Harmadik. Párizs #6

Meg is hoztam a következő részt, amelyben egy picit jobban belepillanthattok Della háborgó gondolataiba, tépelődésébe...



A következő emlékem, hogy a szálloda egy kevésbé forgalmas folyosóján ülök, egy hatalmas ablakban felhúzott lábakkal, és csak bámulok kifelé, nézem a gyönyörű kertet, ahol minden olyan hibátlan. Milliméterre pontosan nyírt sövények, egymással tökéletesen harmonizáló árnyalatú virágágyak, hófehér kaviccsal felszórt, nyílegyenes ösvények, rövidre vágott pázsit, díszes szobrok. Valamikor az én életem is ilyen volt. Mindennek megvolt a maga helye, s minden éppen jó volt úgy, ahogy volt. Sehol egy apró tévedés. És most? Az én kertem gazos lett, a bokrok féktelenül nőnek a szélrózsa minden irányába, az utak kényük-kedvük szerint kanyarognak, a szobrokat belepte a moha.

Ám ahogyan szemeim előtt a hotel tökéletes kertje elvadult dzsungellé változott, meg kellett állapítanom, hogy tetszett az eredmény. Vadregényes, kalandos, izgalmas helynek tűnt. Ahol fogalmad sincs, milyen virág fog nyílni a feldúlt ágyásokban, ahol az ösvényeken sétálva sosem tudhatod, hova lyukadsz ki a következő kanyar után, s ahol a sövény fellélegezhet, hogy nem szorítja korlátok közé a kertész ollója, hanem ágait végre kényelmesen kinyújthatja. S az egész valahogy mégsem tűnt kaotikusnak. Mi történt velem az elmúlt pár napban? Ki és mit kevert az italomba?

- Ó, hát itt vagy, csakhogy megtaláltalak – hallottam magam mögött Hazel szokásos, barátságos hangját. Nem tudom, a szűk szoknyájában hogy csinálta, de könnyedén felpattant velem szemben az ablakpárkányra. – Mi a baj? Olyan gondterheltnek tűnsz.

Még kérdi? Kiragadtak az én megszokott kis világomból és erőszakkal bele akarnak kényszeríteni egy olyan életbe, amely nem az enyém! Mégsem haragudtam rá. Kezdtem egyre jobban megijedni magamtól, s újra meg újra René szavai visszhangoztak a fejemben.

- Csak aggódok, mit fogok mondani anyámnak – feleltem. Végül is nem hazudtam, tényleg emiatt is idegeskedtem. – Elvileg lassan már haza kéne érnem – néztem az órámra. – Ha tudná, hogy még mindig Párizsban vagyok...
- Gondolom, nem árultad el neki, miért vagy itt.

Hát ezt meg honnan a fenéből tudta? Bár, jobban belegondolva, a folyton lekezelő hangnememből és a hozzáállásomból talán lehetett sejteni, hogy nem nagyon dicsekszem fűnek-fának ezzel a kalanddal.

- Nem – hajtottam le a fejem megadóan. – Ő és az egész család úgy tudja, hogy Amynek segítek cikket írni a modern művészetekről.

Hazel elnevette magát.

- Ha gondolod, felhívhatom, és kiadhatom magam például múzeumigazgatónak vagy valami hasonlónak. És előállhatok valami mesével, hogy feltétlenül muszáj még maradnotok egy kicsit. Én ugyan nem vagyok színésznő, de talán egy idegen számára, ráadásul telefonon keresztül elfogadható alakítást nyújtanék. Viszont nem hinném, hogy ez lenne a legjobb megoldás. Valamikor muszáj lesz mindent elmesélned nekik, nem?
- Hát, őszintén szólva nekem az volt a tervem, hogy mivel ebből a dologból úgysem lesz semmi, nem feltétlenül kell az otthoniaknak tudniuk róla – ismertem be. – Tudod, ne sértődj meg, Hazel, kérlek, de ez az egész nem olyasmi, amire a családom büszke lenne.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Hazel. – Valószínűleg őket is éppolyan váratlanul érné ez a dolog, mint téged, de ez még nem jelenti azt, hogy ne örülhetnének neki. Bizonyára a szüleid is azt szeretnék, ami a legjobb neked, ami boldoggá tesz téged.
- De hiszen még én sem tudom, mi lenne nekem a legjobb! – kiáltottam fel.

Döbbenetemre Hazel ismét elnevette magát.

- Ez már haladás! – szorította meg a kezem, miközben még mindig kacagott. – Della Hudson nem utasítja el élből a lehetőséget, hogy színésznő legyen!

