Második. Otthon #3

Eltelt két hét, szóval folytatódik a történet. Tudom, hogy ez nem éppen egy hosszú rész, de így jött ki, és bízom benne, hogy ezzel átvészeljük ezt a pangó, nyári időszakot, mert nagyon nem szeretnék kommenthatárt szabni, de a múltkori fejezet után kezdem átgondolni az eddigi elveimet...
Szóval olvasásra és véleményezésre fel, ha fontos Nektek ez a történet! ;)




Lövésem sem volt, mit mondjak otthon. A múltkor még a meghallgatásról sem voltam képes beszámolni, akkor mégis hogy adjak be a szüleimnek egy majd’ kétnapos párizsi kiruccanást? Tanulmányi kirándulás vagy tudományos konferencia persze szóba sem jöhetett. Semmi iskolával kapcsolatos magyarázat nem játszott, mert Ralph Natashán keresztül azonnal lebuktatott volna.

Elképzeltem, ahogy elmondom apámnak a színtiszta igazságot.

- Szia, apu, képzeld pár napja elmentem egy válogatásra, ahol egy készülő tévésorozathoz kerestek szereplőt, továbbjutottam, és most megyek Párizsba a második fordulóra. Hát nem nagyszerű?

A következő képkockán a fejemben apámat épp újraélesztették a mentősök.

Ha sem a bátyámhoz, sem apámhoz nem fordulhatok, kizárásos alapon marad anyám. Bár ő nem követi a családi tradíciót, azaz nem közgazdász, hanem főállású családanya, mégis olyan hű lenyomata apámnak, mintha ő maga is ugyanazt az utat járta volna egész életében. Anyám mindig is tisztában volt vele, hogy apám okosabb nála, ezért felnézett rá, szó nélkül követte bárhova, és sosem kérdőjelezte meg az igazát. Nála jobb hátországot apám sosem kívánhatott volna magának. Vitára, veszekedésre soha nem került sor köztük, de bennem élt a gyanú, hogy ennek csakis az az oka, hogy anyám mindig mindenben egyetértett apámmal, így a nézeteltérések érdeklődés hiányában rendre elmaradtak.

Hogy akkor mégis mi értelme volt először hozzá fordulnom? Mert azért ő mégiscsak egy szelídebb, nyugodtabb, megértőbb, kedvesebb verziója volt apám személyiségének. Ha a bátyámmal veszekedtünk, anyám volt mindig a békítő közöttünk. Azt reméltem, ha egy nap apámmal szállnék szembe, akkor is ilyen szerepet töltene be. Természetesen apámnak nagyobb tekintélye volt annál, mintsem hogy valamiféle lázadozásra bármikor is sor került volna a családban.

Tehát vasárnap délelőtt, amikor a pakolást már igazán nem húzhattam tovább, s amikor már a huszadik sürgető sms-t kaptam Amytől, hogy merjek már lépni valamit, lementem anyámhoz a konyhába, ahol épp az ebéd előkészületei folytak.

- Anya, mondanom kell valamit – kezdtem halkan, bátortalanul.
- Rendben, kislányom – mosolygott anyám. Szegény, ahogy hozza a hűtőből azt a darab húst, még nem sejti, hogy nemsokára fenekestül felforgatom családunk nyugodt életét! – De közben meg tudod tisztítani a zöldséget, ugye?
- Persze – feleltem, és elvettem a felém nyújtott hámozót. – Arról lenne szó, hogy Amy egy nagyon komoly sztorin dolgozik, és én...

Gondoltam, minél messzebbről indítok, annál jobb. Ám anyám félbeszakított, mielőtt legalább a közelébe értem volna a lényegnek.

- Ugye nem rángat már megint bele valamibe? – forgatta a szemeit. – Apád a múltkor sem örült neki, hogy kihagytad a statisztika előadásodat miatta.

Remek, helyben vagyunk. Nincs más megoldás, ki kell szöknöm az ablakon át. Na jó, talán még egy kísérlet belefér.

- Anya, csak az előadás legelejét késtük le! De most nem hagynánk ki egyetlen órát sem – füllentettem. – Amy utánajár egy-két dolognak a következő cikkéhez, és megkért, hogy kísérjem el. Ma délután indulnánk, holnapra vissza is érnénk.

