Változás #2

Tudom, sok idő telt el megint az új részig, bocsi... Azért remélem, tetszik ;) Enjoy :)


Nem sokkal később a gép ereszkedni kezdett a Heathrow felett, s nekem görcsbe rándult a gyomrom. Egyrészt nem volt kedvem hazamenni, ahol bizonyára hűvös hangulat fog fogadni, legalábbis apa azért biztos nem kezd majd el fel-leugrálni örömében, hogy hurrá, most érkezett meg a forgatásról a lánya, az évfolyamelső, aki a közgazdaságtan előadása helyett inkább holmi színésznőcskének állt. Ráadásul már a bátyám sem lesz ott, hogy megvédjen.

Másrészt már épp kezdtem megszokni, hogy az életem kizökkent az eddigi medréből, s egy merőben új irányt vett, ezért nem igazán akartam visszatérni abba a bizonyos régi mederbe. Már olyan szépen megbeszéltem magammal, hogy annak az életnek vége!

Undorodva néztem ki utoljára az ablakon, hogy szembesüljek a várossal: szürke és nedves volt, mint mindig. Mit is vártam?

Pár perccel később lógó orral húztam magam után a bőröndömet a terminálon keresztül. Stacyvel és Renével megbeszéltük, hogy közös taxival megyünk be a városba, addig sem kell még elválnunk. A következő napokról egyelőre fogalmam sem volt. Stacy valószínűleg folytatja színészi karrierjét, újra meghallgatásokra jár majd, miközben várja, milyen lesz a sorozatbeli alakításának fogadtatása, s kap-e még nálunk lehetőséget. René egy szerepéről jött tárgyalni, másnap már indult is vissza Párizsba, Virginie-hez. Egyáltalán nem zavart a gondolat. Szerencsére már akkor automatikusan megszűntem Renére, mint dögös pasira gondolni, amikor megtudtam, hogy foglalt. Hogyan feltételezhettem egy percig is, hogy egy ilyen jóképű, kedves, intelligens fickónak ne lenne barátnője? Ráadásul annyit mesélt nekem a napokban Virginie-ről, olyan odaadással, rajongással a hangjában, hogy szívből drukkoltam neki, tartson örökké ez a szerelem. Én tökéletesen elégedett voltam a barát-szerepkörrel. Több változás per pillanat amúgy sem fért volna bele az életembe.

- Helló, hugi! – harsant fel előttem hirtelen egy ismerős hang. Felpillantottam, s nem csalódtam: bátyám várt rám vigyorogva a kijárat közelében.
- Ralph! – sikítottam, és a nyakába vetettem magam.
- Nahát, nahát, ilyen szeretetkitörésre aztán nem számítottam! – nevetett, miközben szorosan ölelt magához.
- Annyira örülök neked! – mondtam, mikor képes voltam végre elengedni.
- Ennyire szörnyű volt? – méregetett gyanakodva.
- Dehogy, sokkal inkább a hazatérés tűnik borzalmasnak – húztam el a szám.
- Akkor hadd fogalmazzam át a kérdést: ennyire jó volt?
- Még annál is jobb! – nevettem. – Ralph, ez itt Stacy és René, a kollégáim – mutattam be őket, amikor utolértek.

A bátyám nem falta fel a szemeivel Stacyt, pedig ő aznap is kitett magáért: irtó rövid farmerruhában és iszonyatosan magas sarkú szandálban tipegett. Ajjaj, ezek szerint tényleg menthetetlenül szerelmes Natashába!

- Della bátyja vagyok – fűzte hozzá Ralph magyarázatként, amint kezet rázott velük. – Mit csináltatok a húgommal? Be van lőve, vagy mi?
- Ralph! – böktem oldalba.
- Megvilágosodott – kacsintott René.
- Rájött, hogy egész eddigi élete egy nagy tévedés volt – tette hozzá Stacy. – Ráadásul ezt csak most, útközben merte bevallani magának.
- Mindig is sejtettem, hogy nem való bankárnak, ahhoz nem elég okos – borzolta össze a hajam a bátyám.

Kezdtem kínosan érezni magam, mint mindig, ha úgy beszélt a társaság, mintha ott sem lennék.

- Na jó, mielőtt teljesen kianalizálnátok, nem indulhatnánk? Ralph, ugye nem gond, ha Stacyéket is bevisszük a városba? Gyerünk már, siessünk, anya biztos nagyon vár!
- Nem mehetsz haza – közölte mosolytalanul Ralph, és felkapta a bőröndömet, majd mindannyian megindultunk a kocsi felé. Azaz én nem, a lábam ugyanis a földbe gyökerezett a hallottakra. Görcsbe ránduló gyomor, második felvonás. A szüleim a távollétemben kitagadtak. Nincs hol laknom. Vajon Stacy kanapéján meghúzhatom magam pár napig?

A bátyám észlelhette, hogy sokkot kaptam, mert pontosított:

- Azaz nem rögtön megyünk.

Lekevertem neki egy egészen apró taslit. Az sem volt komoly, mert fel kellett ugranom, hogy elérjem a feje búbját.

- Áú, ezt most miért? – méltatlankodott.
- Ralph Eugene Hudson, ne merészelj még egyszer olyat mondani, hogy nem mehetek haza, nem vagyok abban a helyzetben, hogy megengedhessem magamnak az efféle homályos kijelentéseket! – kiáltottam. Remek, a hisztis énemet, úgy látszik, nem sikerült Szicílián felejtenem.
- Bocs, nem fogtam fel, hogy ilyen érzékeny hangulatban vagy. De ez még nem ok arra, hogy nyilvánosan emlegesd a középső nevemet! – kiabált vissza.
- Hát nem édesek? – kérdezte mögöttünk Stacy mosolyogva a szintén nevető Renétől.
- Hálát adok az égnek, hogy egyke vagyok – bólogatott René.
- Egyetértek – válaszolta Stacy.

Dühösen fújtam feléjük egyet, mint egy macska, majd beültem a kocsiba Ralph mellé. Vajon a színésznői fizetésemből én is megengedhetek majd magamnak egy ilyen dögös BMW-terepjárót? Nem kellene mégis az eredeti karrier-terveknél maradnom?

- Szóval? – faggattam a bátyámat.
- Úgy döntöttünk, inkább hozzánk kellene költöznöd. Az lenne a legbékésebb megoldás.
- Hozzátok? Mármint...
- Igen, Della, Natashához és hozzám.

Szóval mégis összeköltöztek. Tudtam én, hogy nem lesz ennek jó vége.

- És hol aludnék? A fürdőkádban?

Még véletlenül sem akartam azt a látszatot kelteni, hogy egy bizonyos lakótárssal lenne bajom.

- Van egy kényelmes kanapénk – felelte magától értetődően Ralph.
- Kanapé, egy pici fürdőszoba és egy még kisebb konyha hármunknak egyórányira a sulitól – emeltem fel az egyik tenyeremet. – Vagy saját szoba hatalmas ággyal, saját fürdő, óriási konyha fél órára a sulitól – emeltem fel a másik kezemet. – Jaj, melyiket is válasszam?

Hátulról kuncogást hallottam, Ralph viszont nem nevetett. Tudtam, nem voltam éppen kedves.

- Nézd, Ralph – mondtam nyugodt hangon. – Én nem érzem, hogy bármi hibát követtem volna el. Nem érdemlem meg a száműzetést.
- Jól van, te tudod – hagyta rám a bátyám.
- Ennyire rossz a helyzet otthon? – kérdeztem félve.
- Igazából apa nem szól semmit.

Az még rosszabb. Letörten bámultam ki az ablakon. Súlyos csend ült az autóra, s nem volt kedvem megtörni. Szerencsére a bátyámnak igen.

- Stacy, René, ti is jöttök ma este a Supersonicba – mondta. Nem kérdezte, állította.
- Miért is? – kérdezte Stacy előrébb hajolva.
- Mi az a Supersonic? – tudakolta René.
- Egy nemrég nyílt klub, ahova Amy összecsődítette mára Della barátait.
- Kiket? – kérdeztem gyanakodva. Úgy adta elő, mintha a baráti társaságommal meg lehetne tölteni a helyet. Pedig valószínűleg még a mellékhelyiségben is csak lézengenénk.
- Hát jön ő, valami csaj, akivel a válogatáson találkoztatok, Natasha meg én.
- Ma este?
- Miért, talán valami más programod van? – vigyorgott.
- Randevú az ágyammal úgy nyolckor – feleltem.
- Ugyan már, Della, buli lesz! – kiáltotta Stacy. –Tegnap is milyen jó volt, nem? Igaz, te csak a negyedik tequila után kezdtél felengedni, de szerintem azt itt is lehet kapni.
- Della? Tequila? – nevetett Ralph. – Hugi, ma állom neked azt a négy kört, ezt látnom kell!
- Te csak vezess! – szűrtem a fogaim között. Pedig igazából hálás voltam, hogy akadt valami, ami elterelte a figyelmemet.

Hamarosan kitettük Renét a szállodája, Stacyt pedig a lakása előtt, majd hazaindultunk. Amikor a kocsi megállt a házunk előtt, félve pillantottam fel rá. Eszembe jutott, amikor pár héttel korábban Hazellel jöttünk vissza Párizsból. Vajon akkor is ennyire ideges voltam? Nem, most könnyebb volt. Nem volt rejtegetni valóm, a lapjaimat már kiterítettem apa előtt. Most már csak jobb lehet.

- Minden rendben? – kérdezte Ralph.
- Persze – igyekeztem mosolyogni.
- Ha nem érzed jól magad, az ajánlatom bámikor áll.
- Nagyon hálás vagyok, Ralph – feleltem, immár szívből jövő mosollyal. Ha nem is olyan könnyű eset az apám, a bátyám bőven kompenzálja. Nem volt okom panaszra.

Hatodik. Változás #1

Tudom, erre a részre aztán sokat kellett várnotok (magyarázat a másik oldalon), de remélem, nem felejtettétek még el a történetet :) Jó szórakozást! :)


Másnap reggel a londoni járaton ültem, s Stacyvel nevetve idéztük fel az elmúlt napok eseményeit. De nem csak mi: sokan jöttek velünk ezzel a géppel, így a repülő úgy festett, mint egy osztálykirándulásról hazatérő iskolabusz. Folyton zsibongtunk, helyet cseréltünk, klikkekbe tömörülve beszélgettünk, aztán átmentünk egy másik csapatba, vagy újat alapítottunk, egyszóval állandóan mozgásban voltunk, annak ellenére, hogy mindössze hat órával ezelőtt még abban a barátságos kis klubban buliztunk.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy zajos társasági életünknek – amellyel a nyaralásból hazatérő, elvileg kipihent turistákat nem igazán kápráztattuk el – én lettem volna a középpontja, de éreztem, határozottan haladok. Különben nem árasztott volna el a tanácsaival Esther, a sminkes lány, aki első nap arról áradozott, hogy milyen puha az arcbőröm, s amikor megkérdezte, mi a titkom, mit használok, és én azt feleltem, semmit, nem hitt nekem. Nem is szólt hozzám napokig, de most mintha megtört volna a jég. Talán a tegnapi tequila, amelyre meghívtam, segített.

Vagy említhetném Patricket, a fodrászt, aki eleinte egyenesen sértve érezte magát, amikor megtiltottam neki, hogy befesse a hajam szőkére, ám amióta a buli hevében megígértem, hogy átgondolom a borostyánszőke árnyalatot, amelyet javasolt, folyton ölelget, amikor meglát.

Kifejezetten fejlődőképesnek ítéltem magam, legalábbis ami a diplomáciai érzékemet illette, mindenképpen. Hogy Rachelnek köszönhettem-e ezt? A Rachel-terápiának, a napi tíz-tizenkét óra kötelező önfeledtségnek? Nem tudtam, de nem is érdekelt. Igyekeztem csak arra koncentrálni, hogy ezt a pár órás utat élvezzem, a nagy kaland utolsó részletét, amelybe még nem kavar bele a londoni valóság. Már a gondolattól is elkomorodtam.

