Második. Otthon #1

Tudom, hogy ez most nagyon rövid, de legalább friss, nem? ;)




Engedelmes lány lévén, aki tudja, nagyon is sokat köszönhet a szüleinek, egy jó darabig nem merült fel bennem, hogy ne meséljem el a történteket odahaza. Amikor este hazaértem, a család már az asztal körül ült, és csak rám vártak. Amint csatlakoztam hozzájuk, megkezdődött a szokásos forgatókönyv: anyám a legtapasztaltabb pincérekre is szégyent hozva ugrált körülöttünk, miközben ellentmondást nem tűrve hárította el a felajánlott segítségemet. Apám a bátyámmal elemezte ki az aznapi eseményeket a tőzsdén, s megvitatták a várható fordulatokat. Mióta egyetemista lettem, már engem is bevontak ezekbe a beszélgetésekbe, amiért hihetetlenül hálás voltam. Mintha szertartásosan felnőtté avattak volna. Megkérdezték a véleményemet, felhívták a figyelmemet a hibákra a gondolatmenetemben, és cikkeket ajánlottak a Financial Times-ban, amiket még aznap el kellett olvasnom. Igazán meghitt családi légkör, ugye? De komolyra fordítva a szót, nekem akkor tényleg ez jelentette a biztonságos, meleg otthont.

Fogalmam sem volt, hogyan vezessem be a kalandjaimat a meghallgatáson, valahogy sehogyan sem illett volna a tokiói tőzsdeindex váratlan zuhanása és egy olasz bankcsőd közé. Aztán rájöttem, hogy felesleges is gondolkoznom, hogyan fogjak neki, mert itt, ebben a házban úgysem találnék rá megfelelő alkalmat. Ennek az egésznek egyszerűen nem volt helye ennél az asztalnál, senkit sem érdekelt volna, talán még viccnek is rossz lett volna. Egyre inkább meggyőztem magam, hogy közel sem azt a hatást érném el vele, amit szerettem volna, azaz hogy megnevettessem apámat és a bátyámat, hogy együtt mulassunk ezeken a kelekótya embereken, hanem valószínűleg rendes fejmosást kaptam volna, amiért erre pocsékoltam az időmet, ahelyett hogy beültem volna a könyvtárba áttanulmányozni a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ot.

Hiába, a szüleim mindig is nosztalgiával gondoltak vissza azokra az évekre, amikor Kölnben éltünk. Apámnak az a kaland egy rég várt előléptetést jelentett, a testvéremnek és nekem pedig nagyszerű lehetőséget, hogy tökéletesen megtanuljunk németül.

De gyerünk vissza a jelenbe, azaz a múltnak abba a részletébe, amit most felidézünk: a vacsoraasztalhoz Hudsonéknál a meghallgatás napján. Lényeg a lényeg, elhatároztam, hogy nem hozom fel egyáltalán a dolgot. És hol volt még a párizsi út beadagolása? A bátyám mindenesetre keresztül húzta a számításaimat.

- Akartam is kérdezni, Della, mi történt ma, hogy elkéstél Hawkins előadásáról? – kérdezte Ralph, miközben újabb szelet húst pakolt a tányérjára.

Persze egyből megfagyott a levegő. Sosem késtem, pláne nem lógtam az óráimról, annál komolyabban vettem a tanulást, hiszen nagyon is határozott elképzeléseim voltak a jövőmről, azok megvalósításához pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy ellinkeskedjem az egyetemet. Tudtam én jól. És tudta apám is, aki most döbbent tekintettel méregetett, ahogyan megállt a kezében a kés és a villa. Anyám is aggodalmasan nézett rám. Ralph meg persze diadalittasan.

- Kösz – suttogtam neki hangtalanul, mire ő csak vigyorgott.

Nem voltunk rossz testvérek, de azért megvoltak a magunk kis ügyei. Ekkoriban épp azért dúlt háború közöttünk, mert ő Natasha Bryce-szal járt, aki az évfolyamtársam volt, még én mutattam be őket egymásnak pár hónapja. Kedveltem Natashát, legalábbis úgy ahogy, nem erről van szó, csakhogy azóta valósággal rám tapadt. A fejébe vette, hogy nekünk most már minden órára együtt kell mennünk, és együtt kell tanulnunk. És a legrosszabb: a sógornőjének szólított! A barátaim és idegenek előtt egyaránt! Nem durva ez mindössze háromhónapnyi randizgatás után a bátyámmal? Még az esküvőjük után is jobban örültem volna, ha csak szimplán a nevemen szólítana, mint más épeszű emberek, de hát hol volt még az esküvő! Reméltem, hogy nem is lesz soha, mert Natasha jó úton járt afelé, hogy megutáljam.

Ezt megelőzendő, próbáltam rábeszélni Ralph-ot, hogy dobja a csajt. Szerintem, ha Natashának választania kellett volna a barátságunk és a vele ápolt, igencsak fiatalka kapcsolata között, úgyis engem választott volna. Nem, azért persze nem kérdeztem meg.

Mindenesetre mi akkoriban folyton ezzel húztuk egymást: ha a bátyám kért tőlem egy szívességet, hogy például hozzam haza a haverjaival való sörözés után, vagy vegyek neki egy Economist-ot, ha már úgyis vásárolni megyek, mindig azt feleltem, hogy csak akkor, ha cserébe szakít Natashával. Ő meg az én kéréseimet hárította azzal, hogy szálljak le a barátnőjéről. Szóval így álltunk. És most kegyetlenül kihasználta, hogy Natasha személyében kémet állíthatott rám.

- Csak tizenöt percet késtem – mondtam lehajtott fejjel.
- Natasha kölcsön tudja adni neked a jegyzeteit – ajánlotta fel gúnyos hangon Ralph. – Ő pontosan érkezett.

Felőlem kitörölheti a jegyzeteivel! Nélkülem úgysem menne át a vizsgán, szóval beszélhetnénk arról, ki kinek tehet szívességet! De persze csak hálásan mosolyogtam bátyámra, aki elégedetten vigyorgott.

- Della, mi volt fontosabb a statisztika előadásodnál? – kérdezte apám.

Átfutott a fejemen, hogy vajon hány évfolyamtársam szülei fújják kívülről az órarendünket?

Apám nagyon jó emberismerő volt, amiért rettentően irigyeltem, mert sajnos én nem örököltem ezt a tulajdonságát. Meg is szívtam emiatt a későbbiekben, nem is egyszer, de most még nem tartunk ott. Szóval tudtam, hogy az igazság az egyetlen lehetőségem, ám eszembe jutott egy kiskapu: talán elég lenne egy féligazság.

- Amynek segítettem egy cikkel kapcsolatban.
- De te nem dolgozol az egyetemi lapnál.
- Igaz, de szüksége volt rám.
- Nos, kislányom, szép dolog a barátság, de csak addig, amíg nem megy a tanulás rovására – mondta apám, majd ismét enni kezdett. Megmenekültem.
- Tudom, apa. Vissza akartam érni, csak nem sikerült. Én is nagyon sajnáltam, hogy lemaradtam az előadás elejéről.

Nem, akkor sem fogok Natashának könyörögni a jegyzetekért. Eszem ágában sincs önszántamból találkozni ezzel a nyomulós libával. Majd, ha fagy. És ott meg azért még nem tartottunk. Akkor még csak november eleje volt.