Harmadik. Párizs #7

Itt is a folytatás! Ezúttal nem fűzök hozzá semmit, talán csak annyit, hogy szép, hosszú fejezet lett, nem? ;)




Hazel elkísért bennünket az étteremig, ahol a főpincérnek elmagyarázta, kik vagyunk, és értésére adta, hogy ugráljanak csak körbe minket. Hihetetlenül kedves egy nő, ezt sokadszorra állapítottam meg magamban. Nem is értettem, mit keres egy olyan állítólag meglehetősen könyörtelen és számító világban, mint a filmezés, mindenesetre örültem, hogy vele hozott össze a sors, ha már így alakult. Tudtam, hogy benne megbízhatok, és úgy sejtettem, ha választania kellene a produkció sikere és az én érdekem között, az én oldalamra állna. Igen, mondtam már, hogy nem vagyok olyan jó emberismerő, de Hazel esetében mégsem tartottam attól soha, hogy talán csalódnom kell majd a megérzéseimben. S valóban nem is kellett.

Az étteremben nem voltak túl sokan, s amint az órámra pillantottam, meg is értettem ennek okát: még csak fél hat volt, ám köszönhetően nem túl bőséges ebédünknek, senki sem panaszkodott kis csapatunkból a korai időpontra. A főpincér kérésünkre egy eldugott asztalhoz vezetett minket a sarokba, ahonnan pompás kilátás nyílt a kertre. Éppen belemerültünk az elég fellengzősen megfogalmazott étlap tanulmányozásába, amikor egyszer csak vidám kiáltozás ütötte meg a fülünket: Stacy tartott az asztalunk felé.

- Hello, csajok! – dobta le magát mellém, majd egyenesen felém fordult. – Hallom, te is továbbjutottál, gratulálok!

Azzal, mielőtt esélyem lett volna megköszönni, a nyakamba vetette magát és olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt. Egy röpke pillanat erejéig arra gondoltam, talán így akar megszabadulni egy vetélytársától. Mióta továbbjutott, valóságos energiabomba lett. Az előtt sem panaszkodhatott, de most le sem lehetett volna lőni.

- Ugye azért maradtok ti is még egy kicsit? – engedett el hirtelen, és az asztal túloldalán ülő lányokhoz fordult.
- Mivel esélyünk sincs hazajutni, legfeljebb, ha vonattal megyünk – felelte Rosie, s látszott rajta, nem viseli meg különösebben a hazaút bizonytalansága. – De az előbb Hazel azt mondta, hogy természetesen ma éjjelre állják a szállásunkat, hiszen nem a mi hibánk, hogy itt ragadtunk. Aztán majd meglátjuk – vonta meg a vállát.
- Tényleg, a sztrájk! – csaptam a homlokomra. – Fel kell hívnom anyámat, mielőtt aggódni kezd.

Ugyan biztos voltam benne, hogy anyám már rég aggódni kezdett, de jobb későn cselekedni, mint soha, nemdebár? Nagy nehezen előhalásztam a mobilomat a táskám mélyéről és felálltam, miközben már egy csendesebb zugot kerestem a szememmel, amely alkalmas lehetett a beszélgetés megejtésére. Egyetlen alapfeltétel volt csupán: elég távol legyen minden emberi lénytől arra az esetre, ha apám venné fel a kagylót. Nem, sosem kiabált velem, mégsem kértem a nagy nyilvánosságból ehhez a jelenethez.

- De még nem is rendeltünk! – ellenkezett Amy.
- És még nem mesélted el, milyen volt a fotózásod Giancarlóval és Renével – tette hozzá Stacy. – Olyan édes René akcentusa, nem? – olvadozott.
- Rendelj egy salátát nekem, Amy, kérlek – hadartam. – És tömören, Stacy, a fotózás nekem olyan... hogy is mondjam, kiábrándító volt – igen, ez volt rá talán a legjobb szó. Legalábbis a Renével folytatott beszélgetésemre mindenképpen.

Nem vártam meg a reakciójukat, hanem gyorsan elviharzottam a bárpult mellett kiszúrt sötétebb sarok felé. Innen nyíltak a mellékhelyiségek, ám mivel az étteremben amúgy is alig volt vendég, erre sem sokan jártak.

Tárcsáztam és kezdtem megkönnyebbülni, amikor a harmadik csengésre sem vette fel senki a telefont, s így a kínos, nagy valószínúséggel újabb hazudozásba torkolló beszélgetés elmaradhat, vagy legalábbis elnapolásra kerülhet. De persze csalódnom kellett. Nagyon nem volt az az én napom.

- Halló – szólt bele a bátyám a telefonba. A fenébe is, miért ő vette fel? Hol van az anyám? Igaz, legalább nem apámmal kellett beszélnem, vagyis Ralph még mindig a kisebbik rossznak tűnt.
- Szia, Ralph, én vagyok az, Della. Anya nincs ott a közelben? – tettem egy utolsó kísérletet, ám magam sem fűztem túl sok reményt hozzá.
- Hétfő van, hugi – felelte a bátyám egyszerűen, miközben hallottam, hogy csámcsogni kezd. Ő alighanem már megkezdte a vacsoráját.

Hétfő, hát persze! Anyám a szokásos kártyapartin volt a barátnőivel. A francba! Valószínűleg tényleg nem aggodalmaskodott különösebben miattam, hiszen épp el volt foglalva, és fogalma sem lehetett arról, hogy nekem bár haza kellett volna már érnem, még nem tettem. Megfordultam, behunytam a szemem és a fejemet teátrálisan a falba vertem. Feleslegesen stresszeltem hát, hogy mi lehet otthon! Mintha nem lett volna épp elég bajom így is.

Arra riadtam fel, hogy valaki a vállamra tette a kezét, majd bizalmasan a fülembe súgta:
- Minden rendben?

René volt az. Az ő tekintete aztán tényleg aggodó volt. Elképzeltem, mit is láthatott. Hogy a szédült csirke a fotózásról, aki csak hisztizni meg képtelen meséket tud gyártani, egy sötét szegletben épp a fejével készül szétverni az étterem falát. Csodálom, hogy nem hívta rögtön az elmegyógyintézetet, ugyan jöjjenek gyorsan, és feltétlenül hozzanak magukkal kényszerzubbonyt!

- Igen, persze – sóhajtottam. – Kösz.
- Mit köszönsz? – kérdezte teli szájjal a vonal túlsó végén Ralph.
- Neked semmit, te idióta – morogtam. A még mindig mellettem álló René erre elvigyorodott. – Bocsi, ezt muszáj befejeznem – suttogtam neki.
- Rendben – bólintott és elindult, de szinte rögtön vissza is fordult. – Rendeljek neked egy italt addig?

Egyből felcsillant a szemem és hevesen bólogattam. Egy ital! Ha valami igazán jól jönne ma ebben a felfordulásban, az kétségtelenül némi alkohol lenne. René elnevette magát látványos lelkesedésemen és a bárpulthoz sétált.

- Hol a fenében vagy, Della? – szólalt meg Ralph. – Ha jó tudom, neked most még a suliban kellene lenned Natashával. Ehelyett valami fickóval iszogatsz?!

Na, az ő hangja cseppet sem tűnt aggódónak. Inkább csodálkozónak, s egyúttal mérgesnek. Még az evést is felfüggesztette. Kezdtem azt hinni, hogy ennyi erővel apámmal is beszélhettem volna.

- Nyugi, Ralph. Anya nem mondott semmit?

Megijedtem, hogy ha anyám fittyet hányva az ígéretére, rám hagyta a magyarázkodást, akkor ugyancsak benne vagyok a slamasztikában. És minimum két évig nem merek majd hazamenni. De nem, nem lehetett ez a helyzet, hiszen mióta eljöttem, senki sem hívott a családból, ergo valami magyarázatot kaptak anyámtól az eltűnésemre.

- Ja, tényleg, hogy Párizsban vagy, vagy mi – mondta Ralph ismét teli szájjal. – Valami hülye cikket segítesz megírni a barátnődnek.
- Pontosan – mosolyogtam megkönnyebbülten. – És azért hívlak, mert sztrájk van a reptéren, és törölték a járatunkat. Igazából minden járatot töröltek, szóval nem tudjuk, mikor fogunk elszabadulni innen.
- Aha, hallottam valamit a hírekben – jött a válasz két falat kaja között. – És a nagy várakozás közepette valami idegen pasival iszogatsz a bárban?

Gondolkoztam valami hihető mesén, de ezúttal mintha cserbenhagyott volna a fantáziám. Talán túl fáradt voltam. Vagy addigra már bőven túlléptem az aznapi hazugság-keretemet.

- Miért, talán baj? – sóhajtottam erőtlenül.
- Tulajdonképpen nem – felelte Ralph némi habozás után. – Sőt, örülök, hogy végre van valami kapcsolatod az ellenkező nemmel. Mindig csak tanulsz...

Elmosolyodtam. Íme, az én szerető, gondoskodó, törődő, figyelmes bátyám! Bizony, ilyen is tud lenni, ha akar. Szerencsére minél idősebbek lettünk, annál gyakrabban akarta. A korral a kapcsolatunk egyre pozitívabb lett.

- Ralph, te is ezt a sulit végezted, pontosan tudod, mennyi munkával jár.
- Igen, de azért közben nekem mindig jutott időm csajozásra is – válaszolta, s láttam magam előtt, ahogy a szendvicsétől kikerekedett arccal vigyorog. – Na, de nem tartalak fel, még elunja a várakozást a lovagod. Aztán majd mesélj! És valamikor azért gyere haza!
- Amint tudok, megyek – nevettem. – Szia!
- És Della – szólt még utánam Ralph, mielőtt letettem volna, - vigyázz magadra, jó?
- Mint mindig – feleltem. Úgy éreztem, muszáj viszonoznom valamilyen gesztussal a kedvességét. – Ralph, üdvözlöm Natashát is, rendben?

Ahogyan arra számítottam, a bátyám szava elállt a döbbenettől.

- Oké – nyögte. – Szia!
- Szia.

Miután telefonomat ismét a táskám mélyére süllyesztettem, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna az asztalunk felé, tekintetem Renét kezdte keresni. S hamarosan meg is találtam: ott ült a bárpult mellett, előtte két martini. Nem rossz választás.

Amint a pulthoz értem és kényelmesen elhelyezkedtem a bárszéken, René máris tolta elém az italomat. Széles mosollyal köszöntem meg.

- Ezek szerint tényleg minden rendben? – kérdezte gyanakodva.
- Persze – bólintottam. – Csak muszáj volt hazaszólnom, hogy nem tudok időben menni a sztrájk miatt.
- És még véletlenül sem azért, mert továbbjutottál a válogatáson.

Megráztam a fejem.

- Mondd, mégis mikor akarsz szólni a családodnak?
- Hát, nagy valószínűséggel nem én fogom megkapni a végén a szerepet, úgyhogy felesleges bármiről is beszámolnom nekik. Ha meg valamilyen csoda folytán mégis, akkor majd meglátnak a tévében és rájönnek – vontam meg a vállam.
- Reménytelen vagy! – nevetett René.

Egy darabig szótlanul kortyoltuk az italunkat, majd, bár nem éreztem kínosnak a csendet, mégis megszólaltam.

- Neked nem kéne részt venned abban a nagy tanácskozásban, amely dönt az életünkről? – gúnyolódtam.
- Én kábé két másodperc alatt kifejtettem a véleményemet, azaz elmondtam, én kit választanék és kész. A további vitához nincs kedvem. Hidd el, ha nem szólna itt ez a zene, ide hallanánk a kiabálást, ahogy mindenki a saját üdvöskéjét próbálja beprotezsálni.

Bólintottam. Ezek szerint mindenkinek megvan a maga kis rajongótábora, ahogyan Hazel szerint nekem is. Mondtam én, hogy függetlenül attól, ő mit állít, korántsem olyan biztos a helyzetem. Ekkor haladt el mellettünk egy pincér négy, gyönyörűen felcicomázott salátával. Önkéntelenül is követtem tekintetemmel az útját, kíváncsi voltam, kik lesznek a szerencsések, akiknek ez a pompás vacsora jut. Még a gyomrom is megkordult a látványtól.

Igen, tudom, előbb is leeshetett volna. Hát persze, hogy a mi asztalunkhoz tartott a lakoma! Hirtelen elszégyelltem magam. Én itt beszélgetek Renével, s a kedvéért gondolkodás nélkül dobtam a lányokat, köztük a legjobb barátnőmet. Micsoda egy bunkó vagyok! Ráadásul elkaptam Stacy pillantását, aki csalódottan nézett felénk. Biztosan azt hiszi, épp benyalom magam a sorozatba, pedig mindvégig azt szajkóztam, nem is érdekel az egész. Valószínűleg törtető, álnok kígyónak gondol, legalábbis a látszat annak mutat.

- Nem vagy éhes? – fordultam vissza hirtelen René felé.
- Igazság szerint de, egy kicsit – gondolkodott el.
- Nincs kedved csatlakozni hozzánk? – huppantam le a magas székről, kezemben az italommal.

Ő kérdőn nézett rám, mire én válaszként az asztalunk felé intettem és már el is indultam. Nemrég óta ismertem, de úgy éreztem, határozottan meg tudtam volna kedvelni, s szívesen beszélgettem volna vele tovább, hogy jobban megismerhessem. De a lányokat sem akartam cserbenhagyni, s ha választani kellett volna a bárpult és az asztalunk között, mindenképpen az utóbbi mellett foglaltam volna helyet. Ám reméltem, ha elfogadja az invitálásomat, nem kell lemondanom egyikről sem.

René szerencsére megkönnyítette a dolgomat: habozás nélkül követett az asztalhoz, ahol a lányok kíváncsi tekintettel vártak. Amy és Rosie barátságosan mosolyogtak, Stacy gyanakodva méregetett mindkettőnket.

- Lányok, ő itt René, René, íme, Amy és Rosie, Stacyvel pedig már találkoztál.
- Üdv mindenkinek – biccentett René, és végre leültünk.

