Első. Kezdet #3

Végre-valahára itt a folytatás, kiderül, mi történt a meghallgatáson! Extra meglepetésként pedig a fejezet végén valami olyat találhattok, ami tőlem eddig merőben szokatlan volt: egy kép az egyik szereplőről :) Ezután sem fogok mindenkiről képet betenni, mert szeretném, ha mindenki maga képzelné el a szereplőket, de néha-néha talán becsusszan majd egy-egy fotó, hogy lássátok, én hogyan képzelem el a hőseimet ;)
Jó szórakozást & véleményeket szívesen fogadok!!




Ez a szoba jóval kisebb volt, mint a kinti terem. Csak egy nagyobb asztal állt a közepén, mögötte ült három ember, akik úgy festettek, mint a spanyol inkvizíció: ketten közülük úgy méregettek, hogy a tekintetükből nem volt nehéz kiolvasnom, függetlenül attól, mit produkálok itt előttük, ők tuti ki fognak szavazni. A harmadik, egy ötven körül járó, kisportolt, őszülő halántékú férfi még azzal sem tisztelt meg, hogy felnézett volna a papírból, amire épp nagyban írogatott valamit. Anyám biztosan odalett volna ezért az öregedő szépfiúért.

- Jó napot, a nevem Amy Crawford – mutatkoztam be.

Más ötlet híján igyekeztem úgy viselkedni, mintha vizsgázni érkeztem volna. És persze jobbnak láttam, ha Amyként mutatkozom be, elkerülve a felesleges magyarázkodást. Úgysem lesz semmi következménye a dolognak, egyikünket sem fogják többé látni, akkor meg minek túlbonyolítani a dolgokat? Még a végén kidobtak volna, és akkor ott lennénk, ahol eddig: valamirevaló cikk-alapanyag nélkül.

A „bizottság” nem érezte fontosnak, hogy bemutatkozzon, amit elég nagy tahóságnak tartottam, de aztán eszembe jutott, hogy ha Rosie-hoz hasonló színészpalánta lennék, pontosan tudnám, kik ülnek előttem. Így viszont csak azt tudtam, hogy a rendkívül elegáns, fekete kosztümöt viselő, szőke haját kontyba csavaró, harmincas évei vége felé járó nő a jobbszélen az a bizonyos Hazel Watkins, producer. Hogy a még mindig rám sem bagózó fickó vagy a középen ülő, negyvenes, kicsit pocakos és kopaszodó férfi közül melyik volt James Barton és melyik Richard Jenkins, arról fogalmam sem volt. Őszintén szólva már azon is csodálkoztam, hogy még emlékeztem a nevükre.

Tanácstalanul álltam és vártam. Elsőnek a bal oldali férfi elégelte meg a dolgot, végre felpillantott és értetlen tekintettel mért végig.

- Miss Crawford, lenne szíves? – kérdezte, és az asztal szélére tolt egy papírt, amely már eddig is ott várt rám, csak én nem figyeltem fel rá.
- Hogyne, persze – hebegtem, és felvettem a lapot.

Amennyire meg tudtam állapítani, egy forgatókönyvből kitépett oldal volt. Egy párbeszéd áll rajta, amely egy nő és egy férfi között folyt. Átfutottam gyorsan a dialógust: a nő, bizonyos Rachel, a tervét ecsetelte a fickónak, Jacques-nak, miszerint be kellene törni egy kelet-európai ország nagykövetségére egy lemezért, amelyen mindenféle titkos adatok vannak. Nagyon életszerű, mondhatom.

Azért tetszett. Profi munka volt, nem valami lehetetlen akciójelenet leírását láttam, hanem olyat, amelyet tényleg meg lehetne valósítani. Na persze, nem nekem, hanem erre kiképzett titkosügynököknek vagy ehhez hasonlóknak, de akkor is egész jó volt, izgalmasnak, látványosnak tűnt, ahogy elképzeltem. Ráadásul tele volt poénnal, a két szereplő folyton húzta egymást. Rachel szarkasztikus humora pedig kifejezetten bejött. Hasonlított rám.

- Ha felkészült, kezdhetnénk – mondta az iménti fickó kissé türelmetlenül.

Válaszra sem várva fogott bele a párbeszédbe. Ő játszotta tehát Jacques-ot. Mindenesetre ő jóval távolabb állt a színészettől, mint én, pedig ez nagy szó. Azt az unalmas, monoton hangot! Semmi hangsúlyozás, mint valami gép, mondjuk egy üzenetrögzítő. Elfintorodtam, de mivel egyikük sem nézett rám, nem is vették észre. Halló, nem egy meghallgatás lenne ez véletlenül? Talán rádiókabaréba keresnek szereplőket? Vagy már megvan az öt választottjuk, csak becsületből hívják be a többieket is? De hát ez nem kell, hogy érdekeljen engem, nem igaz? Viselkedjenek csak így, annál zaftosabb sztorit írhat róluk majd Amy!

Elkezdtem fel-alá járkálni a helyiségben, egyik kezemben a papírt fogtam, amire csak időnként kellett rápillantanom, mert könnyedén memorizáltam a nem túl bonyolult szöveget, a másik kezemben pedig még mindig a kávéspoharamat szorongattam, amiből zavartalanul kortyoltam a már rég kihűlt lattét partnerem sorai alatt. Teljesen helyénvalónak tartottam így. Ha én lennék Rachel, ez az okos és fantasztikus humorú, vagány és laza csaj, nem idegeskednék olyan apróságok miatt, mint egy betörés a nagykövetségre. Csak innám a kávémat hidegvérrel, miközben olyan hangon mesélem el a kollégámnak, hogy honnan lenne a legideálisabb behatolni az épületbe, és hol kell lefegyverzésre váró katonákra számítani, mintha arról beszélnék, hogy holnap szép időnk lesz, sütni fog a nap.