- Mi az, mi a baj? – kérdezte Stacy aggodalmaskodva.
- Semmi – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Ugyan már, Della, nem tudsz átverni – erősködött. – Több időt töltöttem veled az elmúlt majd’ két hétben, mint akármelyik barátnőmmel összesen, szóval kiismertelek már valamennyire. Ki vele!
- Hát jó – adtam meg magam. – Olyan szokatlan ez az egész.
- Persze, ez volt életed első forgatása – magyarázta Stacy. Majd kacsintva hozzátette: - de nem az utolsó!
- Nem erről van szó, Stacy – sóhajtottam. – Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Hogy a szemeszter közepén utazgassak, ennyi ember vegyen körül, akik ráadásul sokkal kedvesebbek, barátságosabbak, segítőkészebbek és főleg nyitottabbak, mint vártam.
- Á, értem – bólintott a barátnőm. – Szóval egy teljesen más világba csöppentél, és ez megijeszt.
- Nem – ráztam a fejem. – Azaz igen, ez is, de most nem erre gondolok. Emlékszem, néhány hete, amikor Párizsban voltunk, alig vártam már, hogy hazamehessek. Mindennél jobban vágytam Londonba. Most meg legszívesebben eltéríteném a gépet, csak hogy ne kelljen visszamennem. Nem akarok hazamenni, maradni akarok még Szicílián!

Stacy egy darabig hallgatott, s ezt a csendet nem tudtam mire vélni. Bár eddig csak bámultam kifelé az ablakon, most felé fordultam, hogy megtudjam a hallgatása okát. Ő erre elvigyorodott.

- Te élvezted a forgatást! – nevetett szinte csúfolódva, mintha valami überciki dolgon kapott volna rajta. – Valld csak be, gyerünk, kifejezetten imádtad a forgatást!
- Sss, hallgass már, Stacy! Ne olyan hangosan!

Hogy azért csitítgattam-e, mert meg akartam őrizni a hideg angol lány imázsomat? Dehogyis, attól valószínűleg már előző este megszabadultam.

- Élvezted a forgatást, szeretsz színésznő lenni! – nevetett Stacy még hangosabban. Sőt, most már tapsikolni is elkezdett hozzá. Nem nőttünk még ki az oviból?
- Mi az, lányok, mi ilyen vicces? – ült le mellénk René. Stacynek még mindig nem sikerült abbahagynia a nevetést, én lemondóan temettem az arcomat a kezeimbe.
- Della... imád... színésznő... lenni! – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat a barátnőm.
- Persze, a vak is látta a forgatáson – rántotta meg a vállát René. A szája szegletében azért ott bujkált egy vigyor. Legszívesebben a nyelvemet nyújtottam volna mindkettőjükre. Nem, nem nőttünk még ki az oviból.
- Igen, tudom, de most már be is vallja! – magyarázta Stacy, amint sikerült lecsillapodnia.
- Remek! Ez egyszerűen mesés! – duzzogtam. – Mindenki szerint szeretek színésznő lenni, csak szerintem nem.
- De, most már szerinted is – emlékeztetett Stacy.
- Biztosan mindenki képmutatónak tart – morogtam.
- Nahát, most már az is érdekel, hogy mi, filmesek mit gondolunk rólad! – nevetett ismét Stacy.
- Ne kezdd már megint! – fenyegettem meg, mire ő menten elhallgatott, de látszott rajta, hogy komoly erőfeszítésbe telik neki uralkodnia magán.
- Della Hudson – szólalt meg mellette ünnepélyes hangon René, - immár hivatalosan is kijelenthetjük: meg vagy mentve.

Ötödik. Pilot #2

Tudom, hogy erre sokat kellett várni, nagyon sajnálom, de remélem, azért örültök neki :)



A bulit egy koktélbárban tartották, ahol szombat lévén már hatalmas tömeg gyűlt össze. Szerencsére a mi stábunk megkapta a vip-termet, amelynek ajtajánál két termetes biztonsági őr állt. Amikor odaléptünk hozzájuk és megmondtuk a nevünket, vakuk sora villant.

- Mi a fene? – csodálkoztam, ám nem volt időm körülnézni, Stacy már rángatott is befelé.
- Nyugi, ezek még nem paparazzik, csak pár helyi, akik megneszelték, hogy filmesek buliznak ma itt, úgyhogy boldog-boldogtalant lefényképeznek, hátha valami híresség is felbukkan közöttük – nevetett, miközben a bárpult felé tolt.
- Hát, sajnálom, hogy csalódást kellett okozonom nekik – vontam meg a vállam.
- Ugyan már – vigyorgott Stacy. – Ha majd kijön a sorozat, egy csapásra híres leszel, és örülni fognak a képeiknek. Feltéve, ha addig nem törlik ki őket.

Néhány perccel később egy-egy színes koktéllal a kezünkben álldogáltunk, egy-két barátságos szót váltva a mellettünk elhaladó kollégákkal. Igyekeztem nem tudomást venni a felém forduló álmélkodó tekintetekről, amelyek csak megerősítették bennem a lekiismeret-furdalást, miszerint igazából én most lógok.

Stacyt hamarosan felkérte táncolni egy rendezőasszisztens, s egyedül maradtam a bárpultnál. Remek, elvileg én lennék ennek az egésznek a főszereplője, a sorozat üdvöskéje, mégis egymagam ácsorgok egy nyamvadt italt szorongatva, és senki sem törődik velem. Nem igazán sikerült beilleszkednem, ugye?

- Remélem, nem akarsz egész este itt unatkozni – lépett mellém René. Választ sem várva egy asztalhoz vezetett, amelynek távolabbi sarkában Jimmy üldögélt egy szemüveges, kövérkés fickóval, aki - ha jól emlékszem - egy olasz stúdió fejese volt, és azért felelt, hogy a forgatás a lehető legnagyobb rendben folyjon a szigeten. Elmélyülten beszélgettek, mindketten épp csak egy pillanatra néztek fel, amikor letelepedtünk Renével.
- Azt hittem, ezt a bulit is ki akarod hagyni – mondta René.
- Jaj, ne kezdd már te is – fintorodtam el.
- Miért? Nem igazán voltál barátkozós kedvedben az elmúlt napokban. Pedig így nem nagyon fogsz boldogulni ebben a világban.
- Hát – tártam szét a karjaimat, - talán ideje levonnom a konzekvenciákat: nem vagyok idevaló.
- Nem fogod feladni – felelte magabiztosan René, majd belekortyolt az italába és nézelődni kezdett, mint aki lezárta a témát. Én azonban nyilván nem hagyhattam annyiban a dolgot. Az utóbbi időben nem igazodtam ki magamon, ezért hálás voltam annak, aki helyettem is képes volt megérteni engem.
- Miért is nem? – kérdeztem gúnyosra erőltetett hangon.

René még mindig nem nézett rám, miközben a kezén számolva sorolta az érveit.

- Először is: aláírtad a szerződést, amely egy évadra szól, vagyis ha megkapjuk a zöld jelzést, és nekiláthatunk leforgatni a sorozatot, akkor már nem táncolhatsz vissza. Senki sem akarna többé veled dolgozni, ha megtennéd. Na jó, tudom, hogy ez téged nem hat meg, de annak biztosan nem örülnél, ha kapnál egy jó kis kártérítési pert a nyakadba, ugye?

Fogalmam sem volt, mennyi igazság rejlett a szavaiban. Tényleg beperelnének, ha meggondolnám magam? Valóban aláírtam a szerződést, de ennyire komolyan vennék? Végül is Renének messze több tapasztalata volt a szakmában, mint nekem, úgyhogy nem mertem kinevetni ezt az érvét.

- Másodszor – folytatta, - mit szólna a családod, főleg az édesapád, ha mindössze pár nap után hazakullognál, hogy neked ez mégsem tetszik, és felejtsétek el ezt a kis kilengést?

Áú, ez övön aluli volt! Igaza volt, de ez akkor is fájt. Kellett nekem erről is gondolkodás nélkül beszélgetnem vele az elmúlt napokban! Ha tudtam volna, hogy felhasználja ellenem...

Valószínűleg ő is érezte, hogy ez most erős volt, mert végre rám nézett. Az arcán villámgyorsan átfutott valami – aggodalom, bűnbánat? Mindenesetre immár teljesen felém fordulva, közelebb hajolva folytatta.

- Harmadszor pedig, jó vagy. Akárhogy is tagadod, fantasztikusan csinálod.
- Jaj, kérlek, ne gyere már te is ezzel, hogy én milyen tehetséges vagyok – grimaszoltam és hátra dőltem. Már nem annyira érdekelt ez a beszélgetés.
- Nem biztos, hogy tehetség – vonta meg a vállát René és újra elfordult.

Ismét közelebb hajoltam hozzá. Mégis érdekelt, talán végre megtudok valami újat is, nem csak azt, amit Jimmy napi huszonnégy órában hajtogat a fülembe, és már csak ezért sem hiszem.

- Talán csak felszabadult vagy – mondta René. – A kismadár végre kikerült a kalitkából. Rachel Sullivan nem egy iskolapadban sorvadó, a kötelességeinek élő és a másoknak görcsösen megfelelni akaró ember. Azzal, Della, hogy itt vagy, hogy ha még nem is tudod, mit akarsz valójában, de úgy döntöttél, saját magadnak kell rájönnöd, már nagyot léptél. De még folyton hátra tekingetsz. Kiskapukkal, menekülési utakkal veszed körbe magad, hogy biztonságban érezhesd magad. Nincs ezzel semmi gond, ne érts félre. Ám Rachel nem ilyen. Ő a mának él, nincs szüksége kapaszkodókra, magabiztos, ha nem is tudja, mit hoz a jövő, vagy akár csak a holnap, nem esik kétségbe, mindössze megvonja a vállát és mosolyogva megy tovább. Talán csak felszabadít, ha a bőrébe bújhatsz és kipróbálhatod, milyen ennyire gondtalannak, lazának lenni.
- Amilyen én sosem leszek – nyugtáztam komoran.

René azonban elnevette magát.

- Amivel nincs semmi baj! Rachel egy eltúlzott karakter, ennyire nemtörődömnek lenni szerintem már egyenesen káros az egészségre. Viszont neked pont jól jön, hogy a szerepednek hála, megtapasztalhatod, milyen érzés ilyennek lenni. Gondolj csak bele: tét nélkül megélheted ezt a könnyed, felszabadult életet, napi tíz-tizenkét órára igenis kötelező elfeledkezned a gondjaidról, kétségeidről, tilos a vállad fölött folyton hátrapillantanod, hogy vajon jó helyen vagy-e. Valóságos terápia, nem gondolod?
- Talán van némi igazság abban, amit mondasz – válaszoltam habozva. – Ebbe így sosem gondoltam bele.
- Na látod – vigyorgott elégedetten René. – Ha már így rávezettelek, hogy kifejezetten hasznos számodra ez a szerep, akkor nincs más hátra, mint hogy a forgatáson kívüli életedet is megtanuld élvezni.

Lemondóan legyintettem. Jól tudtam, az már sokkal nehezebb feladat lesz. René azonban nem hagyta magát. Levakarhatatlan a pasi. Még nem tudtam eldönteni, hogy kedveljem vagy utáljam ezért. De nem volt időm ezen filozofálni, mert René rajtam átlépve a parkett felé tartott és felém nyújtotta a kezét.

- Én nem táncolok, kösz – ráztam meg a fejem.
- Én meg nem kérdeztem – felelte magabiztosan és olyan birkatürelemmel várakozott, hogy tudtam, mindenképpen én húzom itt a rövidebbet. Eldöntöttem, utálom a kitartásáért. De azért táncoltam vele.

Ötödik. Pilot #1

Tudom, hogy rég tartozom már Nektek egy új résszel, most itt van, szép hosszú, és képeket is hoztam! ;)
Jó szórakozást! :)



A repülőgépen a forgatókönyvet kezdtem el tanulmányozni, s nem csupán megismerni akartam a történetet, hanem, amennyire lehetséges, megtanulni a szerepemet is. A mellettem ülő Stacyt azonban nem sokáig kötötte le a vaskos papírköteg, hiszen neki mindössze úgy három jelenet jutott, összesen talán tizenöt sor.

- Minden rendben ment odahaza? – kérdezte kíváncsian.
- Aha, fogjuk rá – feleltem, s közben fel sem néztem az olvasásból.
- Apukád megbékélt végül? – faggatott tovább.

Sóhajtva ejtettem az ölembe a forgatókönyvet. Rettegtem, hogy mennyire be fogok égni a forgatáson, ha nem tudom majd a szövegemet. Na, nem azért mert bizonyítani akartam, hogy a látszat ellenére egész tűrhető színésznő vagyok, hanem mert egyszerűen a vizsgáimra is mindig alaposan készültem. Én nem az a fajta voltam, aki megtanulta a szükséges anyag egy töredékét, s reménykedett, hogy azt kérdezik majd tőle, hanem töviről-hegyire, elölről hátulra, majd hátulról előre becsületesen átrágtam magam a tanulnivalómon. Kábé tízszer minden vizsga előtt. Erre sosem sajnáltam az időt és a fáradságot. Én nem átcsúszni akartam a vizsgáimon, hanem a lehető legjobban teljesíteni. És kész voltam ezért megdolgozni.

