Harmadik. Párizs #3

Végre-valahára folytatom a történetet! Köszönöm a türelmeteket, remélem, úgy érzitek majd, megérte várni ;)
Jó olvasást!



Ez a meghallgatás más volt, mint a londoni. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: nagyobb. Már eddig is láttam, hogy itt drágább, elegánsabb hotelt választottak helyszínül, de ez a helyiség is hatalmasabb, díszesebb volt az otthoninál. Egy jókora konferenciaterem, amelyben sokat kellett sétálnom, mire a zsűri színe elé kerülhettem.

És maga a bizottság is nagyobb volt: három helyett ezúttal nyolcan ültek az asztal mögött. Haladjunk balról jobbra, ahogyan én is végigtekintettem a gyülekezeten: balszélen ült Hazel és persze most is biztatóan mosolygott rám. Mellette foglalt helyett James Barton, aki ismét rám kacsintott. Még mindig nem értettem, miért imád engem annyira... Aztán következett két öltönyös, idősebb férfi, akik mintha karót nyeltek volna. Nem művészeknek, sokkal inkább hideg üzletembereknek tűntek. Épp csak egy pillanatra néztek fel rám, majd ismét a jegyzeteiknek szentelték minden figyelmüket.

Majd három, James-kaliberű férfi jött a sorban, negyvenes-ötvenes, hétköznapi emberek, akik nem tűntek olyan komolynak vagy ridegnek, így képzeletben a stábba, és nem a tévétársaságok nagykutyái közé tettem őket.

Végül a jobbszélen, azaz inkább az asztal sarkán, mintha csak félig lenne itt, egy húszas évei végén járó fickó ült. Veszettül jóképű volt, sötétbarna, enyhén hullámos haj, szinte már fekete szemek. Ültében is jól látszott, hogy igen magas lehetett. Izmos volt, de nem túlságosan, inkább csak úgy kellemesen, finoman, mintha nem konditeremben, hanem kemény, fizikai munkában erősödött volna meg. Ő is farmert viselt, hozzá fekete pólót. Jól van, nem csak én nyomom ezt a laza stílust – nyugodtam meg.

- Jó napot kívánok, a nevem Della Hudson – mondtam műmosollyal.
- A nem túl eredményes londoni meghallgatásról nemdebár – válaszolta köszönés helyett az egyik öltönyös. Műmosoly marad. Csak nyugodtan, lehet próbálkozni, rólam az efféle nyilak úgyis visszapattantak, tartogassák inkább az odakinn várakozó sztárjelölteknek.
- Lássunk neki – szólalt meg James bátorító hangon, és elém tolt egy papírt.

Túl ismerős volt a helyzet, és nem, ezúttal sem élveztem. Végtére is nem jókedvemből voltam itt! De csak vettem egy nagy levegőt, átfutottam a szöveget, és bólintottam Bartonnak, hogy kezdhetjük. Ezúttal is ő volt ugyanis a partnerem, és fogalmam sem volt, ez jó ómennek számított-e. Kérdés persze, hogy mihez.

A jelenet most kicsit hosszabb volt. Rachel és Jacques megbeszélik, hogy egy nőcsábász politikusból kellene kiszedniük egy titkos információt. Persze a terv eléggé kézenfekvő: Rachel rittyentse ki magát és csavarja el a fickó fejét. Ezt a bizonyos csábítási jelenetet is elő kellett adni utána, és James játszotta a politikus szerepét is.

Bár most nem volt a kezemben a kávém, ezúttal sem zavartattam magam, fel-alá járkáltam, időnként a hajamba túrtam, sőt, miközben Jacques-kal beszélgettem, még elő is halásztam egy hajgumit a zsebem mélyéről és copfot kötöttem. Néha fintorogtam, máskor nyújtózkodtam, ásítottam, köhécseltem, nevetgéltem, körmöt rágtam, leültem, felálltam, egyszóval folyton mozgásban voltam, és olyasmiket tettem, amire a papíron még utalás sem volt.

