Második. Otthon #2

Meg is hoztam a folytatást, amiben eldől, hogy... majd meglátjátok ;)
Kellemes időtöltést kívánok hozzá, és tudjátok: nem haragszom meg a véleményekért ;)




- Nem hiszem, hogy megyek.

Amy kővé dermedt az asztal túloldalán. Az egyetem egyik büféjében ültünk, az órák közti rövid szünetben én egy méregerős kávét, ő egy narancslét hajtott fel üzemanyagként a hátralévő előadások elviseléséhez.

- De miért nem? Hazel is mondta, hogy akár kirándulásként is felfoghatod. És egyáltalán nem zavar bele az iskolai dolgaidba, hiszen hétfőn lesz, aznap délelőtt meg nincs óránk. Jó, persze, a délutáni két előadást ki kellene hagynunk, de majd elkérjük a jegyzeteket Natashától.

Szúrós szemekkel méregettem Amyt. Elvileg ő lenne a legjobb barátnőm, vagy tévedek?

- Azaz majd kerítünk valakit, aki odaadja – korrigált zavartan Amy, miután rájött, hogy a Natasha szóra igen érzékenyen reagálok mostanában. – Szinte mindenki tartozik neked az évfolyamon, annyi jegyzetet osztottál már meg velük, úgyhogy simán megoldható. Szerintem nincsen itt semmi probléma.

Na igen, Amy csak a nagy kalandot látta az egészben. A fejébe vette, hogy elkísér, pontosan tudósít mindenről, és a nagy sztorira egy egész cikksorozatot alapoz. Hogy mi lett a múltkori címlapterveivel? Természetesen Jack morgott vagy egy órát, de lehozta a cikket. A kérésemre rólam egy árva szó sem esett, minden olvasó úgy tudta, Amy maga ment be a meghallgatásra. A csavar a mi kis titkunk maradt, s ennek nagyon örültem.

Szóval a cikk meglehetősen jó visszhangot kapott, és Amy a hátam mögött szervezkedni kezdett. Jack persze arról már hallani sem akart, hogy az egyetem pénzén jöjjön velem Párizsba, viszont az Independent már örömmel belement. Mit nekik egy repülőjegy és egy éjszaka egy középkategóriás hotelben? Igaz, azért nem jött rosszul az ügy elintézéséhez, hogy Amy a múlt nyáron gyakornok volt az újságnál, a főszerkesztő meg minden szerda este a nagybátyjával kártyázott.

- Amy, tudom, hogy te mennyire akarod ezt – mondtam. – A nagy lehetőséget látod benne, jó kis sztorit szimatoltál a meghallgatáson, és biztosan fantasztikusan írnád is meg, de én akkor sem akarok menni. Viszont te is ismered Hazelt, beszéld meg vele, tuti megengedi, hogy ott legyél, és figyelmesen végignézd az egészet.

- Ja, valószínűleg a múltkori cikkemet is imádták – válaszolt szarkasztikusan barátnőm.

Na jó, talán tényleg nem repestek az örömtől, amikor elolvasták, hogy milyen kőszívű zsarnoknak festette le Richard Jenkinst, bár aligha hiszem, hogy Jenkinst ez különösebben zavarta volna. Valószínűleg még örült is neki, milyen remek imázst sikerült kialakítania magáról. De Sheila is megkapta a magáét: életuntnak bélyegezte, akinek minden bizonnyal nem sikerült valóra váltania a saját színésznői álmait, így ezzel a nyomorult állással vigasztalódik, mert ennél közelebb úgysem kerülhet soha a színészethez. James Barton és Hazel ehhez képest örülhetett: őket csak beképzeltnek titulálta barátnőm. És ez az egész banda gátlástalanul kihasználja az eltévelyedett fiatal lányokat, akik hiú álmokat kergetnek, ahelyett hogy reálisabb jövőképet dolgoznának ki maguknak. Idézet vége. Na igen, az objektivitást egy kicsit még gyakorolnia kell. Még szerencse, hogy a célpontjainak jobb dolguk is van, mint holmi egyetemi lapokat olvasgatni. Az Independent-beli cikksorozat alighanem már kellemetlenebb lesz egy cseppet.

Gondolatainkba merülve hallgattunk, vártam, hogy végre idő legyen, és mennünk kelljen az óránkra. Ám barátnőm keresztülhúzta a csendes meditálásról szőtt terveimet.

- Tudod, Della, azt hiszem, rájötten, miért nem akarsz Párizsba menni – kezdte kifelé bámulva az ablakon. Gondoltam, valami annyira eszement teóriával áll elő, hogy nem is meri a szemembe mondani. – Kérlek, ne sértődj meg, hogy ezt mondom, de szerintem te egyszerűen csak félsz.

Talán mégis ragadt rám valamennyi apám tévedhetetlen emberismeretéből. Mert az őrült elmélet bejött.

- Félek? – nevettem fel. – Mégis mitől, Amy?
- Hogy az évek alatt gondosan felépített álmaid, terveid talán mégsem állnak olyan szilárd lábakon – nézett immár a szemembe. Az arcán nyoma sem volt viccelődésnek. Basszus, a csaj teljesen komolyan gondolta ezt a hülyeséget!
- Tessék? – csak ennyit tudtam kinyögni. Bár igazából nem voltam kíváncsi a magyarázatára, úgysem lehet igaza. Időpocsékolás hallgatni is.
- Della, ismétlem, nem bántásból mondom, csak szerintem te is érzed legbelül, hogy igazam van.

Aha, nagy francokat.