A következő fél óra nagyjából így festett: Amy gátlástalanul faggatta Renét a munkájáról, Stacy igyekezett minél közelebb férkőzni hozzá, s sűrűn rebegtette szempilláit felé, én meg jól elbeszélgettem Rosie-val a salátáink felett, az asztal túlsó felén. Rájöttem, hogy bár valóban szétszórt és kissé habókos, amilyennek elsőre megismertem, ám aranyszíve van. Csaknem mindent elmeséltünk magunkról, s vele megosztottam, amit még Amynek sem mondtam el: a kétségeimet a jövőmet illetően. Hogy tényleg kezd megingani az elszántságom, hogy lassan elbizonytalanodok, merre is haladjon tovább az életem. És ez szörnyen megrémít.

- Nem értem, hol itt a gond, Della? – mosolygott Rosie rendíthetetlenül. – Egyszerűen hagyd sodorni magad az árral. Élvezd ezt a néhány, párizsi napot, aztán majd meglátod. Akárhogy is alakul, ráérsz még gondolkodni a jövődön. Inkább éld át a pillanatot, örülj annak, hogy most itt vagy, érdekes emberekkel találkozhatsz és egy új, izgalmas világba pillanthatsz bele. És valahol, útközben majd a válaszokat is megtalálod, amelyeket keresel, ebben biztos vagyok. Ne kutasd őket olyan görcsösen!

Szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy ha nem jött volna ez a meghallgatás, az előítéleteim miatt sosem ismertem volna meg Rosie-t, mert a munkája, az ábrándjai miatt egyszerűen nem adtam volna esélyt neki. Javíthatatlan álmodozónak tituláltam rögtön, amikor először megláttam, s ezen út nélkül sosem jutottam volna ennél közelebb hozzá. Bár még nem tudtam, Párizs után merre visz minket az élet, van-e esélye kibontakozóban lévő barátságunknak az életben maradásra, mégis éreztem, ha másért nem is, érte már biztosan megérte vállalkozni erre a kalandra.

Boldog karácsonyt!

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok, legyen az ünnep szeretettel és vidámsággal teli!
Kis ajándékként pedig egy karácsonyi novellát olvashattok a másik oldalamon!

Harmadik. Párizs #6

Meg is hoztam a következő részt, amelyben egy picit jobban belepillanthattok Della háborgó gondolataiba, tépelődésébe...



A következő emlékem, hogy a szálloda egy kevésbé forgalmas folyosóján ülök, egy hatalmas ablakban felhúzott lábakkal, és csak bámulok kifelé, nézem a gyönyörű kertet, ahol minden olyan hibátlan. Milliméterre pontosan nyírt sövények, egymással tökéletesen harmonizáló árnyalatú virágágyak, hófehér kaviccsal felszórt, nyílegyenes ösvények, rövidre vágott pázsit, díszes szobrok. Valamikor az én életem is ilyen volt. Mindennek megvolt a maga helye, s minden éppen jó volt úgy, ahogy volt. Sehol egy apró tévedés. És most? Az én kertem gazos lett, a bokrok féktelenül nőnek a szélrózsa minden irányába, az utak kényük-kedvük szerint kanyarognak, a szobrokat belepte a moha.

Ám ahogyan szemeim előtt a hotel tökéletes kertje elvadult dzsungellé változott, meg kellett állapítanom, hogy tetszett az eredmény. Vadregényes, kalandos, izgalmas helynek tűnt. Ahol fogalmad sincs, milyen virág fog nyílni a feldúlt ágyásokban, ahol az ösvényeken sétálva sosem tudhatod, hova lyukadsz ki a következő kanyar után, s ahol a sövény fellélegezhet, hogy nem szorítja korlátok közé a kertész ollója, hanem ágait végre kényelmesen kinyújthatja. S az egész valahogy mégsem tűnt kaotikusnak. Mi történt velem az elmúlt pár napban? Ki és mit kevert az italomba?

- Ó, hát itt vagy, csakhogy megtaláltalak – hallottam magam mögött Hazel szokásos, barátságos hangját. Nem tudom, a szűk szoknyájában hogy csinálta, de könnyedén felpattant velem szemben az ablakpárkányra. – Mi a baj? Olyan gondterheltnek tűnsz.

Még kérdi? Kiragadtak az én megszokott kis világomból és erőszakkal bele akarnak kényszeríteni egy olyan életbe, amely nem az enyém! Mégsem haragudtam rá. Kezdtem egyre jobban megijedni magamtól, s újra meg újra René szavai visszhangoztak a fejemben.

- Csak aggódok, mit fogok mondani anyámnak – feleltem. Végül is nem hazudtam, tényleg emiatt is idegeskedtem. – Elvileg lassan már haza kéne érnem – néztem az órámra. – Ha tudná, hogy még mindig Párizsban vagyok...
- Gondolom, nem árultad el neki, miért vagy itt.

Hát ezt meg honnan a fenéből tudta? Bár, jobban belegondolva, a folyton lekezelő hangnememből és a hozzáállásomból talán lehetett sejteni, hogy nem nagyon dicsekszem fűnek-fának ezzel a kalanddal.

- Nem – hajtottam le a fejem megadóan. – Ő és az egész család úgy tudja, hogy Amynek segítek cikket írni a modern művészetekről.

Hazel elnevette magát.

- Ha gondolod, felhívhatom, és kiadhatom magam például múzeumigazgatónak vagy valami hasonlónak. És előállhatok valami mesével, hogy feltétlenül muszáj még maradnotok egy kicsit. Én ugyan nem vagyok színésznő, de talán egy idegen számára, ráadásul telefonon keresztül elfogadható alakítást nyújtanék. Viszont nem hinném, hogy ez lenne a legjobb megoldás. Valamikor muszáj lesz mindent elmesélned nekik, nem?
- Hát, őszintén szólva nekem az volt a tervem, hogy mivel ebből a dologból úgysem lesz semmi, nem feltétlenül kell az otthoniaknak tudniuk róla – ismertem be. – Tudod, ne sértődj meg, Hazel, kérlek, de ez az egész nem olyasmi, amire a családom büszke lenne.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Hazel. – Valószínűleg őket is éppolyan váratlanul érné ez a dolog, mint téged, de ez még nem jelenti azt, hogy ne örülhetnének neki. Bizonyára a szüleid is azt szeretnék, ami a legjobb neked, ami boldoggá tesz téged.
- De hiszen még én sem tudom, mi lenne nekem a legjobb! – kiáltottam fel.

Döbbenetemre Hazel ismét elnevette magát.

- Ez már haladás! – szorította meg a kezem, miközben még mindig kacagott. – Della Hudson nem utasítja el élből a lehetőséget, hogy színésznő legyen!

Dühös voltam rá, amiért ilyen jól szórakozik rajtam, azaz inkább csak dühös akartam lenni, mert a jókedve hamarosan átragadt rám is, és vidáman nevettünk egymás mellett az ablakban. Felszabadultan, gondtalanul, magunkról elfeledkezve, a néha-néha arra járók rosszalló vagy csodálkozó tekinteteivel mit sem törődve.

Mikor pár perccel később sikerült nagy nehezen lecsillapodnunk, gyorsan praktikus mederbe tereltem a beszélgetést:

- És most hogyan tovább? Ha mindenkinek annyi ideig tart a fotózás, mint nekem...
- Lassan véget ér a fotózás – szakított félbe Hazel. – Általában senkinél sem tart olyan sokáig, mint nálad.
- Persze, mert amilyen nyafogós liba vagyok, velem megy a legnehezebben a munka – sóhajtottam fel, bár valójában cseppet sem szégyelltem magam ezért.
Hazel hitetlenkedve rázta a fejét.
- Mondd, neked még sosem jutott eszedbe, hogy néhányan esetleg szeretnek veled dolgozni? Giancarlótól csupán egy-két képet kérünk minden jelöltről, ő viszont vagy kétszázat kattintott rólad.

Kérdőn néztem rá, várva a magyarázatot. Hiszen Giancarlo cseppet sem tűnt úgy, mintha rajongott volna értem, sőt!

- Megihletted őt – kacsintott rám Hazel. – Ahogyan Jimmyt is. Immár háromra nőtt a rajongótáborod a döntéshozók között, s ez több, mint amit bármely más lány fel tud mutatni.
- Giancarlo nincs is benne a bizottságban – vágtam vissza. Nem, nem akartam elfogadni a tényt, hogy milyen komoly, sőt, egyre komolyabb esélye van a győzelmemnek. Majd rájönnek, hogy nagyot hibáznak, ha engem akarnak megtenni főszereplőnek. A saját érdekükben jó lenne, ha minél előbb.
- De most ki fogjuk kérni a véleményét, hogy szerinte ki alkalmas leginkább sztárnak. Utálom ezt a szót, ám most muszáj használnom. Giancarlo pontosan látja, ki mennyire bírja a stresszt, mennyire együttműködő, mennyire lehet vele együtt dolgozni, és egyszerűen mennyire mutatna jól a képeken, illetve majd a képernyőn.

Hát, ha eddig nem buktam el, majd itt fogok. Giancarlo elvileg híres és tehetséges fotós, szóval pontosan tudja, hogy ezek közül egyik feltételt sem teljesítem. A fenébe is, hol van Amy? Már azóta nem láttam, hogy Jimmy és Hazel kiragadtak a tömegből. Pedig hamarosan indulhatunk haza!

- Tehát a fotózás után összeülünk tanácskozni, javaslom, addig vacsorázzatok meg a hotel éttermében, a számlát természetesen mi álljuk – folytatta Hazel zavartalanul. – Utána ismertetjük az eredményeket.
- Igazán nem akarok akadékoskodni, Hazel, de meg tudnád mondani mikor lesz rá legalább valami halvány esély, hogy hazajussunk? – Nem akartam hálátlannak tűnni, tényleg. Hiszen az ingyen kirándulást épp most toldotta meg egy ötcsillagos vacsival. Mégis tudni szerettem volna, hányadán állunk.

Ebben a pillanatban robogott mellénk Amy, nyomában Rosie-val. Mindketten úgy vigyorogtak, mint a vadalma, ahogy ott álldogáltak engem bámulva, nyilvánvalóan arra várva, hogy lyukadjon már ki az oldalam, hogy ugyan milyen jó hírük van számomra? Erre a játékra azonban igazán nem voltam vevő, túl sok volt nekem már aznapra a meglepetésekből. Szerencsére ők adták fel előbb a küzdelmet, így meg sem kellett szólalnom.

- Képzeld, Della, megmenekültünk! – kiáltotta Amy.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül, ám még mindig elég közönyösen.
- Most láttuk a szálloda társalgójában a tévén, hogy a környező repterek légi irányítói sztrájkolni kezdtek!
- Tessék? – döbbentem meg.
- Párizs hivatalosan is el van vágva világtól, már ami a légi közlekedést illeti. Ki tudja, mikor jutunk haza? – vigyorgott.

Csodás. Most már tényleg úgy érezhettem magam, mint akit elraboltak. De akkor mégis miért véltem felfedezni magamban egy aprócska megkönnyebbülés-félét? Biztosan csak azért, mert így legalább a szüleimnek nem kellett hazudnom. Ugyan mi más oka lehetett volna, hogy legbelül egy picikét örültem, amiért beláthatatlan időre Párizsban ragadtam?

Harmadik. Párizs #5

Még egy darabig nem megyünk haza Párizsból, jó? Szerintem nem fogjátok bánni, ha elolvassátok ezt a fejezetet, és megismerkedtek egy új szereplővel, aki már eddig is felbukkant egy pillanatra, de most komolyabban bemutatkozik.
Jó szórakozást!




- Nos, kedvesem, ha kihisztizted magad, talán kezdhetnénk is dolgozni – mondta a fotós, és a tágas helyiség közepe felé intett.

Hát, igen, minden tiltakozásom ellenére továbblöktek egy újabb fordulóra. Nem mondom, csalódtam magamban, eddig valamilyen különös oknál fogva azt hittem, én irányítom a saját életemet, erre megjelent ez a szélhámos rendező meg a cinkostársa, és fenekestül felforgatták az életem. És most már túlzás nélkül állíthatom, elraboltak! Hogyan hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok?

Mégsem kezdtem el szentségelni sem hangosan, sem magamban, ugyanis meggyőztem magam, hogy az éppen körülöttem tartózkodók vétlenek a dologban.

S hogy kik voltak ők? A fotós, akit a nyakában lógó fényképezőgépről nem volt túl nehéz beazonosítani, egy magas, fekete, göndör hajú, szakállas fickó, ránézésre olasz. Később megtudtam, nem tévedtem: Giancarlo állítólag az egyik legmenőbb divatfotós volt, aki külön erre az alkalomra érkezett Milánóból. Biztos, én szó nélkül hittem Marciának, a sminkeslánynak, aki egy halom ecsettel felfegyverkezve rohant meg, amint beléptem, majd Annával, a fésűkkel és kefékkel hasonlóképpen felszerelkezett fodrásszal egymás szavába vágva meséltek a meghallgatásról, a többi lányról, meg a készülő produkcióról, amiből én persze szinte semmit sem jegyeztem meg. Túl gyorsan beszéltek, és én még mindig azon dolgoztam, hogy kellőképpen lenyugodjak.

Miközben a lányok lenyomtak egy székbe, és megszállottként kezdtek ügyködni rajtam, Giancarlo odalépett hozzám, és a fülembe duruzsolt:
- Kislány, csak a saját dolgodat nehezíted meg, ha már az elején ennyit nyafogsz. Nekem elhiheted, még nem tartasz ott, hogy ezt a luxust megengedhesd magadnak.

Szerettem volna visszavágni, hogy kit érdekel? Ha toporzékolnom kell ahhoz, hogy végre kiengedjenek innen, rajtam nem fog múlni! De épp akkor esett le, hogy ezek szerint nem csak Hazel és Jimmy hallották a kirohanásomat! (Mondtam már, hogy bizonyos helyzetekben lassabban működik az agyam?) Bár nem szégyelltem a mondandómat, azért mégis idegesített a tudat, hogy idegenek is fültanúi voltak a jelenetnek, s most joggal gondolnak hisztis tyúknak. A döbbenet ezúttal is kiült az arcomra. Giancarlo tökéletesen értette, mire gondolok, és megrázta a fejét:
- Nem, sajnos az ajtók nem hangszigeteltek.

