Out of office

Lassan vége a nyárnak, de még mielőtt ez bekövetkezne, sikerül végre nyaralnom egy picit. Úgyhogy most az oldalaimat "bezárom" egy pár napra, előreláthatólag legközelebb úgy szeptember 5-én jutok ismét netközelbe. Talán előbb is, de nem ígérek semmit. Természetesen nagyon örülnék neki, ha Ti addig is szabadon garázdálkodnátok itt, írjátok meg a véleményeteket, szóljatok hozzá, olvasgassatok!
Kellemes nyárvéget mindenkinek, nemsokára találkozunk! :)

Második. Otthon #3

Eltelt két hét, szóval folytatódik a történet. Tudom, hogy ez nem éppen egy hosszú rész, de így jött ki, és bízom benne, hogy ezzel átvészeljük ezt a pangó, nyári időszakot, mert nagyon nem szeretnék kommenthatárt szabni, de a múltkori fejezet után kezdem átgondolni az eddigi elveimet...
Szóval olvasásra és véleményezésre fel, ha fontos Nektek ez a történet! ;)




Lövésem sem volt, mit mondjak otthon. A múltkor még a meghallgatásról sem voltam képes beszámolni, akkor mégis hogy adjak be a szüleimnek egy majd’ kétnapos párizsi kiruccanást? Tanulmányi kirándulás vagy tudományos konferencia persze szóba sem jöhetett. Semmi iskolával kapcsolatos magyarázat nem játszott, mert Ralph Natashán keresztül azonnal lebuktatott volna.

Elképzeltem, ahogy elmondom apámnak a színtiszta igazságot.

- Szia, apu, képzeld pár napja elmentem egy válogatásra, ahol egy készülő tévésorozathoz kerestek szereplőt, továbbjutottam, és most megyek Párizsba a második fordulóra. Hát nem nagyszerű?

A következő képkockán a fejemben apámat épp újraélesztették a mentősök.

Ha sem a bátyámhoz, sem apámhoz nem fordulhatok, kizárásos alapon marad anyám. Bár ő nem követi a családi tradíciót, azaz nem közgazdász, hanem főállású családanya, mégis olyan hű lenyomata apámnak, mintha ő maga is ugyanazt az utat járta volna egész életében. Anyám mindig is tisztában volt vele, hogy apám okosabb nála, ezért felnézett rá, szó nélkül követte bárhova, és sosem kérdőjelezte meg az igazát. Nála jobb hátországot apám sosem kívánhatott volna magának. Vitára, veszekedésre soha nem került sor köztük, de bennem élt a gyanú, hogy ennek csakis az az oka, hogy anyám mindig mindenben egyetértett apámmal, így a nézeteltérések érdeklődés hiányában rendre elmaradtak.

Hogy akkor mégis mi értelme volt először hozzá fordulnom? Mert azért ő mégiscsak egy szelídebb, nyugodtabb, megértőbb, kedvesebb verziója volt apám személyiségének. Ha a bátyámmal veszekedtünk, anyám volt mindig a békítő közöttünk. Azt reméltem, ha egy nap apámmal szállnék szembe, akkor is ilyen szerepet töltene be. Természetesen apámnak nagyobb tekintélye volt annál, mintsem hogy valamiféle lázadozásra bármikor is sor került volna a családban.

Tehát vasárnap délelőtt, amikor a pakolást már igazán nem húzhattam tovább, s amikor már a huszadik sürgető sms-t kaptam Amytől, hogy merjek már lépni valamit, lementem anyámhoz a konyhába, ahol épp az ebéd előkészületei folytak.

- Anya, mondanom kell valamit – kezdtem halkan, bátortalanul.
- Rendben, kislányom – mosolygott anyám. Szegény, ahogy hozza a hűtőből azt a darab húst, még nem sejti, hogy nemsokára fenekestül felforgatom családunk nyugodt életét! – De közben meg tudod tisztítani a zöldséget, ugye?
- Persze – feleltem, és elvettem a felém nyújtott hámozót. – Arról lenne szó, hogy Amy egy nagyon komoly sztorin dolgozik, és én...

