Harmadik. Párizs #5

Még egy darabig nem megyünk haza Párizsból, jó? Szerintem nem fogjátok bánni, ha elolvassátok ezt a fejezetet, és megismerkedtek egy új szereplővel, aki már eddig is felbukkant egy pillanatra, de most komolyabban bemutatkozik.
Jó szórakozást!




- Nos, kedvesem, ha kihisztizted magad, talán kezdhetnénk is dolgozni – mondta a fotós, és a tágas helyiség közepe felé intett.

Hát, igen, minden tiltakozásom ellenére továbblöktek egy újabb fordulóra. Nem mondom, csalódtam magamban, eddig valamilyen különös oknál fogva azt hittem, én irányítom a saját életemet, erre megjelent ez a szélhámos rendező meg a cinkostársa, és fenekestül felforgatták az életem. És most már túlzás nélkül állíthatom, elraboltak! Hogyan hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok?

Mégsem kezdtem el szentségelni sem hangosan, sem magamban, ugyanis meggyőztem magam, hogy az éppen körülöttem tartózkodók vétlenek a dologban.

S hogy kik voltak ők? A fotós, akit a nyakában lógó fényképezőgépről nem volt túl nehéz beazonosítani, egy magas, fekete, göndör hajú, szakállas fickó, ránézésre olasz. Később megtudtam, nem tévedtem: Giancarlo állítólag az egyik legmenőbb divatfotós volt, aki külön erre az alkalomra érkezett Milánóból. Biztos, én szó nélkül hittem Marciának, a sminkeslánynak, aki egy halom ecsettel felfegyverkezve rohant meg, amint beléptem, majd Annával, a fésűkkel és kefékkel hasonlóképpen felszerelkezett fodrásszal egymás szavába vágva meséltek a meghallgatásról, a többi lányról, meg a készülő produkcióról, amiből én persze szinte semmit sem jegyeztem meg. Túl gyorsan beszéltek, és én még mindig azon dolgoztam, hogy kellőképpen lenyugodjak.

Miközben a lányok lenyomtak egy székbe, és megszállottként kezdtek ügyködni rajtam, Giancarlo odalépett hozzám, és a fülembe duruzsolt:
- Kislány, csak a saját dolgodat nehezíted meg, ha már az elején ennyit nyafogsz. Nekem elhiheted, még nem tartasz ott, hogy ezt a luxust megengedhesd magadnak.

Szerettem volna visszavágni, hogy kit érdekel? Ha toporzékolnom kell ahhoz, hogy végre kiengedjenek innen, rajtam nem fog múlni! De épp akkor esett le, hogy ezek szerint nem csak Hazel és Jimmy hallották a kirohanásomat! (Mondtam már, hogy bizonyos helyzetekben lassabban működik az agyam?) Bár nem szégyelltem a mondandómat, azért mégis idegesített a tudat, hogy idegenek is fültanúi voltak a jelenetnek, s most joggal gondolnak hisztis tyúknak. A döbbenet ezúttal is kiült az arcomra. Giancarlo tökéletesen értette, mire gondolok, és megrázta a fejét:
- Nem, sajnos az ajtók nem hangszigeteltek.

Igyekeztem mosolyogni. Dehogy, a szende, bocsánatért esedező mosoly nem jött össze, de legalább megpróbáltam. S ha Giancarlónál nem is jött be az erőfeszítésem, mert ő csak lemondóan legyintett és elvonult a fényképezőgépét állítgatni, másvalakinél mégiscsak kicsikartam – igaz, akaratlanul – valamiféle pozitív reakciót: az a bizonyos ismerős szempár tulajdonosa, René, aki eddig a hatalmas ablakok egyikében állt unatkozva, felnevetett.

Rajtam mulatott, világos. Azon, hogy legszívesebben épp a föld alá süllyednék. A vörösbe hajló és torz mosolyfélébe ránduló arcomon. Sértődötten küldtem felé egy grimaszt, amivel csak azt értem el, hogy még mindig vigyorogva odasétált hozzám.

