Folytatás...?

Mint mondtam már korábban is, nem fogok soha kommenthatárt szabni, és ezt az ígéretemet nem is szegem meg. Viszont azt hiszem, senki sem vetheti a szememre, ha úgy gondolom, hogy igazából csak azt a két embert érdekli ez a történet, akik írtak megjegyzést a legutóbbi részhez. Nekem ez így jön le, sajnálom. Ezért úgy döntöttem, a következő részt nekik elküldöm e-mailben, és kész.
Ezért is kérlek, Ev, add meg a címedet, hogy megkaphasd a következő epizódot!
A következő frissítés itt csak a hétvégén aktuális, addig még meggyőzhető vagyok, hogy az oldalra is felkerüljön az új rész, de a világért sem akarom erőltetni... Többen tudjátok, hogy nagyon elfoglalt vagyok, hihetetlenül nehéz időt szakítanom az oldalak frissítésére, a másik történettel is csúszok most sajnos pár napot, de ha egyáltalán nincs rá igény, akkor nem fogom ezért törni magam.

Harmadik. Párizs #1

A nyári szünet után folytatódik a történet, és a lányok végre elindulnak Párizsba. Extra megelepetésként a kitartó várakozásotokért az epizód végén találhattok egy képet egy új szereplőről, aki most lép be a történetbe.
Jó olvasgatást!




A reptéren a check-innél találkoztam a többiekkel. Bár szökésem miatt a megbeszéltnél korábban érkeztem, Amy már ott volt, és kedélyesen cseverészett Hazellel.

- A fenébe is, egész kedves ez a nő, most hogy húzzam le a cikkben? – bosszankodott nekem később.

Mellettük két másik lány állt, a meghallgatásról szintén továbbjutók. Tehát tényleg lecsökkentették a keretet, csak hármunkat vittek Párizsba. Az egyik szerencsés – legalábbis gondolom, ők velem ellentétben majd kiugrottak a bőrükből – Rosie volt, akiben bár én csak a folyton csokit majszoló és gyógyíthatatlan szómenésben szenvedő csajt láttam, mégis örültem, hogy újabb ismerős arc áll előttem. A harmadik kiválasztott egy alacsony, hosszú fekete hajú, világosszürke szemű lány volt. Nagyon szép volt, tökéletes sminkje lélegzetelállítóvá varázsolta arcát. Az öltözéke nekem kevésbé jött be, ugyanis bőrdzsekit, miniszoknyát, neccharisnyát és hosszúszárú csizmát viselt, de gyanítom, nem is engem akart elbűvölni ezzel a viselettel.

Miután ismerőseimmel üdvözöltük egymást, ő is odajött és mosolyogva bemutatkozott:

- Szia, a nevem Stacy Masterson. Láttalak a meghallgatáson.

Igen? Én téged nem. Bár ez persze az én esetemben nem jelentett sokat.

- Della Hudson vagyok – feleltem udvariasan.

Gyorsan becsekkoltunk, és már mentünk is be. Beszállás előtt még gyorsan megittunk egy kávét. Közben Rosie és Stacy kitárgyalták, hogy melyik színitanodákba jártak, melyik színházakban dolgoztak már, és milyen válogatásokon voltak legutóbb. Amy szorgalmasan jegyzetelt, Hazel telefonálgatott, én meg csak unottan bámultam a fel- és leszálló gépeket.

- Örülök, hogy mégis eljöttél – hallottam meg egyszer csak Hazel hangját a hátam mögött. – Bevallom, nem számítottam rá, hogy meggondolod magad.
- Őszintén szólva én sem – mosolyogtam rá. – És még most sem vagyok benne biztos, hogy megéri-e ez nekem – folytattam tűnődve, inkább csak magamnak.
- Én azért hadd bízzak benne, hogy igen – mondta sejtelmesen.

Miközben sorba álltunk a beszálláshoz, gyorsan megkérdeztem Amyt, hogy mit mondott Hazelnek, ő miért tart velünk. Barátnőm értetlenül nézett rám.

- Mit mondtam volna? Az igazat, természetesen – vonta meg a vállát.

Remek, csak én vagyok a hazug a csapatban, most sokkal jobban érzem magam, kösz. Bár Amynek legalább nem a családjával kellett megbirkóznia. A mázlista szülei Walesben éltek, így nem kellett tudniuk lányuk minden lépéséről.

