Új történet

Új történet indult a Floralia egykori oldalán A sziget foglya címmel! Nézzetek be, olvasgassatok, remélem, az is legalább annyira tetszeni fog Nektek, mint ez a sztori :)
Bízom benne, hogy sikerül megoldanom, hogy egyik héten ezt, a másik héten pedig az új történetet frissítsem. Így ide valószínűleg jövő hétvégén fog új rész érkezni.

Első. Kezdet #3

Végre-valahára itt a folytatás, kiderül, mi történt a meghallgatáson! Extra meglepetésként pedig a fejezet végén valami olyat találhattok, ami tőlem eddig merőben szokatlan volt: egy kép az egyik szereplőről :) Ezután sem fogok mindenkiről képet betenni, mert szeretném, ha mindenki maga képzelné el a szereplőket, de néha-néha talán becsusszan majd egy-egy fotó, hogy lássátok, én hogyan képzelem el a hőseimet ;)
Jó szórakozást & véleményeket szívesen fogadok!!




Ez a szoba jóval kisebb volt, mint a kinti terem. Csak egy nagyobb asztal állt a közepén, mögötte ült három ember, akik úgy festettek, mint a spanyol inkvizíció: ketten közülük úgy méregettek, hogy a tekintetükből nem volt nehéz kiolvasnom, függetlenül attól, mit produkálok itt előttük, ők tuti ki fognak szavazni. A harmadik, egy ötven körül járó, kisportolt, őszülő halántékú férfi még azzal sem tisztelt meg, hogy felnézett volna a papírból, amire épp nagyban írogatott valamit. Anyám biztosan odalett volna ezért az öregedő szépfiúért.

- Jó napot, a nevem Amy Crawford – mutatkoztam be.

Más ötlet híján igyekeztem úgy viselkedni, mintha vizsgázni érkeztem volna. És persze jobbnak láttam, ha Amyként mutatkozom be, elkerülve a felesleges magyarázkodást. Úgysem lesz semmi következménye a dolognak, egyikünket sem fogják többé látni, akkor meg minek túlbonyolítani a dolgokat? Még a végén kidobtak volna, és akkor ott lennénk, ahol eddig: valamirevaló cikk-alapanyag nélkül.

A „bizottság” nem érezte fontosnak, hogy bemutatkozzon, amit elég nagy tahóságnak tartottam, de aztán eszembe jutott, hogy ha Rosie-hoz hasonló színészpalánta lennék, pontosan tudnám, kik ülnek előttem. Így viszont csak azt tudtam, hogy a rendkívül elegáns, fekete kosztümöt viselő, szőke haját kontyba csavaró, harmincas évei vége felé járó nő a jobbszélen az a bizonyos Hazel Watkins, producer. Hogy a még mindig rám sem bagózó fickó vagy a középen ülő, negyvenes, kicsit pocakos és kopaszodó férfi közül melyik volt James Barton és melyik Richard Jenkins, arról fogalmam sem volt. Őszintén szólva már azon is csodálkoztam, hogy még emlékeztem a nevükre.

Tanácstalanul álltam és vártam. Elsőnek a bal oldali férfi elégelte meg a dolgot, végre felpillantott és értetlen tekintettel mért végig.

- Miss Crawford, lenne szíves? – kérdezte, és az asztal szélére tolt egy papírt, amely már eddig is ott várt rám, csak én nem figyeltem fel rá.
- Hogyne, persze – hebegtem, és felvettem a lapot.

Amennyire meg tudtam állapítani, egy forgatókönyvből kitépett oldal volt. Egy párbeszéd áll rajta, amely egy nő és egy férfi között folyt. Átfutottam gyorsan a dialógust: a nő, bizonyos Rachel, a tervét ecsetelte a fickónak, Jacques-nak, miszerint be kellene törni egy kelet-európai ország nagykövetségére egy lemezért, amelyen mindenféle titkos adatok vannak. Nagyon életszerű, mondhatom.