- Remek trükk, gratulálok – lépett mögém, s miközben a székemmel szemközti tükrön keresztül néztünk egymással farkasszemet, összeborzolta a hajamat, mintha valami kisiskolás lennék. Én bosszankodtam, meglepetésemre viszont Anna, akinek éppen az addigi munkáját vágta haza, csak mosolygott szerényen. – Amúgy René vagyok.
- Della. És nem értem, miről beszélsz – feleltem őszintén.
- Ugyan már! Az iménti műbalhé tökéletes alkalom, hogy kitűnj a jelöltek közül. Persze aki hallja, azt gondolja, egy hisztérika vagy, de megjegyeznek maguknak, annyi szent. Ügyes húzás, Della!

Úgy látszik, hiába akarok én lenyugodni, ha minden, azaz mindenki összeesküszik ellenem! Nagyokat lélegezve elszámoltam tízig, na jó, húszig, s higgadtságot erőltetve magamra, megszólaltam:
- Ha hallottad a... „beszélgetésemet” Jimmyvel, amit egyébként, akár hiszed, akár nem, nagyon sajnálok, akkor tudod, mit gondolok erről az egészről. És azzal is tisztában vagy, mennyire szeretnék itt lenni. Kábé annyira, mint az Etna közepén – tettem hozzá az újabb félreértések elkerülése végett.
- Ez csak álca – legyintett.

Harmincnyolc, harminckilenc, negyven. Ez az, mélyeket lélegezni. Nyugi, Della. A pasinak biztos valami rejtett szadista hajlama van, azért kínoz téged. Még szerencse, hogy nem neked kell majd vele dolgoznod!

Hál’ Istennek Giancarlo megmentett: rákiáltott a lányokra, hogy hagyják abba a „tetvészkedést” rajtam (leküzdtem a kísértést, hogy szóvá tegyem a nem túl hízelgő szóhasználatot), s odaszólt nekem, hogy munkára fel. Marcia és Anna engedelmesen szétrebbentek. Mielőtt felálltam volna a székből, vetettem egy gyors pillantást a tükörképemre: a kissé feltupírozott, ravaszul fésült hajam és a merészen sminkelt szemeim akár egy szexi démoné. Hová tűnt Della, az átlagos egyetemista lány? Azért tetszett, a legközelebbi buli előtt szívesen igénybe venném ismét a lányok segítségét.

A terem közepére sétáltam, a hatalmas fehér háttér elé és René mellé, aki már vigyorogva várt. Giancarlo utasításai szerint forgolódtunk, hol egymással szemben, hol egymásnak háttal álltunk. Nekem speciel ez utóbbi beállítás volt a kedvencem. Sűrűn kattogott a fényképezőgép, szólt valami pörgő ritmusú zene, amitől az ember egyből energikusabbnak érezte magát. Jól is ment a dolog, legalábbis én azt hittem a magam amatőrségével, ám Giancarlo egyszer csak hosszadalmas káromkodássorozatba kezdett az anyanyelvén, majd intett Marciának, hogy kapcsolja ki a zenét. Értetlenül meredtem Renére, ám ő is legalább olyan zavartnak tűnt, mint én.

- Borzalmasak vagytok! – fordult felénk a fotós, s én összerezzentem a dühös hang hallatán.

Na végre, hogy valaki rájött! Halló, én béna vagyok ehhez! Tapasztalatlan, hisztis liba, igen, ez vagyok én. Most már mehetek?

- Először is, te csomózd össze a blúzod a derekadon, picit villantsd ki a hasad, és fölül gombolj ki egy gombot! Nem, inkább kettőt – magyarázott nekem. – Rachel ellenállhatatlan nő, minden férfi a lábai előtt hever. Ahogy meg te nézel ki ebben a göncben, legfeljebb a matekszakkör eminenseit csábítanád el.

Ökölbe rándult a kezem e kritika hallatán, de a következő pillanatban René ujjai szorosan ráfonódtak a csuklómra.

- Nyugi, ez nem neked szól – súgta. – Ő mindig ilyen.
- Ma van a Csesztessük Della Hudsont nap, csak nekem elfelejtettek szólni, ugye? – néztem rá mérgesen, mire ő csak vigyorgott.

Közben Giancarlo nagy nehezen kieszelte a tervét: valahonnan két fegyverfélét húzott elő, és „végtére is ez egy akciósorozat” jelszóval a kezünkbe nyomta. René rutinosan, én félve vettem el a fegyvert.

- Csak kellék, nem igazi – próbált megnyugtatni René, nem sok sikerrel. – Képzeld azt, hogy vízipisztoly – tett egy újabb kísérletet, amire már halványan elmosolyodtam.