- Amy, fogalmam sincs, mi az ördögről beszélsz – mondtam, és az órámra pillantottam. Reméltem, érti a célzást.
- Kiskorod óta arra neveltek, hogy az apád és a bátyád útját kell követned – nem, nem értette a célzást. Fenébe. – El sem tudsz képzelni magadnak más lehetőséget. De mi van, ha neked nem ez a sorsod? Ha sokkal boldogabb, elégedettebb lehetnél, ha nem valamelyik bankban poshadnál meg idő előtt?

Gyilkos szemeket meresztettem Amyre. Ez övön aluli volt.

- Bocs – sütötte le a szemét. – Tudod, hogy értem. Nézd, én csak arra akarok kilyukadni, hogy szerintem azért nem mersz belevágni ebbe az egészbe, mert félsz, hogy élvezni fogod. Jobban, mint ezt – mutatott körbe. – Rájössz, hogy nem olyan biztos, hogy azt akarod, amit eddig. Amiről talán csak hitted, hogy akarod. Pedig lehet, hogy más elképzeléseid vannak az életedről, mint a szüleidnek.

Pár pillanatig emésztettem a hallottakat, majd, miután sikerült viszonylag megnyugodnom, igyekeztem összefoglalni, hogy biztos legyek benne, nem értettem félre ezt a baromságot.

- Szóval azért nem megyek Párizsba, mert még a végén itt hagynám az egyetemet a színészkedésért – mérges voltam, szándékosan nem színészetet mondtam. – Mindent, amiért eddig küzdöttem, minden célomat és eddig elért eredményemet egy pillanat alatt sutba vágom, mert hirtelen rájövök, hogy az életem egy zsákutca, és eddig tévúton jártam. És nem közgazdász akarok lenni, hanem holmi színésznőcske – nevettem gúnyosan.

Amyt azonban sem felidegesíteni, sem megbántani nem tudtam. Strapabíró lány. Jól jön ez egy riporternek. Ha az interjúalany rácsapja az ajtót, csak megrántja a vállát, és megy tovább. Vagy visszamászik az ablakon. Mint Amy most.

- Nem, Della, én nem egészen így értettem. Csupán azt mondom, ha teljesen biztos lennél a dolgodban, akkor nem hagynád kihasználatlanul a lehetőséget. Ha megingathatatlanul hinnéd, hogy a jövődbe vezető út számokkal van kikövezve, csak jót nevetnél Hazelen meg a többieken, hogy képesek rád pazarolni ezt az utat, amikor a napnál is világosabb, hogy semmi sem áll tőled távolabb a színészetnél. Ingyen két nap Párizsban, halló! Ki utasítaná ezt vissza?

Felsóhajtottam. Jobban belegondolva, talán igaza van. Párizs mégiscsak Párizs. Végül is mi veszítenivalóm van? Mármint az előadásokon kívül, amelyeket így el kellene lógnom.

Azt hinné az ember, az olyan komolynak tűnő producerek és rendezők, mint Hazel vagy James, olyanokra vadásznak, akik egész életükben erre a lehetőségre vártak. Ergo felkészültek és valamennyire tapasztaltak. És mindenekelőtt lojálisak, lelkesek, motiváltak, hálásak a lehetőségért. Ha nekik egy olyan valaki kell, aki magasról tesz az egészre, ahogyan Richard Jenkins mondta, valaki, akit tuti nem fognak szerződtetni, mert csak körberöhögné őket, amikor elétolják az aláírandó papírt, ám legyen.

- Talán csak formalitás, muszáj nekik felmutatni pár jelöltet a londoni fordulóról is – jegyezte meg Amy a narancsleve utolsó kortyát is elfogyasztva. – Akárhogy is...
- Ingyen út Párizsba, tudom – hadartam.

Amy rám mosolygott.

- Ez azt jelenti, hogy benne vagy?

Lehajtottam a kávém maradékát. Még mindig volt két perc a szünetből.

- Ez azt jelenti, hogy hozok még egy kávét – jelentettem ki, és felálltam.

A büfépult előtt hosszú sor kígyózott, csak reménykedhettem, hogy hozzájutok az újabb koffeinadagomhoz még ebben a szünetben. Miért mindenkinek az utolsó percben jut eszébe, hogy magához venne még pár kalóriát a következő óra előtt?

Ahogyan unottan ácsorogtam, hirtelen a saját nevem ütötte meg a fülemet. Két srác előttem rólam beszélgetett! Egész helyesek voltak, magas, kisportolt fiúk, biztosan a kosárlabdacsapatból.

- Azért az egy elég komoly döntés, hogy kit vigyek a Supersonic nyitópartijára – mondta a szőke srác a feketének. A Supersonic nemsokára nyílik a közelben, már hallottam róla, állítólag nagyon menő klubnak szánják, igencsak meg fogják válogatni, kit engednek be.
- Azért dobtam fel Della Hudsont, elég jó csaj, együtt járok vele számvitelre.
- Én meg közgazdaságtanra. És épp ezért nem akarom őt elhívni, lehet, hogy jó nő, de olyan... besavanyodott. Tök unalmas a csaj, mindig annyira komoly és hideg! Egy ilyen lány jól jön, ha kölcsön kell kérni valakitől a jegyzeteket, amikor a másnaposságtól nem tudsz figyelni, de egyébként... kész horror lenne, ha összezárnának vele egy estére, ami nem az egyetemről meg a gazdaságról szól. Tuti meghalnék az unalomtól!

Kifordultam a sorból, és igyekeztem nem agyvérzést kapni. Besavanyodott? Unalmas? Hideg? Jó, nem voltam éppen az itteni srácok legnagyobb kedvence, de azért ez elég erős túlzás volt!

Visszasétáltam, azaz inkább támolyogtam az asztalunkhoz.

- És hol a kávéd? – csodálkozott barátnőm. Megráztam a fejem.
- Amy, kezdj csomagolni, megyünk Párizsba.