Éppen ezért meg voltam róla győződve, hogy valósággal fizikai fájdalmat okozott volna, ha a szerepemre sem készülök legalább ilyen erőbedobással. Elvégre ez is csak egy felmondandó szöveg, nem? Mint egy közgazdaságtani alaptétel. Csak be kell biflázni. Ám ha a melletted ülő kollegina éppen a családi perpatvaraidról szándékozik tudakozódni, akkor ez nem igazán megy, hiába erőlködsz. Nem tehettem mást, csak reménykedtem, hogy a szállodában lesz majd még időm a felkészülésre. Hazel megígérte, hogy saját szobát kapok.

- Igazából nem tudom, Stacy – válaszoltam őszintén. – Bízom benne, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint korábban, de azt biztosan tudom, hogy apám nem repes a boldogságtól, hogy belevágtam ebbe – csaptam a forgatókönyvre.
- Adj neki időt, hogy hozzászokhasson a gondolathoz, hogy a lányából menő színésznő lesz – mosolygott Stacy. – Azért megértem őt is, végül is ez elég nagy kanyar a közgazdászi elképzelésekhez képest.
- Azért még arról sem tettem le egészen – fordultam az ablak felé. – Sosem álmodoztam ilyen lehetőségről, közel sem vagyok benne biztos, hogy megállom a helyem. Talán már pár nap múlva sírva menekülök vissza az egyetemre – kényszeríttettem magamra egy halvány kis nevetést.
- Hát igen, tény, hogy elég furán alakultak a dolgok – sóhajtott Stacy.

Pontosan tudtam, mire gondolt. Hogy milyen baromi igazságtalan, hogy én, akit úgy kellett odavonszolni a meghallgatásra, akinek csak egy púp a hátán ez a sorozat, én kaptam meg a főszerepet. És nem ő, aki világéletében egy ilyen esélyért imádkozott, aki kislány kora óta erre a pályára készül, s aki a fél karját odaadta volna ezért a szerepért. És ő mégsem féltékenykedik, nem gyűlölt meg, hanem igyekszik megóvni a barátságunkat a történtek ellenére is. Megfogadtam magamban, hogy soha többé nem említem meg neki, milyen kétségek gyötörnek még mindig, mennyire nem vagyok biztos magamban, s milyen ingatag lábakon áll a döntésem. Tartozom neki annyival, hogy megbecsülöm a kiváltságos helyzetemet, és nem panaszkodok többet.

- Te, Stacy – szólaltam meg, hogy valami új, biztonságosabb témát dobjak fel. – Ugye te már rég szereztél magadnak ügynököt?
- Persze, évekkel ezelőtt, amióta komolyan foglalkozom a színészettel. Egy kicsi, de annál lelkesebb ügynökség képvisel. Ez a meló most az ő helyzetükön is nagyot lendíthet. Miért?
- Mert nekem még mindig nincs ügynököm. Hazel ugyan megígérte, hogy bemutat nekem valakit, aki szerinte tökéletes lenne a feladatra, de...
- De te nem vagy benne biztos, hogy neked is szimpatikus lesz – nevetett Stacy.
- Pontosan.
- Hát, ha esetleg nem akarsz vele dolgozni, majd megadom az én ügynökségem elérhetőségét, rendben?
- Köszönöm.

Most, hogy a kínos pillanat mindörökre elillant, kedélyesen cseverésztünk az út hátralévő részében, amíg le nem szálltunk Palermo repterén. Igen, Palermo. A sorozat legelső epizódját, vagyis a pilotot a környéken forgatjuk, egész pontosan Szicíliában. Elég kézenfekvő, hogy miről fog szólni a történet, ha csak két szót mondok: akciósorozat és Szicília. Igen, maffiaügy lesz. Rachel és Jacques első közös bevetésén az olasz rendőrség kéri a segítségüket, hogy leszámolhassanak végre egy maffiavezérrel. Akiről aztán kiderül, hogy a dél-olasz patriarchátus ellenére nő. Persze Stacy fogja alakítani a feminista maffialányt. Lesz majd pár látványos üldözési jelenet olasz sportkocsi csodákkal, szüntelenül ropogó gépfegyverekkel, s természetesen lenyűgöző tájakkal a háttérben. Nem véletlenül az olasz idegenforgalmi hivatal az egyik szponzorunk.

Ahogyan közeledtünk a leszálláshoz, s az ablakból Palermo tárult a szemem elé, abban bíztam, hogy azért valamikor sikerül időt szakítanom egy kis turistáskodásra. Sosem jártam még erre, s nem lettem volna képes úgy itt hagyni ezt a vidéket, hogy minimum a legalapvetőbb látványosságokat ne nézném meg magamnak. Csak jut majd rá idő a forgatás, az edzés, a szereptanulás és az iskolai dolgaimmal való haladás között! Ugyanis a lelkére kötöttem Natashának, hogy mindennap írja meg nekem, mi történt a suliban, mi hangzott el az előadásokon és milyen feladatokat kaptak. Nem szabad lemaradnom, ugye?

***

Tizenkét nappal később vészesen közel a végkimerüléshez végigdőltem az ágyamon. Ha most becsukom a szemem, egy pillanaton belül elalszom. Vonzott ez a lehetőség, de még hogy! Fél másodperccel később azonban Stacy hangja rángatott vissza az ébrenlétbe.

- Della Hudson, eszedbe ne jusson most aludni!
- Miért is ne? – mormoltam csukott szemmel, ahogyan az oldalamra fordultam és egyre kényelmesebben fészkeltem be magam a párnák közé.
- Mert egy óra múlva kezdődik a stábbuli. Ez alól már tényleg nem húzhatod ki magad! – dorgált meg kolléganőm és valamit rám hajított. Puha anyag volt, valami flancos takaróra tippeltem a tapintásából ítélve. Résnyire nyitottam a szemem és kelletlenül állapítottam meg, hogy tévedtem: Stacy egy csillogó-villogó ezüst ruhát dobott rám.
- Ezt kellene felvennem? – emeltem fel fintorogva a flitteres anyagot. Ahogyan attól tartottam, nem csupán a színe volt kihívó: ilyen mély dekoltázst és ennyire rövid ruhát én még életemben nem láttam.
- Mivel előre tudtam, hogy te ilyesmire nem vagy felkészülve, bátorokodtam hozni neked egy rucit a bulira a sajátjaim közül.

Aha, szóval ez Stacy gardróbjából került ki. Ez mindent megmagyarázott.

- Stacy, én olyan fáradt vagyok, hogy az ajtóig sem bírnék elmenni, nemhogy a buliba. Bocs, de inkább kihagyom – zuhantam vissza az ágyra.
- Azt te csak hiszed! – kiáltotta barátnőm. – Mióta itt vagyunk, ki sem dugod az orrod a szobádból, csak ha forgatunk. A többiek jóformán nem is ismernek!
- Igazságtalan vagy, Stacy – feleltem. – Az edzésekre engedelmesen lejárok.

Pedig nem kellett volna. Na jó, Carlosnak igaza volt, bőven volt mit javítani az alakomon, az állóképességemről meg ne is beszéljünk. Valóban nem lenne túl szerencsés, ha úgy alakítanám Rachel Sullivant, ezt a hadseregből frissen szabadult izmos kis tyúkot, hogy belehalok, ha Carlos két kilométernél hosszabb futásra ítél. Márpedig ezt tette, minden reggel. Hajnali ötkor keltünk, indítottunk egy kis futással a parton, majd nyomás a forgatásra. Ott átlag tizenkét óra kőkemény munka következett, amelybe csak egy félórás ebédszünet fért bele. És jaj, Carlos a kaját is ellenőrizte, szóval salátát ettünk salátával. Ha délután akadt pár szabad óránk, rabszolgahajcsár edzőnk máris terelt be egy konditerembe. Ha pedig nem volt délutáni szabadidő, az edzés estére maradt. Szünnap nem volt, az idő pénz.

Hogy Hazel miért nem védett meg a kizsákmányolástól? Mert Hazel nem volt ott. A kisfia úgy egy nappal az érkezésünk után megbetegedett, és haza kellett mennie hozzá Londonba. Ami az egészben engem a legjobban meglepett: amikor megtudtam, hogy Hazel hazamegy, az én városomba, hogy pontos legyek, egyáltalán nem irigykedtem. Nem méltatlankodtam, hogy nekem bezzeg maradnom kell és húznom az igát, pedig milyen borzalmas egy meló ez! Na, azt azért nem kockáztatnám meg, hogy örültem, amiért én maradhattam, s nem nekem kellett valamilyen családi ok miatt hazautaznom, de azért már ez is haladás volt, nem?

És milyen volt maga a forgatás? Nagyon izgalmas volt a forgatókönyvünk, ezt nem tagadhatom. És remek társaság gyűlt össze, igazi nemzetközi csapat, ahogy nemrég Hazel mesélte. Rengeteg érdekes sztorit, élettörténetet hallottam két felvétel között, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. A legtöbbet mégis Renével beszélgettem. Ő előttünk érkezett egy nappal, már javában dolgozott, amikor odaértünk a forgatásra.

A stáb nyüzsgött, mint egy hangyaboly, mindenki tett-vett, szaladt a dolga után, adóvevőkkel a kezükben rohangáltak fel-alá, mint az elmegyógyintézetből szökött őrültek. René viszont talált magának egy csendes kis zugot, ahol elmélyülten tanulmányozhatta a forgatókönyvet egy üveg ásványvíz társaságában. Hiába, errefelé ebben az évszakban is túl meleg volt. Főleg Londonhoz képest.

- Úgy tudtam, ez kettőnk showja lesz, erre te már nélkülem forgatsz?! – gúnyolódtam, ahogyan mögé léptem.

Ő ijedten rezzent össze, majd megfordult, és felcsillant a szeme, amint meglátott.

- Nahát, Della! – ölelt át. – Bevallom, eddig nem mertem biztosra venni, hogy jössz.
- Nem mondta Hazel? – kérdeztem.
- Dehogynem. De – sütötte le a szemét, mint egy csínytevésen kapott kisfiú – amennyire Párizsban megismertelek...
- Attól féltél, az utolsó pillanatban visszalépek – nevettem.
- Ne haragudj.
- Dehogyis! Abban igazad van, hogy nem volt könnyű döntés. És még mindig nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy jó ötlet volt-e aláírnom a szerződést. De úgy nyolcvan százalékig már igen – kacsintottam rá.
- És még el sem kezdtél dolgozni! Meglátod, imádni fogod!

Megláttam, tényleg imádtam. Napról napra jobban. Pedig nem volt mindig izgalmas. Az első felvétel még érdekes. Az ötödik már kicsit unalmas. A tizedik viszont felér az agyhalállal. De egyre jobban lubickoltam Rachel szerepében, egyre inkább el tudtam engedni magam, s beleélni a történetbe, a karakterembe. Legalábbis nekem ezt mondták. Nem tudom, hogy csináltam, nem készültem előre, nem terveztem el semmit alaposan, mégis mindig megdicsértek a nap végén. Nem hittem, hogy született tehetség lennék, én inkább úgy fogalmaznék: oltári nagy mázlista. Minden napot úgy éltem meg, hogy megkönnyebbültem, amiért sikerült megúsznom anélkül, hogy bárki rájönne: béna amatőr vagyok, akit a legjobb lenne egyenesen hazaküldeni.

Mindazonáltal Stacynek igaza volt. Nem nagyon vetettem bele magam a stáb forgatáson kívüli programjaiba, amelyek általában munka utáni iszogatást jelentettek valamelyik helyi kocsmában. Na, nem durván, azért a többségnek sikerült észben tartania, hogy másnap ugyanúgy dolgozni kell majd.

Én mégsem engedhettem meg magamnak, hogy részt vegyek az efféle levezető italozásokban, ugyanis nekem még dolgom volt: este, a szobámba visszavánszorogva át kellett néznem az anyagokat, amelyeket Natasha küldött. Egy nap a rendezőnk, vagyis Jimmy azzal bókolt nekem, hogy nem gondolta volna, hogy ennyire nem lesz lámpalázam a felvételeken. Mosolyogtam és nem árultam el az okot, amellyel én nagyon is tisztában voltam: számomra nem volt tétje ennek az egésznek. Tudtam, ha kudarcot vallok, az önbizalmam biztos megsínylené valamelyest, de nagyobb baj nem történne. Mennék vissza Londonba és folytatnám a régi egyetemista életemet, mintha csak egy kisebb betegség miatt maradtam volna ki a suliból pár napot. Ez a tudat pompásan levette a terhet a vállamról. Nem engedhettem hát ki ezt az adut a kezemből, muszáj volt lépést tartanom az otthon történtekkel.