A feladat az volt, hogy sétáljunk, mintha az utcán járnánk hétköznapi emberekként, mint két jó barát. Azzal a különbséggel, hogy mi fegyvert lóbáltunk hanyagul a kezünkben. Giancarlo utasítására René a hátamra tette a kezét, s nevetnünk kellett, mintha egyikünk épp valami viccet sütött volna el. Hazel szerint a forgatókönyv tele lesz ütős poénokkal, a fotósunk nyilván erre akart utalni.

- Gondoljatok valami vidámra – tanácsolta Giancarlo.

Én azonban akárhogy kutattam is, semmi vidámat nem találtam a közelmúlt eseményei között. Ami velem történt, az viccnek is rossz volt. Mégis nevettem, felszabadultan, gondtalanul, fogalmam sincs, hogyan. Talán csak a felgyűlt feszültséget vezettem le így. Olyannyira jól sikerült teljesítenem a feladatot, hogy René még meg is kérdezte, mire gondoltam.

- Igazából semmire – vontam meg a vállam.
- Talán mégsem vagy olyan szörnyű színésznő, mint hiszed – kacsintott.
- Ha tudnád... – nevettem fel gúnyosan.
- Hát meséld el, csupa fül vagyok.

Mire eljutottam az elmúlt pár nap eseményeinek ecsetelésében a jelenig, már a sokadik beállításon voltunk túl. S miközben Giancarlo utasításait követve változtattuk testhelyzetünket és arckifejezésünket, zavartalanul meséltem Renének, aki érdeklődve hallgatott és gyakorta kérdezgetett is. A történet végénél én éppen egy asztalon ültem, René pedig előttem egy széken. Egyik lábamat az ő térdére kellett tennem, s mivel kaptam egy tűsarkú csizmát, ez neki aligha volt kellemes élmény. Mindketten lazán, vonzerőnk teljes tudatában néztünk a kamerába (részemről természetesen csakis Rachel vonzerejéről volt szó), én kacéran, ő hanyagul mosolyogva. Nagyon jól sikerült kép lett ez, talán a leggyakrabban használt fotó a sorozat történetében.

Elbeszélésem végeztével várakozón pillantottam le Renére, kíváncsi voltam, mit szól majd őrült mesémhez. Ő felállt és a szemembe nézve megszólalt:
- Az még nem fordult meg a fejedben, hogy valójában te is ezt akarod? Gondolj csak bele, ha tényleg haza akarnál menni, ugyan ki tartóztathatna fel? Ha el akarnál rohanni innen, ki állíthatna meg?

Azzal elment, és én úgy bámultam utána, mint aki éppen élete legnagyobb pofonját kapta.

Harmadik. Párizs #4

Tudom, erre is sokat kellett várnotok, de remélem, úgy fogjátok érezni, hogy megérte :) Ha nem haragszotok, zenét most nincs időm keresni hozzá, de pár napon belül pótolom a mulasztásomat, csak a fejezetet mindenképpen fel akartam tenni Nektek :) Jó szórakozást! :)


Mikor visszaértünk, a tömeg mintha a korábbinál is jobban nyüzsgött volna a szállodában, a meghallgatásra szolgáló különterem előtt. A vég nélkül csivitelő lányok mind sűrűbben pillantottak a zárt kétszárnyú ajtó felé, amely előtt rendíthetetlenül strázsált a nő, aki korábban behívott a válogatásra. Néhány bátor jelentkező időnként odalépett hozzá, valószínűleg hogy némi plusz információhoz jusson, meddig kell még várni, ám az őr kimért arccal küldte el őket, s az egykori merészek leszegett fejjel somfordáltak vissza a helyükre.

Stacy és Rosie a korábbi tapasztalataikra hagyatkozva próbálták megsaccolni, mennyi lehet még hátra a nagy leleplezésig, Amy pedig lelkesen rótta köreit a tömegben, hogy elcsípett beszélgetésfoszlányokat gyűjtsön a cikkéhez. Rám már megint az unottan várakozó szerepe jutott, de szerencsére nem sokáig. Mielőtt még épp kezdtem volna dühbe gurulni, amiért Stacy idő előtt rángatott el a kellemes kis kávézóból, nyílt az ajtó, s egy szemvillanás alatt síri csend telepedett a teremre. A sztárjelöltek olyan gyászos képet vágtak, mintha nem egy nemzetközi színészkarrier lehetőségét készültek volna megcsillantani néhányuk előtt, hanem éppen a kivégzésre ítéltek névsorát jelentenék be. Gyorsan lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a kitörni készülő nevetésemet.