Gondoltam, minél messzebbről indítok, annál jobb. Ám anyám félbeszakított, mielőtt legalább a közelébe értem volna a lényegnek.

- Ugye nem rángat már megint bele valamibe? – forgatta a szemeit. – Apád a múltkor sem örült neki, hogy kihagytad a statisztika előadásodat miatta.

Remek, helyben vagyunk. Nincs más megoldás, ki kell szöknöm az ablakon át. Na jó, talán még egy kísérlet belefér.

- Anya, csak az előadás legelejét késtük le! De most nem hagynánk ki egyetlen órát sem – füllentettem. – Amy utánajár egy-két dolognak a következő cikkéhez, és megkért, hogy kísérjem el. Ma délután indulnánk, holnapra vissza is érnénk.

Anyám kezében megállt a kés, ahogyan a húst szeletelte. Talán nem akkor kéne előadnom neki ezt az egészet, amikor egy ilyen hatalmas kés van a közelében – gondoltam.

- Szabadna tudnom, miről ír, hogy ennyi időt vesz igénybe a kutatás?
- A modern művészetekről.

Egyre jobban ment a hazudozás. Azzal vigasztaltam magam, hogy szegről-végről igazat mondok. És különben is, csak gyakorolok holnapra.

Anyám folytatta a hús szeletelését, ezt jó jelnek vettem.

- És hol lesztek? Amynél?

A fenébe is, anya, tedd már le azt a kést, mielőtt válaszolok!

- Párizsban – suttogtam.

Anyám ledermedt. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat telt el, mire felém fordult.

- Hogy hol?! Párizsban?
- Igen, anya, tudod, az a modern művészet egyik legjelentősebb központja.

Talán mégsem véletlenül akart továbblökni a következő meghallgatásra Hazel. Az Isten is színésznőnek teremtett!

- És ki fizeti ezt az egészet, Della? Ugye nem erre tervezed elverni a spórolt pénzedet?

Na, ebben különbözik anya apától. Apám már kétórás prédikációt tartott volna arról, mekkora butaság ez az egész, és a saját érdekemben jobb lenne, ha békén hagynám Amyt. Anyám azonban nem nagyon értett az efféle kiselőadásokhoz, ugyanis az sosem az ő feladata volt. Így jobb híján olyan praktikus kérdések következtek, amelyekig apámmal el sem jutottunk volna.

- Persze, hogy nem, anya. Csak azért mentem bele, mert Amy meg tudja oldani az egészet. Az Independent hozza majd le a cikket, és ők fizetnek mindent.

Anyám egy darabig emésztgette a hallottakat, majd ismét a húsnak szentelte minden figyelmét. Bíztam benne, hogy ez pozitív reakció.

- Hát, Della, én azt mondom, hogy ha ez tényleg nem megy a tanulás rovására, akkor vétek lenne kihagynod. Egy ingyen kirándulás Párizsba. Igazán jól hangzik – mosolygott.

A csatát megnyertem. Sőt, nem sokkal később kiderült, a háborút is, ugyanis anya felajánlotta, hogy majd ő elmondja a többieknek a dolgot. Mi több, sikerült arra is rávennem, hogy hadd pakoljam össze gyorsan a cuccaimat és surranhassak ki észrevétlenül a házból még ebéd előtt. Így megmenekültem apámtól, aki a bátyámmal és az ügyfeleivel krikettezett, ahogyan tették azt minden vasárnap délelőtt. Nem lehettem eléggé hálás anyámnak, amiért belement, hogy ne legyek ott az asztalnál, amikor a leves mellett elmagyarázza, miért is hiányzom a családi körből.

Fél órával később már a ház előtt álltunk és úgy búcsúzkodtunk, mintha évekre mentem volna el. Ahogyan anyám átölelt, iszonyatos erővel hasított belém a bűntudat, amiért nem mondtam el neki a teljes igazságot, és amiért már most tudtam, hogy holnap ismét hazudni fogok neki, mert jóval később érek csak haza, mint ahogyan megígértem. Folyton az járt a fejemben, hogy megéri-e ez az egész? Mennyi mindent kockáztatok, hajlandó vagyok átverni, becsapni azokat, akiket szeretek, valami olyanért, ami elvileg nem is kell nekem. Ami nem is érdekel.