Az is igaz volt viszont, hogy ez volt az utolsó napunk Szicílián, másnap délelőtt indultunk haza. Végül is tanulhatok a repülőn, ahogy nemrég a bátyám javasolta.

- És mindenképpen ezt kell felvennem? – emeltem fel a flitteres ruhát.

Stacy arcára győzedelmes mosoly ült ki, majd villámgyorsan mellém ugrott, megragadta a kezemet, és felrántott az ágyról. Harminc perc múlva tökéletes frizurával és sminkkel, valamint egy hál’ Istennek az előző verziónál diszkrétebb, fekete ruhában léptem ki a szállodánk ajtaján.

Kilátás a hotelszoba teraszáról

Della öltözéke

Negyedik. Döntés #4

Meghoztam a negyedik nagyobb fejezet utolsó adagját, érezhetően fordulatot vesz a történet az alábbiakban, de majd meglátjátok! Tettem fel új zenét, többek között ez a dal (amellett, hogy nagy kedvencem) inspirálta ezt a történetet egy másikkal együtt, amelyet majd később mutatok meg ;) Jó olvasást! :)



Kimerülten ültem le az ágyamra. Mellettem kövéren, robbanásra készen állt a hatalmas bőröndöm, s ott sorakozott a laptopom és a válltáskám is. Magamban végigvettem a szükséges teendőimről pár napja összeállított listát, s gondolatban kipipáltam az egyes tételeket.

Hazelt felhívni és elkérni a szerződést, kész. Segítőkész bátyámmal áttanulmányozni a kusza jogi szöveget, kész. Amynek elújságolni a jó hírt, kész. Vele és Stacyvel eleget tenni Rosie meghívásának és megnézni a premier előadását az egyik apró, külvárosi színházban, kész. Stacyvel egyeztetni, hogy együtt utazunk, kész. A suliban a tanároknak sajnálkozva előadni, hogy az eddigiektől eltérően ezentúl nem fognak látni a legelső sorban buzgón körmölni, kész. Natashával megbeszélni, hogy időközben gyűjtse nekem a jegyzeteket, kész. Megpróbálni beletörődni, hogy az egész egyetemen azt fogja híresztelni, hogy filmsztár a sógornője... folyamatban. A szüleimmel átbeszélni a dolgokat... nos, maradjunk annyiban, hogy tucatnyi kísérlet után anyám megbékélt a helyzettel. Tulajdonképpen beigazolódott a sejtésem: ő közel sem ellenezte annyira a dolgot, mint apám, csak elhitte, hogy ha apámnak nem tetszik a helyzet, akkor neki sem szabad belemennie. Pedig ő csak azt akarta, ami nekem a legjobb. Legalább egy szülőm hozzáállása olyan, amilyenre éppen szükségem volt. Apám szerint amíg nem látom be, hogy ostobaságot követek el, nincs értelme beszélnünk. Úgyhogy immár öt napja nem szóltunk egymáshoz.

Ugyan még mindig nem voltam benne biztos, hogy jól döntöttem-e, de azt tudtam, már nem szeretném a régi életemet. Egyre jobban vonzott az az új, ismeretlen világ, amelynek az ajtaját résnyire nyitotta előttem a meghallgatás. A körülöttem élők biztatása végleg meggyőzött, hogy eddig mintha búra alatt éltem volna az életemet. S egy olyan lehetőség, amely nekem kéretlenül is megadatott, nem jut mindenkinek. És így, hogy a suli folytatásával meghagytam magamnak a kiskaput, hogy bármikor visszatérhessek a régi, jól ismert ösvényre, ha mégsem válnának valóra az elképzeléseim, mindjárt csábítóbbnak tűnt a változás. Már nem is látszott annyira félelmetesnek, hogy fejest ugorjak az ismeretlenbe.

Persze nem felejtettem el, hogy mindebben mennyit köszönhetek a bátyámnak. Nekem meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség, hogy több vasat tartsak a tűzben, ami számára annyira magától értetődő volt. Az elmúlt napokban tőle kaptam meg mindazt a támogatást és bizalmat, amelyet apámtól hiába vártam.

Cserébe megígértem neki, igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy komolyan gondolja a kapcsolatát Natashával. Ezt bizonyítandó mi, lányok kettesben vetettük bele magunkat a város legjobb lakberendezési üzleteibe, hogy összeválogassuk mindazt, amire Ralph lakásához szükség volt. Az indulásom előtti napon pedig még festeni is segítettem. Bár a rám bízott fürdőszoba enyhén mocsárzöld árnyalatot kapott a tervezett pisztácia helyett, szerencsére sikerült meggyőznöm Natashát, hogy a párizsi szállodánkban is éppen ilyen színű volt a fürdő, ez most a legújabb francia trend.

Ahogy végére értem a listámnak, utoljára néztem körbe a szobámban. Te nem költözöl el! – vigasztaltam magam. Csak pár hét forgatás következik Európa különböző szegleteiben, s az ünnepekre jöhetek is haza. Előtte pár nap edzés Carlosszal, kis felkészülés, és életemben először a kamerák elé állok. Bár ez még nem a hivatalos forgatás volt, ami csak tavasszal kezdődik, de most gyártottuk le a legelső részt, amely alapján a befektetők eldönthették, támogatnak-e bennünket, a tévécsatornák pedig, hogy megveszik-e majd a teljes évadot. Egyszóval ekkor dőlt el, hogy a sok tervezgetés után hogyan működhet ez az egész a valóságban.

Ideje volt indulni. Táskáimmal levergődtem a lépcsőn, mint egy málhás szamár, majd odalenn megölelgettem anyámat, aki könnyek között búcsúzott tőlem. Hiába nyugtatgattam, hogy néhány hét nem a világ, természetesen ez nem vigasztalta. Aztán a nappali felé fordultam. Apám újságot olvasott a kandalló melletti fotelban ücsörögve. Nagy levegőt vettem és beléptem.

- Azt mondtad, ha képes vagyok józanul gondolkodni, beszélhetünk. Szóval itt vagyok.

Apa kinézett az újság mögül, amelyet aztán lassan, gondosan összehajtogatva letett a dohányzóasztalra. Az idegeimmel játszott, de igyekeztem jó képet vágni hozzá. Ahogy rám nézett, az arcán diadalmas mosoly ült. Nyilván nem vette észre mögöttem a bőröndömet. Intett, hogy üljek le, s én remegve ereszkedtem le a kanapéra, vele szemben. Most vagy soha.

- Úgy döntöttem, hogy teljesen őszinte leszek hozzád, apa. Nem mintha nem próbálkoztam volna eddig, de ez a legutolsó kísérletem. Csak annyit kérek, hogy hallgass végig anélkül, hogy félbeszakítanál, rendben?

Reménykedve néztem rá, s ő vonakodva bár, de bólintott. Valószínűleg már sejtette, hogy mégsem az ő győzelmét jöttem ünnepelni. Ennek ellenére nem éreztem nyeregben magam. Összeszedtem minden bátorságomat, s ezúttal is az ablakon kifelé nézve, hadarva adtam elő a mondandómat.

- Tudom jól, apa, hogy szeretnéd, ha a nyomdokaidba lépnék. Sosem tudtál elképzelni más lehetőséget, mint hogy én is ugyanazt a hivatást válasszam, mint te. Hogy kollégák, egyenrangú partnerek lehessünk. Nem hibáztatlak, hiszen nagyon sokáig én is éppen ezt akartam. Nem hittem, hogy lehetne más választásom, de nem panaszkodtam, hiszen nagyon elégedett voltam ezzel az elképzeléssel. Azonban meginogtam, apa – hunytam be a szememet. – Már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg egy bankban akarom végezni, ahogyan eddig gondoltam. Már nem tudom, hogy csak azért akartam ezt mindig, mert ezt vártad el tőlem, vagy azért, mert tényleg az én döntésem volt.

Apám közbe akart szólni, de gyorsan leintettem, mielőtt bármit is mondhatott volna. Muszáj volt folytatnom, muszáj volt neki elmondanom végre, mit érzek.

- Azt viszont biztosan tudom, hogy olyan életet akarok, amelyet az álmaim, a terveim alakítanak. Lehet, hogy mind butaság, de mindenképpen meg akarom próbálni megvalósítani őket, mert ezek tényleg az én álmaim. Élni akarok, apa, kalandokat akarok, és megtapasztalni akár a kudarcot is, ha úgy alakul. Igen, ezt akarom: egy izgalmas, talán őrült életet, vállalva minden, ezzel járó kockázatot! – kiáltottam nevetve.

Hihetetlenül nagy megkönnyebbülés volt végre kimondanom mindezt, erősebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam. S egyúttal tudtam, ha mást nem is, annyit biztosan elértem, hogy önmagamat sikerült végleg meggyőznöm: jól döntöttem.

Még mindig mosolyogva néztem apámra, ám ő komor arccal viszonozta a tekintetemet.

- Nem kellett volna idejönnöd. Még mindig ugyanolyan önfejű vagy! – mondta és ismét az újságja után nyúlt.

Az én nyugalmamat azonban nem tudta megrendíteni. Most, hogy minden eddiginél biztosabb voltam a dolgomban, csak mosolyogtam rajta. Eszembe jutott Hazel, ő is mindig ilyen. Talán ő is ezt érzi, amit most én? Hogy jó döntéseket hozott, hogy az élete a megfelelő irányba halad, legalábbis abba, amelyikbe ő szeretné? Hogy elégedett a pillanattal? Mert én akkor ezt éreztem.

- Fiatal vagyok még, apa, úgyhogy jogomban áll önfejűnek lenni – feleltem higgadtan.
- Elképesztően önző vagy, ugye tudod? – nézett rám apám mérgesen.
- Mert végre azt csinálom, amit én akarok? – kérdeztem értetlenül.
- Mert senki másra nem gondolsz, csak magadra.
- Hosszú évekig mást sem csináltam, csak igyekeztem a kedvedben járni, apa – sóhajtottam. – Sosem figyeltél rám igazán, csak folyton azt hallhattam, hogy neked mennyire igazad van mindenben. Nem is volt soha igazán kétoldalú kommunikáció közöttünk, sokkal inkább kioktatás, folytonos előadások, prédikációk! A mi családi életünk legjobban egy tudományos konferenciára hasonlít – mondtam és felálltam. Ennek a beszélgetésnek már nem sok értelmét láttam a továbbiakban. Őszintén elmondtam, amit gondoltam, többet nem tehettem. Egy újabb kudarcba fulladt kísérlet. – Tudod, ha több eszem lenne, nem vesztegettem volna ezzel az időmet – magyaráztam, és kifelé indultam. De hirtelen megtorpantam és visszafordultam. Nem hagyhatom ennyiben, még nem! – Ám én mégis itt vagyok. Mert most már értem, miért nem mertem döntést hozni olyan sokáig. Miattad, apa. Sosem akartam úgy belevágni ebbe az egészbe, hogy közben tudom, mekkora csalódást okozok neked. Hogy mennyire dühös vagy rám.

Apám egy darabig emésztette a hallottakat, s én türelmesen vártam. Aztán felállt és odajött hozzám.

- Akkor is elmennél, ha nem egyeznék bele, igaz?

Némán biccentettem.

- De nem úgy akarok – tettem hozzá.

Apa bólintott. Majd lassan, nehézkésen, mintha életében először tenne ilyet, megölelt. Nem volt ez olyan igazi, szívmelengető, bordaropogtató ölelés, mégsem mertem ennél többet kívánni. Tudtam, ahhoz még időre van szüksége. S ha csak résnyire is volt nyitva a köztünk álló ajtó, legalább nyitva volt. Apám mégsem csapta rám.

Könnyes szemmel bontakoztam ki az öleléséből, és mosolyogva néztem rá.

- Ne add még fel, apa. Talán egy nap éppen azt az életet akarom majd, amelyet te elterveztél nekem. Meglehet, én is épp arra a nyugodt, rendezett, békés és normális életre vágyom, amilyen most a tied. De nem ma. Még nem.

Ezúttal én öleltem át, szorosan, hosszan, mintha sosem akarnám elengedni. Majd még egyszer, utoljára körbenéztem a szobában, hogy az emlékezetemben minden apró részletét magammal vihessem. Végül apámra nevettem és kiléptem a helyiségből.

Ahogy a bőröndömmel bajlódtam, még eljutott a fülembe apa hangja, s örültem, hogy a valószínűleg szándékosan halkan súgott mondatot mégis meghallottam:

- Sok szerencsét, kislányom.

Néhány pillanattal később mosolyogva csuktam be magam mögött az otthonom ajtaját.