A repülőre ülve Amy és én a többiek mögötti sorba kerültünk. Felszállás után nem sokkal azonban Hazel megkérte Amyt, hogy cseréljenek helyet, aminek az én kis megszállott riporterem örömmel tett eleget, hiszen így folytathatta az anyaggyűjtést Rosie és Stacy mellett ülve, ráadásul előbbi kifogyhatatlan csokoládékészletéből is részesülhetett.

- Ah, már zsong a fejem a folytonos csicsergésüktől – huppant le mellém Hazel.

Egyikünk sem aggódott különösebben, hogy az előttünk ülő színészpalánták esetleg meghallhatják. De ez a saját hangjuktól úgyis esélytelen is volt.

- Nos, Della, muszáj mesélnem neked egy kicsit erről a produkcióról, aminek az előkészületei folynak éppen – jelentette ki Hazel, és nem törődött a grimaszba ránduló arcommal.

Tudtam, hogy nem menekülhetek a beszélgetés elől, azért mégis reménykedtem. Amikor pár napja felhívtam Hazelt, hogy közöljem, mégis megyek Párizsba, mindenáron találkozni akart velem, hogy „felkészítsen kicsit”, ahogy ő mondta. Én persze hárítottam, és amikor már a huszadik felajánlott időpontot utasítottam vissza, végre vette a lapot és feladta.

Hogy miért nem akartam vele összefutni? Mert zsigerből hátráltam minden elől, aminek egy kicsit is köze volt ehhez az egészhez. Nem akartam látni Hazelt, pedig amúgy semmi bajom nem volt vele, sőt, nagyon szimpatikusnak találtam; és mindig eltereltem a szót, amikor Amy felhozta a válogatáson történteket.

Így, utólag visszagondolva már értem, hogy akkor ösztönösen éreztem, ez a valami nagyobb hatással lesz az életemre, mint gondoltam. Legbelül tudtam, hogy fordulóponthoz értem, és ez megrémített. Mert én egészen addig úgy voltam beprogramozva, hogy az életem már sínen van. Jó, nem minden részlet stimmelt még, mégis most olyan volt, mintha váratlanul más vágányra állítottak volna át. És nem, nem vonzott az ismeretlen, ott még nem tartottam. Ebben a fázisban sokkal inkább rémülettel töltött el a változás. Túl hirtelen történt, és úgy éreztem, nem az én kezemben van az irányítás. Röviden: be voltam tojva, hogy mi a fene történik most velem.

- Tehát a következőről van szó, Della – kezdte Hazel nyugodt hangon. – Amint azt a meghallgatáson kapott részletből talán már sejted, egy akciósorozatot fogunk készíteni. Ez egy rendkívül nagyszabású produkció lesz, több európai tévétársaság fog össze, hogy egy olyan látványos és izgalmas showt hozzon össze, amely felveheti a versenyt az amerikai sorozatokkal.
- Erről szól az egész? – kérdeztem. – Be akarjátok bizonyítani, hogy mi is képesek vagyunk olyan kaliberű produkciókat gyártani, mint ők?
- Ez a cél, igen – mosolygott Hazel. – A világ elkönyvelte, hogy Európa a művészfilmek hazája, amelyekre csak egy kifinomult, ámde nagyon szűk réteg kíváncsi. Így hát néhányan a kontinens filmvilágából kitalálták, hogy meg kéne mutatni mindenkinek, hogy mi is képesek vagyunk arra, amire Hollywood. Egy költséges, akciójelenetekkel és modern effektekkel telezsúfolt sorozat előállítására. Kockázatos vállalkozás ez, hiszen a tévéseknek olcsóbb megvenni az amerikai showkat, mint sajátot gyártatni, ám abban reménykedünk, hogy hosszú távon megtérül ez a befektetés. Elnyerjük az európai nézők bizalmát, sőt, talán kimerészkedünk a kontinensen kívülre is. Bízunk benne, hogy az itteni nézők zöme jobban is fogja kedvelni ezt a műsort, mint a tengerentúlikat, mert magukénak érzik. És ez megnyithatja az utat a többi saját készítésű sorozat előtt.
- Szóval ezzel a produkcióval akarjátok divatba hozni a hazait.
- Valahogy úgy – bólintott Hazel. – Éppen ezért nem nagyon nézzük, mennyi pénz megy el erre a showra. A lényeg, hogy minél nagyobbat szóljon. Rengeteg különböző helyszínen fogunk forgatni szerte Európában, sőt, talán azon kívül is. Különféle országok tehetséges színészeit hívjuk vendégszerepelni az egyes epizódokba, arról nem is beszélve, hogy a teljes csapat nagyon nemzetközi lesz. A forgatókönyvírók csoportját például egy olasz, egy dán, egy portugál és egy ír fickó alkotja, csak hogy érzékeltessem, milyen vegyes lesz a stábunk. Európa mindig is híres volt a minőségi filmgyártásáról, úgyhogy bőven van kik közül válogatnunk.