Anyám kezében megállt a kés, ahogyan a húst szeletelte. Talán nem akkor kéne előadnom neki ezt az egészet, amikor egy ilyen hatalmas kés van a közelében – gondoltam.

- Szabadna tudnom, miről ír, hogy ennyi időt vesz igénybe a kutatás?
- A modern művészetekről.

Egyre jobban ment a hazudozás. Azzal vigasztaltam magam, hogy szegről-végről igazat mondok. És különben is, csak gyakorolok holnapra.

Anyám folytatta a hús szeletelését, ezt jó jelnek vettem.

- És hol lesztek? Amynél?

A fenébe is, anya, tedd már le azt a kést, mielőtt válaszolok!

- Párizsban – suttogtam.

Anyám ledermedt. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat telt el, mire felém fordult.

- Hogy hol?! Párizsban?
- Igen, anya, tudod, az a modern művészet egyik legjelentősebb központja.

Talán mégsem véletlenül akart továbblökni a következő meghallgatásra Hazel. Az Isten is színésznőnek teremtett!

- És ki fizeti ezt az egészet, Della? Ugye nem erre tervezed elverni a spórolt pénzedet?

Na, ebben különbözik anya apától. Apám már kétórás prédikációt tartott volna arról, mekkora butaság ez az egész, és a saját érdekemben jobb lenne, ha békén hagynám Amyt. Anyám azonban nem nagyon értett az efféle kiselőadásokhoz, ugyanis az sosem az ő feladata volt. Így jobb híján olyan praktikus kérdések következtek, amelyekig apámmal el sem jutottunk volna.

- Persze, hogy nem, anya. Csak azért mentem bele, mert Amy meg tudja oldani az egészet. Az Independent hozza majd le a cikket, és ők fizetnek mindent.

Anyám egy darabig emésztgette a hallottakat, majd ismét a húsnak szentelte minden figyelmét. Bíztam benne, hogy ez pozitív reakció.

- Hát, Della, én azt mondom, hogy ha ez tényleg nem megy a tanulás rovására, akkor vétek lenne kihagynod. Egy ingyen kirándulás Párizsba. Igazán jól hangzik – mosolygott.

A csatát megnyertem. Sőt, nem sokkal később kiderült, a háborút is, ugyanis anya felajánlotta, hogy majd ő elmondja a többieknek a dolgot. Mi több, sikerült arra is rávennem, hogy hadd pakoljam össze gyorsan a cuccaimat és surranhassak ki észrevétlenül a házból még ebéd előtt. Így megmenekültem apámtól, aki a bátyámmal és az ügyfeleivel krikettezett, ahogyan tették azt minden vasárnap délelőtt. Nem lehettem eléggé hálás anyámnak, amiért belement, hogy ne legyek ott az asztalnál, amikor a leves mellett elmagyarázza, miért is hiányzom a családi körből.

Fél órával később már a ház előtt álltunk és úgy búcsúzkodtunk, mintha évekre mentem volna el. Ahogyan anyám átölelt, iszonyatos erővel hasított belém a bűntudat, amiért nem mondtam el neki a teljes igazságot, és amiért már most tudtam, hogy holnap ismét hazudni fogok neki, mert jóval később érek csak haza, mint ahogyan megígértem. Folyton az járt a fejemben, hogy megéri-e ez az egész? Mennyi mindent kockáztatok, hajlandó vagyok átverni, becsapni azokat, akiket szeretek, valami olyanért, ami elvileg nem is kell nekem. Ami nem is érdekel.

Miközben a taxiban ültem és a reptérre tartottam, arra jutottam, hogy csakis két magyarázat lehetséges, amiért az utóbbi napokban ennyire kifordultam magamból: vagy elindultam valami ördögi lejtőn és innentől kezdve lazán átgázolok másokon, csak mert éppen úgy tartja kedvem, vagy pedig Amynek volt igaza, és az eddigi életem mégsem volt olyan tökéletes, amilyennek hittem, s legbelül alig vártam már, hogy levethessem a béklyóimat, és szabadon szállhassak.

Nem is tudtam, melyik a rosszabb opció.