Negyedik. Döntés #3

Kifogás a késlekedésre: munka, tavasz
Kompenzáció: kép Della szobájáról + a bátyjáról ;)



Nem tudom pontosan, meddig ülhettem az ágyamon, felhúzott lábakkal, a párnámat szorongatva. Abban már rég nem reménykedtem, hogy apám utánam jön, bocsánatot kér vagy csak megpróbál higgadtan a lelkemre beszélni. Észérvekkel meggyőzni. Megnyugtatni. Mert azt ő egyáltalán nem értette meg – valószínűleg azért, mert el sem tudta képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet –, hogy én egyszerűen csak elbizonytalanodtam. Ő azonnal a legrosszabbtól tartott, hogy csapot-papot hátrahagyva elrohanok, és gondolkodás nélkül eldobok magamtól mindent. Ha jobban figyelt volna rám! Talán most itt ülne az ágyam szélén, a fejemet simogatná, és meleg hangon duruzsolna, hogy „ne aggódj, Della, minden rendben lesz”.

Könnyeim a düh és a csalódottság könnyei voltak. Amiért apám egyáltalán ilyesmit feltételezett rólam! Hát nem ismert ki az eddigi majd’ húsz évem alatt? Hát nem ő nevelt éppen ilyennek? Mégis hogyan hiheti rólam akkor, hogy meggondolatlan és felelőtlen lehetek?! S bár fájt, hogy tudtam, kiábrándult belőlem, egyre jobban fájt, hogy én is csalódtam benne. Amiért az emberismerete éppen a saját lányánál mondott csődöt. S amiért az ő kislánya most itt ül a szobájában zavarodottan, kétségbeesetten, és nem kapja meg azt a támogatást, segítséget, bizalmat vagy szimplán csak azt a kicsike vigaszt, amelyre annyira szüksége lenne.

Egyszer csak kopogtattak az ajtómon. Bár egy ábrándos pillanatig reménykedtem benne, hogy mégiscsak apa az, hamar kijózanodtam: a választ meg sem várva Ralph nyitott be. A szemem sarkából már láttam, hogy arcáról ezúttal hiányzott a szokásos vigyor, és ahogy ráemeltem könnyes tekintetem, egyenesen gyászos képet öltött.

- Megtennéd, hogy magamra hagysz most, kérlek? – szipogtam. – Nincs szükségem a vigasztalásodra.

Legalábbis nem a tiedre. Akiére meg igen, attól úgysem kapom meg.

A bátyám azonban még mindig nem zavartatta magát, becsukta maga mögött az ajtót, majd leült mellém az ágyra.

- Nem is vigasztalni akarlak – erőltetett vidám hangot magára. – Inkább megköszönni, hogy előadtad az előbb azt a kis melodrámát.
- Ralph, el sem tudod képzelni, mennyire nem vágyom most a hülyeségeidre – fintorogtam rá.
- Pedig így van! – bizonygatta, és az ellenkezésemmel mit sem törődve, átölelte a vállamat, magához húzott, s immár együtt dőltünk neki a falnak az ágyam végében. – Figyelj, hugi, igazából én is éppen ma akartam előrukkolni egy kényes témával, ami miatt apa tuti leharapta volna a fejemet. De jöttél te és teljes mértékben überelted az én elképzeléseimet, úgyhogy ezek után fix, hogy apa rábólint majd arra, amit mondok neki. Persze, csak ha majd lenyugodott kicsit.
- Mit akartál neki mondani? – kérdeztem, kapva az alkalmon, hogy eltereljem a figyelmemet.

Ralph előbb töprengve körülnézett a szobámban, majd megszólalt:

- Azt, hogy itt hagyom ezt a házat.
- Tessék? – löktem el magam tőle, hogy a szemébe nézhessek. Ő hevesen bólogatott.
- Bizony. Legfőbb ideje, nem gondolod? Már másfél éve dolgozom, és a múltkori előléptetésemnek, meg az itthon lakás alatt összespórolt pénzemnek hála, meg tudok reszkírozni egy garzont. Már ki is néztem egy jó kis kéglit magamnak innen úgy húsz percre.
- De ugye tudod, hogy ha saját lakásod lesz, anya nem fog többé rád mosni és főzni? És takarítanod is neked kell majd magad után!

Ralph felnevetett és visszahúzott maga mellé.

- Tudom, hogy ezt nem akarod hallani, de talán Natasha majd segít.
- Javíthatatlan vagy, kedves bátyám – ráztam meg a fejem, majd hozzátettem: – Nem az zavar, hogy Natashát szóba hoztad, bár remélem, ez nem jelenti azt, hogy összeköltöznétek... Ugye nem költöztök össze?! – néztem rá rémülten, mire ő vigyorogva intett nemet. – Hála az égnek! Szóval csak az zavar, hogy Ralph, először neked kellene tudnod gondoskodni magadról, nem?
- Ezt imádom benned, Della – nevetett a bátyám. – Mindig olyan átkozottul racionális vagy! Csak-vic-cel-tem! – tette hozzá szótagolva.
- Olyan bolond vagy – hajtottam a fejem a vállára.

Egy darabig hallgattunk, nem akartam megtörni a csendet. Bár pár perce még a legszívesebben kidobtam volna a szobámból, most mégsem akartam, hogy elmenjen. Olyan jó volt kicsit odabújni az én nagy és erős bátyám mellé, tudni, hogy akármi is történjék, akármennyire is forduljon ki az én kicsi világom a sarkaiból, ő mindig ott lesz, hogy megvédje az egyetlen húgocskáját.

- Szóval nagy változások várhatók a családunkban – szólalt meg Ralph. – Én elköltözöm, te színésznő leszel...
- Dehogy leszek, Ralph – suttogtam. – Nem hagyom ott a sulit.
- Mert apa csalódott lenne? – kérdezte óvatosan.
- Mert nem is merek komolyan elgondolkodni rajta. Szerinted mégis milyen esélyeim lennének abban a szakmában totál kezdőként, nulla tapasztalattal? A cipész maradjon csak a kaptafánál, az biztonságos és kiszámítható.
- Valakik mégis rád mernék bízni egy sorozat főszerepét, nem? Azért tudhatsz valamit.
- Tévednek. Pedig profiknak nevezik magukat. De abból, hogy engem választottak, láthatod, hogy egyáltalán nem azok.
- Nem elképzelhető talán az a verzió, hogy te tévedsz?
- Ralph, ez a szerep túl nagy falat ahhoz, hogy egy magamfajta amatőr megbirkózzon vele. Előbb-utóbb kudarcot vallanék. Inkább előbb, mint utóbb. És az önbizalmamnak most nem hiányzik egy ilyen fiaskó.
- Milyen sorozatról is lenne szó pontosan?

A következő kábé félórában részletesen elmeséltem neki mindent, amit az elmúlt napokban Hazeltől hallottam. Igazából a teljes párizsi tartózkodásomról beszámoltam, s nagyon hálás voltam neki, amiért láthatóan tényleg érdekelte ez az egész. Ám különösen ennek fényében egyre jobban bántott, hogy a szüleimmel – még anyámmal sem - jutottunk el idáig. Apám élből elutasította a dolgot, hallani sem akart róla, anyám meg vagy, mert nem mert szembeszállni apám véleményével, vagy mert tényleg egyetértett vele, ugyancsak messze elkerülte a szobámat. Már elég régóta beszélgettünk a bátyámmal, és egyikük sem jött érdeklődni, hogy mi van velem, hogy vagyok. Néhány perc alatt kitagadott, tékozló lánnyá, páriává váltam volna?

- Te, Della, szerintem ez a sorozat elég nagy dobás lesz – összegezte véleményét Ralph, miután befejeztem a mesélést. – Éppen ezért kizártnak tartom, hogy csak véletlenül döntöttek volna melletted.

Válasz helyett mindössze megvontam a vállam.

- Szerintem megpróbálhatnád suli mellett is – tette hozzá a bátyám elgondolkodva.
- Tessék? – néztem rá úgy, mintha azt állította volna, hogy a nagyi kezét az imént megkérte a pápa.
- Gondolj csak bele! A suli igazából csupán a vizsgák idején zűrös, egyébként a legtöbb előadás kihagyható, a forgatások meg, ahogy mondtad, általában éppen az egyetem neccesebb időszakaiban szünetelnének. Szerintem megoldható.
- Vállaljam el a szerepet és folytassam a sulit, mintha mi sem történt volna?!
- Sokan dolgoznak a tanulás mellett, nem? Te is ezt tennéd, csak éppen a te munkád kicsit eltérne az átlagtól.
- Hát nem hamurgersütés lenne a sarki gyorsbüfében, az egyszer biztos. De ez kemény meló, Ralph. Nem az a fajta színészi munka, amikor az ember esténként lenyom egy előadást egy színházban. Folyton úton kéne lenni, rengeteget utazni, napi tíz-tizenöt órát forgatni, állandóan edzeni és akkor még nem is beszéltem az interjúkról, közönségtalálkozókról, kötelező partimegjelenésekről.
- Ja, iszonyúan unalmasnak hangzik! – nevetett a bátyám. – Legfeljebb majd tanulsz a repülőn, nem?

Ralph Hudson

Negyedik. Döntés #2

A másik történet miatt húzódott egy kicsit ennek is a folytatása, és elég érdekes, fontos események történnek ebben a fejezetben, amely kárpótlásként elég hosszú lett ;) Jó olvasást!



Hazel ígéretéhez híven egészen hazáig kísért, s mikor a taxink megállt a házunk előtt, és én próbáltam összeszedni magam, még utoljára megkérdezte, szeretném-e, hogy bejöjjön velem. De nem, bármilyen könnyű is lett volna hagyni, hogy elmesélje helyettem a történteket, míg én szemlesütve álldogálok mellette, azon imádkozva, hogy apám ne kapjon agyvérzést a hallottaktól, visszautasítottam. Így is többször hazudtam már a családomnak a kelleténél. Legfőbb ideje volt vállalnom a felelősséget a tetteimért. Nagy levegőt vettem és kiszálltam.

- Della – szólt utánam Hazel. Megfordultam, titkon remélve, azt javasolja majd, hogy meneküljek, amíg lehet, mire én azon nyomban visszapattanok a kocsiba, és szélsebesen elhúzunk innen. Álmodozni lehet, nem? Hazel persze egészen mást akart kérdezni, s mivel szokatlanul sokat habozott előtte, rosszat sejtettem. – Tudod már, hogyan döntesz?

Talán el kellene kezdenem bízni a megérzéseimben.

Megfordultam, alaposan megnéztem magamnak a házunkat, az otthonomat, amely eddig biztonságos menedéknek tűnt a számomra, most viszont iszonyatosan félelmetes helynek látszott, ahova nem szívesen teszem be a lábam. Dühösen gondoltam ismét arra, hogy az az átkozott Párizs mennyit változtatott mindössze két rövid nap alatt az életemen!

- Még nem tudom, Hazel. Sajnálom – fordultam vissza a taxihoz. – Fogalmam sincs, mit fogok nekik mondani, arról pedig még csak halvány sejtésem van, hogyan fognak reagálni. Sok múlik azon, mi lesz a véleményük. Végtére is ők a családom – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

A családom, akikben a leginkább bízok, akiket a legjobban szeretek a világon – tettem hozzá magamban. És ők ismernek a legjobban, ha valakik, hát ők tudják, mi a jó nekem. Ha már én nem tudom.

Hazel kényszeredetten viszonozta a mosolyomat, szemében azonban csalódottság ült. Hogyne, pontosan tudta, hogy ezek után nem sok jót remélhet.

- Hívj fel, amint tudsz, rendben?
- Természetesen – ígértem.

A taxi elindult, a szememmel követtem, amíg el nem tűnt az első sarkon túl. Aztán visszafordultam a ház felé. Gyerünk, Della, ne légy gyáva! Hogy is mondtad? Végül is ők a családod, nem?

***

- Hello, megjöttem – nyitottam be az ajtón. Az étkező felől hangokat hallottam. Hát persze, már erősen vacsoraidő volt. Ledobtam a táskám az ajtó mellé, és gyorsan megszabadultam a kabátomtól is, ám mielőtt még beléphettem volna a családhoz, anyám jelent meg az ajtóban. Valósággal repült felém, és amikor a nyakamba vetette magát, komoly erőfeszítést igényelt, hogy megtartsam az egyensúlyom.

- Della, kicsikém, annyira aggódtam érted! – köszöntött.