De szerintem a normális emberek így viselkednek beszélgetés közben, ugye? Nem állnak, mint a cövek és mondják a maguk kis szövegét, mintha betanulták volna, hanem elgondolkodnak közben, pótcselekvésekkel kötik le magukat, mozognak. Nekem valahogy így tűnt természetesnek. Nem hiszem, hogy ez színészet lett volna. És biztos voltam benne, hogy a többi lány is így csinálta. Na, nem emiatt tettem én is így, csak ez tűnt az egyedüli épkézláb kivitelezési módnak.

És persze mindeközben hoztam egy flegma, nemtörődöm hangnemet, amelyről meg voltam győződve, hogy ez nem Rachel, hanem a saját közönyös hangom, de nem különösebben akartam azzal foglalkozni, hogy vajon milyennek is kellett volna lennie Rachel hanghordozásának. Végtére is nem én leszek a színésznő, akinek pár hónap múlva ez lesz a legfőbb gondja. Részemről Rachel elégedjen csak meg az én teszek-rá stílusommal.

A jeleneteket befejeztük, és én visszatettem a papírt az asztalra.

- Akkor végeztünk is, ugye? – kérdeztem, s mivel nem kaptam választ azonnal, indultam is volna kifelé. Nem, eszem ágában sem volt a közönségem arckifejezését elemezgetni, hogy milyen hatást tett rájuk a produkcióm. Tudom én, hogy borzalmas voltam, de most már hadd menjek!
- Engedjen meg pár kérdést – szólalt meg a másik öltönyös, miközben a jegyzeteiben lapozgatott, és rám sem nézett. – Valóban nem folytatott semmilyen színművészeti tanulmányt?
- Valóban nem – ráztam a fejemet unottan.
- Tehát semmilyen tapasztalata nincs?
- Semmilyen – feleltem mosolyogva. Szinte már dicsekedtem. Na jó, mentségemre szóljon, hogy én akkoriban tényleg csaknem büszke voltam rá, hogy sosem foglalkoztam olyan ostobaságokkal, mint a színjátszás.
- Akkor megtudhatnánk, mégis miért döntött úgy, hogy kipróbálja magát ezen a téren?

Hazelre pillantottam, aki a kezébe temette az arcát. Nyilván tudta, hogy most mindennek vége. Én megmondom az igazat, hiszen eddig sem érdekelt, mi sül ki ebből a kalandból, és ő meg James égni fognak, amiért nem elég, hogy egy reménytelen amatőrt ajánlottak be, de ráadásul egy olyat, aki még csak nem is akar világszerte ismert és ünnepelt színésznő lenni. Nem, a hozzám mindig végtelenül kedves Hazel nem ezt érdemli.

- Hát... – kezdtem bele. – Mindig is szerettem új területeken kipróbálni magam. Kihívásnak tekintettem a válogatást.

Ismét egy féligazság. Tényleg kerestem a kihívásokat, de még csak a közelében sem a színészetnek.

- És ha önt választjuk, megfelelt a kihívásnak – nyugtázta az első öltönyös. – De utána mi fogja motiválni?
- Hogy megálljam a helyem színésznőként. Hogy jó, majd egyre jobb legyek a szerepemben – válaszoltam habozás nélkül. Már megint az járt a fejemben, hogy basszus, talán tényleg színésznőnek kellene lennem, ha ilyen könnyedén megy a hazudozás.

Egy-két perces hatásszünetet tartottak, vártam a következő idióta kérdést, amely azonban nem jött. A legtöbben csak firkálgattak valamit a papírjaikra.

- Köszönjük, Miss Hudson – mondta Barton mosolyogva. – A meghallgatás végén megtudja az eredményt.

Visszamosolyogtam. Nem, nem tudom meg, nem is érdekel, én öt perc múlva már a taxiban fogok ülni, és nagyban utazom a reptér felé. Teljesítettem a küldetésemet, a következményekre pedig nem vagyok kíváncsi. Úgyis tudom, hogy valaki nálam tehetségesebbet fognak választani, azaz bárki mást a jelöltek közül. Nem volt kedvem megtudni, ki a szerencsés. Az nem volt benne az alkuban.

