Változás #6

Már itt is a folytatás! :)

           David nem kérdezte merre lakom, valószínűleg nem is tervezte, hogy hazavisz. Mégsem aggódtam egy percig sem azon, hogy éppen most rabolnak el. Végül is a fotosóknak köszönhetően elég sok képi bizonyíték állna rendelkezésre az ügyben, nem? És az elmúlt percek történései olyan sokkolóak voltak, hogy szükségem volt még egy kis időre, hogy mindezt megemésszem. És az arcomba csapódó hűs szél, a városi éjszaka sötétje meg a motor monoton búgása tökéletes nyugalmat biztosítottak hozzá.

            Úgy félóra szótlan motorozás után egy csendes, kertvárosi utcában David lassított és megállt egy ház előtt, amely látszólag semmiben sem különbözött a többitől. Ám amikor beleszagoltam levegőbe, majdhogynem felkiáltottam örömömben: egy pékség! Egy igazi, messzire illatozó pékségnél vagyunk! Mintha csak erre várt volna, hangosan megkordult a gyomrom.

            - Hallom, nem tévedtem, amikor arra gondoltam, rád férne már egy reggeli – nevetett David, amint lekászálódott a motorról, majd nekem is segített leszállni.

            Közelebb lépve észrevettem, hogy fény szűrődik ki odabentről. És valami más is: fenséges, friss kenyérillat. Szinte láttam magam előtt, ahogyan benn a forró keméncéből a pék éppen előhúzza hatalmas lapátján a ropogós, gőzölgő cipókat. Már a gondolattól is úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlan afrikai menekült, aki már hónapok óta nem látott rendes ételt.

            - Na, bemegyünk? – kérdezte mellettem David kizökkentve kenyérillatú ábrándjaimból. Persze egyáltalán nem ellenkeztem, amikor ő válaszra sem várva kézen fogott és az épület felé húzott.

            Öt perccel később a pékség eladóterében egy kerek kis asztalnál ücsörögtem, meleg croissant-t majszolva és forró, erős kávét kortyolgatva. A tökéletes este tökéletes befejezése! – gondoltam magamban, amint végignéztem a félsötét helyen, ahol körülöttünk a többi asztalra felpakolt székek és a még üres pultok árulkodtak, hogy bizonyos értelemben még el sem kezdődött a nap. Miközben azzal a boldog tudattal reggeliztem, hogy a város legelső croissant-ja nekem jutott, Davidet figyeltem, aki arra hivatkozva, hogy felhívja az apját tájékoztatni a sikeresen kivitelezett akcióról, az épület előtt, az ablak alatt járkált és hevesen magyarázott.

            - Minden rendben? – kérdeztem, amikor nem sokkal később homlokráncolva visszatért.

            - Persze – felelte és egy másodperc alatt rendezte feszült vonásait. – Kérsz még kávét?

            Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ne hagyjam terelni. Szóval nem firtattam a dolgot.

            - Nem, köszönöm. Ha még egyet iszom, nem fogok tudni elaludni, márpedig szükségem lenne a pihenésre a ma éjjel után.

            - Miért, van valami fontos jelenésed, ahova nem állíthatsz be kialvatlanul?

            - Jelenésem? – kérdeztem vissza értetlenül.

            - Hát, ti sztárok ilyesmikkel töltitek a napjaitokat, nem? – dőlt hátra vigyorogva a székén.

            - Nem vagyok sztár – grimaszoltam rá. – Ha éppen tudni akarod, a legközelebbi „jelenésem” a suliban lesz holnap, Murray professzor vizsgáján.

            - Murray? – hüledezett David. – Jonathan Murray professzor, a makroökonómia atyja?

            - Talán ismered? – kérdeztem, miközben pótcselekvésként a croissant maradékát téptem morzsányi darabokra.

            - Engem is tanít – kacsintott rám David.

            Most rajtam volt a sor, hogy csodálkozzak.

            - Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy te is a Business Schoolra jársz?

            - Nyáron végzek – válaszolta büszkén.

            Innentől kezdve természetesen egy pillanatig sem volt gond a beszédtéma. Alaposan kiveséztük az egyetem témakörét, s mivel David eggyel felettem járt, bőven ellátott tanácsokkal. Azt hiszem, élvezte is rendesen, hogy mennyivel többet tud már arról, mint mennek a dolgok a suliban, én meg amilyen lelkes voltam még mindig, ha a suli került szóba, hálás közönség voltam. Észre sem vettük, hogy időközben kivilágosodott körülöttünk, a boltba behozták a rengetegféle friss pékárut, és az első vásárlók, a legkorábban munkába indulók meg is érkeztek a reggelijükért. Frissen főzött kávé és meleg kenyér illata keveredett össze álmos emberek beszédének halk morajával.

Minderről persze alig vettem tudomást, hiszen ott ült velem szemben az a srác, aki egyre inkább úgy tűnt, nekem teremtetett: jóképű volt és okos. És ha nem is nevezhettem a világ legközvetlenebb, legbarátságosabb emberének, nekem mégis olyan volt, mintha ott lógott volna a nyakában egy díszes, „Della Hudsonnak” feliratú ajándékkísérő kártya. Mintha abban a felfordulásban, amellyé az utóbbi hetekben az életem vált, kaptam volna egy biztos pontot, ahol megpihenhettem, ahol nem kellett állandóan azon agyalnom, vajon helyesen cselekszem-e. Mert nem akartam azzal foglalkozni, hogy nem bízok-e meg benne túl gyorsan, hogy nem vakmerőség-e ilyen hamar Davidet segítőkész idegenből valami mássá előléptetni. Nem, ne érts félre, nem szerettem bele mindössze egy kávé és egy croissant között, csak egyszerűen olyat tettem, amit már régen, sőt talán soha: elengedtem magam mellette. És ekkor nem voltak ott velem a jólismert barátok, a vigyázó báty vagy akárcsak egy-két koktél jótékony segítsége. Mégis hátradőltem, és nem mérlegelve a lehetőségeket, a következményeket megnyíltam előtte. Már rég nem az iskoláról beszéltünk, sőt már rég nem ő volt az, aki beszélt és én, aki hallgattam. Csak meséltem neki. Gondolkodás nélkül válaszoltam a kérdéseire, legyen szó családról, barátokról, munkáról. Tudtam, hogy rövid időn belül nyitott könyv leszek előtte, de nem érdekelt. Az élmény annyira új volt, én sosem tartoztam azok közé, akik rögtön az életük történetével traktálják az első útjukba kerülő idegent. De most jól esett kipróbálni, milyen is ez. Talán a fáradtság tette, talán a menekülésünk közös kalandja. Én mindenesetre szerettem volna hinni, hogy ösztönösen megéreztem, Davidben megbízhatok. Reméltem, nem hagy cserben az emberismeretem.

A mobilom csörgése szakított félbe, amikor éppen a vidéken élő nagyszüleimnél töltött nyarakról meséltem. Ismeretlen szám volt.

- Igen? – szóltam a telefonba.

            - Della? Itt Cassie Morton, szívem – csicseregte egy barátságos női hang. Kicsit túl közvetlennek tűnt az én ízlésemnek, de nem volt taszító. Ami azért nagy előny, ha az ember ügynökéről van szó. Aki élete végéig szívemnek fogja szólítani. – Épp most hallottam a kis incidensről a Supersonicnál.