Kompenzáció: kép Della szobájáról + a bátyjáról ;)
Nem tudom pontosan, meddig ülhettem az ágyamon, felhúzott lábakkal, a párnámat szorongatva. Abban már rég nem reménykedtem, hogy apám utánam jön, bocsánatot kér vagy csak megpróbál higgadtan a lelkemre beszélni. Észérvekkel meggyőzni. Megnyugtatni. Mert azt ő egyáltalán nem értette meg – valószínűleg azért, mert el sem tudta képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet –, hogy én egyszerűen csak elbizonytalanodtam. Ő azonnal a legrosszabbtól tartott, hogy csapot-papot hátrahagyva elrohanok, és gondolkodás nélkül eldobok magamtól mindent. Ha jobban figyelt volna rám! Talán most itt ülne az ágyam szélén, a fejemet simogatná, és meleg hangon duruzsolna, hogy „ne aggódj, Della, minden rendben lesz”.
Könnyeim a düh és a csalódottság könnyei voltak. Amiért apám egyáltalán ilyesmit feltételezett rólam! Hát nem ismert ki az eddigi majd’ húsz évem alatt? Hát nem ő nevelt éppen ilyennek? Mégis hogyan hiheti rólam akkor, hogy meggondolatlan és felelőtlen lehetek?! S bár fájt, hogy tudtam, kiábrándult belőlem, egyre jobban fájt, hogy én is csalódtam benne. Amiért az emberismerete éppen a saját lányánál mondott csődöt. S amiért az ő kislánya most itt ül a szobájában zavarodottan, kétségbeesetten, és nem kapja meg azt a támogatást, segítséget, bizalmat vagy szimplán csak azt a kicsike vigaszt, amelyre annyira szüksége lenne.
Egyszer csak kopogtattak az ajtómon. Bár egy ábrándos pillanatig reménykedtem benne, hogy mégiscsak apa az, hamar kijózanodtam: a választ meg sem várva Ralph nyitott be. A szemem sarkából már láttam, hogy arcáról ezúttal hiányzott a szokásos vigyor, és ahogy ráemeltem könnyes tekintetem, egyenesen gyászos képet öltött.
- Megtennéd, hogy magamra hagysz most, kérlek? – szipogtam. – Nincs szükségem a vigasztalásodra.
Legalábbis nem a tiedre. Akiére meg igen, attól úgysem kapom meg.
A bátyám azonban még mindig nem zavartatta magát, becsukta maga mögött az ajtót, majd leült mellém az ágyra.
- Nem is vigasztalni akarlak – erőltetett vidám hangot magára. – Inkább megköszönni, hogy előadtad az előbb azt a kis melodrámát.
- Ralph, el sem tudod képzelni, mennyire nem vágyom most a hülyeségeidre – fintorogtam rá.
- Pedig így van! – bizonygatta, és az ellenkezésemmel mit sem törődve, átölelte a vállamat, magához húzott, s immár együtt dőltünk neki a falnak az ágyam végében. – Figyelj, hugi, igazából én is éppen ma akartam előrukkolni egy kényes témával, ami miatt apa tuti leharapta volna a fejemet. De jöttél te és teljes mértékben überelted az én elképzeléseimet, úgyhogy ezek után fix, hogy apa rábólint majd arra, amit mondok neki. Persze, csak ha majd lenyugodott kicsit.
- Mit akartál neki mondani? – kérdeztem, kapva az alkalmon, hogy eltereljem a figyelmemet.
Ralph előbb töprengve körülnézett a szobámban, majd megszólalt:
- Azt, hogy itt hagyom ezt a házat.
- Tessék? – löktem el magam tőle, hogy a szemébe nézhessek. Ő hevesen bólogatott.
- Bizony. Legfőbb ideje, nem gondolod? Már másfél éve dolgozom, és a múltkori előléptetésemnek, meg az itthon lakás alatt összespórolt pénzemnek hála, meg tudok reszkírozni egy garzont. Már ki is néztem egy jó kis kéglit magamnak innen úgy húsz percre.
- De ugye tudod, hogy ha saját lakásod lesz, anya nem fog többé rád mosni és főzni? És takarítanod is neked kell majd magad után!
Ralph felnevetett és visszahúzott maga mellé.
- Tudom, hogy ezt nem akarod hallani, de talán Natasha majd segít.
- Javíthatatlan vagy, kedves bátyám – ráztam meg a fejem, majd hozzátettem: – Nem az zavar, hogy Natashát szóba hoztad, bár remélem, ez nem jelenti azt, hogy összeköltöznétek... Ugye nem költöztök össze?! – néztem rá rémülten, mire ő vigyorogva intett nemet. – Hála az égnek! Szóval csak az zavar, hogy Ralph, először neked kellene tudnod gondoskodni magadról, nem?
