Második. Otthon #1

Tudom, hogy ez most nagyon rövid, de legalább friss, nem? ;)




Engedelmes lány lévén, aki tudja, nagyon is sokat köszönhet a szüleinek, egy jó darabig nem merült fel bennem, hogy ne meséljem el a történteket odahaza. Amikor este hazaértem, a család már az asztal körül ült, és csak rám vártak. Amint csatlakoztam hozzájuk, megkezdődött a szokásos forgatókönyv: anyám a legtapasztaltabb pincérekre is szégyent hozva ugrált körülöttünk, miközben ellentmondást nem tűrve hárította el a felajánlott segítségemet. Apám a bátyámmal elemezte ki az aznapi eseményeket a tőzsdén, s megvitatták a várható fordulatokat. Mióta egyetemista lettem, már engem is bevontak ezekbe a beszélgetésekbe, amiért hihetetlenül hálás voltam. Mintha szertartásosan felnőtté avattak volna. Megkérdezték a véleményemet, felhívták a figyelmemet a hibákra a gondolatmenetemben, és cikkeket ajánlottak a Financial Times-ban, amiket még aznap el kellett olvasnom. Igazán meghitt családi légkör, ugye? De komolyra fordítva a szót, nekem akkor tényleg ez jelentette a biztonságos, meleg otthont.

Fogalmam sem volt, hogyan vezessem be a kalandjaimat a meghallgatáson, valahogy sehogyan sem illett volna a tokiói tőzsdeindex váratlan zuhanása és egy olasz bankcsőd közé. Aztán rájöttem, hogy felesleges is gondolkoznom, hogyan fogjak neki, mert itt, ebben a házban úgysem találnék rá megfelelő alkalmat. Ennek az egésznek egyszerűen nem volt helye ennél az asztalnál, senkit sem érdekelt volna, talán még viccnek is rossz lett volna. Egyre inkább meggyőztem magam, hogy közel sem azt a hatást érném el vele, amit szerettem volna, azaz hogy megnevettessem apámat és a bátyámat, hogy együtt mulassunk ezeken a kelekótya embereken, hanem valószínűleg rendes fejmosást kaptam volna, amiért erre pocsékoltam az időmet, ahelyett hogy beültem volna a könyvtárba áttanulmányozni a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ot.

Hiába, a szüleim mindig is nosztalgiával gondoltak vissza azokra az évekre, amikor Kölnben éltünk. Apámnak az a kaland egy rég várt előléptetést jelentett, a testvéremnek és nekem pedig nagyszerű lehetőséget, hogy tökéletesen megtanuljunk németül.

De gyerünk vissza a jelenbe, azaz a múltnak abba a részletébe, amit most felidézünk: a vacsoraasztalhoz Hudsonéknál a meghallgatás napján. Lényeg a lényeg, elhatároztam, hogy nem hozom fel egyáltalán a dolgot. És hol volt még a párizsi út beadagolása? A bátyám mindenesetre keresztül húzta a számításaimat.

- Akartam is kérdezni, Della, mi történt ma, hogy elkéstél Hawkins előadásáról? – kérdezte Ralph, miközben újabb szelet húst pakolt a tányérjára.

Persze egyből megfagyott a levegő. Sosem késtem, pláne nem lógtam az óráimról, annál komolyabban vettem a tanulást, hiszen nagyon is határozott elképzeléseim voltak a jövőmről, azok megvalósításához pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy ellinkeskedjem az egyetemet. Tudtam én jól. És tudta apám is, aki most döbbent tekintettel méregetett, ahogyan megállt a kezében a kés és a villa. Anyám is aggodalmasan nézett rám. Ralph meg persze diadalittasan.

- Kösz – suttogtam neki hangtalanul, mire ő csak vigyorgott.