Azért tetszett. Profi munka volt, nem valami lehetetlen akciójelenet leírását láttam, hanem olyat, amelyet tényleg meg lehetne valósítani. Na persze, nem nekem, hanem erre kiképzett titkosügynököknek vagy ehhez hasonlóknak, de akkor is egész jó volt, izgalmasnak, látványosnak tűnt, ahogy elképzeltem. Ráadásul tele volt poénnal, a két szereplő folyton húzta egymást. Rachel szarkasztikus humora pedig kifejezetten bejött. Hasonlított rám.

- Ha felkészült, kezdhetnénk – mondta az iménti fickó kissé türelmetlenül.

Válaszra sem várva fogott bele a párbeszédbe. Ő játszotta tehát Jacques-ot. Mindenesetre ő jóval távolabb állt a színészettől, mint én, pedig ez nagy szó. Azt az unalmas, monoton hangot! Semmi hangsúlyozás, mint valami gép, mondjuk egy üzenetrögzítő. Elfintorodtam, de mivel egyikük sem nézett rám, nem is vették észre. Halló, nem egy meghallgatás lenne ez véletlenül? Talán rádiókabaréba keresnek szereplőket? Vagy már megvan az öt választottjuk, csak becsületből hívják be a többieket is? De hát ez nem kell, hogy érdekeljen engem, nem igaz? Viselkedjenek csak így, annál zaftosabb sztorit írhat róluk majd Amy!

Elkezdtem fel-alá járkálni a helyiségben, egyik kezemben a papírt fogtam, amire csak időnként kellett rápillantanom, mert könnyedén memorizáltam a nem túl bonyolult szöveget, a másik kezemben pedig még mindig a kávéspoharamat szorongattam, amiből zavartalanul kortyoltam a már rég kihűlt lattét partnerem sorai alatt. Teljesen helyénvalónak tartottam így. Ha én lennék Rachel, ez az okos és fantasztikus humorú, vagány és laza csaj, nem idegeskednék olyan apróságok miatt, mint egy betörés a nagykövetségre. Csak innám a kávémat hidegvérrel, miközben olyan hangon mesélem el a kollégámnak, hogy honnan lenne a legideálisabb behatolni az épületbe, és hol kell lefegyverzésre váró katonákra számítani, mintha arról beszélnék, hogy holnap szép időnk lesz, sütni fog a nap.

Pár perc alatt a feladat végére értünk, pedig a lap másik oldalán is volt még szöveg. Olyan fura érzésem volt. Még folytatni akartam. Szerettem volna elkérni a forgatókönyv következő oldalát, hogy menjünk tovább a játékkal. Azzal nyugtatgattam maga, hogy biztosan csak érdekelt, hogyan folytatódik a történet. És megkedveltem ezt a Rachelt, kíváncsi voltam, sikerül-e neki az akció. Akárhogyan is, csalódottan néztem fel, miután az utolsó sorom is elhangzott.

S ekkor valami váratlannal találtam szembe magam: a bizottság minden tagja rám figyelt. Nem a papírjaikat nézték, nem az ablakon bámultak kifelé, nem is az órájukat lesték. Engem figyeltek, még érdeklődést, kíváncsiságot is véltem felfedezni a tekintetükben. A hirtelen jött figyelem megijesztett, és hátráltam egy lépést. Most mi van? Mire várnak? Mondják el nyugodtan, mennyire nem vagyok alkalmas erre a pályára, dobjanak ki, essünk már túl rajta! Hadd mehessek, Amy biztosan vár már rám odakint.

A hosszú csendet, ami valószínűleg csak számomra tűnt félelmetesnek, a középen ülő pocakos törte meg:

- Köszönjük, Miss Crawford, most elmehet. Ha mindenkit láttunk, értékelni fogjuk a produkciójukat – közölte hivatalos hangon. Az ő szeméből már eltűnt mindennemű érdeklődés.

A nő és a másik férfi összenéztek, de nem szóltak semmit.

Én viszont nem voltam hajlandó még menni. Nem ezért jöttem. Egy istenes lecseszést akarok, olyat, amilyet azok a lányok kaptak, akik sírva szaladtak ki innen! Ebből a semleges hangnemből hogy hoz össze Amy egy címlapot? Ha ilyen normálisan viselkednek, abban nincs semmi érdekes!

Pillantásom hirtelen egy nagy faliórára esett az ablak mellett. Úristen, el fogok késni Hawkins professzor előadásáról!