- Ezt imádom benned, Della – nevetett a bátyám. – Mindig olyan átkozottul racionális vagy! Csak-vic-cel-tem! – tette hozzá szótagolva.
- Olyan bolond vagy – hajtottam a fejem a vállára.
Egy darabig hallgattunk, nem akartam megtörni a csendet. Bár pár perce még a legszívesebben kidobtam volna a szobámból, most mégsem akartam, hogy elmenjen. Olyan jó volt kicsit odabújni az én nagy és erős bátyám mellé, tudni, hogy akármi is történjék, akármennyire is forduljon ki az én kicsi világom a sarkaiból, ő mindig ott lesz, hogy megvédje az egyetlen húgocskáját.
- Szóval nagy változások várhatók a családunkban – szólalt meg Ralph. – Én elköltözöm, te színésznő leszel...
- Dehogy leszek, Ralph – suttogtam. – Nem hagyom ott a sulit.
- Mert apa csalódott lenne? – kérdezte óvatosan.
- Mert nem is merek komolyan elgondolkodni rajta. Szerinted mégis milyen esélyeim lennének abban a szakmában totál kezdőként, nulla tapasztalattal? A cipész maradjon csak a kaptafánál, az biztonságos és kiszámítható.
- Valakik mégis rád mernék bízni egy sorozat főszerepét, nem? Azért tudhatsz valamit.
- Tévednek. Pedig profiknak nevezik magukat. De abból, hogy engem választottak, láthatod, hogy egyáltalán nem azok.
- Nem elképzelhető talán az a verzió, hogy te tévedsz?
- Ralph, ez a szerep túl nagy falat ahhoz, hogy egy magamfajta amatőr megbirkózzon vele. Előbb-utóbb kudarcot vallanék. Inkább előbb, mint utóbb. És az önbizalmamnak most nem hiányzik egy ilyen fiaskó.
- Milyen sorozatról is lenne szó pontosan?
A következő kábé félórában részletesen elmeséltem neki mindent, amit az elmúlt napokban Hazeltől hallottam. Igazából a teljes párizsi tartózkodásomról beszámoltam, s nagyon hálás voltam neki, amiért láthatóan tényleg érdekelte ez az egész. Ám különösen ennek fényében egyre jobban bántott, hogy a szüleimmel – még anyámmal sem - jutottunk el idáig. Apám élből elutasította a dolgot, hallani sem akart róla, anyám meg vagy, mert nem mert szembeszállni apám véleményével, vagy mert tényleg egyetértett vele, ugyancsak messze elkerülte a szobámat. Már elég régóta beszélgettünk a bátyámmal, és egyikük sem jött érdeklődni, hogy mi van velem, hogy vagyok. Néhány perc alatt kitagadott, tékozló lánnyá, páriává váltam volna?
- Te, Della, szerintem ez a sorozat elég nagy dobás lesz – összegezte véleményét Ralph, miután befejeztem a mesélést. – Éppen ezért kizártnak tartom, hogy csak véletlenül döntöttek volna melletted.
Válasz helyett mindössze megvontam a vállam.
- Szerintem megpróbálhatnád suli mellett is – tette hozzá a bátyám elgondolkodva.
- Tessék? – néztem rá úgy, mintha azt állította volna, hogy a nagyi kezét az imént megkérte a pápa.
- Gondolj csak bele! A suli igazából csupán a vizsgák idején zűrös, egyébként a legtöbb előadás kihagyható, a forgatások meg, ahogy mondtad, általában éppen az egyetem neccesebb időszakaiban szünetelnének. Szerintem megoldható.
- Vállaljam el a szerepet és folytassam a sulit, mintha mi sem történt volna?!
- Sokan dolgoznak a tanulás mellett, nem? Te is ezt tennéd, csak éppen a te munkád kicsit eltérne az átlagtól.
- Hát nem hamurgersütés lenne a sarki gyorsbüfében, az egyszer biztos. De ez kemény meló, Ralph. Nem az a fajta színészi munka, amikor az ember esténként lenyom egy előadást egy színházban. Folyton úton kéne lenni, rengeteget utazni, napi tíz-tizenöt órát forgatni, állandóan edzeni és akkor még nem is beszéltem az interjúkról, közönségtalálkozókról, kötelező partimegjelenésekről.
- Ja, iszonyúan unalmasnak hangzik! – nevetett a bátyám. – Legfeljebb majd tanulsz a repülőn, nem?
Ralph Hudson
