Kicsit hosszabb lett, mint eredetileg terveztem... Remélem, nem baj! ;)
A lányok nálunk gyülekeztek a buli előtt, ahova mindenki
magával cipelt egy tonnányi ruhát, cipőt, sminkkelléket és miegymást. Miközben
vidáman csivitelve próbálgattuk a ruhákat és frizurákat, Stacy és én
fáradhatatlanul válaszolgattunk Rosie és Amy kifogyhatatlannak tűnő kérdéseire.
Tudtam, hogy ez a minimum, amivel tartozom nekik. Rosie-nak, amiért önzetlenül
támogatott, pedig végül is vetélytársak voltunk, s hivatásos színésznőként neki
azért több joga lett volna elnyerni a szerepet, mint nekem. Amynek pedig
természetesen azért, mert ő akkor is hitt bennem, amikor én nem. Igaz,
ösztönösen vigyáztam, mit árulok el neki, hiszen immár hivatalosan is
átkerültem a másik oldalra. Jimmy szerint az újságírók ellenségeink, s bár én
ezt túlzásnak tartottam, és képtelen voltam a legjobb barátnőmre így tekinteni,
azért mégis óvatosabb lettem. A szerződésem kikötötte, hogy például a
forgatókönyvről nem mesélhetek senkinek, ezért igyekeztem minél
feltűnésmentesebben elütni a témát, amikor Amy erről kérdezett.
- Jó
színésznő legyek vagy jó barátnő? – kérdeztem magamtól, amikor egy kis
nyugalomért és egy pohár vízért leszaladtam a konyhába.
- Miért
ne lehetnél mindkettő egyszerre? – hallottam meg a bátyám vidám hangját.
Halálra
rémültem. Úgy tudtam, egyedül vagyunk a házban, anyáéknak vacsorameghívásuk
volt az estére. A bátyám pedig a családi ebéd után nem sokkal lelépett és
elvileg csak a Supersonicban találkoztunk volna megint.
- Ralph,
nem úgy volt, hogy te már nem laksz itt?
- És
ezzel örökre ki lennék tiltva a szülői házból? Éhes voltam. – Azzal felült a
pultra kezében egy hatalmas szendviccsel, amelyből az ebédről maradt sült egy
jókora darabja kandikált ki. Beleharapott a szandvicsbe, majd elfintorodott. –
Miért nem olyan ez, mint amilyet anya szokott csinálni?
- Add
ide – vettem el tőle a szendvicset, majd a hűtőhöz léptem és megkerestem a majonézt.
- Szóval
már megint milyen dilemmádat kell a nagy és okos bátyádnak megoldania? –
kérdezte, miközben gyanakodva figyelte, ahogy felturbózom a szendvicsét.
- Amy
természetesen minden apró részletet szeretne tudni a forgatásról, de a
szerződésem és a stáb iránti lojalitásom nem engedi, hogy mindenről beszámoljak
neki – magyaráztam. – Függetlenül attól, hogy barátnőként vagy újságíróként
kérdezget éppen.
- Ezt
mostantól sosem tudhatod biztosan – ábrándított ki Ralph.
- Rá fog
menni a barátságunk erre az egészre? – néztem rá csalódottan.
- Ha
sikerül semleges témáknál maradnotok, esély sincs rá – kacsintott biztatón. – És
ha Amy igaz barát, és valószínűleg az, ő is meg fogja érteni, hogy létrejött
egy határ köztetek, amelyet mindkettőtöknek tiszteletben kell tartanotok. Te
nem gyanakodhatsz rá folyton, ő pedig nem használhatja ki a barátságotokat a jó
sztori érdekében. Nem egyszerű, de nem is reménytelen a dolog. Na, kész? –
nézett áhítatosan a kezemben tartott szendvicsre.
- Te
napról napra bölcsebb leszel – mondtam elismerőn, és hálám jeléül átnyújtottam
neki a szendvicset. Ő mohón kóstolt bele, majd álmélkodva nézett rám. Kíváncsi
tekintetét hol rám, hol a szendvicsre vetette. Nem tagadhattam meg tőle a
titkot.
- Eredetileg
túl kevés volt benne a koleszterin – nevettem rá, majd sarkon fordultam, hogy
csatlakozzam a vendégeimhez.