Nem voltunk rossz testvérek, de azért megvoltak a magunk kis ügyei. Ekkoriban épp azért dúlt háború közöttünk, mert ő Natasha Bryce-szal járt, aki az évfolyamtársam volt, még én mutattam be őket egymásnak pár hónapja. Kedveltem Natashát, legalábbis úgy ahogy, nem erről van szó, csakhogy azóta valósággal rám tapadt. A fejébe vette, hogy nekünk most már minden órára együtt kell mennünk, és együtt kell tanulnunk. És a legrosszabb: a sógornőjének szólított! A barátaim és idegenek előtt egyaránt! Nem durva ez mindössze háromhónapnyi randizgatás után a bátyámmal? Még az esküvőjük után is jobban örültem volna, ha csak szimplán a nevemen szólítana, mint más épeszű emberek, de hát hol volt még az esküvő! Reméltem, hogy nem is lesz soha, mert Natasha jó úton járt afelé, hogy megutáljam.

Ezt megelőzendő, próbáltam rábeszélni Ralph-ot, hogy dobja a csajt. Szerintem, ha Natashának választania kellett volna a barátságunk és a vele ápolt, igencsak fiatalka kapcsolata között, úgyis engem választott volna. Nem, azért persze nem kérdeztem meg.

Mindenesetre mi akkoriban folyton ezzel húztuk egymást: ha a bátyám kért tőlem egy szívességet, hogy például hozzam haza a haverjaival való sörözés után, vagy vegyek neki egy Economist-ot, ha már úgyis vásárolni megyek, mindig azt feleltem, hogy csak akkor, ha cserébe szakít Natashával. Ő meg az én kéréseimet hárította azzal, hogy szálljak le a barátnőjéről. Szóval így álltunk. És most kegyetlenül kihasználta, hogy Natasha személyében kémet állíthatott rám.

- Csak tizenöt percet késtem – mondtam lehajtott fejjel.
- Natasha kölcsön tudja adni neked a jegyzeteit – ajánlotta fel gúnyos hangon Ralph. – Ő pontosan érkezett.

Felőlem kitörölheti a jegyzeteivel! Nélkülem úgysem menne át a vizsgán, szóval beszélhetnénk arról, ki kinek tehet szívességet! De persze csak hálásan mosolyogtam bátyámra, aki elégedetten vigyorgott.

- Della, mi volt fontosabb a statisztika előadásodnál? – kérdezte apám.

Átfutott a fejemen, hogy vajon hány évfolyamtársam szülei fújják kívülről az órarendünket?

Apám nagyon jó emberismerő volt, amiért rettentően irigyeltem, mert sajnos én nem örököltem ezt a tulajdonságát. Meg is szívtam emiatt a későbbiekben, nem is egyszer, de most még nem tartunk ott. Szóval tudtam, hogy az igazság az egyetlen lehetőségem, ám eszembe jutott egy kiskapu: talán elég lenne egy féligazság.

- Amynek segítettem egy cikkel kapcsolatban.
- De te nem dolgozol az egyetemi lapnál.
- Igaz, de szüksége volt rám.
- Nos, kislányom, szép dolog a barátság, de csak addig, amíg nem megy a tanulás rovására – mondta apám, majd ismét enni kezdett. Megmenekültem.
- Tudom, apa. Vissza akartam érni, csak nem sikerült. Én is nagyon sajnáltam, hogy lemaradtam az előadás elejéről.

Nem, akkor sem fogok Natashának könyörögni a jegyzetekért. Eszem ágában sincs önszántamból találkozni ezzel a nyomulós libával. Majd, ha fagy. És ott meg azért még nem tartottunk. Akkor még csak november eleje volt.