Igyekeztem mosolyogni. Dehogy, a szende, bocsánatért esedező mosoly nem jött össze, de legalább megpróbáltam. S ha Giancarlónál nem is jött be az erőfeszítésem, mert ő csak lemondóan legyintett és elvonult a fényképezőgépét állítgatni, másvalakinél mégiscsak kicsikartam – igaz, akaratlanul – valamiféle pozitív reakciót: az a bizonyos ismerős szempár tulajdonosa, René, aki eddig a hatalmas ablakok egyikében állt unatkozva, felnevetett.

Rajtam mulatott, világos. Azon, hogy legszívesebben épp a föld alá süllyednék. A vörösbe hajló és torz mosolyfélébe ránduló arcomon. Sértődötten küldtem felé egy grimaszt, amivel csak azt értem el, hogy még mindig vigyorogva odasétált hozzám.

- Remek trükk, gratulálok – lépett mögém, s miközben a székemmel szemközti tükrön keresztül néztünk egymással farkasszemet, összeborzolta a hajamat, mintha valami kisiskolás lennék. Én bosszankodtam, meglepetésemre viszont Anna, akinek éppen az addigi munkáját vágta haza, csak mosolygott szerényen. – Amúgy René vagyok.
- Della. És nem értem, miről beszélsz – feleltem őszintén.
- Ugyan már! Az iménti műbalhé tökéletes alkalom, hogy kitűnj a jelöltek közül. Persze aki hallja, azt gondolja, egy hisztérika vagy, de megjegyeznek maguknak, annyi szent. Ügyes húzás, Della!

Úgy látszik, hiába akarok én lenyugodni, ha minden, azaz mindenki összeesküszik ellenem! Nagyokat lélegezve elszámoltam tízig, na jó, húszig, s higgadtságot erőltetve magamra, megszólaltam:
- Ha hallottad a... „beszélgetésemet” Jimmyvel, amit egyébként, akár hiszed, akár nem, nagyon sajnálok, akkor tudod, mit gondolok erről az egészről. És azzal is tisztában vagy, mennyire szeretnék itt lenni. Kábé annyira, mint az Etna közepén – tettem hozzá az újabb félreértések elkerülése végett.
- Ez csak álca – legyintett.

Harmincnyolc, harminckilenc, negyven. Ez az, mélyeket lélegezni. Nyugi, Della. A pasinak biztos valami rejtett szadista hajlama van, azért kínoz téged. Még szerencse, hogy nem neked kell majd vele dolgoznod!

Hál’ Istennek Giancarlo megmentett: rákiáltott a lányokra, hogy hagyják abba a „tetvészkedést” rajtam (leküzdtem a kísértést, hogy szóvá tegyem a nem túl hízelgő szóhasználatot), s odaszólt nekem, hogy munkára fel. Marcia és Anna engedelmesen szétrebbentek. Mielőtt felálltam volna a székből, vetettem egy gyors pillantást a tükörképemre: a kissé feltupírozott, ravaszul fésült hajam és a merészen sminkelt szemeim akár egy szexi démoné. Hová tűnt Della, az átlagos egyetemista lány? Azért tetszett, a legközelebbi buli előtt szívesen igénybe venném ismét a lányok segítségét.

A terem közepére sétáltam, a hatalmas fehér háttér elé és René mellé, aki már vigyorogva várt. Giancarlo utasításai szerint forgolódtunk, hol egymással szemben, hol egymásnak háttal álltunk. Nekem speciel ez utóbbi beállítás volt a kedvencem. Sűrűn kattogott a fényképezőgép, szólt valami pörgő ritmusú zene, amitől az ember egyből energikusabbnak érezte magát. Jól is ment a dolog, legalábbis én azt hittem a magam amatőrségével, ám Giancarlo egyszer csak hosszadalmas káromkodássorozatba kezdett az anyanyelvén, majd intett Marciának, hogy kapcsolja ki a zenét. Értetlenül meredtem Renére, ám ő is legalább olyan zavartnak tűnt, mint én.

- Borzalmasak vagytok! – fordult felénk a fotós, s én összerezzentem a dühös hang hallatán.

Na végre, hogy valaki rájött! Halló, én béna vagyok ehhez! Tapasztalatlan, hisztis liba, igen, ez vagyok én. Most már mehetek?

- Először is, te csomózd össze a blúzod a derekadon, picit villantsd ki a hasad, és fölül gombolj ki egy gombot! Nem, inkább kettőt – magyarázott nekem. – Rachel ellenállhatatlan nő, minden férfi a lábai előtt hever. Ahogy meg te nézel ki ebben a göncben, legfeljebb a matekszakkör eminenseit csábítanád el.

Ökölbe rándult a kezem e kritika hallatán, de a következő pillanatban René ujjai szorosan ráfonódtak a csuklómra.

- Nyugi, ez nem neked szól – súgta. – Ő mindig ilyen.
- Ma van a Csesztessük Della Hudsont nap, csak nekem elfelejtettek szólni, ugye? – néztem rá mérgesen, mire ő csak vigyorgott.

Közben Giancarlo nagy nehezen kieszelte a tervét: valahonnan két fegyverfélét húzott elő, és „végtére is ez egy akciósorozat” jelszóval a kezünkbe nyomta. René rutinosan, én félve vettem el a fegyvert.

- Csak kellék, nem igazi – próbált megnyugtatni René, nem sok sikerrel. – Képzeld azt, hogy vízipisztoly – tett egy újabb kísérletet, amire már halványan elmosolyodtam.

A feladat az volt, hogy sétáljunk, mintha az utcán járnánk hétköznapi emberekként, mint két jó barát. Azzal a különbséggel, hogy mi fegyvert lóbáltunk hanyagul a kezünkben. Giancarlo utasítására René a hátamra tette a kezét, s nevetnünk kellett, mintha egyikünk épp valami viccet sütött volna el. Hazel szerint a forgatókönyv tele lesz ütős poénokkal, a fotósunk nyilván erre akart utalni.

- Gondoljatok valami vidámra – tanácsolta Giancarlo.

Én azonban akárhogy kutattam is, semmi vidámat nem találtam a közelmúlt eseményei között. Ami velem történt, az viccnek is rossz volt. Mégis nevettem, felszabadultan, gondtalanul, fogalmam sincs, hogyan. Talán csak a felgyűlt feszültséget vezettem le így. Olyannyira jól sikerült teljesítenem a feladatot, hogy René még meg is kérdezte, mire gondoltam.

- Igazából semmire – vontam meg a vállam.
- Talán mégsem vagy olyan szörnyű színésznő, mint hiszed – kacsintott.
- Ha tudnád... – nevettem fel gúnyosan.
- Hát meséld el, csupa fül vagyok.

Mire eljutottam az elmúlt pár nap eseményeinek ecsetelésében a jelenig, már a sokadik beállításon voltunk túl. S miközben Giancarlo utasításait követve változtattuk testhelyzetünket és arckifejezésünket, zavartalanul meséltem Renének, aki érdeklődve hallgatott és gyakorta kérdezgetett is. A történet végénél én éppen egy asztalon ültem, René pedig előttem egy széken. Egyik lábamat az ő térdére kellett tennem, s mivel kaptam egy tűsarkú csizmát, ez neki aligha volt kellemes élmény. Mindketten lazán, vonzerőnk teljes tudatában néztünk a kamerába (részemről természetesen csakis Rachel vonzerejéről volt szó), én kacéran, ő hanyagul mosolyogva. Nagyon jól sikerült kép lett ez, talán a leggyakrabban használt fotó a sorozat történetében.

Elbeszélésem végeztével várakozón pillantottam le Renére, kíváncsi voltam, mit szól majd őrült mesémhez. Ő felállt és a szemembe nézve megszólalt:
- Az még nem fordult meg a fejedben, hogy valójában te is ezt akarod? Gondolj csak bele, ha tényleg haza akarnál menni, ugyan ki tartóztathatna fel? Ha el akarnál rohanni innen, ki állíthatna meg?

Azzal elment, és én úgy bámultam utána, mint aki éppen élete legnagyobb pofonját kapta.

Harmadik. Párizs #4

Tudom, erre is sokat kellett várnotok, de remélem, úgy fogjátok érezni, hogy megérte :) Ha nem haragszotok, zenét most nincs időm keresni hozzá, de pár napon belül pótolom a mulasztásomat, csak a fejezetet mindenképpen fel akartam tenni Nektek :) Jó szórakozást! :)


Mikor visszaértünk, a tömeg mintha a korábbinál is jobban nyüzsgött volna a szállodában, a meghallgatásra szolgáló különterem előtt. A vég nélkül csivitelő lányok mind sűrűbben pillantottak a zárt kétszárnyú ajtó felé, amely előtt rendíthetetlenül strázsált a nő, aki korábban behívott a válogatásra. Néhány bátor jelentkező időnként odalépett hozzá, valószínűleg hogy némi plusz információhoz jusson, meddig kell még várni, ám az őr kimért arccal küldte el őket, s az egykori merészek leszegett fejjel somfordáltak vissza a helyükre.

Stacy és Rosie a korábbi tapasztalataikra hagyatkozva próbálták megsaccolni, mennyi lehet még hátra a nagy leleplezésig, Amy pedig lelkesen rótta köreit a tömegben, hogy elcsípett beszélgetésfoszlányokat gyűjtsön a cikkéhez. Rám már megint az unottan várakozó szerepe jutott, de szerencsére nem sokáig. Mielőtt még épp kezdtem volna dühbe gurulni, amiért Stacy idő előtt rángatott el a kellemes kis kávézóból, nyílt az ajtó, s egy szemvillanás alatt síri csend telepedett a teremre. A sztárjelöltek olyan gyászos képet vágtak, mintha nem egy nemzetközi színészkarrier lehetőségét készültek volna megcsillantani néhányuk előtt, hanem éppen a kivégzésre ítéltek névsorát jelentenék be. Gyorsan lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem a kitörni készülő nevetésemet.

Az eredményhirdetés meglehetősen egyszerűen zajlott: Hazel és James Barton kiléptek, és mindenfajta felvezetés vagy biztató szó nélkül felolvastak tizenkét számot. Én addig nem is tudtam, hogy a jelentkezők számot kaptak. Viszont mellettem Stacy elkezdett ujjongani, és előbb Rosie, majd az én nyakamba vetette magát, így gyanítottam, hogy az egyik szám hozzá tartozott.

- Tudtam, annyira tudtam! – nevetett. – Megmondtam, ugye megmondtam?

Miközben Stacy vidáman és villámgyorsan keresztülverekedte magát a tömegen Hazelék felé, Rosie rám mosolygott:
- Látod? Én is megmondtam. Indulhatok haza.

Arcán valóban nem látszott sem csalódottság, sem szomorúság. Teljesen megbékélt a helyzettel.

- És te? – kérdezte hirtelen.

Én számot sem kaptam, szóval nem játszom – akartam felelni, de csak megvontam a vállam. Végignéztem az egybegyűlt seregleten, és láttam, ahogyan néhány lány a többiek tragikus vagy éppen irigy tekintetére ügyet sem vetve küzdi át magát a tömött sorokon Bartonék felé, akárcsak Stacy.

- Na? – lépett mellénk Amy.
- Megvan az anyag, amit akartál? – kérdeztem.
- Nem mondták a számodat? Tényleg, mi is volt a számod?
- Egyáltalán nem volt számom – feleltem könnyedén. – Én itt végeztem.
- Akkor menjünk. Az emberek szétszélednek, engem pedig nélküled aligha fognak beengedni a további fordulókra, szóval ennyi volt. Láttam, Stacy bejutott.

Rosie-val csak bólintottunk, majd elindultunk, és a kijárat felé sodródtunk a távozó tömeggel. Végre örökre magam mögött tudhatom ezt a cirkuszt! – örvendeztem magamban. Nyomás vissza Londonba, a családi házba, az egyetemre, az életembe. A kirándulás véget ért, ideje visszatérni a régi céljaimhoz. Az egyedüli céljaimhoz – javítottam ki magam gyorsan.

Mielőtt azonban elérhettük volna a hatalmas kaput, egy erős kar ragadta meg a könyökömet, és szabályosan kirángatott az örvénylő emberáradatból. Egy félreeső sarokban találtam magam, szemben két szigorú szempárral: James Barton, aki az imént idecitált, most összefont karokkal, már-már dühösen nézett rám, a mellette álló Hazel tekintete inkább csodálkozó volt. Értetlenül bámultam rájuk, miközben hallottam, hogy felzárkózott mögém Amy és Rosie is.

- Mi a baj? – kérdeztem őket kissé idegesen, mert úgy éreztem, csak feltartanak. Teljesítettem a kérésüket, miért nem engednek már el?
- Ezt mi is kérdezhetnénk – válaszolta James.

Még mindig értetlenül kapkodtam a tekintetem hol egyikükre, hol másikukra, míg Hazel végre megsajnált és megszólalt:
- Szabadna tudnunk, hova indulsz, Della?
- Haza? – kérdeztem bizonytalanul az eredetileg szilárd kijelentésnek szánt mondatot.
- Én egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miért menekülsz folyton, amikor a vak is látja, milyen istenadta tehetség vagy! – fakadt ki a rendező.
- Talán mert nem jutottam tovább – feleltem hidegen. Úgy látom, a kedveskedés ideje a második fordulóval lejárt.
- Nem te vagy véletlenül a 119-es? – lebegtetett meg egy listát a szemem előtt Hazel.
- Nem tudom, nem kaptam semmilyen számot – mondtam már-már sértődött hangon, és elvettem a papírt. Feketén-fehéren ott állt a 119-es sorszám mellett a nevem: Della Hudson. – De hát én tényleg nem kaptam számot, pláne nem a 119-est! – bizonygattam immár kétségbeesetten. – Csak kijött az a nő, aki mostanáig az ajtónál állt, a nevemet mondta, én bementem, és ennyi.

James és Hazel egy hosszú pillanatig hitetlenkedve meredt egymásra. Nem tudtam eldönteni, azt mérlegelik éppen, higgyenek-e nekem, vagy mindjárt dühöngeni kezdenek, hogyan fordulhatott elő ilyen baki. A rendező törte meg a csendet, egyértelműen elárulva döbbenetük okát:

- Franciák! – kiáltotta. – Nathalie, hol vagy? Én megölöm ezt a nőt, kitekerem azt a vékony kis gall nyakát! Értenek is ezek a szervezéshez, mondtam én, hogy nálunk kellett volna megrendezni ezt a fordulót, de ugyan ki hallgat rám? Na, gyere velem – mondta, és választ sem várva ismét megragadta a karom, hogy maga után húzzon. Rémülten pislogtam hátra, de csak Hazel szokásos, nyugodt tekintetét láttam, ahogy igyekezett velünk lépést tartani.