***
Odafent már majdnem készen álltak a lányok. Stacy
szokásához híven a szexis szinten jócskán túllépve, egyenesen kihívóan festett.
Hihetetlen, hogy neki milyen jól állt ez a dögös stílus! Én miniszoknyában,
köldökig érő dekoltázzsal és harminccentis tűsarkakkal tuti úgy néznék ki, mint
egy átlagon aluli utcalány.
Rosie
hozta a maga bohókás megjelenését: össze nem illő színeket és mintákat társított
úgy, hogy rajta valahogy mégsem ütötték egymást. Hiába, az Isten is
művészembernek teremtette!
Hozzájuk
képest Amy és én szürke kisegerek voltunk, mindketten farmerben és egy-egy
bevállalósabb topban indultunk bevetésre. Egyetemista lányok az igazi színésznők
mellett – kábé így lehetett volna jellemezni kis csapatunkat. Nekem ez így
rendben is lett volna, de mit is gondoltam, amikor azt feltételeztem, hogy
Stacy annyiban hagyja a dolgot...?
- Majd
ott fogsz átöltözni? – kérdezte, amikor dolgom végeztével felálltam, hogy
induljunk. – Felesleges ez az elterelő hadművelet, tudtommal a szüleid
úgysincsenek itthon, nem?
- Igaz –
rántottam meg a vállam. – Én így jövök.
Az ajtó
felé léptem, ám Stacy villámgyorsan elém ugrott és elállta az utat. El kell
ismernem, ez a mozdulat abban a tűsarokban nem volt egyszerű mutatvány!
- Nem
engedhetlek el így!
- Stacy,
én mindig is így jártam bulizni.
- Lehet,
hogy Della Hudson egyetemistának ez a cucc megfelelt, azonban Della Hudson
színésznőnek egyenesen ciki és megalázó!
- Jelen
pillanatban nem sokan tudnak az új munkámról – érveltem. – Kétlem, hogy bárki
felismerne. És ha igen, akkor mi van?
- Ó,
Istenem, bárcsak megérkezett volna már az ügynököd, hogy alaposan elmagyarázza,
hogyan működnek ezek a dolgok! – sóhajtott fel Stacy.
Ja,
igen, az ügynököm. Papíron volt már nekem olyan, viszont élőben még sohasem
láttam. Sőt, még telefonon vagy e-mailben sem beszéltem vele. Hazel választotta
nekem, s amikor ő kijelentette, hogy márpedig Cassie Mortonnak kell lennie az
ügynökömnek, bíztam benne, és látatlanban aláírtam a szerződést. Hazel azt
mondta, a helyemben ő Cassie-t választaná, tapasztalt, segítőkész és amolyan
igazi tyúkanyó-típus, amilyenre minden kezdő színésznőnek szüksége van. És
mivel Hazelnek eddig is rengeteget köszönhettem, szó nélkül hittem neki. A gond
csak az volt, hogy Cassie-t valamilyen családi ügy Dél-Afrikába szólította, s
fogalmam sem volt, mikor találkozhatok végre vele.
Időközben
Stacy mellé Rosie is felsorakozott, és lehetetlennek látszott, hogy kettejük
sorfalát áttörve kimeneküljek a szobámból.
-
Szerinted feladják még ma? – néztem reménytelenül Amyre, aki csak kuncogott
mellettem. Egyértelmű volt a válasza.
Megadtam
magam, okos enged alapon. Így legalább tíz perccel később rendben
elindulhattunk. Igaz, hogy én akkor a farmer helyett egy fekete miniruhát
viseltem, ami ragaszkodóan tapadt rám és szemtelenül sok bőrfelületemet hagyta
szabadon, de legalább elértem, hogy egy laza inget rávehessek, mondván, enélkül
nagyon fáznék, ám azzal a ravasz tervvel, hogy ettől bizony úgysem szabadulok
meg egész este. Tévedtem, Stacy addig piszkált, amíg érkezés után szinte
azonnal le nem vettem. Idegesítően kitartó a csaj.
Szóval a
Supersonic. Nagyon menőnek számított
a hely, ráadásul közel volt a sulihoz, így garantáltan oda szervezte az esti
programját egy rakás ember. Ebből következik, hogy mérföldes sor állt a bejárat
előtt.
