Változás #4

 Kicsit hosszabb lett, mint eredetileg terveztem... Remélem, nem baj! ;)

A lányok nálunk gyülekeztek a buli előtt, ahova mindenki magával cipelt egy tonnányi ruhát, cipőt, sminkkelléket és miegymást. Miközben vidáman csivitelve próbálgattuk a ruhákat és frizurákat, Stacy és én fáradhatatlanul válaszolgattunk Rosie és Amy kifogyhatatlannak tűnő kérdéseire. Tudtam, hogy ez a minimum, amivel tartozom nekik. Rosie-nak, amiért önzetlenül támogatott, pedig végül is vetélytársak voltunk, s hivatásos színésznőként neki azért több joga lett volna elnyerni a szerepet, mint nekem. Amynek pedig természetesen azért, mert ő akkor is hitt bennem, amikor én nem. Igaz, ösztönösen vigyáztam, mit árulok el neki, hiszen immár hivatalosan is átkerültem a másik oldalra. Jimmy szerint az újságírók ellenségeink, s bár én ezt túlzásnak tartottam, és képtelen voltam a legjobb barátnőmre így tekinteni, azért mégis óvatosabb lettem. A szerződésem kikötötte, hogy például a forgatókönyvről nem mesélhetek senkinek, ezért igyekeztem minél feltűnésmentesebben elütni a témát, amikor Amy erről kérdezett.

            - Jó színésznő legyek vagy jó barátnő? – kérdeztem magamtól, amikor egy kis nyugalomért és egy pohár vízért leszaladtam a konyhába.

            - Miért ne lehetnél mindkettő egyszerre? – hallottam meg a bátyám vidám hangját.

            Halálra rémültem. Úgy tudtam, egyedül vagyunk a házban, anyáéknak vacsorameghívásuk volt az estére. A bátyám pedig a családi ebéd után nem sokkal lelépett és elvileg csak a Supersonicban találkoztunk volna megint.

            - Ralph, nem úgy volt, hogy te már nem laksz itt?

            - És ezzel örökre ki lennék tiltva a szülői házból? Éhes voltam. – Azzal felült a pultra kezében egy hatalmas szendviccsel, amelyből az ebédről maradt sült egy jókora darabja kandikált ki. Beleharapott a szandvicsbe, majd elfintorodott. – Miért nem olyan ez, mint amilyet anya szokott csinálni?

            - Add ide – vettem el tőle a szendvicset, majd a hűtőhöz léptem és megkerestem a majonézt.

            - Szóval már megint milyen dilemmádat kell a nagy és okos bátyádnak megoldania? – kérdezte, miközben gyanakodva figyelte, ahogy felturbózom a szendvicsét.

            - Amy természetesen minden apró részletet szeretne tudni a forgatásról, de a szerződésem és a stáb iránti lojalitásom nem engedi, hogy mindenről beszámoljak neki – magyaráztam. – Függetlenül attól, hogy barátnőként vagy újságíróként kérdezget éppen.

            - Ezt mostantól sosem tudhatod biztosan – ábrándított ki Ralph.

            - Rá fog menni a barátságunk erre az egészre? – néztem rá csalódottan.

            - Ha sikerül semleges témáknál maradnotok, esély sincs rá – kacsintott biztatón. – És ha Amy igaz barát, és valószínűleg az, ő is meg fogja érteni, hogy létrejött egy határ köztetek, amelyet mindkettőtöknek tiszteletben kell tartanotok. Te nem gyanakodhatsz rá folyton, ő pedig nem használhatja ki a barátságotokat a jó sztori érdekében. Nem egyszerű, de nem is reménytelen a dolog. Na, kész? – nézett áhítatosan a kezemben tartott szendvicsre.

            - Te napról napra bölcsebb leszel – mondtam elismerőn, és hálám jeléül átnyújtottam neki a szendvicset. Ő mohón kóstolt bele, majd álmélkodva nézett rám. Kíváncsi tekintetét hol rám, hol a szendvicsre vetette. Nem tagadhattam meg tőle a titkot.