Az eredményhirdetés meglehetősen egyszerűen zajlott: Hazel és James Barton kiléptek, és mindenfajta felvezetés vagy biztató szó nélkül felolvastak tizenkét számot. Én addig nem is tudtam, hogy a jelentkezők számot kaptak. Viszont mellettem Stacy elkezdett ujjongani, és előbb Rosie, majd az én nyakamba vetette magát, így gyanítottam, hogy az egyik szám hozzá tartozott.

- Tudtam, annyira tudtam! – nevetett. – Megmondtam, ugye megmondtam?

Miközben Stacy vidáman és villámgyorsan keresztülverekedte magát a tömegen Hazelék felé, Rosie rám mosolygott:
- Látod? Én is megmondtam. Indulhatok haza.

Arcán valóban nem látszott sem csalódottság, sem szomorúság. Teljesen megbékélt a helyzettel.

- És te? – kérdezte hirtelen.

Én számot sem kaptam, szóval nem játszom – akartam felelni, de csak megvontam a vállam. Végignéztem az egybegyűlt seregleten, és láttam, ahogyan néhány lány a többiek tragikus vagy éppen irigy tekintetére ügyet sem vetve küzdi át magát a tömött sorokon Bartonék felé, akárcsak Stacy.

- Na? – lépett mellénk Amy.
- Megvan az anyag, amit akartál? – kérdeztem.
- Nem mondták a számodat? Tényleg, mi is volt a számod?
- Egyáltalán nem volt számom – feleltem könnyedén. – Én itt végeztem.
- Akkor menjünk. Az emberek szétszélednek, engem pedig nélküled aligha fognak beengedni a további fordulókra, szóval ennyi volt. Láttam, Stacy bejutott.

Rosie-val csak bólintottunk, majd elindultunk, és a kijárat felé sodródtunk a távozó tömeggel. Végre örökre magam mögött tudhatom ezt a cirkuszt! – örvendeztem magamban. Nyomás vissza Londonba, a családi házba, az egyetemre, az életembe. A kirándulás véget ért, ideje visszatérni a régi céljaimhoz. Az egyedüli céljaimhoz – javítottam ki magam gyorsan.

Mielőtt azonban elérhettük volna a hatalmas kaput, egy erős kar ragadta meg a könyökömet, és szabályosan kirángatott az örvénylő emberáradatból. Egy félreeső sarokban találtam magam, szemben két szigorú szempárral: James Barton, aki az imént idecitált, most összefont karokkal, már-már dühösen nézett rám, a mellette álló Hazel tekintete inkább csodálkozó volt. Értetlenül bámultam rájuk, miközben hallottam, hogy felzárkózott mögém Amy és Rosie is.

- Mi a baj? – kérdeztem őket kissé idegesen, mert úgy éreztem, csak feltartanak. Teljesítettem a kérésüket, miért nem engednek már el?
- Ezt mi is kérdezhetnénk – válaszolta James.

Még mindig értetlenül kapkodtam a tekintetem hol egyikükre, hol másikukra, míg Hazel végre megsajnált és megszólalt:
- Szabadna tudnunk, hova indulsz, Della?
- Haza? – kérdeztem bizonytalanul az eredetileg szilárd kijelentésnek szánt mondatot.
- Én egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miért menekülsz folyton, amikor a vak is látja, milyen istenadta tehetség vagy! – fakadt ki a rendező.
- Talán mert nem jutottam tovább – feleltem hidegen. Úgy látom, a kedveskedés ideje a második fordulóval lejárt.
- Nem te vagy véletlenül a 119-es? – lebegtetett meg egy listát a szemem előtt Hazel.
- Nem tudom, nem kaptam semmilyen számot – mondtam már-már sértődött hangon, és elvettem a papírt. Feketén-fehéren ott állt a 119-es sorszám mellett a nevem: Della Hudson. – De hát én tényleg nem kaptam számot, pláne nem a 119-est! – bizonygattam immár kétségbeesetten. – Csak kijött az a nő, aki mostanáig az ajtónál állt, a nevemet mondta, én bementem, és ennyi.