- Jaj,
lányok, miért nem jött még ki a sorozat? – méltatlankodott Amy. – Akkor tuti
megismernének titeket a biztonságiak, és nem kellene kivárnunk ezt a tömeget.
-
Kétlem, hogy napfelkelte előtt bejutunk – csatlakozott a pesszimista táborhoz
Rosie.
- Talán
René vagy a bátyádék előrébb állnak a sorban – figyelte a kígyózó emberhadat
Stacy.
- Á,
tízre beszéltük meg, és még csak háromnegyed van, nem hiszem, hogy itt lennének
– ráztam meg a fejem. – De van egy ötletem.
Előhúztam
a mobilomat és Ralph számát tárcsáztam. Szerencsére már úton voltak, öt perc
múlva meg is érkeztek. Úgy tűnt, ha teli a gyomra, a bátyám képes nagyobb sebességre kapcsolni. Amint megláttak
minket, Natasha egyből a nyakamba vetette magát és áradozni kezdett, hogy végre
hazaért a forgatásról az ő híres színész-sógornője.
- Ugye
nekem adod az első autogramot? – lelkendezett. – Hű, fantasztikusan nézel ki,
mint egy igazi hollywoodi díva! Ez valami híres divattervező kreációja, ugye?
És a cipőd! Pont ilyet láttam a múltkor a Vogue-ban!
Te, mint színésznő már biztosan ingyen kapod ezeket, csak hogy reklámozd őket,
igaz?
Jól
emlékeztem Natasha szómenésére és a magas, sipító hangjára – lehetetlen volt
nem meghallani. Nemsokára már mindenki minket nézett, de nem olyan
fogjátok-már-be tekintettel, hanem inkább olyan
ki-lehet-ez-nem-tudom-hova-tenni tekintettel.
Ralph
bocsánatkérően nézett rám, de én csak mosolyogtam. Kivételesen nem bántam
Natasha kirohanását. Közben befutott René is, aki jót mulatott a jeleneten.
Natasha pedig csak mondta és mondta.
- Ugye
nem voltak paparazzik a forgatáson? Olyan idegesítőek tudnak lenni, remélem,
békén hagynak! Persze gondolom, folyton a sarkadban lihegnek, és nem hagynak
élni, de sajnálom, Della, ezzel is jár a munkád. Hogy ha színész az ember,
számolnia kell azzal, hogy az emberek úton-útfélen felismerik, megállítják.
Biztosan te sem tudsz leugrani a boltba anélkül, hogy nem futnál össze a
rajongóiddal, nem?
Miközben
Natasha magyarázott, igyekeztem hátrálni előle, ő azonban állandóan jött
utánam, nem zavartatta magát. Pár perccel később már egészen közel voltunk a
bejárathoz. És akkor meghallottam egy mély, határozott hangot a hátam mögött.
Végre!
-
Elnézést, kisasszony, hogy ilyen sokáig várakoztattuk.
Megfordultam,
egy magas, szikár, ötven körüli férfi nézett szembe velem két marcona kidobó
által közrefogva.
- Nem
tudtuk, hogy ma este a mi klubunkat tiszteli meg – folytatta. - Kérem,
fáradjanak beljebb.
Azzal
kinyitotta előttem az ajtót és betessékelte kis társaságunkat. Elégedetten
vigyorogtam a többiekre: a tervem pompásan működött.
Szia!
VálaszTörlésóóó dehogy gond, hogy hosszabb lett, sőőőt, nagyon is örülök neki! :D
Dellának tökéletesen működött a terve, le a kalappal előtte :D Kíváncsi vagyok, hogy hogy fog telni az estéjük, az az érzésem, hogy nem maradunk izgalmak nélkül ;)
Siess a folytatással!
Puszi
Sziaaaaa!!
VálaszTörlésRemek lett és hogy hosszú az sose baj :)
Della még ízlelgeti a színészettel járó dolgokat de amint látom jól meglesz vele :P
Nikol
Sziasztok!
VálaszTörlésJól van, örülök, hogy elégedettek vagytok :)
Remélem, nem várakoztatlak meg Titeket túlságosan a folytatással ;)
F