Ötödik. Pilot #1

Tudom, hogy rég tartozom már Nektek egy új résszel, most itt van, szép hosszú, és képeket is hoztam! ;)
Jó szórakozást! :)



A repülőgépen a forgatókönyvet kezdtem el tanulmányozni, s nem csupán megismerni akartam a történetet, hanem, amennyire lehetséges, megtanulni a szerepemet is. A mellettem ülő Stacyt azonban nem sokáig kötötte le a vaskos papírköteg, hiszen neki mindössze úgy három jelenet jutott, összesen talán tizenöt sor.

- Minden rendben ment odahaza? – kérdezte kíváncsian.
- Aha, fogjuk rá – feleltem, s közben fel sem néztem az olvasásból.
- Apukád megbékélt végül? – faggatott tovább.

Sóhajtva ejtettem az ölembe a forgatókönyvet. Rettegtem, hogy mennyire be fogok égni a forgatáson, ha nem tudom majd a szövegemet. Na, nem azért mert bizonyítani akartam, hogy a látszat ellenére egész tűrhető színésznő vagyok, hanem mert egyszerűen a vizsgáimra is mindig alaposan készültem. Én nem az a fajta voltam, aki megtanulta a szükséges anyag egy töredékét, s reménykedett, hogy azt kérdezik majd tőle, hanem töviről-hegyire, elölről hátulra, majd hátulról előre becsületesen átrágtam magam a tanulnivalómon. Kábé tízszer minden vizsga előtt. Erre sosem sajnáltam az időt és a fáradságot. Én nem átcsúszni akartam a vizsgáimon, hanem a lehető legjobban teljesíteni. És kész voltam ezért megdolgozni.

Éppen ezért meg voltam róla győződve, hogy valósággal fizikai fájdalmat okozott volna, ha a szerepemre sem készülök legalább ilyen erőbedobással. Elvégre ez is csak egy felmondandó szöveg, nem? Mint egy közgazdaságtani alaptétel. Csak be kell biflázni. Ám ha a melletted ülő kollegina éppen a családi perpatvaraidról szándékozik tudakozódni, akkor ez nem igazán megy, hiába erőlködsz. Nem tehettem mást, csak reménykedtem, hogy a szállodában lesz majd még időm a felkészülésre. Hazel megígérte, hogy saját szobát kapok.

- Igazából nem tudom, Stacy – válaszoltam őszintén. – Bízom benne, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint korábban, de azt biztosan tudom, hogy apám nem repes a boldogságtól, hogy belevágtam ebbe – csaptam a forgatókönyvre.
- Adj neki időt, hogy hozzászokhasson a gondolathoz, hogy a lányából menő színésznő lesz – mosolygott Stacy. – Azért megértem őt is, végül is ez elég nagy kanyar a közgazdászi elképzelésekhez képest.
- Azért még arról sem tettem le egészen – fordultam az ablak felé. – Sosem álmodoztam ilyen lehetőségről, közel sem vagyok benne biztos, hogy megállom a helyem. Talán már pár nap múlva sírva menekülök vissza az egyetemre – kényszeríttettem magamra egy halvány kis nevetést.
- Hát igen, tény, hogy elég furán alakultak a dolgok – sóhajtott Stacy.

Pontosan tudtam, mire gondolt. Hogy milyen baromi igazságtalan, hogy én, akit úgy kellett odavonszolni a meghallgatásra, akinek csak egy púp a hátán ez a sorozat, én kaptam meg a főszerepet. És nem ő, aki világéletében egy ilyen esélyért imádkozott, aki kislány kora óta erre a pályára készül, s aki a fél karját odaadta volna ezért a szerepért. És ő mégsem féltékenykedik, nem gyűlölt meg, hanem igyekszik megóvni a barátságunkat a történtek ellenére is. Megfogadtam magamban, hogy soha többé nem említem meg neki, milyen kétségek gyötörnek még mindig, mennyire nem vagyok biztos magamban, s milyen ingatag lábakon áll a döntésem. Tartozom neki annyival, hogy megbecsülöm a kiváltságos helyzetemet, és nem panaszkodok többet.

