Harmadik. Párizs #5

Még egy darabig nem megyünk haza Párizsból, jó? Szerintem nem fogjátok bánni, ha elolvassátok ezt a fejezetet, és megismerkedtek egy új szereplővel, aki már eddig is felbukkant egy pillanatra, de most komolyabban bemutatkozik.
Jó szórakozást!




- Nos, kedvesem, ha kihisztizted magad, talán kezdhetnénk is dolgozni – mondta a fotós, és a tágas helyiség közepe felé intett.

Hát, igen, minden tiltakozásom ellenére továbblöktek egy újabb fordulóra. Nem mondom, csalódtam magamban, eddig valamilyen különös oknál fogva azt hittem, én irányítom a saját életemet, erre megjelent ez a szélhámos rendező meg a cinkostársa, és fenekestül felforgatták az életem. És most már túlzás nélkül állíthatom, elraboltak! Hogyan hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok?

Mégsem kezdtem el szentségelni sem hangosan, sem magamban, ugyanis meggyőztem magam, hogy az éppen körülöttem tartózkodók vétlenek a dologban.

S hogy kik voltak ők? A fotós, akit a nyakában lógó fényképezőgépről nem volt túl nehéz beazonosítani, egy magas, fekete, göndör hajú, szakállas fickó, ránézésre olasz. Később megtudtam, nem tévedtem: Giancarlo állítólag az egyik legmenőbb divatfotós volt, aki külön erre az alkalomra érkezett Milánóból. Biztos, én szó nélkül hittem Marciának, a sminkeslánynak, aki egy halom ecsettel felfegyverkezve rohant meg, amint beléptem, majd Annával, a fésűkkel és kefékkel hasonlóképpen felszerelkezett fodrásszal egymás szavába vágva meséltek a meghallgatásról, a többi lányról, meg a készülő produkcióról, amiből én persze szinte semmit sem jegyeztem meg. Túl gyorsan beszéltek, és én még mindig azon dolgoztam, hogy kellőképpen lenyugodjak.

Miközben a lányok lenyomtak egy székbe, és megszállottként kezdtek ügyködni rajtam, Giancarlo odalépett hozzám, és a fülembe duruzsolt:
- Kislány, csak a saját dolgodat nehezíted meg, ha már az elején ennyit nyafogsz. Nekem elhiheted, még nem tartasz ott, hogy ezt a luxust megengedhesd magadnak.

Szerettem volna visszavágni, hogy kit érdekel? Ha toporzékolnom kell ahhoz, hogy végre kiengedjenek innen, rajtam nem fog múlni! De épp akkor esett le, hogy ezek szerint nem csak Hazel és Jimmy hallották a kirohanásomat! (Mondtam már, hogy bizonyos helyzetekben lassabban működik az agyam?) Bár nem szégyelltem a mondandómat, azért mégis idegesített a tudat, hogy idegenek is fültanúi voltak a jelenetnek, s most joggal gondolnak hisztis tyúknak. A döbbenet ezúttal is kiült az arcomra. Giancarlo tökéletesen értette, mire gondolok, és megrázta a fejét:
- Nem, sajnos az ajtók nem hangszigeteltek.

Igyekeztem mosolyogni. Dehogy, a szende, bocsánatért esedező mosoly nem jött össze, de legalább megpróbáltam. S ha Giancarlónál nem is jött be az erőfeszítésem, mert ő csak lemondóan legyintett és elvonult a fényképezőgépét állítgatni, másvalakinél mégiscsak kicsikartam – igaz, akaratlanul – valamiféle pozitív reakciót: az a bizonyos ismerős szempár tulajdonosa, René, aki eddig a hatalmas ablakok egyikében állt unatkozva, felnevetett.

Rajtam mulatott, világos. Azon, hogy legszívesebben épp a föld alá süllyednék. A vörösbe hajló és torz mosolyfélébe ránduló arcomon. Sértődötten küldtem felé egy grimaszt, amivel csak azt értem el, hogy még mindig vigyorogva odasétált hozzám.

- Remek trükk, gratulálok – lépett mögém, s miközben a székemmel szemközti tükrön keresztül néztünk egymással farkasszemet, összeborzolta a hajamat, mintha valami kisiskolás lennék. Én bosszankodtam, meglepetésemre viszont Anna, akinek éppen az addigi munkáját vágta haza, csak mosolygott szerényen. – Amúgy René vagyok.
- Della. És nem értem, miről beszélsz – feleltem őszintén.
- Ugyan már! Az iménti műbalhé tökéletes alkalom, hogy kitűnj a jelöltek közül. Persze aki hallja, azt gondolja, egy hisztérika vagy, de megjegyeznek maguknak, annyi szent. Ügyes húzás, Della!

Úgy látszik, hiába akarok én lenyugodni, ha minden, azaz mindenki összeesküszik ellenem! Nagyokat lélegezve elszámoltam tízig, na jó, húszig, s higgadtságot erőltetve magamra, megszólaltam:
- Ha hallottad a... „beszélgetésemet” Jimmyvel, amit egyébként, akár hiszed, akár nem, nagyon sajnálok, akkor tudod, mit gondolok erről az egészről. És azzal is tisztában vagy, mennyire szeretnék itt lenni. Kábé annyira, mint az Etna közepén – tettem hozzá az újabb félreértések elkerülése végett.
- Ez csak álca – legyintett.

Harmincnyolc, harminckilenc, negyven. Ez az, mélyeket lélegezni. Nyugi, Della. A pasinak biztos valami rejtett szadista hajlama van, azért kínoz téged. Még szerencse, hogy nem neked kell majd vele dolgoznod!

