Harmadik. Párizs #7

Itt is a folytatás! Ezúttal nem fűzök hozzá semmit, talán csak annyit, hogy szép, hosszú fejezet lett, nem? ;)




Hazel elkísért bennünket az étteremig, ahol a főpincérnek elmagyarázta, kik vagyunk, és értésére adta, hogy ugráljanak csak körbe minket. Hihetetlenül kedves egy nő, ezt sokadszorra állapítottam meg magamban. Nem is értettem, mit keres egy olyan állítólag meglehetősen könyörtelen és számító világban, mint a filmezés, mindenesetre örültem, hogy vele hozott össze a sors, ha már így alakult. Tudtam, hogy benne megbízhatok, és úgy sejtettem, ha választania kellene a produkció sikere és az én érdekem között, az én oldalamra állna. Igen, mondtam már, hogy nem vagyok olyan jó emberismerő, de Hazel esetében mégsem tartottam attól soha, hogy talán csalódnom kell majd a megérzéseimben. S valóban nem is kellett.

Az étteremben nem voltak túl sokan, s amint az órámra pillantottam, meg is értettem ennek okát: még csak fél hat volt, ám köszönhetően nem túl bőséges ebédünknek, senki sem panaszkodott kis csapatunkból a korai időpontra. A főpincér kérésünkre egy eldugott asztalhoz vezetett minket a sarokba, ahonnan pompás kilátás nyílt a kertre. Éppen belemerültünk az elég fellengzősen megfogalmazott étlap tanulmányozásába, amikor egyszer csak vidám kiáltozás ütötte meg a fülünket: Stacy tartott az asztalunk felé.

- Hello, csajok! – dobta le magát mellém, majd egyenesen felém fordult. – Hallom, te is továbbjutottál, gratulálok!

Azzal, mielőtt esélyem lett volna megköszönni, a nyakamba vetette magát és olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt. Egy röpke pillanat erejéig arra gondoltam, talán így akar megszabadulni egy vetélytársától. Mióta továbbjutott, valóságos energiabomba lett. Az előtt sem panaszkodhatott, de most le sem lehetett volna lőni.

- Ugye azért maradtok ti is még egy kicsit? – engedett el hirtelen, és az asztal túloldalán ülő lányokhoz fordult.
- Mivel esélyünk sincs hazajutni, legfeljebb, ha vonattal megyünk – felelte Rosie, s látszott rajta, nem viseli meg különösebben a hazaút bizonytalansága. – De az előbb Hazel azt mondta, hogy természetesen ma éjjelre állják a szállásunkat, hiszen nem a mi hibánk, hogy itt ragadtunk. Aztán majd meglátjuk – vonta meg a vállát.
- Tényleg, a sztrájk! – csaptam a homlokomra. – Fel kell hívnom anyámat, mielőtt aggódni kezd.

Ugyan biztos voltam benne, hogy anyám már rég aggódni kezdett, de jobb későn cselekedni, mint soha, nemdebár? Nagy nehezen előhalásztam a mobilomat a táskám mélyéről és felálltam, miközben már egy csendesebb zugot kerestem a szememmel, amely alkalmas lehetett a beszélgetés megejtésére. Egyetlen alapfeltétel volt csupán: elég távol legyen minden emberi lénytől arra az esetre, ha apám venné fel a kagylót. Nem, sosem kiabált velem, mégsem kértem a nagy nyilvánosságból ehhez a jelenethez.

- De még nem is rendeltünk! – ellenkezett Amy.
- És még nem mesélted el, milyen volt a fotózásod Giancarlóval és Renével – tette hozzá Stacy. – Olyan édes René akcentusa, nem? – olvadozott.
- Rendelj egy salátát nekem, Amy, kérlek – hadartam. – És tömören, Stacy, a fotózás nekem olyan... hogy is mondjam, kiábrándító volt – igen, ez volt rá talán a legjobb szó. Legalábbis a Renével folytatott beszélgetésemre mindenképpen.