- Te, Stacy – szólaltam meg, hogy valami új, biztonságosabb témát dobjak fel. – Ugye te már rég szereztél magadnak ügynököt?
- Persze, évekkel ezelőtt, amióta komolyan foglalkozom a színészettel. Egy kicsi, de annál lelkesebb ügynökség képvisel. Ez a meló most az ő helyzetükön is nagyot lendíthet. Miért?
- Mert nekem még mindig nincs ügynököm. Hazel ugyan megígérte, hogy bemutat nekem valakit, aki szerinte tökéletes lenne a feladatra, de...
- De te nem vagy benne biztos, hogy neked is szimpatikus lesz – nevetett Stacy.
- Pontosan.
- Hát, ha esetleg nem akarsz vele dolgozni, majd megadom az én ügynökségem elérhetőségét, rendben?
- Köszönöm.

Most, hogy a kínos pillanat mindörökre elillant, kedélyesen cseverésztünk az út hátralévő részében, amíg le nem szálltunk Palermo repterén. Igen, Palermo. A sorozat legelső epizódját, vagyis a pilotot a környéken forgatjuk, egész pontosan Szicíliában. Elég kézenfekvő, hogy miről fog szólni a történet, ha csak két szót mondok: akciósorozat és Szicília. Igen, maffiaügy lesz. Rachel és Jacques első közös bevetésén az olasz rendőrség kéri a segítségüket, hogy leszámolhassanak végre egy maffiavezérrel. Akiről aztán kiderül, hogy a dél-olasz patriarchátus ellenére nő. Persze Stacy fogja alakítani a feminista maffialányt. Lesz majd pár látványos üldözési jelenet olasz sportkocsi csodákkal, szüntelenül ropogó gépfegyverekkel, s természetesen lenyűgöző tájakkal a háttérben. Nem véletlenül az olasz idegenforgalmi hivatal az egyik szponzorunk.

Ahogyan közeledtünk a leszálláshoz, s az ablakból Palermo tárult a szemem elé, abban bíztam, hogy azért valamikor sikerül időt szakítanom egy kis turistáskodásra. Sosem jártam még erre, s nem lettem volna képes úgy itt hagyni ezt a vidéket, hogy minimum a legalapvetőbb látványosságokat ne nézném meg magamnak. Csak jut majd rá idő a forgatás, az edzés, a szereptanulás és az iskolai dolgaimmal való haladás között! Ugyanis a lelkére kötöttem Natashának, hogy mindennap írja meg nekem, mi történt a suliban, mi hangzott el az előadásokon és milyen feladatokat kaptak. Nem szabad lemaradnom, ugye?

***

Tizenkét nappal később vészesen közel a végkimerüléshez végigdőltem az ágyamon. Ha most becsukom a szemem, egy pillanaton belül elalszom. Vonzott ez a lehetőség, de még hogy! Fél másodperccel később azonban Stacy hangja rángatott vissza az ébrenlétbe.

- Della Hudson, eszedbe ne jusson most aludni!
- Miért is ne? – mormoltam csukott szemmel, ahogyan az oldalamra fordultam és egyre kényelmesebben fészkeltem be magam a párnák közé.
- Mert egy óra múlva kezdődik a stábbuli. Ez alól már tényleg nem húzhatod ki magad! – dorgált meg kolléganőm és valamit rám hajított. Puha anyag volt, valami flancos takaróra tippeltem a tapintásából ítélve. Résnyire nyitottam a szemem és kelletlenül állapítottam meg, hogy tévedtem: Stacy egy csillogó-villogó ezüst ruhát dobott rám.
- Ezt kellene felvennem? – emeltem fel fintorogva a flitteres anyagot. Ahogyan attól tartottam, nem csupán a színe volt kihívó: ilyen mély dekoltázst és ennyire rövid ruhát én még életemben nem láttam.
- Mivel előre tudtam, hogy te ilyesmire nem vagy felkészülve, bátorokodtam hozni neked egy rucit a bulira a sajátjaim közül.

Aha, szóval ez Stacy gardróbjából került ki. Ez mindent megmagyarázott.

- Stacy, én olyan fáradt vagyok, hogy az ajtóig sem bírnék elmenni, nemhogy a buliba. Bocs, de inkább kihagyom – zuhantam vissza az ágyra.
- Azt te csak hiszed! – kiáltotta barátnőm. – Mióta itt vagyunk, ki sem dugod az orrod a szobádból, csak ha forgatunk. A többiek jóformán nem is ismernek!
- Igazságtalan vagy, Stacy – feleltem. – Az edzésekre engedelmesen lejárok.