Igaz. De akkor miért akarnak egy amatőr közgazdászhallgatót főszereplőnek?

- Tehát ez egy afféle összeurópai vállalkozás lesz – csettintettem elismerően. Nem tagadhattam, azért tetszett az ötlet. Jóval nagyobb dologról volt itt szó, mint azt eddig hittem.
- Valami olyasmi – erősítette meg Hazel, és láttam rajta, örült, hogy kezdtem kicsit lelkesebb lenni. – És azon túl, hogy megmutassuk, nem lehet a mi filmjeinkről olyan klisékben gondolkodni, ahogyan azt sokan teszik, még egy célunk van: ezzel a sorozattal megpróbáljuk hazacsábítani a Hollywoodba vándorolt tehetséges szakembereinket. Akik azért mentek el, mert valami „amerikait” akartak alkotni, hogy mást ne mondjak. Talán ha látják, hogy erre itt is van lehetőségük, visszajönnek. Mint ahogyan Jimmy is tette. Ő volt az első fecske.
- James Barton, a rendező a meghallgatásról, ugye?

Hazel bólintott.

- Igen, aki annyira imád téged.
- Hát, azért ne élje bele magát – mondtam. – Az, hogy itt vagyok, Hazel, még nem jelent semmit.
- Tudom, tudom – mosolygott rendületlenül, majd belefogott a sztori elemzésébe.

Tömören: a karakter, akinek a megformálóját a válogatáson keresték, egy Rachel Sullivan nevezetű brit csaj, aki Őfelsége hadseregében kezdte pályafutását, aztán egy titkos küldetésen találkozott egy Jacques nevű életművésszel, aki afféle zsoldos. Azaz kábé ugyanazt csinálta, mint Rachel, csak ő illegális eszközökkel és mindig azt az országot szolgálva, amelyik több pénzt kínált. A közös akció során aztán Rachel rájött – Jacques hathatós közreműködésével persze –, hogy a saját országa simán feláldozta volna a küldetés sikeréért, így hátat fordított a katonai pályának, és onnantól kezdve Jacques-kal duót alkotva vállaltak el mindenféle megbízásokat. Kicsit közhelyes a sztori, de azért láttam benne lehetőséget.
- Hogy nagyobb költségvetésből gazdálkodhassunk, rendesen igénybe vesszük a szponzoraink segítségét – ecsetelte Hazel a vérbeli producer profizmusával. – A támogatóink gondoskodnak róla, hogy mindig a legmenőbb kocsikat vezessétek, a legdivatosabb ruhákat viseljétek, a legújabb zenéket hallgassátok, stb. a sorozatban. A fiataloknak szánjuk a produkciót, azt akarjuk, hogy imádjanak titeket, és utánozzanak mindenben.
- Szóval Rachel és Jacques igazi divatdiktátorok lesznek.
- Ha minden a terveink szerint alakul, igen.

Bár Hazel úgy beszélt, mintha már enyém lennem a szerep, és alá is írtam volna a szerződést, azért persze nem ment ez ennyire gyorsan és egyszerűen. Még csak a válogatás legelső fordulóján voltunk túl, és én még mindig nem álltam készen arra, hogy véget vessek addigi életemnek. Azzal nyugtatgattam magam, hogy erre nincs is szükség, hiszen közel sem biztos, hogy én kapom a szerepet. Sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy időközben valaki majd lekiabálja a fejemet, hogy mi az ördögöt keresek én itt? Ha annyira profi szakemberek, amilyennek mondják magukat, valakinek előbb-utóbb le fog esni, hogy én nem vagyok idevaló.

És akkor mehetek vissza az én egyszerű kis világomba, Londonba. De vajon ugyanolyan lesz minden, amikor visszatérek? Nem forgatja fel túlságosan a nyugodtnak hitt életemet ez a kaland? Ha bekövetkezik az, amitől Amy szerint félek, mármint hogy meginog a hitem abban, hogy jó irányba halad az életem, akkor mégsem igaz az, amit mindezidáig próbáltam bebeszélni magamnak. Amivel rávettem magam erre a párizsi útra. Nevezetesen, hogy nincs veszíteni valóm. Egyre inkább megerősödött bennem, hogy igenis van. Mert akárhogyan is végződik ez az egész, már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Stacy Masterson