Nem vártam meg a reakciójukat, hanem gyorsan elviharzottam a bárpult mellett kiszúrt sötétebb sarok felé. Innen nyíltak a mellékhelyiségek, ám mivel az étteremben amúgy is alig volt vendég, erre sem sokan jártak.

Tárcsáztam és kezdtem megkönnyebbülni, amikor a harmadik csengésre sem vette fel senki a telefont, s így a kínos, nagy valószínúséggel újabb hazudozásba torkolló beszélgetés elmaradhat, vagy legalábbis elnapolásra kerülhet. De persze csalódnom kellett. Nagyon nem volt az az én napom.

- Halló – szólt bele a bátyám a telefonba. A fenébe is, miért ő vette fel? Hol van az anyám? Igaz, legalább nem apámmal kellett beszélnem, vagyis Ralph még mindig a kisebbik rossznak tűnt.
- Szia, Ralph, én vagyok az, Della. Anya nincs ott a közelben? – tettem egy utolsó kísérletet, ám magam sem fűztem túl sok reményt hozzá.
- Hétfő van, hugi – felelte a bátyám egyszerűen, miközben hallottam, hogy csámcsogni kezd. Ő alighanem már megkezdte a vacsoráját.

Hétfő, hát persze! Anyám a szokásos kártyapartin volt a barátnőivel. A francba! Valószínűleg tényleg nem aggodalmaskodott különösebben miattam, hiszen épp el volt foglalva, és fogalma sem lehetett arról, hogy nekem bár haza kellett volna már érnem, még nem tettem. Megfordultam, behunytam a szemem és a fejemet teátrálisan a falba vertem. Feleslegesen stresszeltem hát, hogy mi lehet otthon! Mintha nem lett volna épp elég bajom így is.

Arra riadtam fel, hogy valaki a vállamra tette a kezét, majd bizalmasan a fülembe súgta:
- Minden rendben?

René volt az. Az ő tekintete aztán tényleg aggodó volt. Elképzeltem, mit is láthatott. Hogy a szédült csirke a fotózásról, aki csak hisztizni meg képtelen meséket tud gyártani, egy sötét szegletben épp a fejével készül szétverni az étterem falát. Csodálom, hogy nem hívta rögtön az elmegyógyintézetet, ugyan jöjjenek gyorsan, és feltétlenül hozzanak magukkal kényszerzubbonyt!

- Igen, persze – sóhajtottam. – Kösz.
- Mit köszönsz? – kérdezte teli szájjal a vonal túlsó végén Ralph.
- Neked semmit, te idióta – morogtam. A még mindig mellettem álló René erre elvigyorodott. – Bocsi, ezt muszáj befejeznem – suttogtam neki.
- Rendben – bólintott és elindult, de szinte rögtön vissza is fordult. – Rendeljek neked egy italt addig?

Egyből felcsillant a szemem és hevesen bólogattam. Egy ital! Ha valami igazán jól jönne ma ebben a felfordulásban, az kétségtelenül némi alkohol lenne. René elnevette magát látványos lelkesedésemen és a bárpulthoz sétált.

- Hol a fenében vagy, Della? – szólalt meg Ralph. – Ha jó tudom, neked most még a suliban kellene lenned Natashával. Ehelyett valami fickóval iszogatsz?!

Na, az ő hangja cseppet sem tűnt aggódónak. Inkább csodálkozónak, s egyúttal mérgesnek. Még az evést is felfüggesztette. Kezdtem azt hinni, hogy ennyi erővel apámmal is beszélhettem volna.

- Nyugi, Ralph. Anya nem mondott semmit?

Megijedtem, hogy ha anyám fittyet hányva az ígéretére, rám hagyta a magyarázkodást, akkor ugyancsak benne vagyok a slamasztikában. És minimum két évig nem merek majd hazamenni. De nem, nem lehetett ez a helyzet, hiszen mióta eljöttem, senki sem hívott a családból, ergo valami magyarázatot kaptak anyámtól az eltűnésemre.

