatszott. Felemeltem a tekintetem, és minden bátorságomat összeszedve a szemébe néztem.
- Talán rájöttem, hogy eddig ti döntöttek arról, milyen legyen a jövőm. Megbíztam bennetek, tudtam, hogy csak a legjobbat akarjátok nekem, ezért szó nélkül elfogadtam, amit mondtatok, de most már azt hiszem, valójában ti sem tudjátok, mi lenne nekem a legjobb.
- És te talán tudod?
- Nem. De szeretném kitalálni. Én magam, egyedül.
- És ezért sutba vágnál mindent, amit eddig elértél? Csak azért, mert valaki azt mondta, legyél színésznő? – kérdezte gúnyosan.
- Nem mondtam, hogy elfogadom az ajánlatot, apa. Csak annyit tudok, már nem vagyok benne biztos, hogy azt akarom, amit régen.
- Neked elment az eszed – szűrte a fogai között, és úgy lökött el magától, mintha végleg lemondott volna rólam.
A tekintetéből sugárzó csalódottságot látva már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Ám szívesebben sírtam volna ki magam a szobám magányában, ezért a lépcső felé indultam.
- Hibát követsz el, Della! – kiáltotta utánam apám.
- És akkor mi van? – emeltem fel a hangom már én is. – Ha szerinted neked mindig igazad van, miért nem várod ki, amíg tényleg kudarcot vallok? Így amikor elkeseredetten visszasündörgök hozzád, az orrom alá dörgölheted, hogy „én megmondtam, kislányom”! Hát nem lenne ez sokkal szórakoztatóbb? Hagyni, hogy elkövessem a magam hibáit?
- Egy szülő feladata nem az, hogy végignézze, amint a gyereke tönkreteszi az életét, hanem hogy idejében figyelmeztesse, mielőtt rossz döntéseket hoz –felelte ismét higgadt hangon.
- Miért annyira hihetetlen számodra, hogy talán nélküled is képes vagyok jó döntést hozni? – kérdeztem, és visszasétáltam hozzá. – Csak egy kis támogatásra lenne szükségem, apa, csak arra, hogy bízz bennem.
Könnyes szemekkel néztem fel rá, ám egy hideg arccal találtam magam szemben. Ezúttal ő volt az, aki nem akart a szemembe nézni.
- Telefonálsz, hogy visszautasítod a szerepet – közölte ridegen. – Azután felhívod Natashát, és elkéred a kihagyott előadások jegyzeteit.
Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, vártam, hogy valami csoda történjen. Nyíljon meg alattam a föld, vagy ami még elképzelhetetlenebb: apám gondolja meg magát. Öleljen át, törölje le a könnyeimet, vagy egyszerűen csak mondjon valami biztatót. De nem, ő hallgatott. Lemondóan ráztam meg a fejem és felrohantam a szobámba.