Nem akarok panaszkodni, de a túláradó kedvességétől csak rosszabbul éreztem magam, lelkiismeret-furdalásom, amiért hazudtam neki, nőttön nőtt. Kezdett egyre jobban felvillanyozni a tudat, hogy hamarosan megszabadulok a tehertől. Amikor apám és Ralph is kijöttek üdvözölni, és kedvesen megöleltek, már egyáltalán nem érdekelt, mit fognak szólni, leharapják-e a fejemet, esetleg életem hátralévő részére bezárnak a szobámba, amikor megtudják párizsi kiruccanásom valódi okát. A várható következmények immár hidegen hagytak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mielőbb beszámolhassak nekik mindenről, hogy elmúljon ez a bűntudat, az önutálat, amiért becsapom azokat, akik annyit aggódnak értem, akik annyira szeretnek.

- Gyere be, ne álldogáljunk itt az ajtóban – húzott befelé anyám. – Biztosan nagyon éhes vagy, éppen eszünk, ülj le az asztalhoz, máris hozok neked is tányért.

Anya ezerrel pörgött, ahogy ilyenkor szokott, és lehetetlen volt ellentmondani neki. Pedig az éhség volt ebben a pillanatban a legkisebb gondom. De igazából annak sem nagyon örültem, hogy körülöttem apa és a bátyám nyugodtan folytatták az evést, mert attól tartottam, a mondandómtól menten a torkukon akad majd a falat.

- Szólhattál volna, hogy mikor érkezel – mondta apám. – Ralph kiment volna eléd a reptérre.
- Nem olyan biztos, hogy hiányzott neki az én társaságom – kacsintott rám Ralph, s hiába próbáltam rendre utasítani egy dühös pillantással, csak vigyorgott. Apám szerencsére nem vett észre semmit, hiszen a steak szeletelése és a Financial Times egyidejű tanulmányozása épp eléggé lekötötte a figyelmét.
- Borzalmas volt ez a sztrájk – szólalt meg anyám, amint visszatért a konyhából egy hatalmas tányér gőzölgő levessel. – Egyél, kicsim, bele sem merek gondolni, mikor ehettél utoljára!
- Nem kell aggódnod értem, anya – kavargattam szemlesütve a levest.
- Már hogyne aggódnék érted, Della! Egy idegen országban ragadtál, azt sem tudtuk, mi van veled!
- Franciaország azért nem a harmadik világ, anya. Legrosszabb esetben hazajöttem volna vonattal. Különben is telefonáltam. Ralph nem mondta, hogy minden rendben?

Anyámnak felesleges volt válaszolnia. Természetesen a bátyám átadta az üzenetet, ismerem, megbízható, viszont ettől anya még nem nyugodott meg, hiszen mindig is azonnal felment a vérnyomása, ha valamelyikünk átlépte a városhatárt. Úgy hallottam, az anyák már csak ilyenek, nem?

- Remélem, legalább a cikket sikerült megírnotok Amyvel – mondta, s éreztem, ez az a bizonyos most vagy soha pillanat, amelyet ha elszalasztok, utána csak nehezebb lesz elmondani az igazat.

Körbenéztem a családomon. Ralph mohón falta a tányérján tornyosuló négy jókora hússzelet közül az egyiket. Mióta az egyetemen belevetette magát a sportokba, a kosárlabdától kezdve a focin át az evezésig, csak hogy menőbb legyen a csajok előtt, legalább annyit evett, mint mi hárman együttvéve. Viszont elérte, amit akart: majd kétméteres, izmos termetével valóban mindig is válogathatott a lányok közül. Ha egy kontinenssel odébb éltünk volna, Ralph a helyi rögbicsapat sztárja lett volna, akinek a lábai előtt hevernek a cheerleader csapat tagjai. Nem véletlenül irigyelte annyi lány Natashát a suliban.

Anyám nem is evett, inkább mosolyogva járatta körbe-körbe tekintetét az asztal körül. Láthatóan megnyugodott, hogy ismét együtt a család, mindenki hazaért épségben és biztonságban. Ugyan mi mást kívánhatott volna még?

Apám szokásához híven jóval több figyelmet szentelt a tőzsdehíreknek, mint kis családjának. Szórakozottan pakolta szájába a falatokat, és valószínűleg ha tévedésből mondjuk a szalvétát szúrta volna a villájára a krumpli helyett, azt is ugyanolyan egykedvű arccal nyelte volna le, s észre sem vett volna semmit. Ám eszem ágában sem volt felróni neki ezt a hozzáállást, titkon abban reménykedtem, hogy meg sem hallja majd, amit mondani készülök. Ha így lenne, akkor máris nyert ügyem lenne, hiszen anyámat és a bátyámat leszerelni feleakkora gondot sem jelentene.

Így aztán, mielőtt még belefeledkezhettem volna az „és ezt a családi idillt készülök én most szétrombolni” kezdetű gondolatmenetembe, belevágtam, nehogy meggondoljam magam és visszatáncoljak.

- Az igazság az, anya, hogy nem cikket írni voltunk Párizsban Amyvel. Azaz ő igen, de én nem. Nem azért mentem, hogy segítsek neki.

Anyám felkapta a fejét, mosolya persze rögtön eltűnt, Ralph pedig szintén azonnal abbahagyta a rágást és teli szájjal fordult felém. Én azonban csak a velem szemben ülő személyre figyeltem, de fellélegezhettem: apámat még mindig csak az újság kötötte le, valószínűleg tényleg nem hallott semmit. Mint mondtam, soha ideálisabb alkalmat, ugye? Jobbnak láttam hát, ha egy szuszra eldarálom az egész sztorit.

- Emlékszel, Ralph, amikor a múltkor elkéstem Hawkins professzor előadásáról? Azt mondtam, Amynek segítettem egy cikket megírni. Ez igaz is, csak azt nem árultam el, miről szólt a cikk. Egy válogatásról, ahol egy induló tévésorozat főszereplőjét keresték. Elvileg úgy volt, hogy Amy résztvesz a meghallgatáson, hogy első kézből szerezzen információt, ám úgy alakult, hogy én mentem be helyette. Nem így terveztem, de muszáj volt segítenem neki. Aztán kiderült, hogy továbbjutottam.

Itt a bátyám, megjegyzem, még mindig teli szájjal, hangosan felröhögött, úgyhogy a tervem, miszerint apám úgysem fog hallani semmit az egészből, szertefoszlott. Most már három kíváncsi szempár figyelt rám, és közülük csak az egyik volt vicces kedvében. A másik döbbentnek tűnt, a harmadik meg... nos, apám tekintetét nehéz volt megfejteni, de abban teljesen biztos voltam, hogy az előbb, amikor azt hittem, zavartalanul olvas, tévedtem. Valószínűleg az újság mögé bújva már rég nem a gazdasági híreket tanulmányozta. Felpattantam az asztaltól és az ablakhoz léptem. Kifelé bámulva valahogy könnyebb volt felfedni, mint vertem át őket. S bár így is éreztem a hátamba fúródó tekinteteket, mégis inkább ez, mint egyenesen szembenézni velük. Gyávaság? Tudom. De ez van.

- Amy erősködött, hogy menjünk, mert az Independent vállalta, hogy leközli a cikksorozatát a témáról.

Basszus, nem semmi barátnő vagyok! Újfent undorodni kezdtem magamtól. Képes lennék kihasználni, hogy a szüleim nem kifejezetten kedvelik Amyt, hiszen olyan butaságokra fecsérli az idejét, mint az újságírás, ahelyett, hogy a számvitel jegye javítására koncentrálna? Tényleg rá bírnám kenni az egészet? Van a gyávánál erősebb kifejezés? Na, azzal lehetne jellemezni engem.

- Ne haragudjatok, nem akarom Amyt hibáztatni – sóhajtottam. – Az én döntésem volt, kizárólag az enyém. Amy nem kényszerített rám semmit, hogyan is tehette volna? Mindegy, a lényeg, hogy ezért mentünk Párizsba. A válogatás második fordulójára. Amy anyagot gyűjtött a cikkéhez, miközben én újabb és újabb feladatokat hajtottam végre, és folyton továbbjuttattak, magam sem értem, miért.
- Ezzel nem vagy egyedül, hugi – nevetett Ralph. Ám most nem voltam vevő a humorára.
- Ma reggel közölték, hogy engem választottak – fordultam vissza hozzájuk. – Csak egy aláírás választ el egy nagyszabású akciósorozat főszerepétől.
- De te természetesen nemet mondtál – jelentette ki apám.

Lesütöttem a szemem, és megráztam a fejem.

- Elvállaltad? – állt fel apám.
- Még nem adtam választ – feleltem, s még mindig nem mertem felnézni.
- Akkor hívd fel, akit kell, és mondd vissza – rántotta meg a vállát apám.

Ránéztem, és láttam, hogy dolga végeztével épp készül visszaülni az asztalhoz. Amikor azonban nem válaszoltam semmit, és nem is indultam el a telefonhoz, várakozva rám pillantott. Majd rövid gondolkodás után olyan higgadt hangon, amely minden kiabálásnál fenyegetőbbnek tűnt, megszólalt:

- Ugye egy percig sem vetted fontolóra a dolgot, Della? Neked nem ez a jövőd. Nem ez az utad.
- És mi van, ha nem is az, amiben eddig hittem? – kérdeztem halkan, bizonytalanul.
- Mi történt veled, Della? – nézett rám apám olyan tekintettel, melyben a zavarodottság keveredett a csalódottsággal. A szemembe könnyek gyűltek. Mindig ettől féltem! Hogy egyszer rájön, nem érdemlem meg a szeretetét, a tiszteletét, az elismerését. Hogy egyszerűen nem leszek rá méltó. Hogy nem felelek meg a várakozásainak, hogy többé nem lesz rám büszke. Egész addigi életemben ettől rettegtem a legjobban.

Apám hozzám lépett, megfogta a karomat és lehajolt, hogy leszegett fejem ellenére is a szemembe tudjon nézni.

- Hazudsz anyádnak, a bátyádnak és nekem, Párizsba szöksz, és azzal jössz haza, hogy feltett szándékod mindent lerombolni magad körül! Mi történt veled, kislányom? – kérdezte ismét.

A hangjából fojtott düh hallatszott. Felemeltem a tekintetem, és minden bátorságomat összeszedve a szemébe néztem.

- Talán rájöttem, hogy eddig ti döntöttek arról, milyen legyen a jövőm. Megbíztam bennetek, tudtam, hogy csak a legjobbat akarjátok nekem, ezért szó nélkül elfogadtam, amit mondtatok, de most már azt hiszem, valójában ti sem tudjátok, mi lenne nekem a legjobb.
- És te talán tudod?
- Nem. De szeretném kitalálni. Én magam, egyedül.
- És ezért sutba vágnál mindent, amit eddig elértél? Csak azért, mert valaki azt mondta, legyél színésznő? – kérdezte gúnyosan.
- Nem mondtam, hogy elfogadom az ajánlatot, apa. Csak annyit tudok, már nem vagyok benne biztos, hogy azt akarom, amit régen.
- Neked elment az eszed – szűrte a fogai között, és úgy lökött el magától, mintha végleg lemondott volna rólam.

A tekintetéből sugárzó csalódottságot látva már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Ám szívesebben sírtam volna ki magam a szobám magányában, ezért a lépcső felé indultam.

- Hibát követsz el, Della! – kiáltotta utánam apám.
- És akkor mi van? – emeltem fel a hangom már én is. – Ha szerinted neked mindig igazad van, miért nem várod ki, amíg tényleg kudarcot vallok? Így amikor elkeseredetten visszasündörgök hozzád, az orrom alá dörgölheted, hogy „én megmondtam, kislányom”! Hát nem lenne ez sokkal szórakoztatóbb? Hagyni, hogy elkövessem a magam hibáit?
- Egy szülő feladata nem az, hogy végignézze, amint a gyereke tönkreteszi az életét, hanem hogy idejében figyelmeztesse, mielőtt rossz döntéseket hoz –felelte ismét higgadt hangon.
- Miért annyira hihetetlen számodra, hogy talán nélküled is képes vagyok jó döntést hozni? – kérdeztem, és visszasétáltam hozzá. – Csak egy kis támogatásra lenne szükségem, apa, csak arra, hogy bízz bennem.

Könnyes szemekkel néztem fel rá, ám egy hideg arccal találtam magam szemben. Ezúttal ő volt az, aki nem akart a szemembe nézni.

- Telefonálsz, hogy visszautasítod a szerepet – közölte ridegen. – Azután felhívod Natashát, és elkéred a kihagyott előadások jegyzeteit.

Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, vártam, hogy valami csoda történjen. Nyíljon meg alattam a föld, vagy ami még elképzelhetetlenebb: apám gondolja meg magát. Öleljen át, törölje le a könnyeimet, vagy egyszerűen csak mondjon valami biztatót. De nem, ő hallgatott. Lemondóan ráztam meg a fejem és felrohantam a szobámba.