Pedig nem kellett volna. Na jó, Carlosnak igaza volt, bőven volt mit javítani az alakomon, az állóképességemről meg ne is beszéljünk. Valóban nem lenne túl szerencsés, ha úgy alakítanám Rachel Sullivant, ezt a hadseregből frissen szabadult izmos kis tyúkot, hogy belehalok, ha Carlos két kilométernél hosszabb futásra ítél. Márpedig ezt tette, minden reggel. Hajnali ötkor keltünk, indítottunk egy kis futással a parton, majd nyomás a forgatásra. Ott átlag tizenkét óra kőkemény munka következett, amelybe csak egy félórás ebédszünet fért bele. És jaj, Carlos a kaját is ellenőrizte, szóval salátát ettünk salátával. Ha délután akadt pár szabad óránk, rabszolgahajcsár edzőnk máris terelt be egy konditerembe. Ha pedig nem volt délutáni szabadidő, az edzés estére maradt. Szünnap nem volt, az idő pénz.

Hogy Hazel miért nem védett meg a kizsákmányolástól? Mert Hazel nem volt ott. A kisfia úgy egy nappal az érkezésünk után megbetegedett, és haza kellett mennie hozzá Londonba. Ami az egészben engem a legjobban meglepett: amikor megtudtam, hogy Hazel hazamegy, az én városomba, hogy pontos legyek, egyáltalán nem irigykedtem. Nem méltatlankodtam, hogy nekem bezzeg maradnom kell és húznom az igát, pedig milyen borzalmas egy meló ez! Na, azt azért nem kockáztatnám meg, hogy örültem, amiért én maradhattam, s nem nekem kellett valamilyen családi ok miatt hazautaznom, de azért már ez is haladás volt, nem?

És milyen volt maga a forgatás? Nagyon izgalmas volt a forgatókönyvünk, ezt nem tagadhatom. És remek társaság gyűlt össze, igazi nemzetközi csapat, ahogy nemrég Hazel mesélte. Rengeteg érdekes sztorit, élettörténetet hallottam két felvétel között, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. A legtöbbet mégis Renével beszélgettem. Ő előttünk érkezett egy nappal, már javában dolgozott, amikor odaértünk a forgatásra.

A stáb nyüzsgött, mint egy hangyaboly, mindenki tett-vett, szaladt a dolga után, adóvevőkkel a kezükben rohangáltak fel-alá, mint az elmegyógyintézetből szökött őrültek. René viszont talált magának egy csendes kis zugot, ahol elmélyülten tanulmányozhatta a forgatókönyvet egy üveg ásványvíz társaságában. Hiába, errefelé ebben az évszakban is túl meleg volt. Főleg Londonhoz képest.

- Úgy tudtam, ez kettőnk showja lesz, erre te már nélkülem forgatsz?! – gúnyolódtam, ahogyan mögé léptem.

Ő ijedten rezzent össze, majd megfordult, és felcsillant a szeme, amint meglátott.

- Nahát, Della! – ölelt át. – Bevallom, eddig nem mertem biztosra venni, hogy jössz.
- Nem mondta Hazel? – kérdeztem.
- Dehogynem. De – sütötte le a szemét, mint egy csínytevésen kapott kisfiú – amennyire Párizsban megismertelek...
- Attól féltél, az utolsó pillanatban visszalépek – nevettem.
- Ne haragudj.
- Dehogyis! Abban igazad van, hogy nem volt könnyű döntés. És még mindig nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy jó ötlet volt-e aláírnom a szerződést. De úgy nyolcvan százalékig már igen – kacsintottam rá.
- És még el sem kezdtél dolgozni! Meglátod, imádni fogod!

Megláttam, tényleg imádtam. Napról napra jobban. Pedig nem volt mindig izgalmas. Az első felvétel még érdekes. Az ötödik már kicsit unalmas. A tizedik viszont felér az agyhalállal. De egyre jobban lubickoltam Rachel szerepében, egyre inkább el tudtam engedni magam, s beleélni a történetbe, a karakterembe. Legalábbis nekem ezt mondták. Nem tudom, hogy csináltam, nem készültem előre, nem terveztem el semmit alaposan, mégis mindig megdicsértek a nap végén. Nem hittem, hogy született tehetség lennék, én inkább úgy fogalmaznék: oltári nagy mázlista. Minden napot úgy éltem meg, hogy megkönnyebbültem, amiért sikerült megúsznom anélkül, hogy bárki rájönne: béna amatőr vagyok, akit a legjobb lenne egyenesen hazaküldeni.