Pár perc alatt a feladat végére értünk, pedig a lap másik oldalán is volt még szöveg. Olyan fura érzésem volt. Még folytatni akartam. Szerettem volna elkérni a forgatókönyv következő oldalát, hogy menjünk tovább a játékkal. Azzal nyugtatgattam maga, hogy biztosan csak érdekelt, hogyan folytatódik a történet. És megkedveltem ezt a Rachelt, kíváncsi voltam, sikerül-e neki az akció. Akárhogyan is, csalódottan néztem fel, miután az utolsó sorom is elhangzott.

S ekkor valami váratlannal találtam szembe magam: a bizottság minden tagja rám figyelt. Nem a papírjaikat nézték, nem az ablakon bámultak kifelé, nem is az órájukat lesték. Engem figyeltek, még érdeklődést, kíváncsiságot is véltem felfedezni a tekintetükben. A hirtelen jött figyelem megijesztett, és hátráltam egy lépést. Most mi van? Mire várnak? Mondják el nyugodtan, mennyire nem vagyok alkalmas erre a pályára, dobjanak ki, essünk már túl rajta! Hadd mehessek, Amy biztosan vár már rám odakint.

A hosszú csendet, ami valószínűleg csak számomra tűnt félelmetesnek, a középen ülő pocakos törte meg:

- Köszönjük, Miss Crawford, most elmehet. Ha mindenkit láttunk, értékelni fogjuk a produkciójukat – közölte hivatalos hangon. Az ő szeméből már eltűnt mindennemű érdeklődés.

A nő és a másik férfi összenéztek, de nem szóltak semmit.

Én viszont nem voltam hajlandó még menni. Nem ezért jöttem. Egy istenes lecseszést akarok, olyat, amilyet azok a lányok kaptak, akik sírva szaladtak ki innen! Ebből a semleges hangnemből hogy hoz össze Amy egy címlapot? Ha ilyen normálisan viselkednek, abban nincs semmi érdekes!

Pillantásom hirtelen egy nagy faliórára esett az ablak mellett. Úristen, el fogok késni Hawkins professzor előadásáról!

- Sajnálom, nekem nincs időm megvárni az eredményhirdetésüket – mondtam hasonlóan hivatalos hangon. – Köszönöm a lehetőséget, de most mennem kell.

Az asztal mögött ülők álla erre persze leesett.

- Ha nem kíváncsi az ítéletünkre, kisasszony, minek jött egyáltalán? – kérdezte a középső bizottsági tag, és a papírjaiba temetkezett, mintha nem is érdekelné a válaszom.

Nem mintha szándékoztam volna felelni. Egyrészt időm sem nagyon volt már a magyarázkodásra, másrészt meg mi értelme lett volna bevallani nekik az igazat? Inkább hátrálni kezdtem az ajtó felé.

- Talán egy másik meghallgatásra siet, Miss Crawford? – érdeklődött az őszülő halántékú. Hálás voltam neki, hogy legalább a nevemet megjegyezte. Na jó, az álnevemet, de ezt ő ugye nem tudhatta.
- Nem, egy előadásra kell visszaérnem az egyetemre. Statisztika – tettem hozzá, bár fogalmam sincs, minek. Mit számíthat egy ilyen tudomány ezeknek?

A fickó és a nő elismerően bólogattak.

- Figyeljetek, a kisasszony szemmel láthatóan magasról tesz az egészre, úgyhogy hagyjuk csak menni – mérgelődött a középső tag, majd hozzám fordult. – Én eddig is őszinte voltam mindenkihez, magát sem kímélem. Nem nyűgözött le. Nem vagyok elégedett azzal, amit láttam, engem nem győzött meg. Minek ragozzam tovább? Felőlem mehet Isten hírével.

Ennyi? Ettől fakadtak sírva a korábbi jelöltek? Komolyan mondom, hiperérzékeny tyúkok mind! Mimóza művésznépség!

- Nézze, Miss Crawford – szólalt meg ezúttal Hazel. – Ez csak Mr. Jenkins véleménye – remek, végre most már minden archoz tudok nevet kötni. – És nekem elhiheti, ez az ő szájából kifejezetten dicséretnek számít – mosolygott kedvesen.

Na jó, akkor a hiperérzékenyt és a mimózát visszaszívom.

- Nem szoktunk ilyesmit mondani, Miss Crawford – vette át a szót James Barton, - de önnek én személy szerint azt javasolnám, várja csak meg azt az eredményhirdetést.
- Én is ezt tanácsolom – mosolygott a nő.

Nagy levegőt vettem. Ezek nem értik! Muszáj volt bevallanom mindent.

- Rendben, tudniuk kell valamit – mondtam, miközben a kezem már a kilincsen volt. – Én nem vagyok színésznő, és nem is akarok az lenni. Soha. Nekem egészen más terveim vannak az életemmel, és azok enyhén szólva józanabb elképzelések ennél – mutattam körbe a helyiségen megvetően. – Mindegy, a lényeg az, hogy én csak beugrottam a barátnőm helyére. Nem is én vagyok Amy Crawford. Hogy miért tettem, az most nem lényeges. Csak az, hogy engem ez az egész hidegen hagy, úgyhogy nem akarom más elől elvenni a lehetőséget. Hozzák meg a döntésüket úgy, mintha én itt sem lettem volna. Viszlát.

Gyorsan kimentem, mielőtt válaszolhattak volna. Már ahhoz a bizonyos nagy lecseszéshez sem volt kedvem. Sietnem kellett, így is tudtam, hogy le fogom késni minimum az előadás első tíz percét.

Hazel Watkins