Negyedik. Döntés #1

Itt is a folytatás (amely egy egész hosszú fejezet :) ), tovább már nem kell izgulni, kiderül a válogatás eredménye! ;) Írjátok meg a véleményeteket, kíváncsi vagyok! Jó szórakozást! :)

p.s. végre tettem fel új zenét is, ez a dal akár az egész történethez tökéletes lehet, nemcsak ehhez a fejezethez ;)


A Párizs-London repülőút hasznavehetetlenül rövid. Az embernek egyszerűen arra sincs ideje, hogy átgondolja a dolgokat, nemhogy fontos döntéseket hozzon. Döntéseket, amelyek meghatározzák élete további folyását, amelyek formálják, akivé lesz. Ha az életed fordulóponthoz érkezik, válassz egy távolabbi várost, vagy hatalmas kitérővel menj haza! Ha a fejedben gondolatok milliói keringenek, ha útkereszteződéshez értél, s nem tudod, merre indulj tovább, ha meginog a bizalmad önmagadban, s már azt sem tudod ki vagy, mit tegyél, higgy nekem: London túl közel van.

Hátradőltem az ülésben, s tekintetemet a habos felhőkre szegeztem. A ragyogó napfény ellenére úgy éreztem, mintha a sötét semmibe zuhannék, s nem voltam benne biztos, hogy végül egy ilyen puha, hófehér takaróra esnék, mint amely felett a gépünk könyörtelen gyorsasággal száguldott. Bárcsak történne valami, ami késleltetné az érkezésünket! Egy jól megtermett viharfelhő, amelyet meg kell kerülnünk, vagy legalább egy kiadós légörvény. Bármi, amivel még időt nyerhetnék!

Mintha nem is velem történt volna ez az egész. A fejemben képek kavarogtak. Események, amelyeket még mindig alig voltam képes feldolgozni. Ahogy reggel visszasietünk a szállodába, a tegnapi meghallgatás helyszínére. Jimmy közli, hogy sehogysem tudnak dönteni három lány között, s míg Stacy ujjongva a nyakamba veti magát, amikor meghallja a nevét, én csak forgatom a szemem, amikor engem is szólítanak. Sosem fogok szabadulni innen – megint erre gondolok. Ismét egy jelenetet kell előadnom, ám ezúttal már Renével. Dühösen igyekszem észhez térni, amikor azon kapom magam, hogy belefeledkezem a játékba. Az egyik jelenet közepén ugyanis hülyeségnek tartom Rachel válaszát Jacques kérdésére, s improvizálok, miközben összegyűröm a kezemben lévő papírt. A zsűri persze sokkot kap, de nekem úgysincs veszíteni valóm, ugye? René tapasztalt színész módjára azonnal veszi a lapot, s belemegy a játékba. Vagy tíz percig nyújtjuk a párbeszédet, és közben mindketten jól szórakozunk. Ha már számomra úgysincs semmi tétje a dolognak, legalább hadd élvezzem, nem?

Miután mindenki sorra került, rövid szünet után megszületik a végső döntés. Unottan állok a két másik lány között, a mennyezet cifra stukkódíszítését tanulmányozom, miközben Herr Schulz kimerítő beszédbe fog, hogy milyen nehezen is határozták el magukat, s persze nem volt teljes az egyetértés közöttük, de végül csak sikerül kipréselnie magából egy nevet. Della Hudson. Bár ezerszer hallottam már a nevem, most mégsem hiszem el, hogy hozzám tartozik. Egy hosszú percig néma csönd áll be, mire leesik, hogy velem szemben a zsűri azért néz rám várakozva, mert azt lesik, miért nem kezdek már el fel-leugrálni örömömben. Hiszen én kaptam meg a szerepet! Belőlem lehet híres színésznő, sztár! Ám miközben Stacy a korábbinál feleakkora lelkesedéssel ugyan, de ismét átölel, és a másik lány franciául átkozódik halkan, én a rejtett kamerákat keresem a helyiségben, mert kizárt, hogy ez igaz legyen! Elvileg ez itt egy profi csapat, akkor meg miért választottak engem? Egy amatőrt, aki ráadásul még csak nem is lelkes! Holott itt áll mellettem egy gyönyörű, tapasztalt, tehetséges és nagyon is motivált színésznő, aki egészen biztosan alkalmas lenne a feladatra. Bárki alkalmasabb lenne, mint én.

Hazel, Jimmy, Giancarlo és René sorra jönnek gratulálni, mosolyognak, ölelgetnek, a vállamat veregetik. Én meg még mindig hitetlenkedve állok, az állam a földet verdesi, s nem bírok magamhoz térni a döbbenetből. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy mosolyogjak, erőtlenül megrázzam a felém nyújtott kezeket, elrebegjek néhány udvarias szót.

- Azért ugye van némi gondolkodási időm? – súgom Hazelnek, miközben már sokadszorra ölel át.

Ő meghökken, s tudom, az jár a fejében, ugyan milyen idiótának kell egy ilyen lehetőségen akár csak egy másodpercig is gondolkodnia? De aztán látom rajta, hogy emlékezteti magát, én enyhén szólva nem vagyok egyszerű eset, így hát rendezi a vonásait, és biztatóan bólint.

Stacy és René fognak közre, amikor kilépek a teremből, s a lányok odakinn azonnal levágják az eredményt, amint az én sokkos képemet meglátják. Amy persze repül felém.

- Tudtam, én annyira tudtam! – hajtogatja, s nagy nehezen legyűröm az ingert, hogy kiszabadítsam magam a karjai közül és ráordítsak, hogy mégis honnan a fenéből tudhatta volna? Hiszen ismer, és meséltem neki, mit bénáztam a válogatásokon!

Rosie a szokásos kedves mosolyával áll mellettünk, s hol rám vet egy barátságos pillantást, hol Stacyre egy vigasztalót. Stacyt egyébként visszahívják a terembe, és néhány perc múlva vigyorogva tér vissza hozzánk:

- Szerepet kaptam az első részben, és ha kedvező lesz a karakterem fogadtatása, további epizódokra is szerződtetnek! – ujjong. – Kolléganők leszünk! – szorít magához, ki tudja hányadszorra.

Mindenki majd kiugrik a bőréből, az undorítóan boldog, önfeledt légkör rózsaszín gázfelhőként fojtogatva ölel körbe. Valaki sürgősen vigyen ki a reptérre, hadd menekülhessek innen, mert akárhogyan is próbálkozom, én nem tudok örülni! És magam sem tudom megmondani, hogy csak még nem, vagy soha nem is fogok.

Natalie furakodik közénk, és monoton hangon mindenféle technikai részleteket közöl. Hogy miként juttatják el hozzám a szerződést, hol szerezzek ügynököt, milyen papírokat intézzek el. Nem tudok, és nem is akarok figyelni rá. Szerencsére Hazel leinti, hogy ezeket majd később megbeszéljük, és Natalie végre odébbáll.

- Jól vagy? – kérdezi tőlem Hazel, miközben az egyik oldalamon a három lány még mindig óvodásokat megszégyenítő hangerővel visítozik, a másik oldalamon meg Jimmy fogadja a szakmabeliek gratulációját, amiért felfedezett.

Zsong a fejem. Azon gondolkodom, előbb a lányokra kiabáljak-e rá, hogy hallgassanak már, vagy Jimmyt üssem le tiszta erőből.

- El... akarok... menni – szűrőm a szavakat halkan, s Hazel van annyira tapasztalt, hogy meglássa bennem a robbanni készülő bombát.

Hamar intézkedik, már a hotel kapujában toporgunk, a taxi előáll. Hazel részéről fantasztikus ötlet, hogy a zsibongó lányhadat előreküldi egy másik kocsival, s mi ketten követjük őket egy csendes autóban, ahol csak a motor megnyugtatóan duruzsoló hangját hallani. Mielőtt beszállok, René még utánam veti:

- Nemsokára találkozunk, partner!

Még egy utolsó udvarias mosoly, s a taxi ajtaja végre becsukódik mögöttem. Remélem, soha többet nem kell visszatérnem ebbe a szállodába, a földrengés helyszínére, amely kihúzta a lábam alól a talajt!

Nem lehetek eléggé hálás Hazelnek, amiért megígéri, hogy egészen hazáig kísér, s bár állítja, neki is most kell visszamennie Londonba, kétlem, hogy nem csak az aggodalom beszél belőle. Elhessegetem a gondolatokat, melyek azt sugallják, igazából nem rám, hanem csak az aranytojást tojó tyúkra akar vigyázni. Undorodom magamtól, amiért ilyesmi egyáltalán megfordul a fejemben.

Amyék a gép első soraiban kapnak helyet, Hazel és én pedig a legutolsóban ülünk. Ő ezt azzal magyarázza, hogy a sztrájk végeztével mindenki repülni akar, és már csak így jutott hely. Ugyan láttam, hogy ő intézte így a check-in pultnál, mégsem ellenkezem, hiszen nekem tett szívességet. Amikor elfoglaljuk a helyeinket, bízom magamban, hogy az út végére legalább arra képes leszek, hogy elhiggyem a történteket, és sikerül nem megbántanom a lányokat a lelkesedésem hiányával.

Ezek a képek keringtek megállás nélkül, változó sorrendben a fejemben, mint egy őrült film. Rémálomnak látszott, pedig jól tudom, sokan szívesen cseréltek volna velem, ám én az egészben csak zűrzavart, káoszt láttam. Egy hatalmas hurrikánt, amely épp porrá zúzta az életemet. Megtörtént, amitől rettegtem: tudtam, akárhogyan is döntök, semmi sem lesz már ugyanolyan.

Ha ragaszkodom az eddigi, jól felépített és eszményinek hitt kis világomhoz, egész életemben, főleg, amikor valami kudarc ér, ott fog motoszkálni a gondolat, hogy micsoda lehetőséget dobtam el! Sosem fogom már olyan tökéletesnek látni az életemet, így, hogy egyszer már megkérdőjeleztem, hogy valóban ez kell-e nekem. Ha csak hosszas gondolkodás, hideg számítások után maradok az eddigi úton, jól megszokott elszántságom a múlté lesz. Mivel egyszer már megálltam az útelágazásnál, sőt sokáig ácsorogtam ott, akármerre is megyek tovább, már nem tudok olyan határozottan haladni.

S mi van ha, belevetem magam az ismeretlenbe? Ha egyetlen lépéssel semmivé teszem minden korábbi tervemet? És velük együtt a családom terveit is? Ha valóban Amynek van igaza, s legbelül tényleg már nem azt akarom, amit eddig, ha tényleg le akarok térni a családom által kitaposott ösvényről, akkor is biztos, hogy ez a legjobb megoldás? Belefogni valami olyasmibe, aminek még távolról sincs semmi köze mindahhoz, amit eddig csináltam, amihez legalább valamennyire értek? Hátrahagyni mindent és mindenkit – valóban szükség lenne ilyen drasztikus megoldásra?

Időt akarok, időt! Nem fair, hogy most rögtön kell meghoznom egy ilyen fajsúlyos döntést! Ám a British Airways nem bizonyult túl empatikusnak: a pilóta bejelentette, hogy ideje bekapcsolni a biztonsági öveket, hozzákezdünk a leszálláshoz.

- Minden rendben? – érdeklődött Hazel. Eleddig a laptopján dolgozott, egy szót sem szólt hozzám, hagyta, hogy a gondolataimba merüljek.
- Mikor kellene aláírnom a szerződést? – kérdeztem válasz helyett.
- Hát, úgy egy-két héten belül jó lenne. Ugyan csak áprilisban kezdünk el forgatni, de alaposan fel kellene készülnöd addig.
- Színitanodába akarsz küldeni? – vontam fel a szemöldököm.
- Dehogy – rázta meg a fejét nevetve. – Jimmy azon nyomban megfojtana! Ő esküszik rá, hogy te istenadta tehetség vagy, és szörnyű vétek lenne bármiféle tanítással elrontani. A szívedből kell játszanod, az ösztöneidre kell hallgatnod, ahogy eddig a meghallgatásokon is tetted.

Gúnyosan felhorkantottam és visszafordultam az ablak felé. Már megint ez az ömlengés az állítólagos tehetségemről! Nevetséges! Nyissák már ki a szemüket!