            - Eredetileg túl kevés volt benne a koleszterin – nevettem rá, majd sarkon fordultam, hogy csatlakozzam a vendégeimhez.

***

Odafent már majdnem készen álltak a lányok. Stacy szokásához híven a szexis szinten jócskán túllépve, egyenesen kihívóan festett. Hihetetlen, hogy neki milyen jól állt ez a dögös stílus! Én miniszoknyában, köldökig érő dekoltázzsal és harminccentis tűsarkakkal tuti úgy néznék ki, mint egy átlagon aluli utcalány.

            Rosie hozta a maga bohókás megjelenését: össze nem illő színeket és mintákat társított úgy, hogy rajta valahogy mégsem ütötték egymást. Hiába, az Isten is művészembernek teremtette!

            Hozzájuk képest Amy és én szürke kisegerek voltunk, mindketten farmerben és egy-egy bevállalósabb topban indultunk bevetésre. Egyetemista lányok az igazi színésznők mellett – kábé így lehetett volna jellemezni kis csapatunkat. Nekem ez így rendben is lett volna, de mit is gondoltam, amikor azt feltételeztem, hogy Stacy annyiban hagyja a dolgot...?

            - Majd ott fogsz átöltözni? – kérdezte, amikor dolgom végeztével felálltam, hogy induljunk. – Felesleges ez az elterelő hadművelet, tudtommal a szüleid úgysincsenek itthon, nem?

            - Igaz – rántottam meg a vállam. – Én így jövök.

            Az ajtó felé léptem, ám Stacy villámgyorsan elém ugrott és elállta az utat. El kell ismernem, ez a mozdulat abban a tűsarokban nem volt egyszerű mutatvány!

            - Nem engedhetlek el így!

            - Stacy, én mindig is így jártam bulizni.

            - Lehet, hogy Della Hudson egyetemistának ez a cucc megfelelt, azonban Della Hudson színésznőnek egyenesen ciki és megalázó!

            - Jelen pillanatban nem sokan tudnak az új munkámról – érveltem. – Kétlem, hogy bárki felismerne. És ha igen, akkor mi van?

            - Ó, Istenem, bárcsak megérkezett volna már az ügynököd, hogy alaposan elmagyarázza, hogyan működnek ezek a dolgok! – sóhajtott fel Stacy.

            Ja, igen, az ügynököm. Papíron volt már nekem olyan, viszont élőben még sohasem láttam. Sőt, még telefonon vagy e-mailben sem beszéltem vele. Hazel választotta nekem, s amikor ő kijelentette, hogy márpedig Cassie Mortonnak kell lennie az ügynökömnek, bíztam benne, és látatlanban aláírtam a szerződést. Hazel azt mondta, a helyemben ő Cassie-t választaná, tapasztalt, segítőkész és amolyan igazi tyúkanyó-típus, amilyenre minden kezdő színésznőnek szüksége van. És mivel Hazelnek eddig is rengeteget köszönhettem, szó nélkül hittem neki. A gond csak az volt, hogy Cassie-t valamilyen családi ügy Dél-Afrikába szólította, s fogalmam sem volt, mikor találkozhatok végre vele.

            Időközben Stacy mellé Rosie is felsorakozott, és lehetetlennek látszott, hogy kettejük sorfalát áttörve kimeneküljek a szobámból.

            - Szerinted feladják még ma? – néztem reménytelenül Amyre, aki csak kuncogott mellettem. Egyértelmű volt a válasza.