- Ja, tényleg, hogy Párizsban vagy, vagy mi – mondta Ralph ismét teli szájjal. – Valami hülye cikket segítesz megírni a barátnődnek.
- Pontosan – mosolyogtam megkönnyebbülten. – És azért hívlak, mert sztrájk van a reptéren, és törölték a járatunkat. Igazából minden járatot töröltek, szóval nem tudjuk, mikor fogunk elszabadulni innen.
- Aha, hallottam valamit a hírekben – jött a válasz két falat kaja között. – És a nagy várakozás közepette valami idegen pasival iszogatsz a bárban?

Gondolkoztam valami hihető mesén, de ezúttal mintha cserbenhagyott volna a fantáziám. Talán túl fáradt voltam. Vagy addigra már bőven túlléptem az aznapi hazugság-keretemet.

- Miért, talán baj? – sóhajtottam erőtlenül.
- Tulajdonképpen nem – felelte Ralph némi habozás után. – Sőt, örülök, hogy végre van valami kapcsolatod az ellenkező nemmel. Mindig csak tanulsz...

Elmosolyodtam. Íme, az én szerető, gondoskodó, törődő, figyelmes bátyám! Bizony, ilyen is tud lenni, ha akar. Szerencsére minél idősebbek lettünk, annál gyakrabban akarta. A korral a kapcsolatunk egyre pozitívabb lett.

- Ralph, te is ezt a sulit végezted, pontosan tudod, mennyi munkával jár.
- Igen, de azért közben nekem mindig jutott időm csajozásra is – válaszolta, s láttam magam előtt, ahogy a szendvicsétől kikerekedett arccal vigyorog. – Na, de nem tartalak fel, még elunja a várakozást a lovagod. Aztán majd mesélj! És valamikor azért gyere haza!
- Amint tudok, megyek – nevettem. – Szia!
- És Della – szólt még utánam Ralph, mielőtt letettem volna, - vigyázz magadra, jó?
- Mint mindig – feleltem. Úgy éreztem, muszáj viszonoznom valamilyen gesztussal a kedvességét. – Ralph, üdvözlöm Natashát is, rendben?

Ahogyan arra számítottam, a bátyám szava elállt a döbbenettől.

- Oké – nyögte. – Szia!
- Szia.

Miután telefonomat ismét a táskám mélyére süllyesztettem, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna az asztalunk felé, tekintetem Renét kezdte keresni. S hamarosan meg is találtam: ott ült a bárpult mellett, előtte két martini. Nem rossz választás.

Amint a pulthoz értem és kényelmesen elhelyezkedtem a bárszéken, René máris tolta elém az italomat. Széles mosollyal köszöntem meg.

- Ezek szerint tényleg minden rendben? – kérdezte gyanakodva.
- Persze – bólintottam. – Csak muszáj volt hazaszólnom, hogy nem tudok időben menni a sztrájk miatt.
- És még véletlenül sem azért, mert továbbjutottál a válogatáson.

Megráztam a fejem.

- Mondd, mégis mikor akarsz szólni a családodnak?
- Hát, nagy valószínűséggel nem én fogom megkapni a végén a szerepet, úgyhogy felesleges bármiről is beszámolnom nekik. Ha meg valamilyen csoda folytán mégis, akkor majd meglátnak a tévében és rájönnek – vontam meg a vállam.
- Reménytelen vagy! – nevetett René.

Egy darabig szótlanul kortyoltuk az italunkat, majd, bár nem éreztem kínosnak a csendet, mégis megszólaltam.

- Neked nem kéne részt venned abban a nagy tanácskozásban, amely dönt az életünkről? – gúnyolódtam.
- Én kábé két másodperc alatt kifejtettem a véleményemet, azaz elmondtam, én kit választanék és kész. A további vitához nincs kedvem. Hidd el, ha nem szólna itt ez a zene, ide hallanánk a kiabálást, ahogy mindenki a saját üdvöskéjét próbálja beprotezsálni.

Bólintottam. Ezek szerint mindenkinek megvan a maga kis rajongótábora, ahogyan Hazel szerint nekem is. Mondtam én, hogy függetlenül attól, ő mit állít, korántsem olyan biztos a helyzetem. Ekkor haladt el mellettünk egy pincér négy, gyönyörűen felcicomázott salátával. Önkéntelenül is követtem tekintetemmel az útját, kíváncsi voltam, kik lesznek a szerencsések, akiknek ez a pompás vacsora jut. Még a gyomrom is megkordult a látványtól.

