Változás #5

Hosszú-hosszú idő után...

Figyelted, hogy a fickó egyszer sem mondta a nevemet? Persze, hiszen neki sem volt elképzelése arról, ki lehetek. Mint ahogyan senki másnak sem, de Natasha rajongása ez egyszer kifejezetten jól jött: a férfi alighanem gyorsan intézkedett, mert mindannyian vip-kiszolgálást kaptunk a klubban. Sorra hozták a különlegesebbnél különlegesebb koktélokat, megkaptuk a legjobb asztalt, és a dj rendszeresen odajött hozzánk megkérdezni, hogy milyen zenét szeretnénk. Ezt nevezem bulinak!

            A dolog hátulütője az volt, hogy egyre-másra jöttek az emberek autogramért és közös fotóért. Lövésük sem volt, ki lehettem, de biztos, ami biztos alapon nem akarták elmulasztani a lehetőséget, hogy egy hírességgel találkozhattak. Hát nem őrület?

            Mindezt még el is viseltem volna, hiszen ezt leszámítva igazán remek este volt. Fergeteges volt a hangulat, remek a zene, rengeteget táncoltunk és nevettünk, csodálatosan mulattunk. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy addigi életem legfantasztikusabb bulija volt. Ám egyszer csak minden elromlott.

            Éppen egy húszperces táncetapból értem vissza Stacyvel az asztalunkhoz, s fáradtan nyúltam a koktélomért. Rajtunk kívül csak Rosie és René ültek ott, előbbi épp a színházáról mesélt kollégámnak, akik lelkesen hallgatta. Amy összefutott pár ismerőssel a suliból és velük beszélgetett a bárpultnál. Ralph és Natasha pedig természetesen egymásba gabalyodva táncoltak, figyelmen kívül hagyva, hogy épp egy iszonyatosan pörgős, gyors számot játszott a dj.

            És ekkor vaku villant mellettem. Automatikusan odanéztem, s az elsőt több másik villanás követte sorozatban. Ledermedtem, fogalmam sem volt, mit tegyek. Mentségemre szóljon, teljesen új volt a helyzet. Azt sejtettem ugyan, hogy nem kötelességem tűrni a dolgot, de hova, hogyan meneküljek?

            Stacy hirtelen felpattant és eltakart a fotósok hada elől, amely nagyobb volt, mint amire számítottam.

            - Fuss – súgta nekem, majd szélesen mosolygott a kamerákba. – Nahát, fiúk, micsoda megtiszteltetés, hogy egy magamfajta kezdő színésznőnek ekkora figyelmet tulajdonítanak!

            René, akit időközben szintén kiszúrt pár fotós, egy pillanat alatt eltűnt a tömegben. Ő nyilván jobban hozzá volt már szokva az efféle szituációkhoz. Követtem a példáját, s magam is az emberek közé vetettem magam. Hamar rájöttem, hogy őt nem fogom utolérni, már csak azért sem, mert nem is tudtam, milyen irányba indult. Így hát céltalanul törtem magamnak az utat a táncolók között, egyfolytában a bocs szót hajtogatva.

            Azonban a tömegnek egyszer vége lett, s én nem tudtam, merre induljak tovább. Vajon hol lehetett a kijárat?

            Ebben a pillanatban egy nem túl feltűnő ajtó nyílt mellettem, amelyen egy erős kéz berántott. Egy pillanattal később egy sötét helyiségben találtam magam, az ajtó már be is csukódott mögöttem. Mielőtt még pánikba eshettem volna, felgyúlt a villany és körülnézhettem. Egy iroda-féleségben találtam magam: szűkös szoba íróasztallal, mögötte bőr forgószékkel, néhány iratszekrénnyel és egy rácsos ablakkal, amely alapból lehetetlenné tette a menekülést. Ja, és volt ott még valami: egy rám gátlástalanul vigyorgó fickó. Barna haj, vidáman csillogó, sötét szemek, magas termet és széles vállak. És éppen majd’ felfalt a szemével, ahogy szemtelenül végigmért.

            - Szabadna tudnom...? – indítottam a kérdést, bár még nem tudtam, miről érdeklődjek előbb: hogy hol vagyok, miért húzott be ide, és mit akar tőlem, vagy hogy ugye nincs barátnője. Legszívesebben felpofoztam volna magam: épp elrabolnak, én meg kerek öt másodperc alatt produkálom a Stockholm-szindróma tüneteit. Igazán büszke lehetek magamra.

