Változás #3

Hát, biztosan alaposan vissza kell olvasnotok, hogy ismét képbe kerüljetek! :) Fogalmam sincs, ez után mikor jön a folytatás, de azért remélem, örültök ennek a résznek ennyi idő után :)

            Odabenn anya négyfogásos ebéddel várt bennünket. Milyen volt a hangulat az asztalnál? Tömören: fagyos. Anyám máskor kivédhetetlen kérdésözöne ezúttal elmaradt, s jól tudtam az okát: félt apám előtt szóba hozni az utazásomat. Apám egy-két semleges szónál többet nem fecsérelt rám. A bátyám próbálta megtörni a csendet, néhány próbálkozás után a munkájára terelte a szót, biztosan azt gondolta, ennél a csendnél bármi jobb. Apám feltűnően lelkesen kezdte el őt faggatni, minden apró részletre rákérdezett. Nem volt nehéz rájönnöm: kiestem a kegyeiből, mostantól nyíltan Ralph-ot favorizálja, az egyetlen gyermekét, aki nem árulta el. Eddig sosem volt ilyesféle megkülönböztetés közöttünk, hát ennek is eljött az ideje.

            A desszertet inkább visszautasítottam, és felmentem a szobámba. Nem akartam belesüppedni az önsajnálatba, mindenáron el akartam terelni a figyelmemet. Először a bőröndömet pakoltam ki, aztán felhívtam Rosie-t, majd Amyt, hogy egyeztessek velük a buliról. Amynek külön meg is köszöntem, hogy megszervezte az estét, s ő biztosított, hogy cserébe elvárja, számoljak be részletesen a szicíliai napokról.

            - Legalább téged érdekel, mi történt velem – nevettem keserűen a telefonba.

            - Engem is érdekel – hallottam meg magam mögött anyám hangját.

            Ijedten néztem hátra. Ott állt az én aggódó anyukám, az ő szokásos, végtelen féltésről árulkodó tekintetével.

            - Majd visszahívlak – suttogtam a telefonba, és letettem.

            Anya rám mosolygott és megölelt. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

            - Kicsikém, annyira aggódtam érted – súgta, miközben a fejemet simogatta.

            - Anyu, annyira sajnálom – szipogtam.

            - Ugyan mit, Della?

            - Csalódtatok bennem...

            - Dehogyis, Della, dehogy. Csak annyira hirtelen történt minden... Idő kell, hogy megszokjuk.

            - De meg fogjátok egyszer szokni? – néztem rá könnyes szemmel. Mindketten tudtuk, hogy valójában csupán egy bizonyos személyre értettem a kérdést.

            - Hát persze – ígérte meg anya határozottan. – Csak adj még időt.

            Anyám a legapróbb részletekre is kíváncsi volt, majdnem két órát töltött a szobámban, az ágyam szélén ücsörögve, miközben és fel-alá járkálva, nagy átéléssel adtam elő a történteket. Ahogyan meséltem, újraéltem az elmúlt heteket, ismét visszarepültem Szicíliára, s újra magamra ölthettem Rachel karakterét.

            - Sosem gondoltam volna, hogy az én kislányomból színésznő lesz – sommázta anya a történetet, mire én ijedten néztem rá. Helyben vagyunk, a Hudson-család elítéli a tékozló leányt. – Ne érts félre, kicsim! – igyekezett hozzátenni anyám, amikor meglátta a savanyú képemet. – Nem arról van szó, hogy ne örülnék, hogyne örülnék, ha boldognak láthatlak. De te is beláthatod, hogy meglehetősen hirtelen és váratlanul jött ez az irányváltás. Te sosem érdeklődtél a színészet vagy akár csak a művészetek iránt. Emlékszel, amikor tizenkét évesen halottnak tettetted magad reggel, hogy ne kelljen aznap az iskolai színdarab szereplőválogatásán részt venned?