Igen, tudom, előbb is leeshetett volna. Hát persze, hogy a mi asztalunkhoz tartott a lakoma! Hirtelen elszégyelltem magam. Én itt beszélgetek Renével, s a kedvéért gondolkodás nélkül dobtam a lányokat, köztük a legjobb barátnőmet. Micsoda egy bunkó vagyok! Ráadásul elkaptam Stacy pillantását, aki csalódottan nézett felénk. Biztosan azt hiszi, épp benyalom magam a sorozatba, pedig mindvégig azt szajkóztam, nem is érdekel az egész. Valószínűleg törtető, álnok kígyónak gondol, legalábbis a látszat annak mutat.

- Nem vagy éhes? – fordultam vissza hirtelen René felé.
- Igazság szerint de, egy kicsit – gondolkodott el.
- Nincs kedved csatlakozni hozzánk? – huppantam le a magas székről, kezemben az italommal.

Ő kérdőn nézett rám, mire én válaszként az asztalunk felé intettem és már el is indultam. Nemrég óta ismertem, de úgy éreztem, határozottan meg tudtam volna kedvelni, s szívesen beszélgettem volna vele tovább, hogy jobban megismerhessem. De a lányokat sem akartam cserbenhagyni, s ha választani kellett volna a bárpult és az asztalunk között, mindenképpen az utóbbi mellett foglaltam volna helyet. Ám reméltem, ha elfogadja az invitálásomat, nem kell lemondanom egyikről sem.

René szerencsére megkönnyítette a dolgomat: habozás nélkül követett az asztalhoz, ahol a lányok kíváncsi tekintettel vártak. Amy és Rosie barátságosan mosolyogtak, Stacy gyanakodva méregetett mindkettőnket.

- Lányok, ő itt René, René, íme, Amy és Rosie, Stacyvel pedig már találkoztál.
- Üdv mindenkinek – biccentett René, és végre leültünk.

A következő fél óra nagyjából így festett: Amy gátlástalanul faggatta Renét a munkájáról, Stacy igyekezett minél közelebb férkőzni hozzá, s sűrűn rebegtette szempilláit felé, én meg jól elbeszélgettem Rosie-val a salátáink felett, az asztal túlsó felén. Rájöttem, hogy bár valóban szétszórt és kissé habókos, amilyennek elsőre megismertem, ám aranyszíve van. Csaknem mindent elmeséltünk magunkról, s vele megosztottam, amit még Amynek sem mondtam el: a kétségeimet a jövőmet illetően. Hogy tényleg kezd megingani az elszántságom, hogy lassan elbizonytalanodok, merre is haladjon tovább az életem. És ez szörnyen megrémít.

- Nem értem, hol itt a gond, Della? – mosolygott Rosie rendíthetetlenül. – Egyszerűen hagyd sodorni magad az árral. Élvezd ezt a néhány, párizsi napot, aztán majd meglátod. Akárhogy is alakul, ráérsz még gondolkodni a jövődön. Inkább éld át a pillanatot, örülj annak, hogy most itt vagy, érdekes emberekkel találkozhatsz és egy új, izgalmas világba pillanthatsz bele. És valahol, útközben majd a válaszokat is megtalálod, amelyeket keresel, ebben biztos vagyok. Ne kutasd őket olyan görcsösen!

Szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy ha nem jött volna ez a meghallgatás, az előítéleteim miatt sosem ismertem volna meg Rosie-t, mert a munkája, az ábrándjai miatt egyszerűen nem adtam volna esélyt neki. Javíthatatlan álmodozónak tituláltam rögtön, amikor először megláttam, s ezen út nélkül sosem jutottam volna ennél közelebb hozzá. Bár még nem tudtam, Párizs után merre visz minket az élet, van-e esélye kibontakozóban lévő barátságunknak az életben maradásra, mégis éreztem, ha másért nem is, érte már biztosan megérte vállalkozni erre a kalandra.