Miközben a taxiban ültem és a reptérre tartottam, arra jutottam, hogy csakis két magyarázat lehetséges, amiért az utóbbi napokban ennyire kifordultam magamból: vagy elindultam valami ördögi lejtőn és innentől kezdve lazán átgázolok másokon, csak mert éppen úgy tartja kedvem, vagy pedig Amynek volt igaza, és az eddigi életem mégsem volt olyan tökéletes, amilyennek hittem, s legbelül alig vártam már, hogy levethessem a béklyóimat, és szabadon szállhassak.

Nem is tudtam, melyik a rosszabb opció.

Második. Otthon #2

Meg is hoztam a folytatást, amiben eldől, hogy... majd meglátjátok ;)
Kellemes időtöltést kívánok hozzá, és tudjátok: nem haragszom meg a véleményekért ;)




- Nem hiszem, hogy megyek.

Amy kővé dermedt az asztal túloldalán. Az egyetem egyik büféjében ültünk, az órák közti rövid szünetben én egy méregerős kávét, ő egy narancslét hajtott fel üzemanyagként a hátralévő előadások elviseléséhez.

- De miért nem? Hazel is mondta, hogy akár kirándulásként is felfoghatod. És egyáltalán nem zavar bele az iskolai dolgaidba, hiszen hétfőn lesz, aznap délelőtt meg nincs óránk. Jó, persze, a délutáni két előadást ki kellene hagynunk, de majd elkérjük a jegyzeteket Natashától.

Szúrós szemekkel méregettem Amyt. Elvileg ő lenne a legjobb barátnőm, vagy tévedek?

- Azaz majd kerítünk valakit, aki odaadja – korrigált zavartan Amy, miután rájött, hogy a Natasha szóra igen érzékenyen reagálok mostanában. – Szinte mindenki tartozik neked az évfolyamon, annyi jegyzetet osztottál már meg velük, úgyhogy simán megoldható. Szerintem nincsen itt semmi probléma.

Na igen, Amy csak a nagy kalandot látta az egészben. A fejébe vette, hogy elkísér, pontosan tudósít mindenről, és a nagy sztorira egy egész cikksorozatot alapoz. Hogy mi lett a múltkori címlapterveivel? Természetesen Jack morgott vagy egy órát, de lehozta a cikket. A kérésemre rólam egy árva szó sem esett, minden olvasó úgy tudta, Amy maga ment be a meghallgatásra. A csavar a mi kis titkunk maradt, s ennek nagyon örültem.

Szóval a cikk meglehetősen jó visszhangot kapott, és Amy a hátam mögött szervezkedni kezdett. Jack persze arról már hallani sem akart, hogy az egyetem pénzén jöjjön velem Párizsba, viszont az Independent már örömmel belement. Mit nekik egy repülőjegy és egy éjszaka egy középkategóriás hotelben? Igaz, azért nem jött rosszul az ügy elintézéséhez, hogy Amy a múlt nyáron gyakornok volt az újságnál, a főszerkesztő meg minden szerda este a nagybátyjával kártyázott.

- Amy, tudom, hogy te mennyire akarod ezt – mondtam. – A nagy lehetőséget látod benne, jó kis sztorit szimatoltál a meghallgatáson, és biztosan fantasztikusan írnád is meg, de én akkor sem akarok menni. Viszont te is ismered Hazelt, beszéld meg vele, tuti megengedi, hogy ott legyél, és figyelmesen végignézd az egészet.

- Ja, valószínűleg a múltkori cikkemet is imádták – válaszolt szarkasztikusan barátnőm.