            - David. David Whitby – nyújtotta a kezét még mindig vigyorogva.

            - Della Hudson – feleltem. Vajon a túszok be szoktak mutatkozni önként? Bűnügyi történelmet írok, az egyszer biztos.

            - Apám szólt, hogy egy kis segítségre lenne szükséged – mondta és szedelőzködni kezdett. Egy székről felkapott egy fekete motoros dzsekit és belebújt, majd előhúzott egy másikat is, és felém nyújtotta. Amikor nem vettem el, csak továbbra is értetlenül bámultam rá, végre leesett neki, hogy ennél azért több magyarázatra lenne szükségem. – Apámé ez a hely. Találkoztál vele a bejáratnál, emlékszel?

            Aprót bólintottam. Azért még ne siessük el ezt a bizalom-dolgot. Bár az ötlet, hogy elvigyen innen, ráadásul motoron... Több volt, mint csábító.

            - Apám kiszúrta, hogy adódott egy kis kellemetlenséged odakinn – intett az ajtó felé, amelyen bejöttünk. – Ezért megkért, hogy menekítselek ki innen, mielőtt jobban elfajulnának a dolgok.

            - És azt mégis hogyan képzeled? – morogtam, de azért engedelmesen elvettem a dzsekit és belebújtam. Legalább nem tud úgy megbámulni, bár nem voltam biztos benne, hogy ennek őszintén örültem.

            - A hátsó ajtón könnyen kijuthattok – lépett be az emlegetett tulaj az ajtón.

- Brian Whitby, örvendek – nyújtotta a kezét. Csak bemutatkozunk egymásnak így, a buli végén. És mindjárt rájön, hogy nem vagyok sztár, feleslegesen kényeztetett az elmúlt órákban. De ha ilyen segítőkész, tartozom neki azzal, hogy legalább őszinte leszek hozzá.

            - Della Hudson – mondtam. 

            Sem a fickónak, sem a fiának nem rebbent a szeme sem a nevem hallatán, így azt valószínűsítettem, hogy elkönyvelték magukban, manapság annyi sztárocska van, igazán nem ismerhetik mindet.

            Brian az iroda sarkába lépett és egy, a zsebéből elővett kulccsal kinyitott egy keskeny ajtót, amelyet az egyik iratszekrény takarásában eddig észre sem vettem. David megragadta a könyököm és kifelé tolt.

            - Viszlát és köszönöm – mondtam még gyorsan az apjának.

            - Remélem, ez a kis apróság nem tartja vissza, hogy legközelebb is ellátogasson hozzánk – mosolygott. – Viszlát.

            A friss, hűvös levegőre érve fellélegeztem. Eddig nem tűnt fojtogatónak a benti levegő, most mégsem tudtam volna rávenni magam, hogy bármilyen okból is visszatérjek. A buli számomra visszavonhatatlanul véget ért.

            - Gyere már – szólt türelmetlenül David.

            A hangját követve nem sokkal távolabb felfedeztem egy hatalmas, az én amatőr szememnek is bivalyerősnek látszó motort, amelyen megmentőm elégedetten ücsörgött. Szavak nélkül is tudtam a történetet: a saját pénzéből kuporgatta össze erre a csodára valót, amelyre azóta is irtózatosan büszke.

            - Bukósisak nincs? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmet a bénázásomról, amint igyekeztem felkapaszkodni mögé. Mielőtt kinevetnél, próbálkozz meg ezzel a mutatvánnyal egy zavarba ejtően rövid szoknyában és olyan tűsarokban, amelynek a viselése extrém sportnak minősül.

            - A bukósisak nincs benne az árban – hangzott a felelet, majd a motor felbődült. David egy darabig még túráztatta, így a csendes menekülésről szőtt reményeim kezdtek szertefoszlani. S végleg elpárologtak, amikor a motorral nem a hátsó utcákon keresztül, hanem a klub elé kanyarodva, néhány ott várakozó fotós szeme láttára és vakuja villanására távoztunk. De nem mertem szóvá tenni a dolgot, hiszen David közbelépése nélkül még mindig a klub csapdájában vergődtem volna.