- Elsősorban fizikai felkészülésről lenne szó – folytatta Hazel, miután alighanem feladta, hogy kivárja, amíg újra ránézek. – Már találkoztál Carlosszal. Nos, ő összeállít neked egy programot, amellyel formába hoz.
- Micsoda? – fordultam vissza rögtön. – Talán kövérnek tartotok?
- Természetesen nem – mosolygott Hazel. Sértődött hangom egyáltalán nem hozta ki a sodrából. – De gondolj bele, hogy Rachel a hadseregben szolgál! Kemény kiképzést kapott, és képesnek kell lennie könnyedén túlélni a bevetéseket a világ minden szegletében.
- Miért nem küldtök mindjárt a tengerészgyalogosok közé? – fintorogtam.
- Carlosszal dolgozva lehet, hogy még megfontolod ezt a lehetőséget.
- Szóval edzések.
- Igen. Harcművészetek főleg, hiszen azokra minden epizódban szükséged lesz. Bár feltételezem, lesz alkalmad más sportokat is kipróbálni, mert a cél, hogy ne vékony, hanem sportos, erős nő legyél. Na persze, nem eshetünk túlzásokba... És aztán megtanulsz majd bánni a fegyverekkel is. Vagy legalábbis megtanulsz majd úgy tenni, mintha értenél hozzájuk. Végtére is ez színészet, Della. Lehet, hogy Rachel tud lőni, sziklát mászni, búvárkodni, snowboardozni, ejtőernyőzni, helikoptert vezetni, de neked elég, ha csak úgy csinálsz, mintha tudnál. Viszont rengeteg dologba belekóstolhatsz. Ezekre a veszélyes akciójelenetekre mindig készülni kell.
- Nem erre valók a kaszkadőrök? – kérdeztem unottan.

Hazel persze csak mosolygott. Hihetetlen, hogy egy picit sem vagyok képes felidegesíteni ezzel a „hatalmas” lelkesedésemmel!

- Tudod, Della, nekem az a tapasztalatom, hogy a színészek előbb-utóbb vérre menő vitákat folytatnak a producerekkel, hogy engedjék át nekik a kaszkadőrök munkáját. Minden veszélyes jelenetet maguk akarnak csinálni, mi meg persze halálra aggódjuk magunkat, nehogy valami baj történjen, mert akkor leáll a forgatás, de a költségeket addig is fizetni kell.
- Milyen nagy szíve van a producereknek – nevettem gúnyosan, s magamban megállapítottam, arra ugyan várhat, hogy könyörögjek neki, ugyan engedje már, hogy a kaszkadőröm helyett én ugorjak le egy tízemeletes ház tetejéről. Végül is tényleg nekem lett igazam. Mert úgy másfél évvel később, a vitánk tárgya egy harmincemeletes épület volt.

Harmadik. Párizs #8

Elnézést a pár napos késésért, az utóbbi időben elég sűrű lett az életem... Ez az utolsó párizsi fejezet, hát élvezzük még ki ezt a csodálatos várost!




Az eredményhirdetés ezúttal, ha lehet, még kevésbé tetszett, mint az előző. Iszonyatos szervezők dolgoztak itt! Már nem sorszámokkal jelöltek minket, hanem végre a nevünkön szólítottak, de túlbonyolítani ez alkalommal is sikerült a dolgot. Először ugyanis behívtak minden lányt abba a terembe, ahol a jeleneteket kellett még délelőtt elpróbálnunk, s ismét szembe kellett néznünk az asztal mögött helyet foglaló zsűrivel. Még René is visszaült a legszélső székre, bár unott arca arról árulkodott, nem önszántából tette.

A bizottság egyenként kihívott bennünket, s gátlástalanul tárgyalták ki, vajon alkalmasak lennénk-e a nagy feladatra. Mintha rabszolgavásáron lettünk volna! Zavartalanul tették ránk a megjegyzéseket, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy ott állunk és halljuk, mint szólnak le bennünket. Az volt az érzésem, erre csak azért volt szükség, hogy arcokat tudjanak kötni a jegyzeteikben felbukkanó nevekhez, mert már rég elfelejtették kit is imádtak, vagy utáltak éppen néhány órával korábban.

- Della Hudson – hallottam a nevem Natalie szájából, aki a listáját szorongatva álldogált az asztal mellett. A névsorolvasáson kívül nem igazán volt más szerepe.

Közelebb léptem a zsűrihez, s közben nem is próbáltam palástolni a közönyömet. Egyik lábamról a másikra állva, összefont karokkal vártam, hogy végezzenek a mustrával. Az érdektelen kívülállót valószínűleg remekül sikerült hoznom, legalábbis René jót mulatott rajtam.

- Semmi extra – fintorgott az egyik ellenszenves öltönyös pasi, amint leplezetlenül végigmért, tetőtől-talpig. Ezt a pillantást egyes országokban büntetnék. – Ez a barna haj a barna szemekkel túl átlagos.

Mit mondtak, kit is keresnek, kérem? Európa következő topmodelljét?

- Pedig remek alapanyag – vetette ellen Giancarlo, aki ekkor lépett be a terembe, és lazán mögém sétált. – Ez a haj, Herr Schulz, nem barna, hanem karamellszínű – javította ki az ürgét, és közben az ujja köré csavarta az egyik tincsemet. Érett egy pofon. Mégiscsak idegen volt! – Egy jó fodrász remek fazont tudna adni neki, akkor nem lógna ilyen esetlenül – elfintorodtam, kösz a bókot! – És szép, nagy őzikeszemei vannak, csodás, bársonyos, csokoládébarna árnyalattal – hajolt közelebb. Na, ez már mindjárt jobban hangzik! – Hibátlan porcelánbőr, magas, de nem túlságosan, karcsú alkat, amelyen persze biztosan javítani még kellene, de nem reménytelen, ugye, Carlos? – fordult hirtelen egy huszonéves, mediterrán típusú srác felé, aki amilyen alacsony volt, olyan sok izommal büszkélkedhetett. Még Giancarlóval érkezett, láttam a szemem sarkából, de eddig nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Most mind a harminckét fogát kivillantva mosolygott és hevesen bólogatott. – És rendkívül fotogén, ami ugyancsak alapkövetelmény – fejezte be Giancarlo, és a hosszú asztalhoz lépett, amelyen halomban álltak a fényképek a lányokról. Kitúrta azt, amelyiken René előtt ültem az asztalon, és az öltönyösök orra elé nyomta, mintegy bizonyítékképpen.

A zsűri tagjai egymásnak adogatták tovább a képeimet, mintha csak most látnák őket először. Képzelem, milyen alaposan nézték meg eddig a fotókat!

- Akkor sincsen benne semmi különleges – morogta Herr Schulz. – Csupán egy unalmas és hideg angol lány, akiből hiányzik a lelkesedés, a tűz, a szenvedély.
- Arschloch – sziszegtem.

Mindenki olyan furán nézett, hogy biztos voltam benne, fogalmuk sem volt, mit mondtam. Kivéve persze ezt a Schulzot, aki döbbenten bámult rám. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, én provokatívan, csípőre tett kézzel, ő meg még mindig ámulva. Majd a szája váratlanul mosolyra húzódott, s ez a korábban ridegnek, hivatalosnak megszokott arcon elég hátborzongatóan festett.

- Rendben, a szenvedély hiányát visszavonom – kacsintott, mire én csak egy gúnyos horkantással feleltem. Idióták gyülekezete, mondtam én.

Miután ily módon nyilvánosan és leplezetlenül kitárgyaltak bennünket, közölték, hogy csak holnap reggel hirdetnek eredményt. És ez már tényleg a nagy végeredmény lesz, nincs hát újabb forduló, több feladat. A sztrájk miatt valószínűleg úgysem tudunk sehova sem menni, ők meg nem akarják elsietni a döntést, mégiscsak nagy dolog ez – mondták. Jimmy, aki mindezt közölte velünk, a végén hozzátette, hogy azért reméli, tudunk majd aludni valamennyit az éjjel. Hát, speciel én emiatt nem aggódtam.

Amyvel elmeséltük a lányoknak, miként töltöttük mi az előző estét, s javasoltuk, ismételjük meg. Végtére is holnap hazamegyünk (az esti hírek legalábbis azzal biztattak, hogy pár órán belül véget ér a sztrájk), s ki tudja, látjuk-e egymást viszont. Bár természetesen erősen fogadkoztunk, hogy mindenképpen tartjuk majd a kapcsolatot, hiszen mégiscsak egy városban élünk, nem lesz majd az olyan nehéz, azért ezt a nem mindennapi kalandot feltétlenül méltó módon akartuk befejezni. Így nem sokkal később ismét az Eiffel-toronnyal szembeni bárban kötöttünk ki, s méregdrága pezsgőt kortyolva élveztük ki ittlétünk utolsó óráit.

- Az jutott eszembe, milyen vicces, hogy amikor pár napja a metrón ücsörögve megpillantottam a válogatás hirdetését az újságban, amelyet a mellettem álló fickó olvasott, meg sem fordult a fejemben, hogy itt fogok végül kikötni – nevetett Rosie. – Képzelhetitek, hogy néztek a körülöttem állók, amikor egy nénitől kértem egy tollat és a tenyeremre felírtam a címet, miközben könyörögtem a pasinak, hogy pár pillanatig tartsa még úgy az újságot, hogy el tudjam olvasni.
- Az én történetem sem kevésbé különleges – somolygott Stacy. – Sosem veszek napilapot, ám aznap, amikor elsétáltam egy újságosstand mellett, olyan furcsa érzés fogott el, egyszerűen muszáj volt megvennem azt a lapot, amelyben a hirdetés megjelent!
- Ehhez képest az én sztorimban semmi vicces vagy titokzatos nincs – kacsintottam Amyre. A lányok velem együtt nevettek.
- Hát, ha tied lesz a szerep, százalékot kérek majd a fizetésedből – bökött oldalba barátnőm.
- Azért az érdekes, hogy bár elvileg nem érdekel a sorozat, mégis mindent megteszel azért, hogy megkapd a munkát – mondta elgondolkodva Stacy. Értetlenül néztem rá, mire folytatta. – Hazel és Barton meg vannak veszve érted, de már Giancarlo és René is csatlakozott a Della Hudson rajongói klubhoz.

Csodás! Stacy féltékeny rám. Pedig amennyire az elmúlt napokban megismert, igazán tudhatná, hogy nincs miért tartania tőlem. Legfeljebb a tehetségtelenségemmel tűnök ki a többiek közül.
- Én sosem kértem a támogatásukat – jegyeztem meg hűvösen.
- Tudom – vonta meg a vállát szomorúan Stacy. – De akkor is így van.
- Nem veszélyeztetem az esélyeidet, ne aggódj – tettem a kezem a karjára. – Veled ellentétben nekem semmi érzékem ehhez a szakmához. Szerintem Hazelék csak poénból juttattak tovább. Vagy hogy növeljék a kínálatot.
- Mégis nyomultál Renére a bárpultnál!
- De nem azért, hogy benyaljam magam! – ellenkeztem.
- Ugyan mi másért iszogattál inkább vele, semmint hogy csatlakozz hozzánk? – vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve Stacy.
- Hát, mert... – hebegtem. Nem szándékoztam bevallani nekik, hogy René kifejezetten érdekel. Megkedveltem, és szeretném jobban megismerni. Határozottan bejött a pasi, na.

Ám legnagyobb meglepetésemre miközben kétségbeesetten keresgéltem a megfelelő szavakat, Stacy egyszer csak elnevette magát.

- Csak nem? – kiáltotta, de saját kacagása beléfojtotta minden további mondanivalóját.

Tehetetlenül néztem körbe. Már Rosie is viháncolni kezdett, ám megkönnyebbülésemre legalább Amy arcán a saját értetlenségemet láttam visszatükröződni.

- Rosie, Stacy, valaki...? – kérdezgettem őket reménytelenül.

Előbbinek sikerült hamarabb lecsillapodnia, s végre megkaptam a választ, amelyet nem szívesen hallottam.

- Della, sajnálom, de René... nos, foglalt. Menyasszonya van. Már úgy öt-hat éve jár egy Virginie nevezetű lánnyal.
- Ó – csak ennyit tudtam kinyögni, s csalódottan dőltem hátra a székemben.
- Én is sajnálom, Della – szorította meg a kezemet Stacy, akinek időközben sikerült szintén lenyugodnia. – És azt is, hogy megvádoltalak.

Hát, semmi baj. Legalább egyáltalán nincs miért sajnálni, hogy holnap megyek vissza Londonba. Ez az egész csak feleslegesen megbonyolította volna a dolgokat, jobb ez így, nem?

Mindenki várakozva nézett rám, és olyan gyászos képet vágtak, hogy muszáj volt mosolyognom.

- Mi ez a komolyság, lányok? – kiáltottam, s a pezsgőm után nyúltam. – Elvégre ma van az utolsó esténk Párizsban, ha nem tévedek! Ünnepeljünk hát!