A bulit egy koktélbárban tartották, ahol szombat lévén már hatalmas tömeg gyűlt össze. Szerencsére a mi stábunk megkapta a vip-termet, amelynek ajtajánál két termetes biztonsági őr állt. Amikor odaléptünk hozzájuk és megmondtuk a nevünket, vakuk sora villant.
- Mi a fene? – csodálkoztam, ám nem volt időm körülnézni, Stacy már rángatott is befelé.
- Nyugi, ezek még nem paparazzik, csak pár helyi, akik megneszelték, hogy filmesek buliznak ma itt, úgyhogy boldog-boldogtalant lefényképeznek, hátha valami híresség is felbukkan közöttük – nevetett, miközben a bárpult felé tolt.
- Hát, sajnálom, hogy csalódást kellett okozonom nekik – vontam meg a vállam.
- Ugyan már – vigyorgott Stacy. – Ha majd kijön a sorozat, egy csapásra híres leszel, és örülni fognak a képeiknek. Feltéve, ha addig nem törlik ki őket.
Néhány perccel később egy-egy színes koktéllal a kezünkben álldogáltunk, egy-két barátságos szót váltva a mellettünk elhaladó kollégákkal. Igyekeztem nem tudomást venni a felém forduló álmélkodó tekintetekről, amelyek csak megerősítették bennem a lekiismeret-furdalást, miszerint igazából én most lógok.
Stacyt hamarosan felkérte táncolni egy rendezőasszisztens, s egyedül maradtam a bárpultnál. Remek, elvileg én lennék ennek az egésznek a főszereplője, a sorozat üdvöskéje, mégis egymagam ácsorgok egy nyamvadt italt szorongatva, és senki sem törődik velem. Nem igazán sikerült beilleszkednem, ugye?
- Remélem, nem akarsz egész este itt unatkozni – lépett mellém René. Választ sem várva egy asztalhoz vezetett, amelynek távolabbi sarkában Jimmy üldögélt egy szemüveges, kövérkés fickóval, aki - ha jól emlékszem - egy olasz stúdió fejese volt, és azért felelt, hogy a forgatás a lehető legnagyobb rendben folyjon a szigeten. Elmélyülten beszélgettek, mindketten épp csak egy pillanatra néztek fel, amikor letelepedtünk Renével.
- Azt hittem, ezt a bulit is ki akarod hagyni – mondta René.
- Jaj, ne kezdd már te is – fintorodtam el.
- Miért? Nem igazán voltál barátkozós kedvedben az elmúlt napokban. Pedig így nem nagyon fogsz boldogulni ebben a világban.
- Hát – tártam szét a karjaimat, - talán ideje levonnom a konzekvenciákat: nem vagyok idevaló.
- Nem fogod feladni – felelte magabiztosan René, majd belekortyolt az italába és nézelődni kezdett, mint aki lezárta a témát. Én azonban nyilván nem hagyhattam annyiban a dolgot. Az utóbbi időben nem igazodtam ki magamon, ezért hálás voltam annak, aki helyettem is képes volt megérteni engem.
- Miért is nem? – kérdeztem gúnyosra erőltetett hangon.
René még mindig nem nézett rám, miközben a kezén számolva sorolta az érveit.
- Először is: aláírtad a szerződést, amely egy évadra szól, vagyis ha megkapjuk a zöld jelzést, és nekiláthatunk leforgatni a sorozatot, akkor már nem táncolhatsz vissza. Senki sem akarna többé veled dolgozni, ha megtennéd. Na jó, tudom, hogy ez téged nem hat meg, de annak biztosan nem örülnél, ha kapnál egy jó kis kártérítési pert a nyakadba, ugye?
Fogalmam sem volt, mennyi igazság rejlett a szavaiban. Tényleg beperelnének, ha meggondolnám magam? Valóban aláírtam a szerződést, de ennyire komolyan vennék? Végül is Renének messze több tapasztalata volt a szakmában, mint nekem, úgyhogy nem mertem kinevetni ezt az érvét.