Mindazonáltal Stacynek igaza volt. Nem nagyon vetettem bele magam a stáb forgatáson kívüli programjaiba, amelyek általában munka utáni iszogatást jelentettek valamelyik helyi kocsmában. Na, nem durván, azért a többségnek sikerült észben tartania, hogy másnap ugyanúgy dolgozni kell majd.

Én mégsem engedhettem meg magamnak, hogy részt vegyek az efféle levezető italozásokban, ugyanis nekem még dolgom volt: este, a szobámba visszavánszorogva át kellett néznem az anyagokat, amelyeket Natasha küldött. Egy nap a rendezőnk, vagyis Jimmy azzal bókolt nekem, hogy nem gondolta volna, hogy ennyire nem lesz lámpalázam a felvételeken. Mosolyogtam és nem árultam el az okot, amellyel én nagyon is tisztában voltam: számomra nem volt tétje ennek az egésznek. Tudtam, ha kudarcot vallok, az önbizalmam biztos megsínylené valamelyest, de nagyobb baj nem történne. Mennék vissza Londonba és folytatnám a régi egyetemista életemet, mintha csak egy kisebb betegség miatt maradtam volna ki a suliból pár napot. Ez a tudat pompásan levette a terhet a vállamról. Nem engedhettem hát ki ezt az adut a kezemből, muszáj volt lépést tartanom az otthon történtekkel.

Az is igaz volt viszont, hogy ez volt az utolsó napunk Szicílián, másnap délelőtt indultunk haza. Végül is tanulhatok a repülőn, ahogy nemrég a bátyám javasolta.

- És mindenképpen ezt kell felvennem? – emeltem fel a flitteres ruhát.

Stacy arcára győzedelmes mosoly ült ki, majd villámgyorsan mellém ugrott, megragadta a kezemet, és felrántott az ágyról. Harminc perc múlva tökéletes frizurával és sminkkel, valamint egy hál’ Istennek az előző verziónál diszkrétebb, fekete ruhában léptem ki a szállodánk ajtaján.

Kilátás a hotelszoba teraszáról

Della öltözéke

Negyedik. Döntés #4

Meghoztam a negyedik nagyobb fejezet utolsó adagját, érezhetően fordulatot vesz a történet az alábbiakban, de majd meglátjátok! Tettem fel új zenét, többek között ez a dal (amellett, hogy nagy kedvencem) inspirálta ezt a történetet egy másikkal együtt, amelyet majd később mutatok meg ;) Jó olvasást! :)



Kimerülten ültem le az ágyamra. Mellettem kövéren, robbanásra készen állt a hatalmas bőröndöm, s ott sorakozott a laptopom és a válltáskám is. Magamban végigvettem a szükséges teendőimről pár napja összeállított listát, s gondolatban kipipáltam az egyes tételeket.

Hazelt felhívni és elkérni a szerződést, kész. Segítőkész bátyámmal áttanulmányozni a kusza jogi szöveget, kész. Amynek elújságolni a jó hírt, kész. Vele és Stacyvel eleget tenni Rosie meghívásának és megnézni a premier előadását az egyik apró, külvárosi színházban, kész. Stacyvel egyeztetni, hogy együtt utazunk, kész. A suliban a tanároknak sajnálkozva előadni, hogy az eddigiektől eltérően ezentúl nem fognak látni a legelső sorban buzgón körmölni, kész. Natashával megbeszélni, hogy időközben gyűjtse nekem a jegyzeteket, kész. Megpróbálni beletörődni, hogy az egész egyetemen azt fogja híresztelni, hogy filmsztár a sógornője... folyamatban. A szüleimmel átbeszélni a dolgokat... nos, maradjunk annyiban, hogy tucatnyi kísérlet után anyám megbékélt a helyzettel. Tulajdonképpen beigazolódott a sejtésem: ő közel sem ellenezte annyira a dolgot, mint apám, csak elhitte, hogy ha apámnak nem tetszik a helyzet, akkor neki sem szabad belemennie. Pedig ő csak azt akarta, ami nekem a legjobb. Legalább egy szülőm hozzáállása olyan, amilyenre éppen szükségem volt. Apám szerint amíg nem látom be, hogy ostobaságot követek el, nincs értelme beszélnünk. Úgyhogy immár öt napja nem szóltunk egymáshoz.

