Harmadik. Párizs #8

Elnézést a pár napos késésért, az utóbbi időben elég sűrű lett az életem... Ez az utolsó párizsi fejezet, hát élvezzük még ki ezt a csodálatos várost!




Az eredményhirdetés ezúttal, ha lehet, még kevésbé tetszett, mint az előző. Iszonyatos szervezők dolgoztak itt! Már nem sorszámokkal jelöltek minket, hanem végre a nevünkön szólítottak, de túlbonyolítani ez alkalommal is sikerült a dolgot. Először ugyanis behívtak minden lányt abba a terembe, ahol a jeleneteket kellett még délelőtt elpróbálnunk, s ismét szembe kellett néznünk az asztal mögött helyet foglaló zsűrivel. Még René is visszaült a legszélső székre, bár unott arca arról árulkodott, nem önszántából tette.

A bizottság egyenként kihívott bennünket, s gátlástalanul tárgyalták ki, vajon alkalmasak lennénk-e a nagy feladatra. Mintha rabszolgavásáron lettünk volna! Zavartalanul tették ránk a megjegyzéseket, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy ott állunk és halljuk, mint szólnak le bennünket. Az volt az érzésem, erre csak azért volt szükség, hogy arcokat tudjanak kötni a jegyzeteikben felbukkanó nevekhez, mert már rég elfelejtették kit is imádtak, vagy utáltak éppen néhány órával korábban.

- Della Hudson – hallottam a nevem Natalie szájából, aki a listáját szorongatva álldogált az asztal mellett. A névsorolvasáson kívül nem igazán volt más szerepe.

Közelebb léptem a zsűrihez, s közben nem is próbáltam palástolni a közönyömet. Egyik lábamról a másikra állva, összefont karokkal vártam, hogy végezzenek a mustrával. Az érdektelen kívülállót valószínűleg remekül sikerült hoznom, legalábbis René jót mulatott rajtam.

- Semmi extra – fintorgott az egyik ellenszenves öltönyös pasi, amint leplezetlenül végigmért, tetőtől-talpig. Ezt a pillantást egyes országokban büntetnék. – Ez a barna haj a barna szemekkel túl átlagos.

Mit mondtak, kit is keresnek, kérem? Európa következő topmodelljét?

- Pedig remek alapanyag – vetette ellen Giancarlo, aki ekkor lépett be a terembe, és lazán mögém sétált. – Ez a haj, Herr Schulz, nem barna, hanem karamellszínű – javította ki az ürgét, és közben az ujja köré csavarta az egyik tincsemet. Érett egy pofon. Mégiscsak idegen volt! – Egy jó fodrász remek fazont tudna adni neki, akkor nem lógna ilyen esetlenül – elfintorodtam, kösz a bókot! – És szép, nagy őzikeszemei vannak, csodás, bársonyos, csokoládébarna árnyalattal – hajolt közelebb. Na, ez már mindjárt jobban hangzik! – Hibátlan porcelánbőr, magas, de nem túlságosan, karcsú alkat, amelyen persze biztosan javítani még kellene, de nem reménytelen, ugye, Carlos? – fordult hirtelen egy huszonéves, mediterrán típusú srác felé, aki amilyen alacsony volt, olyan sok izommal büszkélkedhetett. Még Giancarlóval érkezett, láttam a szemem sarkából, de eddig nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Most mind a harminckét fogát kivillantva mosolygott és hevesen bólogatott. – És rendkívül fotogén, ami ugyancsak alapkövetelmény – fejezte be Giancarlo, és a hosszú asztalhoz lépett, amelyen halomban álltak a fényképek a lányokról. Kitúrta azt, amelyiken René előtt ültem az asztalon, és az öltönyösök orra elé nyomta, mintegy bizonyítékképpen.

A zsűri tagjai egymásnak adogatták tovább a képeimet, mintha csak most látnák őket először. Képzelem, milyen alaposan nézték meg eddig a fotókat!

- Akkor sincsen benne semmi különleges – morogta Herr Schulz. – Csupán egy unalmas és hideg angol lány, akiből hiányzik a lelkesedés, a tűz, a szenvedély.
- Arschloch – sziszegtem.

Mindenki olyan furán nézett, hogy biztos voltam benne, fogalmuk sem volt, mit mondtam. Kivéve persze ezt a Schulzot, aki döbbenten bámult rám. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, én provokatívan, csípőre tett kézzel, ő meg még mindig ámulva. Majd a szája váratlanul mosolyra húzódott, s ez a korábban ridegnek, hivatalosnak megszokott arcon elég hátborzongatóan festett.

- Rendben, a szenvedély hiányát visszavonom – kacsintott, mire én csak egy gúnyos horkantással feleltem. Idióták gyülekezete, mondtam én.

Miután ily módon nyilvánosan és leplezetlenül kitárgyaltak bennünket, közölték, hogy csak holnap reggel hirdetnek eredményt. És ez már tényleg a nagy végeredmény lesz, nincs hát újabb forduló, több feladat. A sztrájk miatt valószínűleg úgysem tudunk sehova sem menni, ők meg nem akarják elsietni a döntést, mégiscsak nagy dolog ez – mondták. Jimmy, aki mindezt közölte velünk, a végén hozzátette, hogy azért reméli, tudunk majd aludni valamennyit az éjjel. Hát, speciel én emiatt nem aggódtam.