Hál’ Istennek Giancarlo megmentett: rákiáltott a lányokra, hogy hagyják abba a „tetvészkedést” rajtam (leküzdtem a kísértést, hogy szóvá tegyem a nem túl hízelgő szóhasználatot), s odaszólt nekem, hogy munkára fel. Marcia és Anna engedelmesen szétrebbentek. Mielőtt felálltam volna a székből, vetettem egy gyors pillantást a tükörképemre: a kissé feltupírozott, ravaszul fésült hajam és a merészen sminkelt szemeim akár egy szexi démoné. Hová tűnt Della, az átlagos egyetemista lány? Azért tetszett, a legközelebbi buli előtt szívesen igénybe venném ismét a lányok segítségét.

A terem közepére sétáltam, a hatalmas fehér háttér elé és René mellé, aki már vigyorogva várt. Giancarlo utasításai szerint forgolódtunk, hol egymással szemben, hol egymásnak háttal álltunk. Nekem speciel ez utóbbi beállítás volt a kedvencem. Sűrűn kattogott a fényképezőgép, szólt valami pörgő ritmusú zene, amitől az ember egyből energikusabbnak érezte magát. Jól is ment a dolog, legalábbis én azt hittem a magam amatőrségével, ám Giancarlo egyszer csak hosszadalmas káromkodássorozatba kezdett az anyanyelvén, majd intett Marciának, hogy kapcsolja ki a zenét. Értetlenül meredtem Renére, ám ő is legalább olyan zavartnak tűnt, mint én.

- Borzalmasak vagytok! – fordult felénk a fotós, s én összerezzentem a dühös hang hallatán.

Na végre, hogy valaki rájött! Halló, én béna vagyok ehhez! Tapasztalatlan, hisztis liba, igen, ez vagyok én. Most már mehetek?

- Először is, te csomózd össze a blúzod a derekadon, picit villantsd ki a hasad, és fölül gombolj ki egy gombot! Nem, inkább kettőt – magyarázott nekem. – Rachel ellenállhatatlan nő, minden férfi a lábai előtt hever. Ahogy meg te nézel ki ebben a göncben, legfeljebb a matekszakkör eminenseit csábítanád el.

Ökölbe rándult a kezem e kritika hallatán, de a következő pillanatban René ujjai szorosan ráfonódtak a csuklómra.

- Nyugi, ez nem neked szól – súgta. – Ő mindig ilyen.
- Ma van a Csesztessük Della Hudsont nap, csak nekem elfelejtettek szólni, ugye? – néztem rá mérgesen, mire ő csak vigyorgott.

Közben Giancarlo nagy nehezen kieszelte a tervét: valahonnan két fegyverfélét húzott elő, és „végtére is ez egy akciósorozat” jelszóval a kezünkbe nyomta. René rutinosan, én félve vettem el a fegyvert.

- Csak kellék, nem igazi – próbált megnyugtatni René, nem sok sikerrel. – Képzeld azt, hogy vízipisztoly – tett egy újabb kísérletet, amire már halványan elmosolyodtam.

A feladat az volt, hogy sétáljunk, mintha az utcán járnánk hétköznapi emberekként, mint két jó barát. Azzal a különbséggel, hogy mi fegyvert lóbáltunk hanyagul a kezünkben. Giancarlo utasítására René a hátamra tette a kezét, s nevetnünk kellett, mintha egyikünk épp valami viccet sütött volna el. Hazel szerint a forgatókönyv tele lesz ütős poénokkal, a fotósunk nyilván erre akart utalni.

- Gondoljatok valami vidámra – tanácsolta Giancarlo.

Én azonban akárhogy kutattam is, semmi vidámat nem találtam a közelmúlt eseményei között. Ami velem történt, az viccnek is rossz volt. Mégis nevettem, felszabadultan, gondtalanul, fogalmam sincs, hogyan. Talán csak a felgyűlt feszültséget vezettem le így. Olyannyira jól sikerült teljesítenem a feladatot, hogy René még meg is kérdezte, mire gondoltam.

- Igazából semmire – vontam meg a vállam.
- Talán mégsem vagy olyan szörnyű színésznő, mint hiszed – kacsintott.
- Ha tudnád... – nevettem fel gúnyosan.
- Hát meséld el, csupa fül vagyok.

Mire eljutottam az elmúlt pár nap eseményeinek ecsetelésében a jelenig, már a sokadik beállításon voltunk túl. S miközben Giancarlo utasításait követve változtattuk testhelyzetünket és arckifejezésünket, zavartalanul meséltem Renének, aki érdeklődve hallgatott és gyakorta kérdezgetett is. A történet végénél én éppen egy asztalon ültem, René pedig előttem egy széken. Egyik lábamat az ő térdére kellett tennem, s mivel kaptam egy tűsarkú csizmát, ez neki aligha volt kellemes élmény. Mindketten lazán, vonzerőnk teljes tudatában néztünk a kamerába (részemről természetesen csakis Rachel vonzerejéről volt szó), én kacéran, ő hanyagul mosolyogva. Nagyon jól sikerült kép lett ez, talán a leggyakrabban használt fotó a sorozat történetében.

Elbeszélésem végeztével várakozón pillantottam le Renére, kíváncsi voltam, mit szól majd őrült mesémhez. Ő felállt és a szemembe nézve megszólalt:
- Az még nem fordult meg a fejedben, hogy valójában te is ezt akarod? Gondolj csak bele, ha tényleg haza akarnál menni, ugyan ki tartóztathatna fel? Ha el akarnál rohanni innen, ki állíthatna meg?

Azzal elment, és én úgy bámultam utána, mint aki éppen élete legnagyobb pofonját kapta.