James és Hazel egy hosszú pillanatig hitetlenkedve meredt egymásra. Nem tudtam eldönteni, azt mérlegelik éppen, higgyenek-e nekem, vagy mindjárt dühöngeni kezdenek, hogyan fordulhatott elő ilyen baki. A rendező törte meg a csendet, egyértelműen elárulva döbbenetük okát:

- Franciák! – kiáltotta. – Nathalie, hol vagy? Én megölöm ezt a nőt, kitekerem azt a vékony kis gall nyakát! Értenek is ezek a szervezéshez, mondtam én, hogy nálunk kellett volna megrendezni ezt a fordulót, de ugyan ki hallgat rám? Na, gyere velem – mondta, és választ sem várva ismét megragadta a karom, hogy maga után húzzon. Rémülten pislogtam hátra, de csak Hazel szokásos, nyugodt tekintetét láttam, ahogy igyekezett velünk lépést tartani.

- Szóval akkor én vagyok a 119-es? – kérdeztem tőle. Igen, tudom, nem mindennapi helyzetekben gyakran az agyam sem pörög a hétköznapi sebességgel.
- Egyike a kiválasztottaknak – bólintott Hazel.

Elhúztam a szám. Nem tudtam eldönteni, jó-e ez nekem? Én abban a pillanatban csak annyit láttam az egészből, hogy ha nem jutok ki innen pár percen belül, lekésem a gépem, és akkor mit adok be otthon anyának?

Egy apró szobába léptünk be, és megkönnyebbültem, ahogy a becsukódó ajtón kívül maradt a kinti ricsaj, s végre békés csend vett körül. Körbenéztem: egy pici társalgó-féleség lehetett ez, két ajtó nyílt innen: az egyik, ahol bejöttünk, a másik egy számomra ismeretlen helyre vezetett. A szobában csak James Barton és Hazel tartózkodott rajtunk kívül, előbbi a telefonjával babrált, utóbbi leült egy fotelba, és onnan nézte nyugodtan, mint járkálok idegesen fel-alá a helyiségben. Nekem ugyanis akkor kezdett leesni, mi is történt az elmúlt pár percben, s a felismerés, mint egy pánikroham tört rám.

- Amy, hol van Amy?! – kérdeztem a szokásosnál egy oktávval magasabban. – Egyáltalán mi történik most? Erről nem volt szó, én haza akarok menni, nekem haza kell mennem! Már így is lemaradtam a mai óráimról, többet nem hagyhatok ki, hogy lesznek akkor jegyzeteim a vizsgáimhoz? Nincs az az isten, hogy én odáig süllyedjek, hogy Natashának könyörögjek segítségért! Na persze, a bátyám örülne neki, de már csak ezért sem! Az egyetlen épeszű, aki normálisan jegyzetel, itt van velem, sokat érek így vele! Hol a fenében van már Amy?!

Az, hogy a mellettem tartózkodók mennyire tudták követni a hadoválásomat, persze kicsit sem érdekelt.

- Sajnálom, de Amy ide nem jöhet be veled – felelte Hazel csendesen. – Innen egyenesen az itt berendezett stúdióba mész, ahol készítenek pár próbafotót, amit a bizottság figyelembe vesz majd az értékelésnél.

Időközben mellettünk James telefonbeszélgetésbe kezdett franciául, így közelebb léptem Hazelhez, hogy feltehessem a következő kérdésemet, amelyet reményeim szerint, már viszonylag emberi hangon sikerült kiejtenem.

- De hol a többi jelölt?
- Néhányan már benn vannak, róluk épp készülnek a képek, a többiek pedig egy másik teremben várnak a sorukra.

Mégis mi az ördögnek kellett engem elkülöníteni? Miben különbözök én a többi lánytól, már a színésztehetség teljes hiányát leszámítva természetesen. Ám mielőtt még rákérdezhettem volna, a válasz már érkezett is, úgy látszik, a kérdés elég világosan az arcomra volt írva. S aki felelt, várakozásaimmal ellentétben nem Hazel, hanem a társalgást időközben befejező James volt.

- Hát nem világos? Vigyáznunk kell rád, nehogy elszökj – kacsintott rám.

Bár mindketten nevettek, bennem egyre inkább a düh növekedett, s nem is próbálkoztam feltartóztatni, amint kitörni készült belőlem.