            Megadtam magam, okos enged alapon. Így legalább tíz perccel később rendben elindulhattunk. Igaz, hogy én akkor a farmer helyett egy fekete miniruhát viseltem, ami ragaszkodóan tapadt rám és szemtelenül sok bőrfelületemet hagyta szabadon, de legalább elértem, hogy egy laza inget rávehessek, mondván, enélkül nagyon fáznék, ám azzal a ravasz tervvel, hogy ettől bizony úgysem szabadulok meg egész este. Tévedtem, Stacy addig piszkált, amíg érkezés után szinte azonnal le nem vettem. Idegesítően kitartó a csaj.

            Szóval a Supersonic. Nagyon menőnek számított a hely, ráadásul közel volt a sulihoz, így garantáltan oda szervezte az esti programját egy rakás ember. Ebből következik, hogy mérföldes sor állt a bejárat előtt.

            - Jaj, lányok, miért nem jött még ki a sorozat? – méltatlankodott Amy. – Akkor tuti megismernének titeket a biztonságiak, és nem kellene kivárnunk ezt a tömeget.

            - Kétlem, hogy napfelkelte előtt bejutunk – csatlakozott a pesszimista táborhoz Rosie.

            - Talán René vagy a bátyádék előrébb állnak a sorban – figyelte a kígyózó emberhadat Stacy.

            - Á, tízre beszéltük meg, és még csak háromnegyed van, nem hiszem, hogy itt lennének – ráztam meg a fejem. – De van egy ötletem.

            Előhúztam a mobilomat és Ralph számát tárcsáztam. Szerencsére már úton voltak, öt perc múlva meg is érkeztek. Úgy tűnt, ha teli a gyomra, a bátyám képes  nagyobb sebességre kapcsolni. Amint megláttak minket, Natasha egyből a nyakamba vetette magát és áradozni kezdett, hogy végre hazaért a forgatásról az ő híres színész-sógornője.

            - Ugye nekem adod az első autogramot? – lelkendezett. – Hű, fantasztikusan nézel ki, mint egy igazi hollywoodi díva! Ez valami híres divattervező kreációja, ugye? És a cipőd! Pont ilyet láttam a múltkor a Vogue-ban! Te, mint színésznő már biztosan ingyen kapod ezeket, csak hogy reklámozd őket, igaz?

            Jól emlékeztem Natasha szómenésére és a magas, sipító hangjára – lehetetlen volt nem meghallani. Nemsokára már mindenki minket nézett, de nem olyan fogjátok-már-be tekintettel, hanem inkább olyan ki-lehet-ez-nem-tudom-hova-tenni tekintettel.

            Ralph bocsánatkérően nézett rám, de én csak mosolyogtam. Kivételesen nem bántam Natasha kirohanását. Közben befutott René is, aki jót mulatott a jeleneten. Natasha pedig csak mondta és mondta.

            - Ugye nem voltak paparazzik a forgatáson? Olyan idegesítőek tudnak lenni, remélem, békén hagynak! Persze gondolom, folyton a sarkadban lihegnek, és nem hagynak élni, de sajnálom, Della, ezzel is jár a munkád. Hogy ha színész az ember, számolnia kell azzal, hogy az emberek úton-útfélen felismerik, megállítják. Biztosan te sem tudsz leugrani a boltba anélkül, hogy nem futnál össze a rajongóiddal, nem?

            Miközben Natasha magyarázott, igyekeztem hátrálni előle, ő azonban állandóan jött utánam, nem zavartatta magát. Pár perccel később már egészen közel voltunk a bejárathoz. És akkor meghallottam egy mély, határozott hangot a hátam mögött. Végre!

            - Elnézést, kisasszony, hogy ilyen sokáig várakoztattuk.

            Megfordultam, egy magas, szikár, ötven körüli férfi nézett szembe velem két marcona kidobó által közrefogva.

            - Nem tudtuk, hogy ma este a mi klubunkat tiszteli meg – folytatta. - Kérem, fáradjanak beljebb.

            Azzal kinyitotta előttem az ajtót és betessékelte kis társaságunkat. Elégedetten vigyorogtam a többiekre: a tervem pompásan működött.