***

Egyvalamivel, azaz valakivel azonban nem kalkuláltam: drága barátnőmmel, Amyvel. Arra számítottam, hogy a nagy anyaggyűjtés közben eszébe jut, vajon hol lehetek, és miután oknyomozói képességeit latba vetve rájön, hogy épp a zsűri előtt, megvár az ajtó mellett, hogy amint kijövök, rögtön mehessünk innen. Bár a gép csak jóval később indult, de már elment a kedvem a várostól. Ám barátnőm egy kicsit átszabta a terveimet. Valóban várt már rám, de nem volt egyedül: Stacy és Rosie társaságában rajongott körbe, amint megláttak, s folyton ugyanazt a kérdést ismételgették mindhárman: na, hogy ment?

- Nem volt semmi gáz – foglaltam össze velősen.

Én ennyiben is hagytam volna a dolgot, de színésznőink aligha. A legapróbb részletekre is rákérdeztek a bizottsági tagok arckifejezésétől a testbeszédükig, és persze az általuk mondottakat is szóról szóra idéznem kellett. A legtöbb válaszom, azt hiszem, merő kitaláció volt, mert egyszerűen nem volt szívem azzal elhessegetni őket, hogy „szerintetek figyeltem?” Olyan lelkesek voltak. Nem, nem ragadt rám a hangulatuk, de akkor is. Nem volt kedvem lehűteni a kedélyeket.

- Lányok, mi lesz azzal az ebéddel, amit az előbb megbeszéltünk? – szólt közbe egyszer csak Amy. – Evés közben folytathatjátok, én már éhen halok.

Döbbenten bámultam barátnőmre. Az áruló! Én már húznék innen minél messzebbre, ő meg szervezkedik a hátam mögött? De persze egyedül voltam a menekülési tervemmel.

- Igazad van, én is éhes vagyok – nevetett Rosie mellettem. – A nagy izgalom miatt ma még nem is ettem semmit.

Szegény lány! Nosztalgiával gondoltam a mi kellemes reggelinkre. Nekem aztán nem okozott gondot elpusztítani azt az isteni croissant-t a válogatás miatt. Több kell ahhoz, hogy Della Hudson megijedjen. Mondjuk egy analízis vizsga már elég esélyes.

A hotel étterme természetesen szóba sem jöhetett, hiszen itt már a saját pénztárcánkról volt szó. Inkább elsétáltunk egy csendes mellékutcába, ahol egy meleg, napfényes szegletben édes kis kávézóra bukkantunk. Letelepedtünk az egyik, utcára állított asztalhoz, s kecskesajtot rendeltünk friss házikenyérrel az egyszemélyes személyzettől, egy öreg bácsitól. Nem egy tartalmas ebéd, belátom, viszont hihetetlenül finom volt, és persze tipikusan francia.

- Fogalmam sincs, minek vették be René-t a bizottságba, annyira látszott rajta, hogy nem érdekli ez az egész – mondta Stacy két falat sajt között.

Vártam a további magyarázatot, hogy kiről is van szó, de úgy tűnt, rajtam kívül mindenki pontosan értette, mert hiába néztem körbe, senkinek sem volt olyan értetlen az arca, mint nekem. Bár közönyös zsűritagra éppenséggel volt tippem.

- Biztos kíváncsiak a véleményére, végül is neki kell együtt dolgoznia majd a nyertessel – felelte Rosie. Aha, biztos rendező a srác, vagy operatőr, vagy ilyesmi. Értek is én ehhez!
- Vagy csak kirakták trófeának, hogy látjátok, lányok, azért küzdötök, hogy az ő oldalán játszhassatok – nevetett Stacy.

Leesett. René színész, ő lesz Jacques. Sosem hallottam még róla, sosem láttam még semmiben. Bár amilyen átlagos filmrajongó voltam, ez nem jelentett semmit. Felőlem többszörös díjnyertes őstehetség is lehetett volna, a franciák nemzeti büszkesége, akkor sem ismertem volna fel. Márpedig biztos nem valami amatőr volt, ha beültették a zsűribe.

A lányok részéről itt egy jó negyedórás áradozás következett lehetséges partnerükről, amelynek során főleg a külső adottságait méltatták René-nek, így túl sok érdemi információt nem tudtam meg róla. Azt ugyanis, hogy milyen helyes, magam is láttam.