- Sajnálom, nekem nincs időm megvárni az eredményhirdetésüket – mondtam hasonlóan hivatalos hangon. – Köszönöm a lehetőséget, de most mennem kell.

Az asztal mögött ülők álla erre persze leesett.

- Ha nem kíváncsi az ítéletünkre, kisasszony, minek jött egyáltalán? – kérdezte a középső bizottsági tag, és a papírjaiba temetkezett, mintha nem is érdekelné a válaszom.

Nem mintha szándékoztam volna felelni. Egyrészt időm sem nagyon volt már a magyarázkodásra, másrészt meg mi értelme lett volna bevallani nekik az igazat? Inkább hátrálni kezdtem az ajtó felé.

- Talán egy másik meghallgatásra siet, Miss Crawford? – érdeklődött az őszülő halántékú. Hálás voltam neki, hogy legalább a nevemet megjegyezte. Na jó, az álnevemet, de ezt ő ugye nem tudhatta.
- Nem, egy előadásra kell visszaérnem az egyetemre. Statisztika – tettem hozzá, bár fogalmam sincs, minek. Mit számíthat egy ilyen tudomány ezeknek?

A fickó és a nő elismerően bólogattak.

- Figyeljetek, a kisasszony szemmel láthatóan magasról tesz az egészre, úgyhogy hagyjuk csak menni – mérgelődött a középső tag, majd hozzám fordult. – Én eddig is őszinte voltam mindenkihez, magát sem kímélem. Nem nyűgözött le. Nem vagyok elégedett azzal, amit láttam, engem nem győzött meg. Minek ragozzam tovább? Felőlem mehet Isten hírével.

Ennyi? Ettől fakadtak sírva a korábbi jelöltek? Komolyan mondom, hiperérzékeny tyúkok mind! Mimóza művésznépség!

- Nézze, Miss Crawford – szólalt meg ezúttal Hazel. – Ez csak Mr. Jenkins véleménye – remek, végre most már minden archoz tudok nevet kötni. – És nekem elhiheti, ez az ő szájából kifejezetten dicséretnek számít – mosolygott kedvesen.

Na jó, akkor a hiperérzékenyt és a mimózát visszaszívom.

- Nem szoktunk ilyesmit mondani, Miss Crawford – vette át a szót James Barton, - de önnek én személy szerint azt javasolnám, várja csak meg azt az eredményhirdetést.
- Én is ezt tanácsolom – mosolygott a nő.

Nagy levegőt vettem. Ezek nem értik! Muszáj volt bevallanom mindent.

- Rendben, tudniuk kell valamit – mondtam, miközben a kezem már a kilincsen volt. – Én nem vagyok színésznő, és nem is akarok az lenni. Soha. Nekem egészen más terveim vannak az életemmel, és azok enyhén szólva józanabb elképzelések ennél – mutattam körbe a helyiségen megvetően. – Mindegy, a lényeg az, hogy én csak beugrottam a barátnőm helyére. Nem is én vagyok Amy Crawford. Hogy miért tettem, az most nem lényeges. Csak az, hogy engem ez az egész hidegen hagy, úgyhogy nem akarom más elől elvenni a lehetőséget. Hozzák meg a döntésüket úgy, mintha én itt sem lettem volna. Viszlát.

Gyorsan kimentem, mielőtt válaszolhattak volna. Már ahhoz a bizonyos nagy lecseszéshez sem volt kedvem. Sietnem kellett, így is tudtam, hogy le fogom késni minimum az előadás első tíz percét.

Hazel Watkins

Első. Kezdet #2

Bármennyire is igyekeztem, ennél előbb nem tudtam hozni a folytatást, remélem, nem olyan nagy baj. Sajnos a következővel kapcsolatban sem ígérhetek semmit, a munkám sokkal több időmet emészti fel, mint gondoltam.
Viszont ez a rész szép hosszú, igaz? ;)




Úgy fél órával és néhány metrómegállóval később meg is érkeztünk ahhoz a szállodához, ahova meghirdették a válogatást. Én már annak is örültem, hogy legalább nem az utcán kígyózott a sor.