- Szóval akkor én vagyok a 119-es? – kérdeztem tőle. Igen, tudom, nem mindennapi helyzetekben gyakran az agyam sem pörög a hétköznapi sebességgel.
- Egyike a kiválasztottaknak – bólintott Hazel.

Elhúztam a szám. Nem tudtam eldönteni, jó-e ez nekem? Én abban a pillanatban csak annyit láttam az egészből, hogy ha nem jutok ki innen pár percen belül, lekésem a gépem, és akkor mit adok be otthon anyának?

Egy apró szobába léptünk be, és megkönnyebbültem, ahogy a becsukódó ajtón kívül maradt a kinti ricsaj, s végre békés csend vett körül. Körbenéztem: egy pici társalgó-féleség lehetett ez, két ajtó nyílt innen: az egyik, ahol bejöttünk, a másik egy számomra ismeretlen helyre vezetett. A szobában csak James Barton és Hazel tartózkodott rajtunk kívül, előbbi a telefonjával babrált, utóbbi leült egy fotelba, és onnan nézte nyugodtan, mint járkálok idegesen fel-alá a helyiségben. Nekem ugyanis akkor kezdett leesni, mi is történt az elmúlt pár percben, s a felismerés, mint egy pánikroham tört rám.

- Amy, hol van Amy?! – kérdeztem a szokásosnál egy oktávval magasabban. – Egyáltalán mi történik most? Erről nem volt szó, én haza akarok menni, nekem haza kell mennem! Már így is lemaradtam a mai óráimról, többet nem hagyhatok ki, hogy lesznek akkor jegyzeteim a vizsgáimhoz? Nincs az az isten, hogy én odáig süllyedjek, hogy Natashának könyörögjek segítségért! Na persze, a bátyám örülne neki, de már csak ezért sem! Az egyetlen épeszű, aki normálisan jegyzetel, itt van velem, sokat érek így vele! Hol a fenében van már Amy?!

Az, hogy a mellettem tartózkodók mennyire tudták követni a hadoválásomat, persze kicsit sem érdekelt.

- Sajnálom, de Amy ide nem jöhet be veled – felelte Hazel csendesen. – Innen egyenesen az itt berendezett stúdióba mész, ahol készítenek pár próbafotót, amit a bizottság figyelembe vesz majd az értékelésnél.

Időközben mellettünk James telefonbeszélgetésbe kezdett franciául, így közelebb léptem Hazelhez, hogy feltehessem a következő kérdésemet, amelyet reményeim szerint, már viszonylag emberi hangon sikerült kiejtenem.

- De hol a többi jelölt?
- Néhányan már benn vannak, róluk épp készülnek a képek, a többiek pedig egy másik teremben várnak a sorukra.

Mégis mi az ördögnek kellett engem elkülöníteni? Miben különbözök én a többi lánytól, már a színésztehetség teljes hiányát leszámítva természetesen. Ám mielőtt még rákérdezhettem volna, a válasz már érkezett is, úgy látszik, a kérdés elég világosan az arcomra volt írva. S aki felelt, várakozásaimmal ellentétben nem Hazel, hanem a társalgást időközben befejező James volt.

- Hát nem világos? Vigyáznunk kell rád, nehogy elszökj – kacsintott rám.

Bár mindketten nevettek, bennem egyre inkább a düh növekedett, s nem is próbálkoztam feltartóztatni, amint kitörni készült belőlem.

- Mégis mi a fenét képzeltek magatokról? Mindketten tudjátok jól, hogy csak egy szerencsétlen balesetnek köszönhető, hogy pár napja Londonban én álltam ki elétek, és nem Amy! És azzal is tökéletesen tisztában vagytok, hogy én eredetileg nem akartam idejönni, eszem ágában sem volt! De Amy és te, Hazel addig könyörögtetek, addig bizonygattátok, hogy ez csupán egy kötetlen kiruccanás, ami semmire sem kötelez, hogy beadtam a derekam. Eljöttem, megtettem, amit kértetek, másodszorra is bolondot csináltam magamból azzal, hogy valami olyannak adtam ki magam, ami a világon a lehető legtávolabb áll tőlem: színésznőnek! Hagytam, hadd égessetek be még egyszer, de arról szó sem volt, hogy harmadik alkalom is lesz! Mi jöhet még ezután?

Miután így kitomboltam magam, vérben forgó szemekkel bámultam rájuk, lesve a hatást, ám azt hiszem, még csak meg sem ijesztettem őket. Barton csupán értetlenül nézett rám, Hazel kicsit aggódva. Előbbi szólalt meg elsőnek:

- Hogy mi jöhet még? Mondjuk egy sorozat főszerepe? Milliós fizetéssel, izgalmas szereppel, nemzetközi hírnévvel, hatalmas rajongóhaddal, vég nélküli utazgatással és partizással?
- De ez engem nem érdekel! – toporzékoltam. – Én ezt nem akarom, sosem akartam!
- Tudom, tudom, te középszerű életet akarsz Londonban, egy arctalan banknál tolva a rabigát a nyugdíjig, miközben élve eltemeted magad a számok alá, hallottam róla.

Úgy éreztem, mintha arcon csaptak volna. Nem, azon nem is kezdtem el agyalni, honnan tudhat minderről, hiszen Hazelnek sem meséltem a terveimről. Ám ez a lekezelő, lesajnáló hangnem! Ilyenben még sosem volt részem. Céltudatosnak, esetleg túlságosan is törtetőnek sokan neveztek már, de a legtöbbjükből, lássuk be, az irigység beszélt. Még soha senki nem taposta így a sárba az én gondosan dédelgetett álmaimat!

- Tudod mit, Barton? Baromira el vagy szállva te magadtól, azt hiszed, amiért a híres-hírhedt filmiparban dolgozol, neked mindent szabad! Azt gondolod, mindenki téged irigyel, az emberek ölnének azért, hogy cserélhessenek veled, hogy bejáratosak legyenek abba a világba, amelyben te forogsz, de hé, nagy hírem van számodra! Nem mindenki ájul el a nagy rendezőistentől, képzeld! Nem mindenki lenne képes megfojtani a vetélytársait, csak hogy bekerülhessen ebbe a hülyeségbe, amiért ti itt annyira meg vagytok veszve! Már Jenkins is megmondta nektek Londonban, de mivel úgy látom, neki nem hittetek, hadd ismételjem el még egyszer, jól érthetően: engem ez az egész nem érdekel, teszek rá!

Második nagy kirohanásom után Hazel még mindig rendíthetetlenül üldögélt a fotelban, és bármennyire is kedveltem, az átkozott nyugalma akkor már kifejezetten idegesített. Mintha még mindig nem értené, hogy haza akarok menni! Barton viszont csak állt kővé válva, s én gúnyosan elvigyorodtam, hogy legalább őt sikerül földbe döngölnöm. Végül is ő kezdte, nem? Ám győzelmi mámorom nem tartott soká, mert a még mindig a kezében szorongatott telefonja pityegett egyet, ő vetett rá egy gyors pillantást, majd barátságosan mosolyogva felnézett rám, mintha mi sem történt volna:

- Della, te következel.

Fogalmam sem volt, mire gondolt, ám ő már nyitotta is az egyik ajtót, amely a Hazel által korábban stúdiónak nevezett helyiségbe nyílt, s erélyesen tolt befelé. Mielőtt még becsukta volna mögöttem az ajtót, odasúgta:

- Amúgy szólíts csak Jimmynek, ha már úgyis ilyen közvetlen hangon beszélgetünk egymással.

Mielőtt válaszolhattam volna, bezárult az ajtó, s én egyedül maradtam a teremben négy kíváncsi szempárral, amelyek közül csupán egyet ismertem, azt is csak futólag.

Harmadik. Párizs #3

Végre-valahára folytatom a történetet! Köszönöm a türelmeteket, remélem, úgy érzitek majd, megérte várni ;)
Jó olvasást!



Ez a meghallgatás más volt, mint a londoni. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: nagyobb. Már eddig is láttam, hogy itt drágább, elegánsabb hotelt választottak helyszínül, de ez a helyiség is hatalmasabb, díszesebb volt az otthoninál. Egy jókora konferenciaterem, amelyben sokat kellett sétálnom, mire a zsűri színe elé kerülhettem.

És maga a bizottság is nagyobb volt: három helyett ezúttal nyolcan ültek az asztal mögött. Haladjunk balról jobbra, ahogyan én is végigtekintettem a gyülekezeten: balszélen ült Hazel és persze most is biztatóan mosolygott rám. Mellette foglalt helyett James Barton, aki ismét rám kacsintott. Még mindig nem értettem, miért imád engem annyira... Aztán következett két öltönyös, idősebb férfi, akik mintha karót nyeltek volna. Nem művészeknek, sokkal inkább hideg üzletembereknek tűntek. Épp csak egy pillanatra néztek fel rám, majd ismét a jegyzeteiknek szentelték minden figyelmüket.

Majd három, James-kaliberű férfi jött a sorban, negyvenes-ötvenes, hétköznapi emberek, akik nem tűntek olyan komolynak vagy ridegnek, így képzeletben a stábba, és nem a tévétársaságok nagykutyái közé tettem őket.

Végül a jobbszélen, azaz inkább az asztal sarkán, mintha csak félig lenne itt, egy húszas évei végén járó fickó ült. Veszettül jóképű volt, sötétbarna, enyhén hullámos haj, szinte már fekete szemek. Ültében is jól látszott, hogy igen magas lehetett. Izmos volt, de nem túlságosan, inkább csak úgy kellemesen, finoman, mintha nem konditeremben, hanem kemény, fizikai munkában erősödött volna meg. Ő is farmert viselt, hozzá fekete pólót. Jól van, nem csak én nyomom ezt a laza stílust – nyugodtam meg.

- Jó napot kívánok, a nevem Della Hudson – mondtam műmosollyal.
- A nem túl eredményes londoni meghallgatásról nemdebár – válaszolta köszönés helyett az egyik öltönyös. Műmosoly marad. Csak nyugodtan, lehet próbálkozni, rólam az efféle nyilak úgyis visszapattantak, tartogassák inkább az odakinn várakozó sztárjelölteknek.
- Lássunk neki – szólalt meg James bátorító hangon, és elém tolt egy papírt.

Túl ismerős volt a helyzet, és nem, ezúttal sem élveztem. Végtére is nem jókedvemből voltam itt! De csak vettem egy nagy levegőt, átfutottam a szöveget, és bólintottam Bartonnak, hogy kezdhetjük. Ezúttal is ő volt ugyanis a partnerem, és fogalmam sem volt, ez jó ómennek számított-e. Kérdés persze, hogy mihez.

A jelenet most kicsit hosszabb volt. Rachel és Jacques megbeszélik, hogy egy nőcsábász politikusból kellene kiszedniük egy titkos információt. Persze a terv eléggé kézenfekvő: Rachel rittyentse ki magát és csavarja el a fickó fejét. Ezt a bizonyos csábítási jelenetet is elő kellett adni utána, és James játszotta a politikus szerepét is.

Bár most nem volt a kezemben a kávém, ezúttal sem zavartattam magam, fel-alá járkáltam, időnként a hajamba túrtam, sőt, miközben Jacques-kal beszélgettem, még elő is halásztam egy hajgumit a zsebem mélyéről és copfot kötöttem. Néha fintorogtam, máskor nyújtózkodtam, ásítottam, köhécseltem, nevetgéltem, körmöt rágtam, leültem, felálltam, egyszóval folyton mozgásban voltam, és olyasmiket tettem, amire a papíron még utalás sem volt.

De szerintem a normális emberek így viselkednek beszélgetés közben, ugye? Nem állnak, mint a cövek és mondják a maguk kis szövegét, mintha betanulták volna, hanem elgondolkodnak közben, pótcselekvésekkel kötik le magukat, mozognak. Nekem valahogy így tűnt természetesnek. Nem hiszem, hogy ez színészet lett volna. És biztos voltam benne, hogy a többi lány is így csinálta. Na, nem emiatt tettem én is így, csak ez tűnt az egyedüli épkézláb kivitelezési módnak.

És persze mindeközben hoztam egy flegma, nemtörődöm hangnemet, amelyről meg voltam győződve, hogy ez nem Rachel, hanem a saját közönyös hangom, de nem különösebben akartam azzal foglalkozni, hogy vajon milyennek is kellett volna lennie Rachel hanghordozásának. Végtére is nem én leszek a színésznő, akinek pár hónap múlva ez lesz a legfőbb gondja. Részemről Rachel elégedjen csak meg az én teszek-rá stílusommal.

A jeleneteket befejeztük, és én visszatettem a papírt az asztalra.

- Akkor végeztünk is, ugye? – kérdeztem, s mivel nem kaptam választ azonnal, indultam is volna kifelé. Nem, eszem ágában sem volt a közönségem arckifejezését elemezgetni, hogy milyen hatást tett rájuk a produkcióm. Tudom én, hogy borzalmas voltam, de most már hadd menjek!
- Engedjen meg pár kérdést – szólalt meg a másik öltönyös, miközben a jegyzeteiben lapozgatott, és rám sem nézett. – Valóban nem folytatott semmilyen színművészeti tanulmányt?
- Valóban nem – ráztam a fejemet unottan.
- Tehát semmilyen tapasztalata nincs?
- Semmilyen – feleltem mosolyogva. Szinte már dicsekedtem. Na jó, mentségemre szóljon, hogy én akkoriban tényleg csaknem büszke voltam rá, hogy sosem foglalkoztam olyan ostobaságokkal, mint a színjátszás.
- Akkor megtudhatnánk, mégis miért döntött úgy, hogy kipróbálja magát ezen a téren?

Hazelre pillantottam, aki a kezébe temette az arcát. Nyilván tudta, hogy most mindennek vége. Én megmondom az igazat, hiszen eddig sem érdekelt, mi sül ki ebből a kalandból, és ő meg James égni fognak, amiért nem elég, hogy egy reménytelen amatőrt ajánlottak be, de ráadásul egy olyat, aki még csak nem is akar világszerte ismert és ünnepelt színésznő lenni. Nem, a hozzám mindig végtelenül kedves Hazel nem ezt érdemli.

- Hát... – kezdtem bele. – Mindig is szerettem új területeken kipróbálni magam. Kihívásnak tekintettem a válogatást.

Ismét egy féligazság. Tényleg kerestem a kihívásokat, de még csak a közelében sem a színészetnek.

- És ha önt választjuk, megfelelt a kihívásnak – nyugtázta az első öltönyös. – De utána mi fogja motiválni?
- Hogy megálljam a helyem színésznőként. Hogy jó, majd egyre jobb legyek a szerepemben – válaszoltam habozás nélkül. Már megint az járt a fejemben, hogy basszus, talán tényleg színésznőnek kellene lennem, ha ilyen könnyedén megy a hazudozás.

Egy-két perces hatásszünetet tartottak, vártam a következő idióta kérdést, amely azonban nem jött. A legtöbben csak firkálgattak valamit a papírjaikra.

- Köszönjük, Miss Hudson – mondta Barton mosolyogva. – A meghallgatás végén megtudja az eredményt.

Visszamosolyogtam. Nem, nem tudom meg, nem is érdekel, én öt perc múlva már a taxiban fogok ülni, és nagyban utazom a reptér felé. Teljesítettem a küldetésemet, a következményekre pedig nem vagyok kíváncsi. Úgyis tudom, hogy valaki nálam tehetségesebbet fognak választani, azaz bárki mást a jelöltek közül. Nem volt kedvem megtudni, ki a szerencsés. Az nem volt benne az alkuban.

***

Egyvalamivel, azaz valakivel azonban nem kalkuláltam: drága barátnőmmel, Amyvel. Arra számítottam, hogy a nagy anyaggyűjtés közben eszébe jut, vajon hol lehetek, és miután oknyomozói képességeit latba vetve rájön, hogy épp a zsűri előtt, megvár az ajtó mellett, hogy amint kijövök, rögtön mehessünk innen. Bár a gép csak jóval később indult, de már elment a kedvem a várostól. Ám barátnőm egy kicsit átszabta a terveimet. Valóban várt már rám, de nem volt egyedül: Stacy és Rosie társaságában rajongott körbe, amint megláttak, s folyton ugyanazt a kérdést ismételgették mindhárman: na, hogy ment?

- Nem volt semmi gáz – foglaltam össze velősen.

Én ennyiben is hagytam volna a dolgot, de színésznőink aligha. A legapróbb részletekre is rákérdeztek a bizottsági tagok arckifejezésétől a testbeszédükig, és persze az általuk mondottakat is szóról szóra idéznem kellett. A legtöbb válaszom, azt hiszem, merő kitaláció volt, mert egyszerűen nem volt szívem azzal elhessegetni őket, hogy „szerintetek figyeltem?” Olyan lelkesek voltak. Nem, nem ragadt rám a hangulatuk, de akkor is. Nem volt kedvem lehűteni a kedélyeket.

- Lányok, mi lesz azzal az ebéddel, amit az előbb megbeszéltünk? – szólt közbe egyszer csak Amy. – Evés közben folytathatjátok, én már éhen halok.

Döbbenten bámultam barátnőmre. Az áruló! Én már húznék innen minél messzebbre, ő meg szervezkedik a hátam mögött? De persze egyedül voltam a menekülési tervemmel.

- Igazad van, én is éhes vagyok – nevetett Rosie mellettem. – A nagy izgalom miatt ma még nem is ettem semmit.

Szegény lány! Nosztalgiával gondoltam a mi kellemes reggelinkre. Nekem aztán nem okozott gondot elpusztítani azt az isteni croissant-t a válogatás miatt. Több kell ahhoz, hogy Della Hudson megijedjen. Mondjuk egy analízis vizsga már elég esélyes.

A hotel étterme természetesen szóba sem jöhetett, hiszen itt már a saját pénztárcánkról volt szó. Inkább elsétáltunk egy csendes mellékutcába, ahol egy meleg, napfényes szegletben édes kis kávézóra bukkantunk. Letelepedtünk az egyik, utcára állított asztalhoz, s kecskesajtot rendeltünk friss házikenyérrel az egyszemélyes személyzettől, egy öreg bácsitól. Nem egy tartalmas ebéd, belátom, viszont hihetetlenül finom volt, és persze tipikusan francia.

- Fogalmam sincs, minek vették be René-t a bizottságba, annyira látszott rajta, hogy nem érdekli ez az egész – mondta Stacy két falat sajt között.

Vártam a további magyarázatot, hogy kiről is van szó, de úgy tűnt, rajtam kívül mindenki pontosan értette, mert hiába néztem körbe, senkinek sem volt olyan értetlen az arca, mint nekem. Bár közönyös zsűritagra éppenséggel volt tippem.

- Biztos kíváncsiak a véleményére, végül is neki kell együtt dolgoznia majd a nyertessel – felelte Rosie. Aha, biztos rendező a srác, vagy operatőr, vagy ilyesmi. Értek is én ehhez!
- Vagy csak kirakták trófeának, hogy látjátok, lányok, azért küzdötök, hogy az ő oldalán játszhassatok – nevetett Stacy.

Leesett. René színész, ő lesz Jacques. Sosem hallottam még róla, sosem láttam még semmiben. Bár amilyen átlagos filmrajongó voltam, ez nem jelentett semmit. Felőlem többszörös díjnyertes őstehetség is lehetett volna, a franciák nemzeti büszkesége, akkor sem ismertem volna fel. Márpedig biztos nem valami amatőr volt, ha beültették a zsűribe.

A lányok részéről itt egy jó negyedórás áradozás következett lehetséges partnerükről, amelynek során főleg a külső adottságait méltatták René-nek, így túl sok érdemi információt nem tudtam meg róla. Azt ugyanis, hogy milyen helyes, magam is láttam.

- Nem is meséltétek, nektek hogy ment a dolog – szólaltam meg. Nem, persze, hogy nem érdekelt, de már René helyett is kellemetlenül éreztem magam, amikor még mindig ott tartottunk, hogyan feszült a karizmain a póló.
- Szerintem én esélytelen vagyok – mosolygott a legnagyobb nyugalommal Rosie.
- Ugyan már – legyintettem. Csak azért mondhatta ezt, mert nem látott engem.
- De, tudom. Szörnyű voltam. Nem mondtak semmit, de elég volt rájuk nézni. Kiült az arcukra a borzalom – nevetett. – De hát tudtam, hogy ez lesz, nem vagyok én ilyen akcióhősnő típus, igazából már azon csodálkoztam, hogy idáig eljutottam. Sokkal jobban örülnék, ha valamelyik londoni színház leszerződtetne végre, az az én világom, nem ez.
- Akkor miért mentél el a meghallgatásra? – kérdezte Amy. Én is ezt akartam tudni, de gondoltam, azért elég nagy udvariatlanság lett volna firtatni. Úgy tűnik, egy újságíró máshol jelöli ki ezeket a határokat. Tanulság lehetett volna ez a későbbiekre.

Rosie mindenesetre egy cseppet sem sértődött meg a kérdés hallatán.

- Gondoltam, gyakorlásnak jó lesz – vonta meg a vállát.
- Én viszont kifejezettem csalódott lennék, ha nem jönne össze – jelentette ki Stacy. – Életem legjobb alakítását hoztam nekik, s ha ez nem felelt meg, akkor nem tudom, kit vagy mit keresnek. Azt hiszem, belőlem tökéletes akcióhősnő válna.

Jól van, neki nem kellett a szomszédba mennie egy kis önbizalomért. De Stacyről valóban lerítt, hogy alkalmas lenne egy Lara Croft-szerű karakter életrekeltésére. Magabiztosságával, határozottságával valahogy nagyon is jól el tudtam képzelni egy kalasnyikovval a kezében. Ijesztő, mi?

- És kifejezetten élvezném azt a rengeteg edzést, harcművészeti órát meg lőgyakorlatot, ami ezzel a szereppel jár – dőlt hátra elégedetten.

Mi van? Én legfeljebb beszédórákra gondoltam, mint kötelező továbbképzésre ennél a melónál, na de bunyózás? Nem mondom, biztosan jó feszültséglevezető egy hosszú forgatási nap után, amikor vagy harmincszor kell elismételned ugyanazt a jelenetet, de akkor mire valók a kaszkadőrök? Persze nem nyugtalankodtam sokat a dolog miatt, hiszen ez úgysem az én gondom lesz, nem igaz?

Stacy az órájára pillantott és kijelentette, hogy ideje mennünk. Kénytelen-kelletlen kiittam az utolsó kortyokat a kávéscsészémből, és fájdalmasan magam mögött hagytam ezt a nyugodt, békés kis sarkot, ahol még hosszú órákig el tudtam volna ücsörögni.
Bár azt hittem, most már tényleg fogunk egy taxit és a reptér felé vesszük az irányt (igaz, még mindig volt időnk bőven a gép indulásáig), megint kiderült, hogy ezt csak egyedül én gondolom így kis csapatunkból. Magamban ismét mérgelődtem, hogy ezek hárman a hátam mögött, vagyis amíg én a bizottság előtt álltam, mindent alaposan megterveztek, s nekem már csak az alkalmazkodás jutott.

Így hát visszasétáltunk a meghallgatásra, amelynek akkorra kábé véget is kellett érnie Rosie-ék szerint, tehát akaratom ellenére nagyon is úgy tűnt, hogy mégsem hagyhatom ki a számomra úgyis teljesen érdektelen eredményhirdetést. De jó barátnőhöz híven, Amy sűrű könyörgő pillantásainak engedve, egy szót sem szóltam, hanem engedelmesen ballagtam a többiek mögött és elkínzottan bámultam minden, mellettünk elhúzó taxi után.

Pályázat

Kiírtam első pályázatomat A sziget foglya oldalán, remélem, minél többen jelentkeztek rá!

Harmadik. Párizs #2

Szerencsétek van, nem bírom ki, hogy ne tegyem fel a következő részt. De kérlek Titeket, írjatok pár megjegyzést, jó? Köszönöm!

Ja, és egy izgalmas kérdést tettem fel A sziget foglyánál, kérlek, nézzetek át!




Amikor a taxink megállt a szálloda előtt, döbbenten bámultunk aznap éjszakai otthonunkra. Régi épület volt, persze csodaszépen felújítva, a Szajna partján. Valójában egy páremeletes sorház, amit szomszédaitól a minden ablakban virító piros muskátli különböztetett meg. Cseppnyi vidéki romantika a világváros közepén. Takaros, barátságos kis helynek tűnt.

- Tudom, lányok, nem a Ritz, de talán azért megteszi – szabadkozott Hazel, pedig mi, legalábbis Amy és én igenis el voltunk ájulva ettől a szállodától, amely, mint később kiderült, inkább afféle kis családi panzió volt.

Hazel elintézte a papírokat a recepción, majd készült is indulni. Naná, a nagymenő producereket pár csillaggal menőbb helyeken szállásolták el. Mielőtt azonban elment volna, még odajött hozzánk, hogy egy elegáns étterembe hívjon meg mindannyiunkat vacsorára. Állítólag elég sok fejes volt hivatalos az eseményre, Hazel kollégái, rendezők, nagykutyák a tévétársaságoktól és hasonlók. Sokan a másnapi meghallgatás bírái közül is eljöttek. Stacy és Rosie óvodások módjára ujjongott és visított, ahogyan Hazel újabb és újabb neveket sorolt a vacsoravendégek közül. Amyvel összenéztünk. Nincs véletlenül valami alsó kor- vagy intelligenciahatár a válogatásra?

Hazel épp lediktálta az étterem címét, amit Rosie-ék lelkesen pötyögtek be a telefonjukba, amikor én hűvösen megszólaltam:

- Köszönjük, Hazel, nagyon kedves tőled, hogy gondoltál ránk, de Amy és én nem megyünk.

Négy döbbent tekintettel találtam szembe magam, de én csak az egyikkel foglalkoztam: bocsánatkérően pillantottam Amyre, aki, jól tudom, a nagy sztori lehetőségét látta az estében.

- Mikor megyünk városnézésre, ha nem most? – kérdeztem tőle. – Holnap már reggel indulunk a meghallgatásra, onnan meg egyenesen a reptérre. Nem ezért jöttünk Párizsba, ugye?

Csak későn vettem észre, hogy most nyíltan kimondtam, teljesen hidegen hagy a válogatás, csupán az út kedvéért jöttem. Jó, ezt mindenki tudta körülöttem, de így, kertelés nélkül kimondva akkor is erős volt. Csak reméltem, hogy az „ezért” szónál nem ütöttem meg valami különösen gúnyos hangnemet.

Barátnőm persze ezt nem vette ezt zokon.

- Igazad van, Della. Pakoljunk le, és indulhatunk is! – mondta vidáman.

Egymásra nevettünk, és a többiekkel mit is törődve, megindultunk a lépcső felé. Éreztem, ahogyan a hátamba fúródnak a hátrahagyottak tekintetei. Ezúttal ők nézhettek engem olyan őrültnek, mint amilyennek én tituláltam őket folyton. Na és? Így legalább már kvittek voltunk.

***

Notre-Dame, Eiffel-torony, Diadalív, Concorde-tér, Louvre, Montmartre, az Operaház... néhány óra múlva minden kötelező látványosságot kipipáltunk, igaz, csak kívülről, hiszen már rég zárva voltak a múzeumok. Egy kisvendéglőben quiche-t ettünk, majd egy bár teraszán, az Eiffel-toronnyal szemben méregdrága pezsgőt ittunk. Hja, ha az embernek egyéb költsége nincs, megengedheti magának az efféle luxust.

Mikor éjfél felé visszavergődtünk a hotelba, természetesen sztárjelöltjeink már rég aludtak, hogy kipihentek legyenek másnapra. És amikor mi reggel nyolc felé a telefonom éles csipogására felébredtünk, ők már sehol sem voltak. A meghallgatás kilenckor kezdődött, és a lányok persze idejekorán elindultak, hogy még véletlenül se késsenek. Mondjuk, Rosie múltkori akcióját tekintve ez érthető is volt.

- Így mész? – kérdezte Amy csodálkozva, amikor nem sokkal később pólóban és farmerban kiléptem a fürdőszobából.
- Dehogyis! – botránkoztam meg. Tényleg nem csak „így” mentem: felhúztam még a csizmámat, felvettem a dzsekimet és átvetettem a vállamon a táskámat. Mintha csak az egyetemre indulnék. Szerettem kényelmesen öltözködni, mert tudtam, ha elkezdek dolgozni, mindezt úgyis szűk szoknyára és magas sarokra kell cserélnem. Addig azonban hadd használjam már ki a kedvenc szakadt farmeromat!
- Tegnap a lányok elmesélték, mit vesznek fel mára – mondta két ásítás közben Amy. – Stacy kábé úgy fog öltözködni, mint tegnap...
- Azaz szajhásan – vágtam közbe.
- Aha – nevetett Amy. – Azért rendes lány. Újabb bizonyíték, hogy nem a ruha teszi az embert.
- De azért segít az első benyomás elrontásában – feleltem.
- Igaz. Na, mindegy. Rosie meg külön erre az alkalomra vett valami tök drága ruhát. Nagyon komolyan veszik a csajok ezt a dolgot.

Csak egyetérteni tudtam. Mindenesetre én nem így voltam vele. Olyannyira nem, hogy a szobánkból kilépve, miután kijelentkeztünk a hotelból, mi egyáltalán nem a meghallgatás felé vettük az irányt, hanem egy közeli szűk kis utcába indultunk, ahol nem sokkal később egy messziről illatozó pékségbe léptünk be. Friss croissant és kávé. Hát kezdődhet ennél jobban egy nap Párizsban?

***

Fél tizenkettő felé járt már az idő, amikor megérkeztünk a szálloda elé, amely a meghallgatás második fordulójának helyszíneként szolgált. Hosszúra nyúlt a reggeli, na. Jól van, bevallom, hamarabb megérkeztünk volna, ha nem bukkantunk volna rá pár ellenállhatatlanul hívogató butikra útközben. Így egy-egy pár elegáns szandállal felszerelkezve toppantunk be a válogatásra. Párizsi szuvenír – ezzel a jelszóval vettük meg a cipellőket. Valószínűleg odahaza is megkaphattuk volna ugyanezeket a darabokat, de azokról nem mondhattuk volna el, hogy de hát Párizsból hoztuk! Na ugye, hogy muszáj volt vásárolgatnunk kicsit?

Az elegáns hotel halljában felbolydult méhkasként nyüzsgött a tömeg. Ez a felhajtás jóval nagyobb volt, mint Londonban. Amyvel csak álltunk a bejáratnál, és néztük az abnormálisan idegesnek és fontoskodónak tűnő embereket. Ekkora hűhót csapni egy tévésorozat hősnőjelöltjei miatt! Mintha az életük múlna a döntésen. Barátnőm persze nem ezt látta az elénk táruló jelenetben: míg én lesajnáló tekintettel pásztáztam körbe a helyiséget, ő mohón csillogó szemekkel nézelődött. Hát hogyne, ami nekem nyűg, az neki címlapsztori.

A tömegen át egy alak a többieknél is idegesebben törtetett felénk. Ahogy közelebb ért, felismertem: Hazel volt az, arckifejezése semmi jót nem sejtetett. Persze, aggódott, hogy nem teljesítem az alku rám eső részét. Azaz az ingyen kirándulásért cserébe végül mégsem jelenek meg a meghallgatáson. Pedig bármennyire is a hátam közepére kívántam ezt a hercehurcát, ennyire azért nem vágtam volna át. Hiszen ő mindig kedves volt hozzám. Arról meg igazán nem tehetett, hogy a szakterülete ennyire hidegen hagyott engem.

- Már alig tudtam visszatartani az ügyfeleinket – panaszkodott, miközben megragadta a karomat, és egy számomra ismeretlen cél felé ráncigált. – Jimmy rengeteget áradozott rólad, úgyhogy mindenki téged akar látni.
- De annyi lány van itt – vetettem ellen. Ráadásul nekik velem szemben van valami közük a színészethez – tettem hozzá magamban.
- Igen, de róluk nem jelentette ki Jimmy, hogy ha csak rajta múlna, már holnaptól velük dolgozna.

Mi a fenét evett rajtam ez a Jimmy? Nem nagyon volt időm ezen gondolkozni, mert időközben beértünk egy kisebb helyiségbe, és Hazel becsukta mögöttünk az ajtót. Hogy útközben pontosan hol veszítettük el Amyt, arról fogalmam sem volt. Bár nem lettem volna meglepve, ha kiderül, valójában ő vált meg tőlünk egy ígéretesnek tűnő interjúalany miatt.
Körülnéztem. Mindenféle ruhák voltak a szobában: fogasokon lógva és polcokra hajtogatva, pultokon heverve és asztalokra dobálva. Hazel keresgélt egy darabig, majd az egyik halomból kirángatott egy egyszerű, törtfehér blúzt és egy virágmintás, bő, kék szoknyát.

- Vedd fel ezeket! – mondta kedves, de határozott hangon, ahogy felém nyújtotta a ruhákat.

Megráztam a fejem.

- Minek? Eddig is jó volt a saját ruhám.

Hazel sokatmondóan nézett végig rajtam.

- Igen, de egyrészt az csak az első forduló volt, ez pedig már egy felsőbb szint, ráadásul Párizs. Másrészt pedig a múltkor nem egy lyukas farmerban és az egyetemi pólódban voltál.

Oké, talán mégsem egészen így jártam az egyetemre. Ez a cucc az első egyetemi bulimban volt rajtam, amikor újoncként kötelező volt ebben az egyenpólóban megjelenni. Utána eleinte futópólónak használtam, majd amikor kissé kinyúlt és kifakult, átment alvópóló státuszba. Belátom, a párizsi előléptetés kicsit talán indokolatlan volt.

Elvettem a Hazel által javasolt ruhákat, és még csak nem is grimaszoltam hozzá. Szóljon egy szót is! Elégedetten mosolygott, majd magamra hagyott. Egy darabig tanácstalanul forgattam kezemben a kapott darabokat. Nem mintha nem tudtam volna, hogyan kell felvenni őket, csak valahogy nem akarózott átöltözni. Úgy éreztem, ezzel megadom magam, márpedig én csak abba mentem bele, hogy a saját fejem után csinálom végig ezt az egészet.

Végül, hosszas hezitálás után a szokásos felemás megoldást választottam: át is öltöztem, meg nem is. Be is hódoltam, meg nem is. A pólót lecseréltem a blúzra, bár az ujját lazán feltűrtem, hogy azért annyira mégse legyen elegáns. A szoknyát pedig egyszerűen rádobtam az egyik ruhahalom tetejére.

Odakinn, az ajtó közelében Hazel elmerülten beszélgetett egy férfivel, ám amint meglátott, rögtön hozzám lépett. Meglepetten mért végig, de végül csak elmosolyodott, így tudtam, kibékült a döntésemmel.

Közben a vele korábban társalgó fickó is odajött hozzánk, akit ekkor ismertem fel: James Barton volt az. A rendező, aki a dicséreteivel annyi gondot okozott már nekem. Önkéntelenül is leolvadt arcomról a mosoly, amelyet az imént még Hazel kedvéért öltöttem fel.

- Miss Hudson, annyira örülök, hogy itt van! Ismét befutó lesz, meglátja. Ritka gyenge a felhozatal itt is, már megbocsásson, de ez önnek kifejezetten jó, nem lesz nehéz a választás – vigyorgott, miközben kezet ráztunk. – Most épp rövid szünetet tart a bizottság, de nemsokára folytatjuk is.

Az órájára nézett, majd elindult. Alighanem elérkezett az a bizonyos nemsokára. Ő és Hazel közrefogtak, mintha attól tartottak volna, egy óvatlan pillanatban meglógok. Pedig nem is akartam, tényleg. Bár kicsit megrémisztett a tömeg, s az egyre-másra sminkelő, frizurigazgató, miniszoknyát húzogató, körmöt lakkozó lányok, csak nagyokat nyeltem, és engedelmesen lépkedtem célunk, egy kétszárnyú ajtó felé.

- Nekünk most be kell mennünk – mondta Hazel. – Benne vagyunk a bizottságban – szabadkozott mosolyogva. Istenem, csak ne lenne ennyire kedves! Sokkal könnyebb lenne egyszer nemet mondani neki, és sarkon fordulni!
- Intézkedem, és két percen belül szólítjuk is – kacsintott Barton, és kitárta az ajtót Hazel előtt.

Két perc, és végre túleshetek ezen az egészen! Már gondolatban láttam, ahogy becsukom magam mögött ezt a hatalmas ajtót, Amy vár rám, és nevetve pucolunk innen. Kinn leintjük az első taxit, és irány a reptér! Szeretem én Párizst, komolyan, de ebben a pillanatban ez a gyönyörű város egyet jelentett ezzel a cirkusszal, amelyet annyira magam mögött akartam már hagyni.

Az ígért két perc valószínűleg letelt, mert egy alacsony kis nő, alighanem Sheila párizsi megfelelője, kijött az ajtón, és a nevemet mondta. Beléptem.


Kulisszatitokként elárulom, hogy nemcsak a kép saját, de néhány élményemet is felhasználtam ennek a fejezetnek a megírásához, igaz, válogatáson nem jártam :D

Folytatás...?

Mint mondtam már korábban is, nem fogok soha kommenthatárt szabni, és ezt az ígéretemet nem is szegem meg. Viszont azt hiszem, senki sem vetheti a szememre, ha úgy gondolom, hogy igazából csak azt a két embert érdekli ez a történet, akik írtak megjegyzést a legutóbbi részhez. Nekem ez így jön le, sajnálom. Ezért úgy döntöttem, a következő részt nekik elküldöm e-mailben, és kész.
Ezért is kérlek, Ev, add meg a címedet, hogy megkaphasd a következő epizódot!
A következő frissítés itt csak a hétvégén aktuális, addig még meggyőzhető vagyok, hogy az oldalra is felkerüljön az új rész, de a világért sem akarom erőltetni... Többen tudjátok, hogy nagyon elfoglalt vagyok, hihetetlenül nehéz időt szakítanom az oldalak frissítésére, a másik történettel is csúszok most sajnos pár napot, de ha egyáltalán nincs rá igény, akkor nem fogom ezért törni magam.

Harmadik. Párizs #1

A nyári szünet után folytatódik a történet, és a lányok végre elindulnak Párizsba. Extra megelepetésként a kitartó várakozásotokért az epizód végén találhattok egy képet egy új szereplőről, aki most lép be a történetbe.
Jó olvasgatást!




A reptéren a check-innél találkoztam a többiekkel. Bár szökésem miatt a megbeszéltnél korábban érkeztem, Amy már ott volt, és kedélyesen cseverészett Hazellel.

- A fenébe is, egész kedves ez a nő, most hogy húzzam le a cikkben? – bosszankodott nekem később.

Mellettük két másik lány állt, a meghallgatásról szintén továbbjutók. Tehát tényleg lecsökkentették a keretet, csak hármunkat vittek Párizsba. Az egyik szerencsés – legalábbis gondolom, ők velem ellentétben majd kiugrottak a bőrükből – Rosie volt, akiben bár én csak a folyton csokit majszoló és gyógyíthatatlan szómenésben szenvedő csajt láttam, mégis örültem, hogy újabb ismerős arc áll előttem. A harmadik kiválasztott egy alacsony, hosszú fekete hajú, világosszürke szemű lány volt. Nagyon szép volt, tökéletes sminkje lélegzetelállítóvá varázsolta arcát. Az öltözéke nekem kevésbé jött be, ugyanis bőrdzsekit, miniszoknyát, neccharisnyát és hosszúszárú csizmát viselt, de gyanítom, nem is engem akart elbűvölni ezzel a viselettel.

Miután ismerőseimmel üdvözöltük egymást, ő is odajött és mosolyogva bemutatkozott:

- Szia, a nevem Stacy Masterson. Láttalak a meghallgatáson.

Igen? Én téged nem. Bár ez persze az én esetemben nem jelentett sokat.

- Della Hudson vagyok – feleltem udvariasan.

Gyorsan becsekkoltunk, és már mentünk is be. Beszállás előtt még gyorsan megittunk egy kávét. Közben Rosie és Stacy kitárgyalták, hogy melyik színitanodákba jártak, melyik színházakban dolgoztak már, és milyen válogatásokon voltak legutóbb. Amy szorgalmasan jegyzetelt, Hazel telefonálgatott, én meg csak unottan bámultam a fel- és leszálló gépeket.

- Örülök, hogy mégis eljöttél – hallottam meg egyszer csak Hazel hangját a hátam mögött. – Bevallom, nem számítottam rá, hogy meggondolod magad.
- Őszintén szólva én sem – mosolyogtam rá. – És még most sem vagyok benne biztos, hogy megéri-e ez nekem – folytattam tűnődve, inkább csak magamnak.
- Én azért hadd bízzak benne, hogy igen – mondta sejtelmesen.

Miközben sorba álltunk a beszálláshoz, gyorsan megkérdeztem Amyt, hogy mit mondott Hazelnek, ő miért tart velünk. Barátnőm értetlenül nézett rám.

- Mit mondtam volna? Az igazat, természetesen – vonta meg a vállát.

Remek, csak én vagyok a hazug a csapatban, most sokkal jobban érzem magam, kösz. Bár Amynek legalább nem a családjával kellett megbirkóznia. A mázlista szülei Walesben éltek, így nem kellett tudniuk lányuk minden lépéséről.

A repülőre ülve Amy és én a többiek mögötti sorba kerültünk. Felszállás után nem sokkal azonban Hazel megkérte Amyt, hogy cseréljenek helyet, aminek az én kis megszállott riporterem örömmel tett eleget, hiszen így folytathatta az anyaggyűjtést Rosie és Stacy mellett ülve, ráadásul előbbi kifogyhatatlan csokoládékészletéből is részesülhetett.

- Ah, már zsong a fejem a folytonos csicsergésüktől – huppant le mellém Hazel.

Egyikünk sem aggódott különösebben, hogy az előttünk ülő színészpalánták esetleg meghallhatják. De ez a saját hangjuktól úgyis esélytelen is volt.

- Nos, Della, muszáj mesélnem neked egy kicsit erről a produkcióról, aminek az előkészületei folynak éppen – jelentette ki Hazel, és nem törődött a grimaszba ránduló arcommal.

Tudtam, hogy nem menekülhetek a beszélgetés elől, azért mégis reménykedtem. Amikor pár napja felhívtam Hazelt, hogy közöljem, mégis megyek Párizsba, mindenáron találkozni akart velem, hogy „felkészítsen kicsit”, ahogy ő mondta. Én persze hárítottam, és amikor már a huszadik felajánlott időpontot utasítottam vissza, végre vette a lapot és feladta.

Hogy miért nem akartam vele összefutni? Mert zsigerből hátráltam minden elől, aminek egy kicsit is köze volt ehhez az egészhez. Nem akartam látni Hazelt, pedig amúgy semmi bajom nem volt vele, sőt, nagyon szimpatikusnak találtam; és mindig eltereltem a szót, amikor Amy felhozta a válogatáson történteket.

Így, utólag visszagondolva már értem, hogy akkor ösztönösen éreztem, ez a valami nagyobb hatással lesz az életemre, mint gondoltam. Legbelül tudtam, hogy fordulóponthoz értem, és ez megrémített. Mert én egészen addig úgy voltam beprogramozva, hogy az életem már sínen van. Jó, nem minden részlet stimmelt még, mégis most olyan volt, mintha váratlanul más vágányra állítottak volna át. És nem, nem vonzott az ismeretlen, ott még nem tartottam. Ebben a fázisban sokkal inkább rémülettel töltött el a változás. Túl hirtelen történt, és úgy éreztem, nem az én kezemben van az irányítás. Röviden: be voltam tojva, hogy mi a fene történik most velem.

- Tehát a következőről van szó, Della – kezdte Hazel nyugodt hangon. – Amint azt a meghallgatáson kapott részletből talán már sejted, egy akciósorozatot fogunk készíteni. Ez egy rendkívül nagyszabású produkció lesz, több európai tévétársaság fog össze, hogy egy olyan látványos és izgalmas showt hozzon össze, amely felveheti a versenyt az amerikai sorozatokkal.
- Erről szól az egész? – kérdeztem. – Be akarjátok bizonyítani, hogy mi is képesek vagyunk olyan kaliberű produkciókat gyártani, mint ők?
- Ez a cél, igen – mosolygott Hazel. – A világ elkönyvelte, hogy Európa a művészfilmek hazája, amelyekre csak egy kifinomult, ámde nagyon szűk réteg kíváncsi. Így hát néhányan a kontinens filmvilágából kitalálták, hogy meg kéne mutatni mindenkinek, hogy mi is képesek vagyunk arra, amire Hollywood. Egy költséges, akciójelenetekkel és modern effektekkel telezsúfolt sorozat előállítására. Kockázatos vállalkozás ez, hiszen a tévéseknek olcsóbb megvenni az amerikai showkat, mint sajátot gyártatni, ám abban reménykedünk, hogy hosszú távon megtérül ez a befektetés. Elnyerjük az európai nézők bizalmát, sőt, talán kimerészkedünk a kontinensen kívülre is. Bízunk benne, hogy az itteni nézők zöme jobban is fogja kedvelni ezt a műsort, mint a tengerentúlikat, mert magukénak érzik. És ez megnyithatja az utat a többi saját készítésű sorozat előtt.
- Szóval ezzel a produkcióval akarjátok divatba hozni a hazait.
- Valahogy úgy – bólintott Hazel. – Éppen ezért nem nagyon nézzük, mennyi pénz megy el erre a showra. A lényeg, hogy minél nagyobbat szóljon. Rengeteg különböző helyszínen fogunk forgatni szerte Európában, sőt, talán azon kívül is. Különféle országok tehetséges színészeit hívjuk vendégszerepelni az egyes epizódokba, arról nem is beszélve, hogy a teljes csapat nagyon nemzetközi lesz. A forgatókönyvírók csoportját például egy olasz, egy dán, egy portugál és egy ír fickó alkotja, csak hogy érzékeltessem, milyen vegyes lesz a stábunk. Európa mindig is híres volt a minőségi filmgyártásáról, úgyhogy bőven van kik közül válogatnunk.

Igaz. De akkor miért akarnak egy amatőr közgazdászhallgatót főszereplőnek?

- Tehát ez egy afféle összeurópai vállalkozás lesz – csettintettem elismerően. Nem tagadhattam, azért tetszett az ötlet. Jóval nagyobb dologról volt itt szó, mint azt eddig hittem.
- Valami olyasmi – erősítette meg Hazel, és láttam rajta, örült, hogy kezdtem kicsit lelkesebb lenni. – És azon túl, hogy megmutassuk, nem lehet a mi filmjeinkről olyan klisékben gondolkodni, ahogyan azt sokan teszik, még egy célunk van: ezzel a sorozattal megpróbáljuk hazacsábítani a Hollywoodba vándorolt tehetséges szakembereinket. Akik azért mentek el, mert valami „amerikait” akartak alkotni, hogy mást ne mondjak. Talán ha látják, hogy erre itt is van lehetőségük, visszajönnek. Mint ahogyan Jimmy is tette. Ő volt az első fecske.
- James Barton, a rendező a meghallgatásról, ugye?

Hazel bólintott.

- Igen, aki annyira imád téged.
- Hát, azért ne élje bele magát – mondtam. – Az, hogy itt vagyok, Hazel, még nem jelent semmit.
- Tudom, tudom – mosolygott rendületlenül, majd belefogott a sztori elemzésébe.

Tömören: a karakter, akinek a megformálóját a válogatáson keresték, egy Rachel Sullivan nevezetű brit csaj, aki Őfelsége hadseregében kezdte pályafutását, aztán egy titkos küldetésen találkozott egy Jacques nevű életművésszel, aki afféle zsoldos. Azaz kábé ugyanazt csinálta, mint Rachel, csak ő illegális eszközökkel és mindig azt az országot szolgálva, amelyik több pénzt kínált. A közös akció során aztán Rachel rájött – Jacques hathatós közreműködésével persze –, hogy a saját országa simán feláldozta volna a küldetés sikeréért, így hátat fordított a katonai pályának, és onnantól kezdve Jacques-kal duót alkotva vállaltak el mindenféle megbízásokat. Kicsit közhelyes a sztori, de azért láttam benne lehetőséget.
- Hogy nagyobb költségvetésből gazdálkodhassunk, rendesen igénybe vesszük a szponzoraink segítségét – ecsetelte Hazel a vérbeli producer profizmusával. – A támogatóink gondoskodnak róla, hogy mindig a legmenőbb kocsikat vezessétek, a legdivatosabb ruhákat viseljétek, a legújabb zenéket hallgassátok, stb. a sorozatban. A fiataloknak szánjuk a produkciót, azt akarjuk, hogy imádjanak titeket, és utánozzanak mindenben.
- Szóval Rachel és Jacques igazi divatdiktátorok lesznek.
- Ha minden a terveink szerint alakul, igen.

Bár Hazel úgy beszélt, mintha már enyém lennem a szerep, és alá is írtam volna a szerződést, azért persze nem ment ez ennyire gyorsan és egyszerűen. Még csak a válogatás legelső fordulóján voltunk túl, és én még mindig nem álltam készen arra, hogy véget vessek addigi életemnek. Azzal nyugtatgattam magam, hogy erre nincs is szükség, hiszen közel sem biztos, hogy én kapom a szerepet. Sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy időközben valaki majd lekiabálja a fejemet, hogy mi az ördögöt keresek én itt? Ha annyira profi szakemberek, amilyennek mondják magukat, valakinek előbb-utóbb le fog esni, hogy én nem vagyok idevaló.

És akkor mehetek vissza az én egyszerű kis világomba, Londonba. De vajon ugyanolyan lesz minden, amikor visszatérek? Nem forgatja fel túlságosan a nyugodtnak hitt életemet ez a kaland? Ha bekövetkezik az, amitől Amy szerint félek, mármint hogy meginog a hitem abban, hogy jó irányba halad az életem, akkor mégsem igaz az, amit mindezidáig próbáltam bebeszélni magamnak. Amivel rávettem magam erre a párizsi útra. Nevezetesen, hogy nincs veszíteni valóm. Egyre inkább megerősödött bennem, hogy igenis van. Mert akárhogyan is végződik ez az egész, már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Stacy Masterson

Out of office

Lassan vége a nyárnak, de még mielőtt ez bekövetkezne, sikerül végre nyaralnom egy picit. Úgyhogy most az oldalaimat "bezárom" egy pár napra, előreláthatólag legközelebb úgy szeptember 5-én jutok ismét netközelbe. Talán előbb is, de nem ígérek semmit. Természetesen nagyon örülnék neki, ha Ti addig is szabadon garázdálkodnátok itt, írjátok meg a véleményeteket, szóljatok hozzá, olvasgassatok!
Kellemes nyárvéget mindenkinek, nemsokára találkozunk! :)

Második. Otthon #3

Eltelt két hét, szóval folytatódik a történet. Tudom, hogy ez nem éppen egy hosszú rész, de így jött ki, és bízom benne, hogy ezzel átvészeljük ezt a pangó, nyári időszakot, mert nagyon nem szeretnék kommenthatárt szabni, de a múltkori fejezet után kezdem átgondolni az eddigi elveimet...
Szóval olvasásra és véleményezésre fel, ha fontos Nektek ez a történet! ;)




Lövésem sem volt, mit mondjak otthon. A múltkor még a meghallgatásról sem voltam képes beszámolni, akkor mégis hogy adjak be a szüleimnek egy majd’ kétnapos párizsi kiruccanást? Tanulmányi kirándulás vagy tudományos konferencia persze szóba sem jöhetett. Semmi iskolával kapcsolatos magyarázat nem játszott, mert Ralph Natashán keresztül azonnal lebuktatott volna.

Elképzeltem, ahogy elmondom apámnak a színtiszta igazságot.

- Szia, apu, képzeld pár napja elmentem egy válogatásra, ahol egy készülő tévésorozathoz kerestek szereplőt, továbbjutottam, és most megyek Párizsba a második fordulóra. Hát nem nagyszerű?

A következő képkockán a fejemben apámat épp újraélesztették a mentősök.

Ha sem a bátyámhoz, sem apámhoz nem fordulhatok, kizárásos alapon marad anyám. Bár ő nem követi a családi tradíciót, azaz nem közgazdász, hanem főállású családanya, mégis olyan hű lenyomata apámnak, mintha ő maga is ugyanazt az utat járta volna egész életében. Anyám mindig is tisztában volt vele, hogy apám okosabb nála, ezért felnézett rá, szó nélkül követte bárhova, és sosem kérdőjelezte meg az igazát. Nála jobb hátországot apám sosem kívánhatott volna magának. Vitára, veszekedésre soha nem került sor köztük, de bennem élt a gyanú, hogy ennek csakis az az oka, hogy anyám mindig mindenben egyetértett apámmal, így a nézeteltérések érdeklődés hiányában rendre elmaradtak.

Hogy akkor mégis mi értelme volt először hozzá fordulnom? Mert azért ő mégiscsak egy szelídebb, nyugodtabb, megértőbb, kedvesebb verziója volt apám személyiségének. Ha a bátyámmal veszekedtünk, anyám volt mindig a békítő közöttünk. Azt reméltem, ha egy nap apámmal szállnék szembe, akkor is ilyen szerepet töltene be. Természetesen apámnak nagyobb tekintélye volt annál, mintsem hogy valamiféle lázadozásra bármikor is sor került volna a családban.

Tehát vasárnap délelőtt, amikor a pakolást már igazán nem húzhattam tovább, s amikor már a huszadik sürgető sms-t kaptam Amytől, hogy merjek már lépni valamit, lementem anyámhoz a konyhába, ahol épp az ebéd előkészületei folytak.

- Anya, mondanom kell valamit – kezdtem halkan, bátortalanul.
- Rendben, kislányom – mosolygott anyám. Szegény, ahogy hozza a hűtőből azt a darab húst, még nem sejti, hogy nemsokára fenekestül felforgatom családunk nyugodt életét! – De közben meg tudod tisztítani a zöldséget, ugye?
- Persze – feleltem, és elvettem a felém nyújtott hámozót. – Arról lenne szó, hogy Amy egy nagyon komoly sztorin dolgozik, és én...

Gondoltam, minél messzebbről indítok, annál jobb. Ám anyám félbeszakított, mielőtt legalább a közelébe értem volna a lényegnek.

- Ugye nem rángat már megint bele valamibe? – forgatta a szemeit. – Apád a múltkor sem örült neki, hogy kihagytad a statisztika előadásodat miatta.

Remek, helyben vagyunk. Nincs más megoldás, ki kell szöknöm az ablakon át. Na jó, talán még egy kísérlet belefér.

- Anya, csak az előadás legelejét késtük le! De most nem hagynánk ki egyetlen órát sem – füllentettem. – Amy utánajár egy-két dolognak a következő cikkéhez, és megkért, hogy kísérjem el. Ma délután indulnánk, holnapra vissza is érnénk.

Anyám kezében megállt a kés, ahogyan a húst szeletelte. Talán nem akkor kéne előadnom neki ezt az egészet, amikor egy ilyen hatalmas kés van a közelében – gondoltam.

- Szabadna tudnom, miről ír, hogy ennyi időt vesz igénybe a kutatás?
- A modern művészetekről.

Egyre jobban ment a hazudozás. Azzal vigasztaltam magam, hogy szegről-végről igazat mondok. És különben is, csak gyakorolok holnapra.

Anyám folytatta a hús szeletelését, ezt jó jelnek vettem.

- És hol lesztek? Amynél?

A fenébe is, anya, tedd már le azt a kést, mielőtt válaszolok!

- Párizsban – suttogtam.

Anyám ledermedt. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat telt el, mire felém fordult.

- Hogy hol?! Párizsban?
- Igen, anya, tudod, az a modern művészet egyik legjelentősebb központja.

Talán mégsem véletlenül akart továbblökni a következő meghallgatásra Hazel. Az Isten is színésznőnek teremtett!

- És ki fizeti ezt az egészet, Della? Ugye nem erre tervezed elverni a spórolt pénzedet?

Na, ebben különbözik anya apától. Apám már kétórás prédikációt tartott volna arról, mekkora butaság ez az egész, és a saját érdekemben jobb lenne, ha békén hagynám Amyt. Anyám azonban nem nagyon értett az efféle kiselőadásokhoz, ugyanis az sosem az ő feladata volt. Így jobb híján olyan praktikus kérdések következtek, amelyekig apámmal el sem jutottunk volna.

- Persze, hogy nem, anya. Csak azért mentem bele, mert Amy meg tudja oldani az egészet. Az Independent hozza majd le a cikket, és ők fizetnek mindent.

Anyám egy darabig emésztgette a hallottakat, majd ismét a húsnak szentelte minden figyelmét. Bíztam benne, hogy ez pozitív reakció.

- Hát, Della, én azt mondom, hogy ha ez tényleg nem megy a tanulás rovására, akkor vétek lenne kihagynod. Egy ingyen kirándulás Párizsba. Igazán jól hangzik – mosolygott.

A csatát megnyertem. Sőt, nem sokkal később kiderült, a háborút is, ugyanis anya felajánlotta, hogy majd ő elmondja a többieknek a dolgot. Mi több, sikerült arra is rávennem, hogy hadd pakoljam össze gyorsan a cuccaimat és surranhassak ki észrevétlenül a házból még ebéd előtt. Így megmenekültem apámtól, aki a bátyámmal és az ügyfeleivel krikettezett, ahogyan tették azt minden vasárnap délelőtt. Nem lehettem eléggé hálás anyámnak, amiért belement, hogy ne legyek ott az asztalnál, amikor a leves mellett elmagyarázza, miért is hiányzom a családi körből.

Fél órával később már a ház előtt álltunk és úgy búcsúzkodtunk, mintha évekre mentem volna el. Ahogyan anyám átölelt, iszonyatos erővel hasított belém a bűntudat, amiért nem mondtam el neki a teljes igazságot, és amiért már most tudtam, hogy holnap ismét hazudni fogok neki, mert jóval később érek csak haza, mint ahogyan megígértem. Folyton az járt a fejemben, hogy megéri-e ez az egész? Mennyi mindent kockáztatok, hajlandó vagyok átverni, becsapni azokat, akiket szeretek, valami olyanért, ami elvileg nem is kell nekem. Ami nem is érdekel.

Miközben a taxiban ültem és a reptérre tartottam, arra jutottam, hogy csakis két magyarázat lehetséges, amiért az utóbbi napokban ennyire kifordultam magamból: vagy elindultam valami ördögi lejtőn és innentől kezdve lazán átgázolok másokon, csak mert éppen úgy tartja kedvem, vagy pedig Amynek volt igaza, és az eddigi életem mégsem volt olyan tökéletes, amilyennek hittem, s legbelül alig vártam már, hogy levethessem a béklyóimat, és szabadon szállhassak.

Nem is tudtam, melyik a rosszabb opció.

Második. Otthon #2

Meg is hoztam a folytatást, amiben eldől, hogy... majd meglátjátok ;)
Kellemes időtöltést kívánok hozzá, és tudjátok: nem haragszom meg a véleményekért ;)




- Nem hiszem, hogy megyek.

Amy kővé dermedt az asztal túloldalán. Az egyetem egyik büféjében ültünk, az órák közti rövid szünetben én egy méregerős kávét, ő egy narancslét hajtott fel üzemanyagként a hátralévő előadások elviseléséhez.

- De miért nem? Hazel is mondta, hogy akár kirándulásként is felfoghatod. És egyáltalán nem zavar bele az iskolai dolgaidba, hiszen hétfőn lesz, aznap délelőtt meg nincs óránk. Jó, persze, a délutáni két előadást ki kellene hagynunk, de majd elkérjük a jegyzeteket Natashától.

Szúrós szemekkel méregettem Amyt. Elvileg ő lenne a legjobb barátnőm, vagy tévedek?

- Azaz majd kerítünk valakit, aki odaadja – korrigált zavartan Amy, miután rájött, hogy a Natasha szóra igen érzékenyen reagálok mostanában. – Szinte mindenki tartozik neked az évfolyamon, annyi jegyzetet osztottál már meg velük, úgyhogy simán megoldható. Szerintem nincsen itt semmi probléma.

Na igen, Amy csak a nagy kalandot látta az egészben. A fejébe vette, hogy elkísér, pontosan tudósít mindenről, és a nagy sztorira egy egész cikksorozatot alapoz. Hogy mi lett a múltkori címlapterveivel? Természetesen Jack morgott vagy egy órát, de lehozta a cikket. A kérésemre rólam egy árva szó sem esett, minden olvasó úgy tudta, Amy maga ment be a meghallgatásra. A csavar a mi kis titkunk maradt, s ennek nagyon örültem.

Szóval a cikk meglehetősen jó visszhangot kapott, és Amy a hátam mögött szervezkedni kezdett. Jack persze arról már hallani sem akart, hogy az egyetem pénzén jöjjön velem Párizsba, viszont az Independent már örömmel belement. Mit nekik egy repülőjegy és egy éjszaka egy középkategóriás hotelben? Igaz, azért nem jött rosszul az ügy elintézéséhez, hogy Amy a múlt nyáron gyakornok volt az újságnál, a főszerkesztő meg minden szerda este a nagybátyjával kártyázott.

- Amy, tudom, hogy te mennyire akarod ezt – mondtam. – A nagy lehetőséget látod benne, jó kis sztorit szimatoltál a meghallgatáson, és biztosan fantasztikusan írnád is meg, de én akkor sem akarok menni. Viszont te is ismered Hazelt, beszéld meg vele, tuti megengedi, hogy ott legyél, és figyelmesen végignézd az egészet.

- Ja, valószínűleg a múltkori cikkemet is imádták – válaszolt szarkasztikusan barátnőm.

Na jó, talán tényleg nem repestek az örömtől, amikor elolvasták, hogy milyen kőszívű zsarnoknak festette le Richard Jenkinst, bár aligha hiszem, hogy Jenkinst ez különösebben zavarta volna. Valószínűleg még örült is neki, milyen remek imázst sikerült kialakítania magáról. De Sheila is megkapta a magáét: életuntnak bélyegezte, akinek minden bizonnyal nem sikerült valóra váltania a saját színésznői álmait, így ezzel a nyomorult állással vigasztalódik, mert ennél közelebb úgysem kerülhet soha a színészethez. James Barton és Hazel ehhez képest örülhetett: őket csak beképzeltnek titulálta barátnőm. És ez az egész banda gátlástalanul kihasználja az eltévelyedett fiatal lányokat, akik hiú álmokat kergetnek, ahelyett hogy reálisabb jövőképet dolgoznának ki maguknak. Idézet vége. Na igen, az objektivitást egy kicsit még gyakorolnia kell. Még szerencse, hogy a célpontjainak jobb dolguk is van, mint holmi egyetemi lapokat olvasgatni. Az Independent-beli cikksorozat alighanem már kellemetlenebb lesz egy cseppet.

Gondolatainkba merülve hallgattunk, vártam, hogy végre idő legyen, és mennünk kelljen az óránkra. Ám barátnőm keresztülhúzta a csendes meditálásról szőtt terveimet.

- Tudod, Della, azt hiszem, rájötten, miért nem akarsz Párizsba menni – kezdte kifelé bámulva az ablakon. Gondoltam, valami annyira eszement teóriával áll elő, hogy nem is meri a szemembe mondani. – Kérlek, ne sértődj meg, hogy ezt mondom, de szerintem te egyszerűen csak félsz.

Talán mégis ragadt rám valamennyi apám tévedhetetlen emberismeretéből. Mert az őrült elmélet bejött.

- Félek? – nevettem fel. – Mégis mitől, Amy?
- Hogy az évek alatt gondosan felépített álmaid, terveid talán mégsem állnak olyan szilárd lábakon – nézett immár a szemembe. Az arcán nyoma sem volt viccelődésnek. Basszus, a csaj teljesen komolyan gondolta ezt a hülyeséget!
- Tessék? – csak ennyit tudtam kinyögni. Bár igazából nem voltam kíváncsi a magyarázatára, úgysem lehet igaza. Időpocsékolás hallgatni is.
- Della, ismétlem, nem bántásból mondom, csak szerintem te is érzed legbelül, hogy igazam van.

Aha, nagy francokat.

- Amy, fogalmam sincs, mi az ördögről beszélsz – mondtam, és az órámra pillantottam. Reméltem, érti a célzást.
- Kiskorod óta arra neveltek, hogy az apád és a bátyád útját kell követned – nem, nem értette a célzást. Fenébe. – El sem tudsz képzelni magadnak más lehetőséget. De mi van, ha neked nem ez a sorsod? Ha sokkal boldogabb, elégedettebb lehetnél, ha nem valamelyik bankban poshadnál meg idő előtt?

Gyilkos szemeket meresztettem Amyre. Ez övön aluli volt.

- Bocs – sütötte le a szemét. – Tudod, hogy értem. Nézd, én csak arra akarok kilyukadni, hogy szerintem azért nem mersz belevágni ebbe az egészbe, mert félsz, hogy élvezni fogod. Jobban, mint ezt – mutatott körbe. – Rájössz, hogy nem olyan biztos, hogy azt akarod, amit eddig. Amiről talán csak hitted, hogy akarod. Pedig lehet, hogy más elképzeléseid vannak az életedről, mint a szüleidnek.

Pár pillanatig emésztettem a hallottakat, majd, miután sikerült viszonylag megnyugodnom, igyekeztem összefoglalni, hogy biztos legyek benne, nem értettem félre ezt a baromságot.

- Szóval azért nem megyek Párizsba, mert még a végén itt hagynám az egyetemet a színészkedésért – mérges voltam, szándékosan nem színészetet mondtam. – Mindent, amiért eddig küzdöttem, minden célomat és eddig elért eredményemet egy pillanat alatt sutba vágom, mert hirtelen rájövök, hogy az életem egy zsákutca, és eddig tévúton jártam. És nem közgazdász akarok lenni, hanem holmi színésznőcske – nevettem gúnyosan.

Amyt azonban sem felidegesíteni, sem megbántani nem tudtam. Strapabíró lány. Jól jön ez egy riporternek. Ha az interjúalany rácsapja az ajtót, csak megrántja a vállát, és megy tovább. Vagy visszamászik az ablakon. Mint Amy most.

- Nem, Della, én nem egészen így értettem. Csupán azt mondom, ha teljesen biztos lennél a dolgodban, akkor nem hagynád kihasználatlanul a lehetőséget. Ha megingathatatlanul hinnéd, hogy a jövődbe vezető út számokkal van kikövezve, csak jót nevetnél Hazelen meg a többieken, hogy képesek rád pazarolni ezt az utat, amikor a napnál is világosabb, hogy semmi sem áll tőled távolabb a színészetnél. Ingyen két nap Párizsban, halló! Ki utasítaná ezt vissza?

Felsóhajtottam. Jobban belegondolva, talán igaza van. Párizs mégiscsak Párizs. Végül is mi veszítenivalóm van? Mármint az előadásokon kívül, amelyeket így el kellene lógnom.

Azt hinné az ember, az olyan komolynak tűnő producerek és rendezők, mint Hazel vagy James, olyanokra vadásznak, akik egész életükben erre a lehetőségre vártak. Ergo felkészültek és valamennyire tapasztaltak. És mindenekelőtt lojálisak, lelkesek, motiváltak, hálásak a lehetőségért. Ha nekik egy olyan valaki kell, aki magasról tesz az egészre, ahogyan Richard Jenkins mondta, valaki, akit tuti nem fognak szerződtetni, mert csak körberöhögné őket, amikor elétolják az aláírandó papírt, ám legyen.

- Talán csak formalitás, muszáj nekik felmutatni pár jelöltet a londoni fordulóról is – jegyezte meg Amy a narancsleve utolsó kortyát is elfogyasztva. – Akárhogy is...
- Ingyen út Párizsba, tudom – hadartam.

Amy rám mosolygott.

- Ez azt jelenti, hogy benne vagy?

Lehajtottam a kávém maradékát. Még mindig volt két perc a szünetből.

- Ez azt jelenti, hogy hozok még egy kávét – jelentettem ki, és felálltam.

A büfépult előtt hosszú sor kígyózott, csak reménykedhettem, hogy hozzájutok az újabb koffeinadagomhoz még ebben a szünetben. Miért mindenkinek az utolsó percben jut eszébe, hogy magához venne még pár kalóriát a következő óra előtt?

Ahogyan unottan ácsorogtam, hirtelen a saját nevem ütötte meg a fülemet. Két srác előttem rólam beszélgetett! Egész helyesek voltak, magas, kisportolt fiúk, biztosan a kosárlabdacsapatból.

- Azért az egy elég komoly döntés, hogy kit vigyek a Supersonic nyitópartijára – mondta a szőke srác a feketének. A Supersonic nemsokára nyílik a közelben, már hallottam róla, állítólag nagyon menő klubnak szánják, igencsak meg fogják válogatni, kit engednek be.
- Azért dobtam fel Della Hudsont, elég jó csaj, együtt járok vele számvitelre.
- Én meg közgazdaságtanra. És épp ezért nem akarom őt elhívni, lehet, hogy jó nő, de olyan... besavanyodott. Tök unalmas a csaj, mindig annyira komoly és hideg! Egy ilyen lány jól jön, ha kölcsön kell kérni valakitől a jegyzeteket, amikor a másnaposságtól nem tudsz figyelni, de egyébként... kész horror lenne, ha összezárnának vele egy estére, ami nem az egyetemről meg a gazdaságról szól. Tuti meghalnék az unalomtól!

Kifordultam a sorból, és igyekeztem nem agyvérzést kapni. Besavanyodott? Unalmas? Hideg? Jó, nem voltam éppen az itteni srácok legnagyobb kedvence, de azért ez elég erős túlzás volt!

Visszasétáltam, azaz inkább támolyogtam az asztalunkhoz.

- És hol a kávéd? – csodálkozott barátnőm. Megráztam a fejem.
- Amy, kezdj csomagolni, megyünk Párizsba.