- Másodszor – folytatta, - mit szólna a családod, főleg az édesapád, ha mindössze pár nap után hazakullognál, hogy neked ez mégsem tetszik, és felejtsétek el ezt a kis kilengést?
Áú, ez övön aluli volt! Igaza volt, de ez akkor is fájt. Kellett nekem erről is gondolkodás nélkül beszélgetnem vele az elmúlt napokban! Ha tudtam volna, hogy felhasználja ellenem...
Valószínűleg ő is érezte, hogy ez most erős volt, mert végre rám nézett. Az arcán villámgyorsan átfutott valami – aggodalom, bűnbánat? Mindenesetre immár teljesen felém fordulva, közelebb hajolva folytatta.
- Harmadszor pedig, jó vagy. Akárhogy is tagadod, fantasztikusan csinálod.
- Jaj, kérlek, ne gyere már te is ezzel, hogy én milyen tehetséges vagyok – grimaszoltam és hátra dőltem. Már nem annyira érdekelt ez a beszélgetés.
- Nem biztos, hogy tehetség – vonta meg a vállát René és újra elfordult.
Ismét közelebb hajoltam hozzá. Mégis érdekelt, talán végre megtudok valami újat is, nem csak azt, amit Jimmy napi huszonnégy órában hajtogat a fülembe, és már csak ezért sem hiszem.
- Talán csak felszabadult vagy – mondta René. – A kismadár végre kikerült a kalitkából. Rachel Sullivan nem egy iskolapadban sorvadó, a kötelességeinek élő és a másoknak görcsösen megfelelni akaró ember. Azzal, Della, hogy itt vagy, hogy ha még nem is tudod, mit akarsz valójában, de úgy döntöttél, saját magadnak kell rájönnöd, már nagyot léptél. De még folyton hátra tekingetsz. Kiskapukkal, menekülési utakkal veszed körbe magad, hogy biztonságban érezhesd magad. Nincs ezzel semmi gond, ne érts félre. Ám Rachel nem ilyen. Ő a mának él, nincs szüksége kapaszkodókra, magabiztos, ha nem is tudja, mit hoz a jövő, vagy akár csak a holnap, nem esik kétségbe, mindössze megvonja a vállát és mosolyogva megy tovább. Talán csak felszabadít, ha a bőrébe bújhatsz és kipróbálhatod, milyen ennyire gondtalannak, lazának lenni.
- Amilyen én sosem leszek – nyugtáztam komoran.
René azonban elnevette magát.
- Amivel nincs semmi baj! Rachel egy eltúlzott karakter, ennyire nemtörődömnek lenni szerintem már egyenesen káros az egészségre. Viszont neked pont jól jön, hogy a szerepednek hála, megtapasztalhatod, milyen érzés ilyennek lenni. Gondolj csak bele: tét nélkül megélheted ezt a könnyed, felszabadult életet, napi tíz-tizenkét órára igenis kötelező elfeledkezned a gondjaidról, kétségeidről, tilos a vállad fölött folyton hátrapillantanod, hogy vajon jó helyen vagy-e. Valóságos terápia, nem gondolod?
- Talán van némi igazság abban, amit mondasz – válaszoltam habozva. – Ebbe így sosem gondoltam bele.
- Na látod – vigyorgott elégedetten René. – Ha már így rávezettelek, hogy kifejezetten hasznos számodra ez a szerep, akkor nincs más hátra, mint hogy a forgatáson kívüli életedet is megtanuld élvezni.
Lemondóan legyintettem. Jól tudtam, az már sokkal nehezebb feladat lesz. René azonban nem hagyta magát. Levakarhatatlan a pasi. Még nem tudtam eldönteni, hogy kedveljem vagy utáljam ezért. De nem volt időm ezen filozofálni, mert René rajtam átlépve a parkett felé tartott és felém nyújtotta a kezét.
- Én nem táncolok, kösz – ráztam meg a fejem.
- Én meg nem kérdeztem – felelte magabiztosan és olyan birkatürelemmel várakozott, hogy tudtam, mindenképpen én húzom itt a rövidebbet. Eldöntöttem, utálom a kitartásáért. De azért táncoltam vele.