- Mégis mi a fenét képzeltek magatokról? Mindketten tudjátok jól, hogy csak egy szerencsétlen balesetnek köszönhető, hogy pár napja Londonban én álltam ki elétek, és nem Amy! És azzal is tökéletesen tisztában vagytok, hogy én eredetileg nem akartam idejönni, eszem ágában sem volt! De Amy és te, Hazel addig könyörögtetek, addig bizonygattátok, hogy ez csupán egy kötetlen kiruccanás, ami semmire sem kötelez, hogy beadtam a derekam. Eljöttem, megtettem, amit kértetek, másodszorra is bolondot csináltam magamból azzal, hogy valami olyannak adtam ki magam, ami a világon a lehető legtávolabb áll tőlem: színésznőnek! Hagytam, hadd égessetek be még egyszer, de arról szó sem volt, hogy harmadik alkalom is lesz! Mi jöhet még ezután?

Miután így kitomboltam magam, vérben forgó szemekkel bámultam rájuk, lesve a hatást, ám azt hiszem, még csak meg sem ijesztettem őket. Barton csupán értetlenül nézett rám, Hazel kicsit aggódva. Előbbi szólalt meg elsőnek:

- Hogy mi jöhet még? Mondjuk egy sorozat főszerepe? Milliós fizetéssel, izgalmas szereppel, nemzetközi hírnévvel, hatalmas rajongóhaddal, vég nélküli utazgatással és partizással?
- De ez engem nem érdekel! – toporzékoltam. – Én ezt nem akarom, sosem akartam!
- Tudom, tudom, te középszerű életet akarsz Londonban, egy arctalan banknál tolva a rabigát a nyugdíjig, miközben élve eltemeted magad a számok alá, hallottam róla.

Úgy éreztem, mintha arcon csaptak volna. Nem, azon nem is kezdtem el agyalni, honnan tudhat minderről, hiszen Hazelnek sem meséltem a terveimről. Ám ez a lekezelő, lesajnáló hangnem! Ilyenben még sosem volt részem. Céltudatosnak, esetleg túlságosan is törtetőnek sokan neveztek már, de a legtöbbjükből, lássuk be, az irigység beszélt. Még soha senki nem taposta így a sárba az én gondosan dédelgetett álmaimat!

- Tudod mit, Barton? Baromira el vagy szállva te magadtól, azt hiszed, amiért a híres-hírhedt filmiparban dolgozol, neked mindent szabad! Azt gondolod, mindenki téged irigyel, az emberek ölnének azért, hogy cserélhessenek veled, hogy bejáratosak legyenek abba a világba, amelyben te forogsz, de hé, nagy hírem van számodra! Nem mindenki ájul el a nagy rendezőistentől, képzeld! Nem mindenki lenne képes megfojtani a vetélytársait, csak hogy bekerülhessen ebbe a hülyeségbe, amiért ti itt annyira meg vagytok veszve! Már Jenkins is megmondta nektek Londonban, de mivel úgy látom, neki nem hittetek, hadd ismételjem el még egyszer, jól érthetően: engem ez az egész nem érdekel, teszek rá!

Második nagy kirohanásom után Hazel még mindig rendíthetetlenül üldögélt a fotelban, és bármennyire is kedveltem, az átkozott nyugalma akkor már kifejezetten idegesített. Mintha még mindig nem értené, hogy haza akarok menni! Barton viszont csak állt kővé válva, s én gúnyosan elvigyorodtam, hogy legalább őt sikerül földbe döngölnöm. Végül is ő kezdte, nem? Ám győzelmi mámorom nem tartott soká, mert a még mindig a kezében szorongatott telefonja pityegett egyet, ő vetett rá egy gyors pillantást, majd barátságosan mosolyogva felnézett rám, mintha mi sem történt volna:

- Della, te következel.

Fogalmam sem volt, mire gondolt, ám ő már nyitotta is az egyik ajtót, amely a Hazel által korábban stúdiónak nevezett helyiségbe nyílt, s erélyesen tolt befelé. Mielőtt még becsukta volna mögöttem az ajtót, odasúgta:

- Amúgy szólíts csak Jimmynek, ha már úgyis ilyen közvetlen hangon beszélgetünk egymással.

Mielőtt válaszolhattam volna, bezárult az ajtó, s én egyedül maradtam a teremben négy kíváncsi szempárral, amelyek közül csupán egyet ismertem, azt is csak futólag.