Amy megragadta a karomat, és befelé rángatott.

- A meghallgatás már kilenctől tart – magyarázott lelkesen. – Szerintem a többség pontosan érkezett, már nem lehetnek sokan hátra. Nem hiszem, hogy órákig kellene várnunk.

Lehetőségeimhez képest igyekeztem hasonlóan lelkesnek tűnni, de tisztában voltam vele, hogy nem vagyok jó színésznő. Nem véletlenül nem járok válogatásokra.

A recepciós unott képpel magyarázta az utat a különteremig, valószínűleg aznap már ezredszerre kellett ezt a tájékoztatást megadnia. Amikor odaértünk, fölbegyökerezett a lábunk a küszöbön. Rengetegen voltak a helyiségben, sokaknak már szék sem jutott. Ám nem szörnyülködhettünk túl sokáig, mert egy negyvenes, festett vörös, igen fáradtnak tűnő nő lépett hozzánk.

- Üdvözlöm önöket, nyilvánvalóan a meghallgatásra érkeztek – mondta, és láttam rajta, hogy igyekszik barátságosan mosolyogni, de túl fáradt volt hozzá, így rövidesen feladta. – Nos, az én nevem Sheila, nálam kell feliratkozniuk. Kapnak egy sorszámot, aztán ha szólítom önöket, bemehetnek – azzal egy zárt oldalajtóra mutatott.

- Megkérdezhetem, kik vannak odabenn? – kíváncsiskodott Amy. Lám, már elő is bújt belőle a vérbeli újságíró. Csoda, hogy a jegyzetfüzetét és a tollát nem szedte még elő.

A nő meglepődött a kérdésen, alighanem kevesen kezdtek vele társalgásba, a többség csak bediktálta a nevét, és már ment is tovább.

- Hárman vannak a bizottságban – mondta. Hú, de hivatalos! Bizottság! Na, persze, csak azért merik így hívni magukat, mert még nem hallottak a mi sulink vizsgabizottságairól. – Mr. James Barton rendező, Mr. Richard Jenkins és Mrs. Hazel Watkins producerek.
- Nahát, ez nagyszerű! – lelkendezett Amy. Furán néztem rá. Honnan ismeri őket? Talán titkon színészi álmokat dédelget, és én, aki elvileg a legjobb barátnője vagyok, nem is tudtam róla? Jó, nem örültem volna neki, nem is biztattam volna, de azért nem haraptam volna le a fejét, ha ilyesmivel állt volna elő. Szerintem még le sem néztem volna érte. Azt hiszem.
- Szabadna a nevüket? – kérdezte a nő, és feltette az olvasószemüvegét, ahogy a papírjaiba mélyedt.
- Amy Crawford. Lehetne még egy kérdésem? – kíváncsiskodott, majd választ sem várva folytatta: – Hogyan zajlik ez az egész? Tudja, nekem ez az első alkalom – sütötte le a tekintetét szemérmesen. Megnyugodtam. Talán mégsem akar színésznő lenni. Vagy épp most jött rá, hogy mégis?
- Nos – sóhajtott a nő kimerülten. – Bemegy, bemutatkozik, aztán kap egy szöveget, amit fel kell olvasnia. Pontosabban elő kell adnia. Aztán a bizottság nyilatkozik, hogy mi a véleménye önről. Végleges eredményt valószínűleg csak a legvégén tudunk majd, hiszen van egy keretünk, csupán bizonyos számú jelentkezőt küldhetünk tovább a következő körbe. Ugye nem valamelyik ügynökség küldte?

Nahát, ezt meg hogy találta ki?

- Nem – felelte barátnőm könnyedén. – Pontosan hányan is juthatnak tovább? – faggatózott tovább Amy, miközben aláírta az elé tolt papírt.
- Öten.
- Az nem túl sok.
- Valóban nem – értett egyet Sheila még mindig elég közönyösen. – De a mi feladatunk itt az, hogy megtaláljuk a legtehetségesebbeket.
- És mi történik, ha esetleg engem választanak? Utána mi következik?

Sheila úgy nézett Amyre, hogy abból nem volt nehéz kiolvasni: szerinte ő aligha tapasztalja ezt meg. Azért mégis válaszolt.