Na jó, talán tényleg nem repestek az örömtől, amikor elolvasták, hogy milyen kőszívű zsarnoknak festette le Richard Jenkinst, bár aligha hiszem, hogy Jenkinst ez különösebben zavarta volna. Valószínűleg még örült is neki, milyen remek imázst sikerült kialakítania magáról. De Sheila is megkapta a magáét: életuntnak bélyegezte, akinek minden bizonnyal nem sikerült valóra váltania a saját színésznői álmait, így ezzel a nyomorult állással vigasztalódik, mert ennél közelebb úgysem kerülhet soha a színészethez. James Barton és Hazel ehhez képest örülhetett: őket csak beképzeltnek titulálta barátnőm. És ez az egész banda gátlástalanul kihasználja az eltévelyedett fiatal lányokat, akik hiú álmokat kergetnek, ahelyett hogy reálisabb jövőképet dolgoznának ki maguknak. Idézet vége. Na igen, az objektivitást egy kicsit még gyakorolnia kell. Még szerencse, hogy a célpontjainak jobb dolguk is van, mint holmi egyetemi lapokat olvasgatni. Az Independent-beli cikksorozat alighanem már kellemetlenebb lesz egy cseppet.

Gondolatainkba merülve hallgattunk, vártam, hogy végre idő legyen, és mennünk kelljen az óránkra. Ám barátnőm keresztülhúzta a csendes meditálásról szőtt terveimet.

- Tudod, Della, azt hiszem, rájötten, miért nem akarsz Párizsba menni – kezdte kifelé bámulva az ablakon. Gondoltam, valami annyira eszement teóriával áll elő, hogy nem is meri a szemembe mondani. – Kérlek, ne sértődj meg, hogy ezt mondom, de szerintem te egyszerűen csak félsz.

Talán mégis ragadt rám valamennyi apám tévedhetetlen emberismeretéből. Mert az őrült elmélet bejött.

- Félek? – nevettem fel. – Mégis mitől, Amy?
- Hogy az évek alatt gondosan felépített álmaid, terveid talán mégsem állnak olyan szilárd lábakon – nézett immár a szemembe. Az arcán nyoma sem volt viccelődésnek. Basszus, a csaj teljesen komolyan gondolta ezt a hülyeséget!
- Tessék? – csak ennyit tudtam kinyögni. Bár igazából nem voltam kíváncsi a magyarázatára, úgysem lehet igaza. Időpocsékolás hallgatni is.
- Della, ismétlem, nem bántásból mondom, csak szerintem te is érzed legbelül, hogy igazam van.

Aha, nagy francokat.

- Amy, fogalmam sincs, mi az ördögről beszélsz – mondtam, és az órámra pillantottam. Reméltem, érti a célzást.
- Kiskorod óta arra neveltek, hogy az apád és a bátyád útját kell követned – nem, nem értette a célzást. Fenébe. – El sem tudsz képzelni magadnak más lehetőséget. De mi van, ha neked nem ez a sorsod? Ha sokkal boldogabb, elégedettebb lehetnél, ha nem valamelyik bankban poshadnál meg idő előtt?

Gyilkos szemeket meresztettem Amyre. Ez övön aluli volt.

- Bocs – sütötte le a szemét. – Tudod, hogy értem. Nézd, én csak arra akarok kilyukadni, hogy szerintem azért nem mersz belevágni ebbe az egészbe, mert félsz, hogy élvezni fogod. Jobban, mint ezt – mutatott körbe. – Rájössz, hogy nem olyan biztos, hogy azt akarod, amit eddig. Amiről talán csak hitted, hogy akarod. Pedig lehet, hogy más elképzeléseid vannak az életedről, mint a szüleidnek.

Pár pillanatig emésztettem a hallottakat, majd, miután sikerült viszonylag megnyugodnom, igyekeztem összefoglalni, hogy biztos legyek benne, nem értettem félre ezt a baromságot.

- Szóval azért nem megyek Párizsba, mert még a végén itt hagynám az egyetemet a színészkedésért – mérges voltam, szándékosan nem színészetet mondtam. – Mindent, amiért eddig küzdöttem, minden célomat és eddig elért eredményemet egy pillanat alatt sutba vágom, mert hirtelen rájövök, hogy az életem egy zsákutca, és eddig tévúton jártam. És nem közgazdász akarok lenni, hanem holmi színésznőcske – nevettem gúnyosan.