Jövőkép

Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e ezt a röpke bejegyzést, végül kompromisszumot kötöttem magammal, és bár kiteszem, sokkal visszafogottabb tartalommal, mint ahogyan azt eredetileg terveztem.
Úgy érzem, nincs túl nagy érdeklődés ezen történet iránt, ami biztosan az én hibám, valószínűleg nem sikerül úgy, olyannak megírnom, hogy az többeket érdekeljen. Legalábbis a visszajelzésekből számomra így tűnik.
Nem fogom kommenthatárhoz és egyéb feltételekhez kötni a következő részt, mert ezt sosem tartottam tisztességesnek azokkal szemben, akik igenis itt vannak, és írnak nekem, de annyit halkan megjegyzek, hogy egy idő után kénytelen leszek levonni a következtetéseket és... nos, akkor csak a magam szórakoztatására fogom írni a továbbiakban ezt a történetet. Nem fenyegetésnek szánom vagy ilyesmi, de jelen pillanatban így érzek, sajnálom.

Első. Kezdet #4

Remélem, nem várakoztattalak Titeket túl sokáig! Itt is a folytatás, és ez egyben a lezárása első nagyobb egységünknek. Egyúttal kiderül, hogyan döntött a zsűri a meghallgatáson ;)
Jó olvasgatást & véleményeket szívesen fogadok! ;)






Odakinn Amy épp Rosie-val beszélgetett. Egyikük sem vett észre, amíg oda nem léptem hozzájuk. Akkor mindketten felnéztek. Egy-egy csokit majszoltak éppen.

- Na, hogy ment? – kérdezte Rosie.
- Nem hittem volna, hogy bemész, Della – nevetett Amy. – Előbb gondoltam volna, hogy kitéped a kezemből a telefont és betuszkolsz oda, semmint hogy te menj be helyettem. Annyira köszönöm! – azzal felpattant és megölelt.

Sajnálom, nem tudtam viszonozni a lelkesedését.

- Amy, mennünk kell, lekéssük az előadást.
- Ó, persze – mondta barátnőm, és szedelődzködni kezdett.

Rosie-t azonban nem lehetett ilyen könnyen leszerelni.

- Nem várod meg az eredményhirdetést? – döbbent meg.
- Nem, köszi, a többség már úgyis elment, nem igaz? – igyekeztem legalább egy picike érdeklődést mutatni.
- Tényleg, de csak azért, mert azok után, amiket Jenkins a fejükhöz vágott, sírva menekültek innen. Azért egy páran maradtak.

Körbenéztem. Néhány lány nyugodtan üldögélt, ők már igenis olvasgattak, beszélgettek, túl voltak az egészen, nem volt már miért izgulniuk. Türelemmel várták az ítéletet. Hol voltak ezek a lányok korábban?

- Sokan, akik még reggel kerültek sorra, elmentek, és mostanra jöttek csak vissza – mondta Rosie, mintha a gondolataimban olvasott volna. – Már alig vannak hátra, rajtam kívül csak három lány vár még.
- Hát, nekünk akkor is mennünk kell – mondtam hidegen.
- Persze, ahogy gondoljátok. De azért áruld már el, nagyon vészes volt?

Most erre mit mondjak? Színészszemmel nem tudtam megítélni, nekem ugyanis olyanom nem volt.

- Fel kellett olvasni egy kétoldalas szöveget. Egy jelenetet valami akciófilmből – magyaráztam. Hámozza ki ebből ő, vészes-e vagy sem.
- Rendben, köszi – mosolygott Rosie.

Amy végre elkészült, úgyhogy indulhattunk. Nagyon vidámnak tűnt, örültem, hogy Jack rekordhosszúságú cseszegetése nem vette el a jókedvét. Én viszont annál idegesebb voltam, folyton az órámat lestem. Tudtam, hogy ez lesz a vége! Ez a marhaság keresztül húzta az egész napomat.

- Részletesen el kell mesélned mindent – vigyorgott Amy. – Azt hiszem, jobb is, hogy így történt, mert amíg te benn voltál, én interjút készíthettem egy csomó lánnyal. Most van anyagom dögivel! Annyira hálás vagyok neked, Della, el sem hinnéd, mennyire!

Végre én is elmosolyodtam. Legalább ő jól járt ezzel a délutánnal.