- Nos, továbbküldjük a következő fordulóra. Ami valószínűleg nem itt, Londonban lesz, bár biztosat még nem mondhatok.
- Hány forduló lesz összesen?

Nem adta fel egykönnyen. Kiváló riporter a csaj. Levakarhatatlan.

- Ezt még mi sem tudjuk, hölgyem. Sok mindentől függ. A producerek esetleg többször is meg kívánják nézni a jelölteket, gyakran kipróbálják, mennyire illenek össze az esetleges partnereikkel, illetve előfordulhat, hogy további producerek, rendezők is kíváncsiak rá. És persze ott vannak a tévétársaságok és a szponzorok képviselői, akiknek a beleegyezése ugyancsak szükséges a végső döntéshez.
- Hűha, ez jó sokáig fog tartani!
- Hónapokig – bólintott Sheila. Majd, talán csak hogy szabaduljon Amy további kérdéseitől, hozzám fordult. – Szabad lenne az ön nevét is, kisasszony?
- Sajnálom, de én csak mint Amy támogatója vagyok jelen – mosolyogtam udvariasan. Hát nem látszik rajtam, mennyire nem akarok itt lenni? Mennyire nem érdekel ez az egész? Talán mégsem vagyok olyan rossz színésznő?

Mindenesetre Sheila nem firtatta a dolgot, csak adott Amynek egy sorszámot, és végre mehettünk. Ülőhely híján egy sarokba húzódtunk. Barátnőm a kezében szorongatta a sorszámát. Ránéztem a cetlire és elfintorodtam.

- 129. Remek. Úgy látszik, nem mi vagyunk itt ma az elsők – jegyeztem meg gúnyosan. Nem értettem, hogy lehet ennyi reménytelen álmodozó ebben a városban? Könyörgöm, ez nem Hollywood! Mi elvileg a valóságban élő angolok vagyunk, nem érünk rá mindenféle ostoba meghallgatásokra járni! Legalábbis eddig ezt hittem. Jó, persze, tudom, több millióan élnek Londonban, de akkor is, Amy száma éppen 128-cal több, mint amennyi menthetetlen őrültre számítottam. Természetesen Amyt nem vettem figyelembe, ő éppen álruhás oknyomozó riportert vagy valami ilyesmit játszik.
- Képzelem, milyen gyorsan végeznek az emberekkel, ha már ennél a számnál tartanak – gondolkodott el barátnőm.
- Amy, legalább öt embert láttam kijönni, amíg te Sheila-val csevegtél – tájékoztattam.
- Tényleg? És milyennek tűntek? Csalódottnak? Sírtak?
- Nem tudom, Amy – sóhajtottam. – Nem figyeltem.

Barátnőmnek, azt hiszem, valamikor ekkoriban kezdett leesni, mennyire nem érdekel ez az egész, mert nem válaszolt, csak a várakozók seregét szemlélte. Jobb híján én is ezt tettem, miközben a kávém maradékát szürcsölgettem.

Ezek a lányok valóban fiatalok és csinosak voltak, ahogyan a hirdetés megkövetelte. Hogy mennyire áldotta meg tehetséggel őket a sors, azt én persze nem tudhattam. Mondtam már, hogy mennyire távol állt tőlem akkoriban a színészkedés? Tudom, színészet, bocs.

Egy dolgot azonban azonnal megállapítottam: ezek a lányok komolyan vették ezt az egészet. Véresen komolyan. Egyikük sem olvasott, hallgatott zenét, cseverészett divatról vagy a legújabb filmről, nem. Sokkal inkább idegesen lesték az ajtót, próbáltak olvasni a kilépők arcából, akik a legtöbbször dühösen vagy szomorúan távoztak. Még arra sem vesztegették az idejüket, hogy beszámoljanak a várakozóknak a bent történtekről. Dehogy, csak kiviharzottak a teremből. Megkockáztatom: néhányan közben a könnyeiket törölgették. Mint a legbrutálisabb vizsga után nálunk, a suliban. Azzal a különbséggel, hogy itt sokan a hajukat, sminkjüket igazgatták bemenetel előtt. Na, nálunk az ilyen trükkök nem segítettek. Nem értettem, mit kell ezen az egészen ennyire komolyan venni? Hiszen ez csak egy ostoba meghallgatás, kilencvenkilenc százalék, hogy nem innen kerül ki a következő filmsztár.