- Nem is meséltétek, nektek hogy ment a dolog – szólaltam meg. Nem, persze, hogy nem érdekelt, de már René helyett is kellemetlenül éreztem magam, amikor még mindig ott tartottunk, hogyan feszült a karizmain a póló.
- Szerintem én esélytelen vagyok – mosolygott a legnagyobb nyugalommal Rosie.
- Ugyan már – legyintettem. Csak azért mondhatta ezt, mert nem látott engem.
- De, tudom. Szörnyű voltam. Nem mondtak semmit, de elég volt rájuk nézni. Kiült az arcukra a borzalom – nevetett. – De hát tudtam, hogy ez lesz, nem vagyok én ilyen akcióhősnő típus, igazából már azon csodálkoztam, hogy idáig eljutottam. Sokkal jobban örülnék, ha valamelyik londoni színház leszerződtetne végre, az az én világom, nem ez.
- Akkor miért mentél el a meghallgatásra? – kérdezte Amy. Én is ezt akartam tudni, de gondoltam, azért elég nagy udvariatlanság lett volna firtatni. Úgy tűnik, egy újságíró máshol jelöli ki ezeket a határokat. Tanulság lehetett volna ez a későbbiekre.

Rosie mindenesetre egy cseppet sem sértődött meg a kérdés hallatán.

- Gondoltam, gyakorlásnak jó lesz – vonta meg a vállát.
- Én viszont kifejezettem csalódott lennék, ha nem jönne össze – jelentette ki Stacy. – Életem legjobb alakítását hoztam nekik, s ha ez nem felelt meg, akkor nem tudom, kit vagy mit keresnek. Azt hiszem, belőlem tökéletes akcióhősnő válna.

Jól van, neki nem kellett a szomszédba mennie egy kis önbizalomért. De Stacyről valóban lerítt, hogy alkalmas lenne egy Lara Croft-szerű karakter életrekeltésére. Magabiztosságával, határozottságával valahogy nagyon is jól el tudtam képzelni egy kalasnyikovval a kezében. Ijesztő, mi?

- És kifejezetten élvezném azt a rengeteg edzést, harcművészeti órát meg lőgyakorlatot, ami ezzel a szereppel jár – dőlt hátra elégedetten.

Mi van? Én legfeljebb beszédórákra gondoltam, mint kötelező továbbképzésre ennél a melónál, na de bunyózás? Nem mondom, biztosan jó feszültséglevezető egy hosszú forgatási nap után, amikor vagy harmincszor kell elismételned ugyanazt a jelenetet, de akkor mire valók a kaszkadőrök? Persze nem nyugtalankodtam sokat a dolog miatt, hiszen ez úgysem az én gondom lesz, nem igaz?

Stacy az órájára pillantott és kijelentette, hogy ideje mennünk. Kénytelen-kelletlen kiittam az utolsó kortyokat a kávéscsészémből, és fájdalmasan magam mögött hagytam ezt a nyugodt, békés kis sarkot, ahol még hosszú órákig el tudtam volna ücsörögni.
Bár azt hittem, most már tényleg fogunk egy taxit és a reptér felé vesszük az irányt (igaz, még mindig volt időnk bőven a gép indulásáig), megint kiderült, hogy ezt csak egyedül én gondolom így kis csapatunkból. Magamban ismét mérgelődtem, hogy ezek hárman a hátam mögött, vagyis amíg én a bizottság előtt álltam, mindent alaposan megterveztek, s nekem már csak az alkalmazkodás jutott.

Így hát visszasétáltunk a meghallgatásra, amelynek akkorra kábé véget is kellett érnie Rosie-ék szerint, tehát akaratom ellenére nagyon is úgy tűnt, hogy mégsem hagyhatom ki a számomra úgyis teljesen érdektelen eredményhirdetést. De jó barátnőhöz híven, Amy sűrű könyörgő pillantásainak engedve, egy szót sem szóltam, hanem engedelmesen ballagtam a többiek mögött és elkínzottan bámultam minden, mellettünk elhúzó taxi után.