- És mi van Jackkel? – kérdeztem.
- Á, csak a szokásos – legyintett. – Egyik fülemen be, a másikon ki, mint mindig. Csak unalmas volt kissé, más panaszom nincs.
- És le fogja hozni a cikked?
- Vagy lehozza ő, vagy viszem egy másik laphoz – nevetett Amy magabiztosan. – Azt hiszi, nincs más lehetőségem, mint a suliújság, de nagyon téved. Nem is sejti, milyen szorgosan építem a kapcsolataimat más lapoknál. Országos lapoknál. Szóval merje csak visszadobni, és másnap a Daily Telegraph címlapján találkozhat a sztorimmal!
- Bár tudná, mekkora szívességet teszel neki, hogy hozzá viszed a cikkedet – mosolyogtam ismét.

Egyre jobban megerősödött bennem az érzés, hogy bár ugyanarra a szakra járunk, Amy-vel el fognak ágazni az útjaink a diplomaosztó után. Ő mind inkább beleveti magát az újságírásba, és nemsokára a gazdasághoz csak annyi köze lesz, hogy néha majd megírja, milyen nehéz anyagi helyzetben van az ország. Ő tudja. Értett hozzá, ráadásul nagyon is jó újságíró volt, hát rajta.

- Miss Crawford – hallottunk meg mögöttünk egy hangot. A fenébe, ki lehet ez? Már majdnem elértük a metrómegállót, miért tartanak még fel?

Hátrafordultunk. Hazel Watkins loholt utánunk, ami szegénynek elég nehezen ment a magassarkújában és a szűk kis szoknyájában, mégsem tudtam sajnálni. Csak egy rosszindulatú embert láttam benne, aki éppen feleslegesen rabolja az időmet.

- Miss Crawford, ha lenne egy perce – mondta nekem, aztán észbekapott.- Ó, persze, hiszen nem is ön Miss Crawford, igaz?
- Én vagyok az – nyújtotta a kezét Amy.

Kezet ráztak, aztán Hazel hozzám fordult.

- Még nem is tudom a nevét.

Felmerült bennem, hogy visszavágok valami olyasmit, hogy valójában ő sem mutatkozott be nekem, de minél előbb szabadulni akartam tőle, úgyhogy jobbnak láttam, ha nem állok le vele kötözködni.

- Della Hudson – mondtam.
- Nos, Miss Hudson – kezdte Hazel. – Sajnálom, de nem hagyhatom csak így elrohanni. Szükségünk van önre.
- Már mondtam, hogy én nem... – akartam ellenkezni, de ő nem hagyta.
- Nem színésznő? Ez nem is gond, a hirdetésben is írtuk, hogy ez nem feltétel. A mai felhozatal iszonyatos volt, el is határoztuk, hogy az eredetileg kitalált ötfős keretet leszűkítjük, mert egyszerűen képtelenség annyi valamirevaló színésznőjelöltet kiválasztani ebből a csapatból! Viszont önt mindenképpen tovább szeretnénk küldeni, eddig messze ön volt a legjobb, és már nagyon kevesen vannak hátra.
- Én azonban mondtam, hogy ez engem nem érdekel. Nem is akartam bemenni, csak... úgy alakult – zártam rövidre a témát. – Küldjenek tovább mást.
- Della, a hölgy épp most mondta, hogy szinte nincs kit továbbküldeni – szólalt meg mellettem Amy. Ellenségesen néztem rá. Most akkor kivel van?
- Sajnálom, ez nem az én gondom. És most, ha megbocsát...
- Kérem, Miss Hudson – ragadta meg a karom Hazel, mielőtt hátat fordíthattam volna neki. – Lenyűgözött bennünket! Amikor belekezdett, valóban Rachel jelent meg előttünk! És ne mondja, hogy nem élvezte, láttuk, amit láttunk. Valósággal elemében volt, kibontakozott, lubickolt a szerepben – lelkendezett. Nem tagadom, jólesett az elismerés. Talán értek egy kicsit valamihez, ami nem is érdekel, nem olyan rossz dolog az, még jól jöhet egyszer. Hazelt azonban nem lehetett lelőni, kitartóan folytatta: – Éppen ilyen lányt keresünk! Valakit, aki ilyen lazán veszi a dolgokat, aki nem kezd el remegni és dadogni, amint elénk kerül, és nem is játssza túl magát. Kell nekünk!
- Mr. Jenkins nem egészen volt ezen a véleményen – jegyeztem meg.