Ekkor megcsörrent Amy telefonja. Pontosabban egy béka brekegett a táskája mélyén. Igen, akkoriban ez még ritka és menő csengőhangnak számított. Amint Amy a kijelzőre pillantott, arca grimaszba rándult.

- Jack az. Biztosan kiszagolta, hogy rajta vagyok egy nagy sztorin. Honnan a francból tudja? Muszáj valami magyarázatot adnom neki.

Jack O’Reillyról csak annyit tudtam, hogy Amy főszerkesztője és egy kiállhatatlan alak. Én magam ugyan sosem találkoztam vele, de annak alapján, amit hallottam róla, ezt nem is bántam. Állítólag valóságos diktátor, és kifejezetten rosszul tűri, ha valakinek rajta kívül vannak értelmes ötletei. Mint jelen esetben Amynek. Most biztos olyan fejmosást kap szegény lány, hogy azt nem teszi zsebre. Jack kiabálását még én is jól hallottam, s mivel egyre több kellemetlen pillantást kapott Amy a helyiségben tartózkodó, már amúgy is ideges csapattól, kisomfordált a teremből.

Egyedül maradtam. Remek. Mintha nem unatkoztam volna amúgy is. Jobb híján elővettem én is a telefonomat, hogy olyan elképesztően sürgető és fontos feladatba kezdjek, mint az sms-eim rendezgetése.

- Hello – szólalt meg valaki mellettem.

Felnéztem. Egy szőke, rövid hajú, jégkék szemű, alacsony lány ült le az időközben megüresedett székre, aminek a közelében álldogáltam. Észre sem vettem, hogy eltűnt mellőlem a korábban itt ücsörgő, körmeit rágó, millió piercinggel díszített csaj.

- Szia – feleltem, majd tovább matattam a telefonomon. Nem óhajtottam társalgásba bocsátkozni egy feltehetően nem teljesen komplett emberrel. Mert mi más lehetne a magyarázat arra, hogy a táskájából egymás után kerültek elő a különféle, színjátszásról szóló könyvek?

Ám a lány közel sem szándékozta olyan könnyen feladni. Valamiért az az őrült kényszerképzete támadt, hogy nekünk muszáj bájcsevegnünk, csak azért, mert véletlenül egymástól háromlépésnyi távolságra kerültünk egy idegen helyen. Jobb lett volna Amy után mennem. Még Jack ordibálása is szórakoztatóbb lehet ennél – gondoltam.

- Azt hittem, már egyáltalán nem érek ide – mondta ugyanis a lány, miközben rám sem nézve kutatott tovább feneketlennek tűnő táskájában, ahonnan a könyvek után sminkkellékek és csokik kerültek elő. – Kérsz? – nyújtotta felém az egyik édességet, amikor észrevette, hogy figyelem. Miért érdekel ez engem?
- Nem, köszi – ráztam meg a fejem, és visszafordultam inkább a mobilomhoz.

A csaj valamilyen rejtélyes oknál fogva ezt biztatásnak vette, hogy tovább beszéljen. Komolyan mondom, szerintem fordítva volt bedrótozva az agya.

- Szóval kicsit elhúzódott az órám, pedig általában még korábban is fejeződik be, nemhogy később. Persze éppen ma nem így történt, ez az én formám – panaszkodott, és beleharapott a csokiba, amit az előbb visszautasítottam.

Itt egy tízperces litánia következett a színitanodáról, ahova járt, s amiről én persze életemben nem hallottam korábban. Igen, ez a lány is olyan volt, amilyennek az összes többit képzeltem a teremben: kislánykora óta reménytelenül álmodozott arról, hogy felnőve nagy színésznő lesz. Már évek óta valamilyen névtelen színházban játszott statisztaszerepeket. Nappal meg abba a színitanodába járt. Fogalma sem volt a való életről. Álomvilágban élt, s esze ágában sem volt erről tudomást venni.

