Másnap reggel a londoni járaton ültem, s Stacyvel nevetve idéztük fel az elmúlt napok eseményeit. De nem csak mi: sokan jöttek velünk ezzel a géppel, így a repülő úgy festett, mint egy osztálykirándulásról hazatérő iskolabusz. Folyton zsibongtunk, helyet cseréltünk, klikkekbe tömörülve beszélgettünk, aztán átmentünk egy másik csapatba, vagy újat alapítottunk, egyszóval állandóan mozgásban voltunk, annak ellenére, hogy mindössze hat órával ezelőtt még abban a barátságos kis klubban buliztunk.
Persze túlzás lenne azt állítani, hogy zajos társasági életünknek – amellyel a nyaralásból hazatérő, elvileg kipihent turistákat nem igazán kápráztattuk el – én lettem volna a középpontja, de éreztem, határozottan haladok. Különben nem árasztott volna el a tanácsaival Esther, a sminkes lány, aki első nap arról áradozott, hogy milyen puha az arcbőröm, s amikor megkérdezte, mi a titkom, mit használok, és én azt feleltem, semmit, nem hitt nekem. Nem is szólt hozzám napokig, de most mintha megtört volna a jég. Talán a tegnapi tequila, amelyre meghívtam, segített.
Vagy említhetném Patricket, a fodrászt, aki eleinte egyenesen sértve érezte magát, amikor megtiltottam neki, hogy befesse a hajam szőkére, ám amióta a buli hevében megígértem, hogy átgondolom a borostyánszőke árnyalatot, amelyet javasolt, folyton ölelget, amikor meglát.
Kifejezetten fejlődőképesnek ítéltem magam, legalábbis ami a diplomáciai érzékemet illette, mindenképpen. Hogy Rachelnek köszönhettem-e ezt? A Rachel-terápiának, a napi tíz-tizenkét óra kötelező önfeledtségnek? Nem tudtam, de nem is érdekelt. Igyekeztem csak arra koncentrálni, hogy ezt a pár órás utat élvezzem, a nagy kaland utolsó részletét, amelybe még nem kavar bele a londoni valóság. Már a gondolattól is elkomorodtam.
- Mi az, mi a baj? – kérdezte Stacy aggodalmaskodva.
- Semmi – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Ugyan már, Della, nem tudsz átverni – erősködött. – Több időt töltöttem veled az elmúlt majd’ két hétben, mint akármelyik barátnőmmel összesen, szóval kiismertelek már valamennyire. Ki vele!
- Hát jó – adtam meg magam. – Olyan szokatlan ez az egész.
- Persze, ez volt életed első forgatása – magyarázta Stacy. Majd kacsintva hozzátette: - de nem az utolsó!
- Nem erről van szó, Stacy – sóhajtottam. – Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Hogy a szemeszter közepén utazgassak, ennyi ember vegyen körül, akik ráadásul sokkal kedvesebbek, barátságosabbak, segítőkészebbek és főleg nyitottabbak, mint vártam.
- Á, értem – bólintott a barátnőm. – Szóval egy teljesen más világba csöppentél, és ez megijeszt.
- Nem – ráztam a fejem. – Azaz igen, ez is, de most nem erre gondolok. Emlékszem, néhány hete, amikor Párizsban voltunk, alig vártam már, hogy hazamehessek. Mindennél jobban vágytam Londonba. Most meg legszívesebben eltéríteném a gépet, csak hogy ne kelljen visszamennem. Nem akarok hazamenni, maradni akarok még Szicílián!
Stacy egy darabig hallgatott, s ezt a csendet nem tudtam mire vélni. Bár eddig csak bámultam kifelé az ablakon, most felé fordultam, hogy megtudjam a hallgatása okát. Ő erre elvigyorodott.
- Te élvezted a forgatást! – nevetett szinte csúfolódva, mintha valami überciki dolgon kapott volna rajta. – Valld csak be, gyerünk, kifejezetten imádtad a forgatást!
- Sss, hallgass már, Stacy! Ne olyan hangosan!
Hogy azért csitítgattam-e, mert meg akartam őrizni a hideg angol lány imázsomat? Dehogyis, attól valószínűleg már előző este megszabadultam.
- Élvezted a forgatást, szeretsz színésznő lenni! – nevetett Stacy még hangosabban. Sőt, most már tapsikolni is elkezdett hozzá. Nem nőttünk még ki az oviból?
- Mi az, lányok, mi ilyen vicces? – ült le mellénk René. Stacynek még mindig nem sikerült abbahagynia a nevetést, én lemondóan temettem az arcomat a kezeimbe.
- Della... imád... színésznő... lenni! – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat a barátnőm.
- Persze, a vak is látta a forgatáson – rántotta meg a vállát René. A szája szegletében azért ott bujkált egy vigyor. Legszívesebben a nyelvemet nyújtottam volna mindkettőjükre. Nem, nem nőttünk még ki az oviból.
- Igen, tudom, de most már be is vallja! – magyarázta Stacy, amint sikerült lecsillapodnia.
- Remek! Ez egyszerűen mesés! – duzzogtam. – Mindenki szerint szeretek színésznő lenni, csak szerintem nem.
- De, most már szerinted is – emlékeztetett Stacy.
- Biztosan mindenki képmutatónak tart – morogtam.
- Nahát, most már az is érdekel, hogy mi, filmesek mit gondolunk rólad! – nevetett ismét Stacy.
- Ne kezdd már megint! – fenyegettem meg, mire ő menten elhallgatott, de látszott rajta, hogy komoly erőfeszítésbe telik neki uralkodnia magán.
- Della Hudson – szólalt meg mellette ünnepélyes hangon René, - immár hivatalosan is kijelenthetjük: meg vagy mentve.
