Nem sokkal később a gép ereszkedni kezdett a Heathrow felett, s nekem görcsbe rándult a gyomrom. Egyrészt nem volt kedvem hazamenni, ahol bizonyára hűvös hangulat fog fogadni, legalábbis apa azért biztos nem kezd majd el fel-leugrálni örömében, hogy hurrá, most érkezett meg a forgatásról a lánya, az évfolyamelső, aki a közgazdaságtan előadása helyett inkább holmi színésznőcskének állt. Ráadásul már a bátyám sem lesz ott, hogy megvédjen.
Másrészt már épp kezdtem megszokni, hogy az életem kizökkent az eddigi medréből, s egy merőben új irányt vett, ezért nem igazán akartam visszatérni abba a bizonyos régi mederbe. Már olyan szépen megbeszéltem magammal, hogy annak az életnek vége!
Undorodva néztem ki utoljára az ablakon, hogy szembesüljek a várossal: szürke és nedves volt, mint mindig. Mit is vártam?
Pár perccel később lógó orral húztam magam után a bőröndömet a terminálon keresztül. Stacyvel és Renével megbeszéltük, hogy közös taxival megyünk be a városba, addig sem kell még elválnunk. A következő napokról egyelőre fogalmam sem volt. Stacy valószínűleg folytatja színészi karrierjét, újra meghallgatásokra jár majd, miközben várja, milyen lesz a sorozatbeli alakításának fogadtatása, s kap-e még nálunk lehetőséget. René egy szerepéről jött tárgyalni, másnap már indult is vissza Párizsba, Virginie-hez. Egyáltalán nem zavart a gondolat. Szerencsére már akkor automatikusan megszűntem Renére, mint dögös pasira gondolni, amikor megtudtam, hogy foglalt. Hogyan feltételezhettem egy percig is, hogy egy ilyen jóképű, kedves, intelligens fickónak ne lenne barátnője? Ráadásul annyit mesélt nekem a napokban Virginie-ről, olyan odaadással, rajongással a hangjában, hogy szívből drukkoltam neki, tartson örökké ez a szerelem. Én tökéletesen elégedett voltam a barát-szerepkörrel. Több változás per pillanat amúgy sem fért volna bele az életembe.
- Helló, hugi! – harsant fel előttem hirtelen egy ismerős hang. Felpillantottam, s nem csalódtam: bátyám várt rám vigyorogva a kijárat közelében.
- Ralph! – sikítottam, és a nyakába vetettem magam.
- Nahát, nahát, ilyen szeretetkitörésre aztán nem számítottam! – nevetett, miközben szorosan ölelt magához.
- Annyira örülök neked! – mondtam, mikor képes voltam végre elengedni.
- Ennyire szörnyű volt? – méregetett gyanakodva.
- Dehogy, sokkal inkább a hazatérés tűnik borzalmasnak – húztam el a szám.
- Akkor hadd fogalmazzam át a kérdést: ennyire jó volt?
- Még annál is jobb! – nevettem. – Ralph, ez itt Stacy és René, a kollégáim – mutattam be őket, amikor utolértek.
A bátyám nem falta fel a szemeivel Stacyt, pedig ő aznap is kitett magáért: irtó rövid farmerruhában és iszonyatosan magas sarkú szandálban tipegett. Ajjaj, ezek szerint tényleg menthetetlenül szerelmes Natashába!
- Della bátyja vagyok – fűzte hozzá Ralph magyarázatként, amint kezet rázott velük. – Mit csináltatok a húgommal? Be van lőve, vagy mi?
- Ralph! – böktem oldalba.
- Megvilágosodott – kacsintott René.
- Rájött, hogy egész eddigi élete egy nagy tévedés volt – tette hozzá Stacy. – Ráadásul ezt csak most, útközben merte bevallani magának.
- Mindig is sejtettem, hogy nem való bankárnak, ahhoz nem elég okos – borzolta össze a hajam a bátyám.
Kezdtem kínosan érezni magam, mint mindig, ha úgy beszélt a társaság, mintha ott sem lennék.
- Na jó, mielőtt teljesen kianalizálnátok, nem indulhatnánk? Ralph, ugye nem gond, ha Stacyéket is bevisszük a városba? Gyerünk már, siessünk, anya biztos nagyon vár!
- Nem mehetsz haza – közölte mosolytalanul Ralph, és felkapta a bőröndömet, majd mindannyian megindultunk a kocsi felé. Azaz én nem, a lábam ugyanis a földbe gyökerezett a hallottakra. Görcsbe ránduló gyomor, második felvonás. A szüleim a távollétemben kitagadtak. Nincs hol laknom. Vajon Stacy kanapéján meghúzhatom magam pár napig?
A bátyám észlelhette, hogy sokkot kaptam, mert pontosított:
- Azaz nem rögtön megyünk.
Lekevertem neki egy egészen apró taslit. Az sem volt komoly, mert fel kellett ugranom, hogy elérjem a feje búbját.