- Aztán persze a metró is éppen az orrom előtt ment el – mesélte zavartalanul két falat között. – Na, mindegy, lényeg, hogy itt vagyok végre. A 133-ast kaptam, te hányadik vagy? – nézett végre rám.

Vártam két pillanatot, hátha végigtekintve rajtam magától is rájön, hogy én nem veszek részt ebben az ingyencirkuszban, de nem úgy tűnt, mint aki kezdi kapiskálni.

- Én csak a barátnőmet kísértem el. Aki egyébként a 129-es, ha jól emlékszem.
- És hol van? – nézett körül a lány. – Mindjárt ő jön, Sheila az előbb már a 127-est szólította.

Meglepve hallottam, hogy a saját kis monológja közben képes volt a meghallgatás menetére is figyelni. Biztos nem ez volt az első ilyen alkalom neki.

- Amy telefonál valahol odakinn – válaszoltam.
- Ja, igen, láttam egy lányt a folyosón, szegény, elég elkínzott arccal hallgatta, amint valaki papolt neki a vonal másik végén. Még én is hallottam a fickót, olyan hangos volt!
- Igen, az biztosan ő volt.

A szemvillanásnyi csendben hallottam, ahogy Sheila a 128-ast hívja. Hát, ha Amy nem ér ide, az ő baja. Persze Jack hibája lesz, amiért elesik a nagy sztoritól, amit nyilván Jack aligha fog bánni, sőt. A beosztottja a háta mögött lépett akcióba. Még ha Amy éppen egy interjút hozott volna össze a királynővel, akkor is lekiabálta volna a hajat a fejéről, amiért nem az ő parancsára tette. Azért sajnáltam Amyt. Tényleg jó sztorinak ígérkezett a téma, a sok reménytelen álmodozóról remek cikket írhatott volna, amin jót nevettünk volna a suliban. Most meg a zsarnok főnöke miatt nem juthat első kézből információhoz, így aligha tudja majd olyan érzékletesen megírni a sztorit. Már ha ezek után Jack még hajlandó lesz leközölni bármit a témában.

- Olyan udvariatlan vagyok – szakította félbe a gondolataimat a lány mellettem. – Csak fecsegek itt magamról, anélkül, hogy bemutatkoztam volna. Rosie Donner vagyok. És te?
- Della Hudson.

Ebben a pillanatban szólalt meg Sheila:

- 129-es, kérem a 129-est!

Az ajtó felé néztem. Amy persze nem jött. Valószínűleg Jack vég nélküli és szükségtelenül hangos prédikációjától meg sem hallotta Sheila-t. Aki most felém pillantott sürgető tekintettel. Biztosan tudni akarja, hol marad Amy – gondoltam, és odamentem az asztalához.

- Menj be, kérlek – közölte hűvösen Sheila, immár ismét a papírjaiba temetkezve. Nyilván azt hitte, én vagyok a 129-es. Muszáj volt kiábrándítanom.
- Amy mindjárt jön, szólok is neki rögtön. Addig vegye előre a következőt – javasoltam.
- Ez nem így működik – nézett fel a nő türelmetlenül. – Vagy bemegy most, vagy felőlem akár mehet is haza.

Úgy látszik, az ereje vége felé járt már. Meg tudtam érteni, nem cseréltem volna vele. Egész álló nap ezekkel a félőrültekkel foglalkozni!

Ismét az ajtó felé tekintettem, Amy persze sehol sem volt. Ebből nem lesz cikk. Jack nyerni fog. Hacsak...

- Majd én megyek – jelentettem ki Sheila-nak, aki döbbenetemre csak intett, hogy akkor befelé. Ennyire mindegy neki, ki megy be? Darabra megy ez?

Sóhajtottam egy nagyot, ahogy kezemet a kilincsre tettem. Mit meg nem teszek a barátnőmért! Remélem, értékeli. Akár igen, akár nem, ezt élete végéig az orra alá fogom dörgölni. Nem vagyok normális, esküszöm! Ha a suli végéig a rabszolgám lesz, akkor sem törleszti le még a tizedét sem ennek a szívességnek.

Azzal kinyitottam az ajtót, és aláereszkedtem a félnótások közé.