Ugyan még mindig nem voltam benne biztos, hogy jól döntöttem-e, de azt tudtam, már nem szeretném a régi életemet. Egyre jobban vonzott az az új, ismeretlen világ, amelynek az ajtaját résnyire nyitotta előttem a meghallgatás. A körülöttem élők biztatása végleg meggyőzött, hogy eddig mintha búra alatt éltem volna az életemet. S egy olyan lehetőség, amely nekem kéretlenül is megadatott, nem jut mindenkinek. És így, hogy a suli folytatásával meghagytam magamnak a kiskaput, hogy bármikor visszatérhessek a régi, jól ismert ösvényre, ha mégsem válnának valóra az elképzeléseim, mindjárt csábítóbbnak tűnt a változás. Már nem is látszott annyira félelmetesnek, hogy fejest ugorjak az ismeretlenbe.

Persze nem felejtettem el, hogy mindebben mennyit köszönhetek a bátyámnak. Nekem meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség, hogy több vasat tartsak a tűzben, ami számára annyira magától értetődő volt. Az elmúlt napokban tőle kaptam meg mindazt a támogatást és bizalmat, amelyet apámtól hiába vártam.

Cserébe megígértem neki, igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy komolyan gondolja a kapcsolatát Natashával. Ezt bizonyítandó mi, lányok kettesben vetettük bele magunkat a város legjobb lakberendezési üzleteibe, hogy összeválogassuk mindazt, amire Ralph lakásához szükség volt. Az indulásom előtti napon pedig még festeni is segítettem. Bár a rám bízott fürdőszoba enyhén mocsárzöld árnyalatot kapott a tervezett pisztácia helyett, szerencsére sikerült meggyőznöm Natashát, hogy a párizsi szállodánkban is éppen ilyen színű volt a fürdő, ez most a legújabb francia trend.

Ahogy végére értem a listámnak, utoljára néztem körbe a szobámban. Te nem költözöl el! – vigasztaltam magam. Csak pár hét forgatás következik Európa különböző szegleteiben, s az ünnepekre jöhetek is haza. Előtte pár nap edzés Carlosszal, kis felkészülés, és életemben először a kamerák elé állok. Bár ez még nem a hivatalos forgatás volt, ami csak tavasszal kezdődik, de most gyártottuk le a legelső részt, amely alapján a befektetők eldönthették, támogatnak-e bennünket, a tévécsatornák pedig, hogy megveszik-e majd a teljes évadot. Egyszóval ekkor dőlt el, hogy a sok tervezgetés után hogyan működhet ez az egész a valóságban.

Ideje volt indulni. Táskáimmal levergődtem a lépcsőn, mint egy málhás szamár, majd odalenn megölelgettem anyámat, aki könnyek között búcsúzott tőlem. Hiába nyugtatgattam, hogy néhány hét nem a világ, természetesen ez nem vigasztalta. Aztán a nappali felé fordultam. Apám újságot olvasott a kandalló melletti fotelban ücsörögve. Nagy levegőt vettem és beléptem.

- Azt mondtad, ha képes vagyok józanul gondolkodni, beszélhetünk. Szóval itt vagyok.

Apa kinézett az újság mögül, amelyet aztán lassan, gondosan összehajtogatva letett a dohányzóasztalra. Az idegeimmel játszott, de igyekeztem jó képet vágni hozzá. Ahogy rám nézett, az arcán diadalmas mosoly ült. Nyilván nem vette észre mögöttem a bőröndömet. Intett, hogy üljek le, s én remegve ereszkedtem le a kanapéra, vele szemben. Most vagy soha.

- Úgy döntöttem, hogy teljesen őszinte leszek hozzád, apa. Nem mintha nem próbálkoztam volna eddig, de ez a legutolsó kísérletem. Csak annyit kérek, hogy hallgass végig anélkül, hogy félbeszakítanál, rendben?

Reménykedve néztem rá, s ő vonakodva bár, de bólintott. Valószínűleg már sejtette, hogy mégsem az ő győzelmét jöttem ünnepelni. Ennek ellenére nem éreztem nyeregben magam. Összeszedtem minden bátorságomat, s ezúttal is az ablakon kifelé nézve, hadarva adtam elő a mondandómat.

- Tudom jól, apa, hogy szeretnéd, ha a nyomdokaidba lépnék. