Harmadik. Párizs #2

Szerencsétek van, nem bírom ki, hogy ne tegyem fel a következő részt. De kérlek Titeket, írjatok pár megjegyzést, jó? Köszönöm!

Ja, és egy izgalmas kérdést tettem fel A sziget foglyánál, kérlek, nézzetek át!




Amikor a taxink megállt a szálloda előtt, döbbenten bámultunk aznap éjszakai otthonunkra. Régi épület volt, persze csodaszépen felújítva, a Szajna partján. Valójában egy páremeletes sorház, amit szomszédaitól a minden ablakban virító piros muskátli különböztetett meg. Cseppnyi vidéki romantika a világváros közepén. Takaros, barátságos kis helynek tűnt.

- Tudom, lányok, nem a Ritz, de talán azért megteszi – szabadkozott Hazel, pedig mi, legalábbis Amy és én igenis el voltunk ájulva ettől a szállodától, amely, mint később kiderült, inkább afféle kis családi panzió volt.

Hazel elintézte a papírokat a recepción, majd készült is indulni. Naná, a nagymenő producereket pár csillaggal menőbb helyeken szállásolták el. Mielőtt azonban elment volna, még odajött hozzánk, hogy egy elegáns étterembe hívjon meg mindannyiunkat vacsorára. Állítólag elég sok fejes volt hivatalos az eseményre, Hazel kollégái, rendezők, nagykutyák a tévétársaságoktól és hasonlók. Sokan a másnapi meghallgatás bírái közül is eljöttek. Stacy és Rosie óvodások módjára ujjongott és visított, ahogyan Hazel újabb és újabb neveket sorolt a vacsoravendégek közül. Amyvel összenéztünk. Nincs véletlenül valami alsó kor- vagy intelligenciahatár a válogatásra?

Hazel épp lediktálta az étterem címét, amit Rosie-ék lelkesen pötyögtek be a telefonjukba, amikor én hűvösen megszólaltam:

- Köszönjük, Hazel, nagyon kedves tőled, hogy gondoltál ránk, de Amy és én nem megyünk.

Négy döbbent tekintettel találtam szembe magam, de én csak az egyikkel foglalkoztam: bocsánatkérően pillantottam Amyre, aki, jól tudom, a nagy sztori lehetőségét látta az estében.

- Mikor megyünk városnézésre, ha nem most? – kérdeztem tőle. – Holnap már reggel indulunk a meghallgatásra, onnan meg egyenesen a reptérre. Nem ezért jöttünk Párizsba, ugye?

Csak későn vettem észre, hogy most nyíltan kimondtam, teljesen hidegen hagy a válogatás, csupán az út kedvéért jöttem. Jó, ezt mindenki tudta körülöttem, de így, kertelés nélkül kimondva akkor is erős volt. Csak reméltem, hogy az „ezért” szónál nem ütöttem meg valami különösen gúnyos hangnemet.

Barátnőm persze ezt nem vette ezt zokon.

- Igazad van, Della. Pakoljunk le, és indulhatunk is! – mondta vidáman.

Egymásra nevettünk, és a többiekkel mit is törődve, megindultunk a lépcső felé. Éreztem, ahogyan a hátamba fúródnak a hátrahagyottak tekintetei. Ezúttal ők nézhettek engem olyan őrültnek, mint amilyennek én tituláltam őket folyton. Na és? Így legalább már kvittek voltunk.

***

Notre-Dame, Eiffel-torony, Diadalív, Concorde-tér, Louvre, Montmartre, az Operaház... néhány óra múlva minden kötelező látványosságot kipipáltunk, igaz, csak kívülről, hiszen már rég zárva voltak a múzeumok. Egy kisvendéglőben quiche-t ettünk, majd egy bár teraszán, az Eiffel-toronnyal szemben méregdrága pezsgőt ittunk. Hja, ha az embernek egyéb költsége nincs, megengedheti magának az efféle luxust.

Mikor éjfél felé visszavergődtünk a hotelba, természetesen sztárjelöltjeink már rég aludtak, hogy kipihentek legyenek másnapra. És amikor mi reggel nyolc felé a telefonom éles csipogására felébredtünk, ők már sehol sem voltak. A meghallgatás kilenckor kezdődött, és a lányok persze idejekorán elindultak, hogy még véletlenül se késsenek. Mondjuk, Rosie múltkori akcióját tekintve ez érthető is volt.

- Így mész? – kérdezte Amy csodálkozva, amikor nem sokkal később pólóban és farmerban kiléptem a fürdőszobából.
- Dehogyis! – botránkoztam meg. Tényleg nem csak „így” mentem: felhúztam még a csizmámat, felvettem a dzsekimet és átvetettem a vállamon a táskámat. Mintha csak az egyetemre indulnék. Szerettem kényelmesen öltözködni, mert tudtam, ha elkezdek dolgozni, mindezt úgyis szűk szoknyára és magas sarokra kell cserélnem. Addig azonban hadd használjam már ki a kedvenc szakadt farmeromat!
- Tegnap a lányok elmesélték, mit vesznek fel mára – mondta két ásítás közben Amy. – Stacy kábé úgy fog öltözködni, mint tegnap...
- Azaz szajhásan – vágtam közbe.
- Aha – nevetett Amy. – Azért rendes lány. Újabb bizonyíték, hogy nem a ruha teszi az embert.
- De azért segít az első benyomás elrontásában – feleltem.
- Igaz. Na, mindegy. Rosie meg külön erre az alkalomra vett valami tök drága ruhát. Nagyon komolyan veszik a csajok ezt a dolgot.

Csak egyetérteni tudtam. Mindenesetre én nem így voltam vele. Olyannyira nem, hogy a szobánkból kilépve, miután kijelentkeztünk a hotelból, mi egyáltalán nem a meghallgatás felé vettük az irányt, hanem egy közeli szűk kis utcába indultunk, ahol nem sokkal később egy messziről illatozó pékségbe léptünk be. Friss croissant és kávé. Hát kezdődhet ennél jobban egy nap Párizsban?

***

Fél tizenkettő felé járt már az idő, amikor megérkeztünk a szálloda elé, amely a meghallgatás második fordulójának helyszíneként szolgált. Hosszúra nyúlt a reggeli, na. Jól van, bevallom, hamarabb megérkeztünk volna, ha nem bukkantunk volna rá pár ellenállhatatlanul hívogató butikra útközben. Így egy-egy pár elegáns szandállal felszerelkezve toppantunk be a válogatásra. Párizsi szuvenír – ezzel a jelszóval vettük meg a cipellőket. Valószínűleg odahaza is megkaphattuk volna ugyanezeket a darabokat, de azokról nem mondhattuk volna el, hogy de hát Párizsból hoztuk! Na ugye, hogy muszáj volt vásárolgatnunk kicsit?

Az elegáns hotel halljában felbolydult méhkasként nyüzsgött a tömeg. Ez a felhajtás jóval nagyobb volt, mint Londonban. Amyvel csak álltunk a bejáratnál, és néztük az abnormálisan idegesnek és fontoskodónak tűnő embereket. Ekkora hűhót csapni egy tévésorozat hősnőjelöltjei miatt! Mintha az életük múlna a döntésen. Barátnőm persze nem ezt látta az elénk táruló jelenetben: míg én lesajnáló tekintettel pásztáztam körbe a helyiséget, ő mohón csillogó szemekkel nézelődött. Hát hogyne, ami nekem nyűg, az neki címlapsztori.

A tömegen át egy alak a többieknél is idegesebben törtetett felénk. Ahogy közelebb ért, felismertem: Hazel volt az, arckifejezése semmi jót nem sejtetett. Persze, aggódott, hogy nem teljesítem az alku rám eső részét. Azaz az ingyen kirándulásért cserébe végül mégsem jelenek meg a meghallgatáson. Pedig bármennyire is a hátam közepére kívántam ezt a hercehurcát, ennyire azért nem vágtam volna át. Hiszen ő mindig kedves volt hozzám. Arról meg igazán nem tehetett, hogy a szakterülete ennyire hidegen hagyott engem.

- Már alig tudtam visszatartani az ügyfeleinket – panaszkodott, miközben megragadta a karomat, és egy számomra ismeretlen cél felé ráncigált. – Jimmy rengeteget áradozott rólad, úgyhogy mindenki téged akar látni.
- De annyi lány van itt – vetettem ellen. Ráadásul nekik velem szemben van valami közük a színészethez – tettem hozzá magamban.
- Igen, de róluk nem jelentette ki Jimmy, hogy ha csak rajta múlna, már holnaptól velük dolgozna.

Mi a fenét evett rajtam ez a Jimmy? Nem nagyon volt időm ezen gondolkozni, mert időközben beértünk egy kisebb helyiségbe, és Hazel becsukta mögöttünk az ajtót. Hogy útközben pontosan hol veszítettük el Amyt, arról fogalmam sem volt. Bár nem lettem volna meglepve, ha kiderül, valójában ő vált meg tőlünk egy ígéretesnek tűnő interjúalany miatt.
Körülnéztem. Mindenféle ruhák voltak a szobában: fogasokon lógva és polcokra hajtogatva, pultokon heverve és asztalokra dobálva. Hazel keresgélt egy darabig, majd az egyik halomból kirángatott egy egyszerű, törtfehér blúzt és egy virágmintás, bő, kék szoknyát.

- Vedd fel ezeket! – mondta kedves, de határozott hangon, ahogy felém nyújtotta a ruhákat.

Megráztam a fejem.

- Minek? Eddig is jó volt a saját ruhám.

Hazel sokatmondóan nézett végig rajtam.

- Igen, de egyrészt az csak az első forduló volt, ez pedig már egy felsőbb szint, ráadásul Párizs. Másrészt pedig a múltkor nem egy lyukas farmerban és az egyetemi pólódban voltál.

Oké, talán mégsem egészen így jártam az egyetemre. Ez a cucc az első egyetemi bulimban volt rajtam, amikor újoncként kötelező volt ebben az egyenpólóban megjelenni. Utána eleinte futópólónak használtam, majd amikor kissé kinyúlt és kifakult, átment alvópóló státuszba. Belátom, a párizsi előléptetés kicsit talán indokolatlan volt.

Elvettem a Hazel által javasolt ruhákat, és még csak nem is grimaszoltam hozzá. Szóljon egy szót is! Elégedetten mosolygott, majd magamra hagyott. Egy darabig tanácstalanul forgattam kezemben a kapott darabokat. Nem mintha nem tudtam volna, hogyan kell felvenni őket, csak valahogy nem akarózott átöltözni. Úgy éreztem, ezzel megadom magam, márpedig én csak abba mentem bele, hogy a saját fejem után csinálom végig ezt az egészet.

Végül, hosszas hezitálás után a szokásos felemás megoldást választottam: át is öltöztem, meg nem is. Be is hódoltam, meg nem is. A pólót lecseréltem a blúzra, bár az ujját lazán feltűrtem, hogy azért annyira mégse legyen elegáns. A szoknyát pedig egyszerűen rádobtam az egyik ruhahalom tetejére.

Odakinn, az ajtó közelében Hazel elmerülten beszélgetett egy férfivel, ám amint meglátott, rögtön hozzám lépett. Meglepetten mért végig, de végül csak elmosolyodott, így tudtam, kibékült a döntésemmel.

Közben a vele korábban társalgó fickó is odajött hozzánk, akit ekkor ismertem fel: James Barton volt az. A rendező, aki a dicséreteivel annyi gondot okozott már nekem. Önkéntelenül is leolvadt arcomról a mosoly, amelyet az imént még Hazel kedvéért öltöttem fel.

- Miss Hudson, annyira örülök, hogy itt van! Ismét befutó lesz, meglátja. Ritka gyenge a felhozatal itt is, már megbocsásson, de ez önnek kifejezetten jó, nem lesz nehéz a választás – vigyorgott, miközben kezet ráztunk. – Most épp rövid szünetet tart a bizottság, de nemsokára folytatjuk is.

Az órájára nézett, majd elindult. Alighanem elérkezett az a bizonyos nemsokára. Ő és Hazel közrefogtak, mintha attól tartottak volna, egy óvatlan pillanatban meglógok. Pedig nem is akartam, tényleg. Bár kicsit megrémisztett a tömeg, s az egyre-másra sminkelő, frizurigazgató, miniszoknyát húzogató, körmöt lakkozó lányok, csak nagyokat nyeltem, és engedelmesen lépkedtem célunk, egy kétszárnyú ajtó felé.

- Nekünk most be kell mennünk – mondta Hazel. – Benne vagyunk a bizottságban – szabadkozott mosolyogva. Istenem, csak ne lenne ennyire kedves! Sokkal könnyebb lenne egyszer nemet mondani neki, és sarkon fordulni!
- Intézkedem, és két percen belül szólítjuk is – kacsintott Barton, és kitárta az ajtót Hazel előtt.

Két perc, és végre túleshetek ezen az egészen! Már gondolatban láttam, ahogy becsukom magam mögött ezt a hatalmas ajtót, Amy vár rám, és nevetve pucolunk innen. Kinn leintjük az első taxit, és irány a reptér! Szeretem én Párizst, komolyan, de ebben a pillanatban ez a gyönyörű város egyet jelentett ezzel a cirkusszal, amelyet annyira magam mögött akartam már hagyni.

Az ígért két perc valószínűleg letelt, mert egy alacsony kis nő, alighanem Sheila párizsi megfelelője, kijött az ajtón, és a nevemet mondta. Beléptem.


Kulisszatitokként elárulom, hogy nemcsak a kép saját, de néhány élményemet is felhasználtam ennek a fejezetnek a megírásához, igaz, válogatáson nem jártam :D