- Áú, ezt most miért? – méltatlankodott.
- Ralph Eugene Hudson, ne merészelj még egyszer olyat mondani, hogy nem mehetek haza, nem vagyok abban a helyzetben, hogy megengedhessem magamnak az efféle homályos kijelentéseket! – kiáltottam. Remek, a hisztis énemet, úgy látszik, nem sikerült Szicílián felejtenem.
- Bocs, nem fogtam fel, hogy ilyen érzékeny hangulatban vagy. De ez még nem ok arra, hogy nyilvánosan emlegesd a középső nevemet! – kiabált vissza.
- Hát nem édesek? – kérdezte mögöttünk Stacy mosolyogva a szintén nevető Renétől.
- Hálát adok az égnek, hogy egyke vagyok – bólogatott René.
- Egyetértek – válaszolta Stacy.
Dühösen fújtam feléjük egyet, mint egy macska, majd beültem a kocsiba Ralph mellé. Vajon a színésznői fizetésemből én is megengedhetek majd magamnak egy ilyen dögös BMW-terepjárót? Nem kellene mégis az eredeti karrier-terveknél maradnom?
- Szóval? – faggattam a bátyámat.
- Úgy döntöttünk, inkább hozzánk kellene költöznöd. Az lenne a legbékésebb megoldás.
- Hozzátok? Mármint...
- Igen, Della, Natashához és hozzám.
Szóval mégis összeköltöztek. Tudtam én, hogy nem lesz ennek jó vége.
- És hol aludnék? A fürdőkádban?
Még véletlenül sem akartam azt a látszatot kelteni, hogy egy bizonyos lakótárssal lenne bajom.
- Van egy kényelmes kanapénk – felelte magától értetődően Ralph.
- Kanapé, egy pici fürdőszoba és egy még kisebb konyha hármunknak egyórányira a sulitól – emeltem fel az egyik tenyeremet. – Vagy saját szoba hatalmas ággyal, saját fürdő, óriási konyha fél órára a sulitól – emeltem fel a másik kezemet. – Jaj, melyiket is válasszam?
Hátulról kuncogást hallottam, Ralph viszont nem nevetett. Tudtam, nem voltam éppen kedves.
- Nézd, Ralph – mondtam nyugodt hangon. – Én nem érzem, hogy bármi hibát követtem volna el. Nem érdemlem meg a száműzetést.
- Jól van, te tudod – hagyta rám a bátyám.
- Ennyire rossz a helyzet otthon? – kérdeztem félve.
- Igazából apa nem szól semmit.
Az még rosszabb. Letörten bámultam ki az ablakon. Súlyos csend ült az autóra, s nem volt kedvem megtörni. Szerencsére a bátyámnak igen.
- Stacy, René, ti is jöttök ma este a Supersonicba – mondta. Nem kérdezte, állította.
- Miért is? – kérdezte Stacy előrébb hajolva.
- Mi az a Supersonic? – tudakolta René.
- Egy nemrég nyílt klub, ahova Amy összecsődítette mára Della barátait.
- Kiket? – kérdeztem gyanakodva. Úgy adta elő, mintha a baráti társaságommal meg lehetne tölteni a helyet. Pedig valószínűleg még a mellékhelyiségben is csak lézengenénk.
- Hát jön ő, valami csaj, akivel a válogatáson találkoztatok, Natasha meg én.
- Ma este?
- Miért, talán valami más programod van? – vigyorgott.
- Randevú az ágyammal úgy nyolckor – feleltem.
- Ugyan már, Della, buli lesz! – kiáltotta Stacy. –Tegnap is milyen jó volt, nem? Igaz, te csak a negyedik tequila után kezdtél felengedni, de szerintem azt itt is lehet kapni.
- Della? Tequila? – nevetett Ralph. – Hugi, ma állom neked azt a négy kört, ezt látnom kell!
- Te csak vezess! – szűrtem a fogaim között. Pedig igazából hálás voltam, hogy akadt valami, ami elterelte a figyelmemet.
Hamarosan kitettük Renét a szállodája, Stacyt pedig a lakása előtt, majd hazaindultunk. Amikor a kocsi megállt a házunk előtt, félve pillantottam fel rá. Eszembe jutott, amikor pár héttel korábban Hazellel jöttünk vissza Párizsból. Vajon akkor is ennyire ideges voltam? Nem, most könnyebb volt. Nem volt rejtegetni valóm, a lapjaimat már kiterítettem apa előtt. Most már csak jobb lehet.
- Minden rendben? – kérdezte Ralph.
- Persze – igyekeztem mosolyogni.
- Ha nem érzed jól magad, az ajánlatom bámikor áll.
- Nagyon hálás vagyok, Ralph – feleltem, immár szívből jövő mosollyal. Ha nem is olyan könnyű eset az apám, a bátyám bőven kompenzálja. Nem volt okom panaszra.