Amyvel elmeséltük a lányoknak, miként töltöttük mi az előző estét, s javasoltuk, ismételjük meg. Végtére is holnap hazamegyünk (az esti hírek legalábbis azzal biztattak, hogy pár órán belül véget ér a sztrájk), s ki tudja, látjuk-e egymást viszont. Bár természetesen erősen fogadkoztunk, hogy mindenképpen tartjuk majd a kapcsolatot, hiszen mégiscsak egy városban élünk, nem lesz majd az olyan nehéz, azért ezt a nem mindennapi kalandot feltétlenül méltó módon akartuk befejezni. Így nem sokkal később ismét az Eiffel-toronnyal szembeni bárban kötöttünk ki, s méregdrága pezsgőt kortyolva élveztük ki ittlétünk utolsó óráit.

- Az jutott eszembe, milyen vicces, hogy amikor pár napja a metrón ücsörögve megpillantottam a válogatás hirdetését az újságban, amelyet a mellettem álló fickó olvasott, meg sem fordult a fejemben, hogy itt fogok végül kikötni – nevetett Rosie. – Képzelhetitek, hogy néztek a körülöttem állók, amikor egy nénitől kértem egy tollat és a tenyeremre felírtam a címet, miközben könyörögtem a pasinak, hogy pár pillanatig tartsa még úgy az újságot, hogy el tudjam olvasni.
- Az én történetem sem kevésbé különleges – somolygott Stacy. – Sosem veszek napilapot, ám aznap, amikor elsétáltam egy újságosstand mellett, olyan furcsa érzés fogott el, egyszerűen muszáj volt megvennem azt a lapot, amelyben a hirdetés megjelent!
- Ehhez képest az én sztorimban semmi vicces vagy titokzatos nincs – kacsintottam Amyre. A lányok velem együtt nevettek.
- Hát, ha tied lesz a szerep, százalékot kérek majd a fizetésedből – bökött oldalba barátnőm.
- Azért az érdekes, hogy bár elvileg nem érdekel a sorozat, mégis mindent megteszel azért, hogy megkapd a munkát – mondta elgondolkodva Stacy. Értetlenül néztem rá, mire folytatta. – Hazel és Barton meg vannak veszve érted, de már Giancarlo és René is csatlakozott a Della Hudson rajongói klubhoz.

Csodás! Stacy féltékeny rám. Pedig amennyire az elmúlt napokban megismert, igazán tudhatná, hogy nincs miért tartania tőlem. Legfeljebb a tehetségtelenségemmel tűnök ki a többiek közül.
- Én sosem kértem a támogatásukat – jegyeztem meg hűvösen.
- Tudom – vonta meg a vállát szomorúan Stacy. – De akkor is így van.
- Nem veszélyeztetem az esélyeidet, ne aggódj – tettem a kezem a karjára. – Veled ellentétben nekem semmi érzékem ehhez a szakmához. Szerintem Hazelék csak poénból juttattak tovább. Vagy hogy növeljék a kínálatot.
- Mégis nyomultál Renére a bárpultnál!
- De nem azért, hogy benyaljam magam! – ellenkeztem.
- Ugyan mi másért iszogattál inkább vele, semmint hogy csatlakozz hozzánk? – vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve Stacy.
- Hát, mert... – hebegtem. Nem szándékoztam bevallani nekik, hogy René kifejezetten érdekel. Megkedveltem, és szeretném jobban megismerni. Határozottan bejött a pasi, na.

Ám legnagyobb meglepetésemre miközben kétségbeesetten keresgéltem a megfelelő szavakat, Stacy egyszer csak elnevette magát.

- Csak nem? – kiáltotta, de saját kacagása beléfojtotta minden további mondanivalóját.

Tehetetlenül néztem körbe. Már Rosie is viháncolni kezdett, ám megkönnyebbülésemre legalább Amy arcán a saját értetlenségemet láttam visszatükröződni.

- Rosie, Stacy, valaki...? – kérdezgettem őket reménytelenül.

Előbbinek sikerült hamarabb lecsillapodnia, s végre megkaptam a választ, amelyet nem szívesen hallottam.

- Della, sajnálom, de René... nos, foglalt. Menyasszonya van. Már úgy öt-hat éve jár egy Virginie nevezetű lánnyal.
- Ó – csak ennyit tudtam kinyögni, s csalódottan dőltem hátra a székemben.
- Én is sajnálom, Della – szorította meg a kezemet Stacy, akinek időközben sikerült szintén lenyugodnia. – És azt is, hogy megvádoltalak.

Hát, semmi baj. Legalább egyáltalán nincs miért sajnálni, hogy holnap megyek vissza Londonba. Ez az egész csak feleslegesen megbonyolította volna a dolgokat, jobb ez így, nem?

Mindenki várakozva nézett rám, és olyan gyászos képet vágtak, hogy muszáj volt mosolyognom.

- Mi ez a komolyság, lányok? – kiáltottam, s a pezsgőm után nyúltam. – Elvégre ma van az utolsó esténk Párizsban, ha nem tévedek! Ünnepeljünk hát!