Dühös voltam rá, amiért ilyen jól szórakozik rajtam, azaz inkább csak dühös akartam lenni, mert a jókedve hamarosan átragadt rám is, és vidáman nevettünk egymás mellett az ablakban. Felszabadultan, gondtalanul, magunkról elfeledkezve, a néha-néha arra járók rosszalló vagy csodálkozó tekinteteivel mit sem törődve.

Mikor pár perccel később sikerült nagy nehezen lecsillapodnunk, gyorsan praktikus mederbe tereltem a beszélgetést:

- És most hogyan tovább? Ha mindenkinek annyi ideig tart a fotózás, mint nekem...
- Lassan véget ér a fotózás – szakított félbe Hazel. – Általában senkinél sem tart olyan sokáig, mint nálad.
- Persze, mert amilyen nyafogós liba vagyok, velem megy a legnehezebben a munka – sóhajtottam fel, bár valójában cseppet sem szégyelltem magam ezért.
Hazel hitetlenkedve rázta a fejét.
- Mondd, neked még sosem jutott eszedbe, hogy néhányan esetleg szeretnek veled dolgozni? Giancarlótól csupán egy-két képet kérünk minden jelöltről, ő viszont vagy kétszázat kattintott rólad.

Kérdőn néztem rá, várva a magyarázatot. Hiszen Giancarlo cseppet sem tűnt úgy, mintha rajongott volna értem, sőt!

- Megihletted őt – kacsintott rám Hazel. – Ahogyan Jimmyt is. Immár háromra nőtt a rajongótáborod a döntéshozók között, s ez több, mint amit bármely más lány fel tud mutatni.
- Giancarlo nincs is benne a bizottságban – vágtam vissza. Nem, nem akartam elfogadni a tényt, hogy milyen komoly, sőt, egyre komolyabb esélye van a győzelmemnek. Majd rájönnek, hogy nagyot hibáznak, ha engem akarnak megtenni főszereplőnek. A saját érdekükben jó lenne, ha minél előbb.
- De most ki fogjuk kérni a véleményét, hogy szerinte ki alkalmas leginkább sztárnak. Utálom ezt a szót, ám most muszáj használnom. Giancarlo pontosan látja, ki mennyire bírja a stresszt, mennyire együttműködő, mennyire lehet vele együtt dolgozni, és egyszerűen mennyire mutatna jól a képeken, illetve majd a képernyőn.

Hát, ha eddig nem buktam el, majd itt fogok. Giancarlo elvileg híres és tehetséges fotós, szóval pontosan tudja, hogy ezek közül egyik feltételt sem teljesítem. A fenébe is, hol van Amy? Már azóta nem láttam, hogy Jimmy és Hazel kiragadtak a tömegből. Pedig hamarosan indulhatunk haza!

- Tehát a fotózás után összeülünk tanácskozni, javaslom, addig vacsorázzatok meg a hotel éttermében, a számlát természetesen mi álljuk – folytatta Hazel zavartalanul. – Utána ismertetjük az eredményeket.
- Igazán nem akarok akadékoskodni, Hazel, de meg tudnád mondani mikor lesz rá legalább valami halvány esély, hogy hazajussunk? – Nem akartam hálátlannak tűnni, tényleg. Hiszen az ingyen kirándulást épp most toldotta meg egy ötcsillagos vacsival. Mégis tudni szerettem volna, hányadán állunk.

Ebben a pillanatban robogott mellénk Amy, nyomában Rosie-val. Mindketten úgy vigyorogtak, mint a vadalma, ahogy ott álldogáltak engem bámulva, nyilvánvalóan arra várva, hogy lyukadjon már ki az oldalam, hogy ugyan milyen jó hírük van számomra? Erre a játékra azonban igazán nem voltam vevő, túl sok volt nekem már aznapra a meglepetésekből. Szerencsére ők adták fel előbb a küzdelmet, így meg sem kellett szólalnom.

- Képzeld, Della, megmenekültünk! – kiáltotta Amy.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül, ám még mindig elég közönyösen.
- Most láttuk a szálloda társalgójában a tévén, hogy a környező repterek légi irányítói sztrájkolni kezdtek!
- Tessék? – döbbentem meg.
- Párizs hivatalosan is el van vágva világtól, már ami a légi közlekedést illeti. Ki tudja, mikor jutunk haza? – vigyorgott.

Csodás. Most már tényleg úgy érezhettem magam, mint akit elraboltak. De akkor mégis miért véltem felfedezni magamban egy aprócska megkönnyebbülés-félét? Biztosan csak azért, mert így legalább a szüleimnek nem kellett hazudnom. Ugyan mi más oka lehetett volna, hogy legbelül egy picikét örültem, amiért beláthatatlan időre Párizsban ragadtam?