A nő elmosolyodott.

- Már mondtam önnek, hogy nem így van. Richard soha senkit nem dicsért meg egész életében. Hogy nem ordibált önnel, több, mint amiről a legtöbben álmodni mernek. Ráadásul hármunk közül az ő véleménye nyom a legkevesbbet a latban. Jimmy lesz a rendező, pontosabban a rendezők egyike, én a produceri csapatot vezetem majd. Richard meg valószínűleg egyáltalán nem lesz benne az egészben. Csak azért van itt, mert ő a mérleg nyelve, ha mi Jimmy-vel nem értenénk egyet. De az ön esetében teljesen egy véleményen vagyunk: mindenképpen tovább kell mennie. Jimmy azt mondta, önnel akar dolgozni. Persze ez nem csak tőle függ, de nagyon nagy befolyása van a dolgokra, elhiheti.
- Rendkívül hízelgő, Miss Watkins – feleltem némi gondolkodás után. – De sajnos a véleményem változatlan. Nem fogom egy párperces meghallgatás miatt átszabni az eddigi terveimet.
- Persze, ezt megértem, Miss Hudson – mondta nyugodtan Hazel. – A következő forduló tíz nap múlva lesz Párizsban. Ott nézzük meg azokat, akik innen, illetve a párizsi, római, berlini és madridi fordulókból továbbjutottak. Sokfelé keressük a tehetségeket, amint látja. Nos, a párizsi meghallgatásra előző este kellene érkeznie, aznap este pedig már haza is mehet. A repülőjegyét, a szállását és az ott tartózkodása minden költségét természetesen mi álljuk. Szerintem ez még egy kis kiruccanásnak sem lenne rossz, nem gondolja? Főleg így, hogy az ön számára semmi tétje nincsen a dolognak, mit veszíthet? Csak eltölt két szép napot Párizsban, ez még nem kötelezi semmire – mosolygott.

Jól hallottam? Az imént felajánlottak nekem egy ingyen kirándulást Párizsba? Talán mégis van az a pénz, amiért hajlandó lennék belemenni ebbe az ostobaságba. Végtére is nem egészen két nap. Azaz abból is csak pár óra, a többi az enyém és Párizsé. Azért persze kérettem magam még egy kicsit, hogy nézett volna már ki, ha ilyen könnyen belemegyek?

- Nem is tudom, miről szól ez az egész sorozat – sóhajtottam.

Hazel felnevetett. Nyert ügye volt a boszorkának, és ezt tudta is. Előhúzott egy névjegykártyát és a kezembe nyomta.

- Hívjon fel holnap, Miss Hudson, és mindent megbeszélünk.

Meg sem várta a reakciómat, csak megfordult, és már el is rohant. Lefogadom, hogy azért mégsem volt száz százalékig biztos a dolgában, félt, hogy meggondolom magam. Végül is igaza volt, én sem voltam benne teljesen biztos, jó ötlet-e belevágnom. Mindenesetre zsebre vágtam a névjegykártyát, mielőtt elindultunk volna a metró felé.

Amy nem hozta fel útközben a történteket. Mondtam én, hogy okos lány.

Késik...

Nagyon sajnálom, a hétvégén nem volt időm feltenni a folytatást. Nem tudok ígérni semmit, de amint lesz egy pici időm, ígérem, hozom a következő részt!
Ne haragudjatok, hogy így megvárakoztatlak Titeket! :(