            Hogyne emlékeztem volna. Előző este a regényben, amelyet olvastam, valaki épp elhunyt álmában. Mivel már előre remegtem a másnapi válogatástól, kitaláltam, hogy ha én is meghalnék álmomban, kihagyhatnám azt az átkozott színdarabot. Ráadásul elég fájdalommentes megoldásnak tűnt. Csakhogy sehogy sem sikerült másnapra elhaláloznom, bárhogyan is koncentráltam, szóval maradt a tettetés. Kábé addig sikerült átvernem anyámat, amíg meg nem jelent a reggelimmel: egy bögre habos kakaóval és frissen sült kuglóffal. Na, azok az illatok rögtön feltámasztottak! Mindenesetre anyám megértette viszolygásomat a színpadtól meg a nagy tömeg előtti szerepléstől, és betelefonált a suliba, hogy megbetegedtem. Aznap csodálatos anya-lánya napot tartottunk egy hatalmas shoppingolással megfejelve.

            Miközben nosztalgiáztam, egyszer csak beugrott valami. Anya az imént nem azt mondta, hogy boldognak lát? Hát tényleg az lennék?

            - Szerinted jól döntöttem? – kérdeztem tőle óvatosan.

            - Nekem egyelőre úgy tűnik, igen – felelte anya habozás nélkül.

            - Persze, mert a forgatáson azonnali sikerélmények érték, nem úgy, mint az iskolában, ahol most még csak dolgozik a sikeres jövőjéért – hallottam meg egy szigorú hangot magam mögött. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, apám csatlakozott hozzánk.

            - Azért én még nem beszélnék sikerről – válaszoltam magamat is meglepő higgadtsággal. – Egy-két kósza dicséretet nem neveznék annak, és még nem tudjuk, lesz-e a sorozatból bármi is.

            - Mikor derül ki? – kérdezte apa, és helyet foglalt a fotelomban. Kérdőn néztem anyára: ez most komoly? Apa érdeklődést mutat az új munkám iránt? Anya bátorítóan mosolygott rám.

            - Valószínűleg csak a jövő év elején – mondtam halkan.

            - És addig mi lesz? – faggatózott apa tovább.

            - Suliba járok, mint eddig. Ha pedig a csatornák berendelik a sorozatot, akkor tavasz végén, nyár elején elkezdjük a forgatást. Addig biztosan nem sok minden fog változni.

            - Ez egész elfogadhatónak látszik – bólintott apa. – Bár természetesen az egy másik kérdés, mi lesz jövőre, ha rendszeresen forgatnod kell a tanulás mellett, de azon még korai aggódni.

            Csodálkozva néztem rá. Ő komolyan az én apám lenne? Aki pár hete egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy elrontom az életem, és azóta is némasággal büntet? Hol az igazi apám, és mit csináltak vele?!

            - Nézd, Della, sajnálom, még mindig nem tudom azt mondani, hogy egyetértek a döntéseddel. Szerintem túlvállalod magad, ráadásul olyasmiért, ami egyáltalán nem éri meg. De ez a te életed, és ha te ettől boldogabbnak érzed magad, hát legyen. Azonban ne mondd később, hogy én nem figyelmeztettelek!

            Azzal felállt és kifelé indult a szobából. Én meg csak álltam ott ledermedve. Apám komolyan a beleegyezését adta a színésznői karrieremhez? Na jó, korábban is elutaztam a forgatásra az áldása nélkül, és valószínűleg a jövőben sem hátráltatott volna, hogy nem támogatott, de azért így mégiscsak jobb volt. Sokkal, sokkal jobb. Amint nehezen forgó agytekervényeimig eljutottak az imént történtek, rohantam apa után, és ha akarta, ha nem, megöleltem.

            - Köszönöm – suttogtam.

            - Kislányom, de én nem is... – kezdett volna magyarázkodni, de félbeszakítottam.

            - Nekem épp elég, amit mondtál – mosolyogtam rá, s minden eddiginél boldogabbnak éreztem magam, amikor végre felszabadultan viszonozta az ölelésemet.