Amyt azonban sem felidegesíteni, sem megbántani nem tudtam. Strapabíró lány. Jól jön ez egy riporternek. Ha az interjúalany rácsapja az ajtót, csak megrántja a vállát, és megy tovább. Vagy visszamászik az ablakon. Mint Amy most.

- Nem, Della, én nem egészen így értettem. Csupán azt mondom, ha teljesen biztos lennél a dolgodban, akkor nem hagynád kihasználatlanul a lehetőséget. Ha megingathatatlanul hinnéd, hogy a jövődbe vezető út számokkal van kikövezve, csak jót nevetnél Hazelen meg a többieken, hogy képesek rád pazarolni ezt az utat, amikor a napnál is világosabb, hogy semmi sem áll tőled távolabb a színészetnél. Ingyen két nap Párizsban, halló! Ki utasítaná ezt vissza?

Felsóhajtottam. Jobban belegondolva, talán igaza van. Párizs mégiscsak Párizs. Végül is mi veszítenivalóm van? Mármint az előadásokon kívül, amelyeket így el kellene lógnom.

Azt hinné az ember, az olyan komolynak tűnő producerek és rendezők, mint Hazel vagy James, olyanokra vadásznak, akik egész életükben erre a lehetőségre vártak. Ergo felkészültek és valamennyire tapasztaltak. És mindenekelőtt lojálisak, lelkesek, motiváltak, hálásak a lehetőségért. Ha nekik egy olyan valaki kell, aki magasról tesz az egészre, ahogyan Richard Jenkins mondta, valaki, akit tuti nem fognak szerződtetni, mert csak körberöhögné őket, amikor elétolják az aláírandó papírt, ám legyen.

- Talán csak formalitás, muszáj nekik felmutatni pár jelöltet a londoni fordulóról is – jegyezte meg Amy a narancsleve utolsó kortyát is elfogyasztva. – Akárhogy is...
- Ingyen út Párizsba, tudom – hadartam.

Amy rám mosolygott.

- Ez azt jelenti, hogy benne vagy?

Lehajtottam a kávém maradékát. Még mindig volt két perc a szünetből.

- Ez azt jelenti, hogy hozok még egy kávét – jelentettem ki, és felálltam.

A büfépult előtt hosszú sor kígyózott, csak reménykedhettem, hogy hozzájutok az újabb koffeinadagomhoz még ebben a szünetben. Miért mindenkinek az utolsó percben jut eszébe, hogy magához venne még pár kalóriát a következő óra előtt?

Ahogyan unottan ácsorogtam, hirtelen a saját nevem ütötte meg a fülemet. Két srác előttem rólam beszélgetett! Egész helyesek voltak, magas, kisportolt fiúk, biztosan a kosárlabdacsapatból.

- Azért az egy elég komoly döntés, hogy kit vigyek a Supersonic nyitópartijára – mondta a szőke srác a feketének. A Supersonic nemsokára nyílik a közelben, már hallottam róla, állítólag nagyon menő klubnak szánják, igencsak meg fogják válogatni, kit engednek be.
- Azért dobtam fel Della Hudsont, elég jó csaj, együtt járok vele számvitelre.
- Én meg közgazdaságtanra. És épp ezért nem akarom őt elhívni, lehet, hogy jó nő, de olyan... besavanyodott. Tök unalmas a csaj, mindig annyira komoly és hideg! Egy ilyen lány jól jön, ha kölcsön kell kérni valakitől a jegyzeteket, amikor a másnaposságtól nem tudsz figyelni, de egyébként... kész horror lenne, ha összezárnának vele egy estére, ami nem az egyetemről meg a gazdaságról szól. Tuti meghalnék az unalomtól!

Kifordultam a sorból, és igyekeztem nem agyvérzést kapni. Besavanyodott? Unalmas? Hideg? Jó, nem voltam éppen az itteni srácok legnagyobb kedvence, de azért ez elég erős túlzás volt!

Visszasétáltam, azaz inkább támolyogtam az asztalunkhoz.

- És hol a kávéd? – csodálkozott barátnőm. Megráztam a fejem.
- Amy, kezdj csomagolni, megyünk Párizsba.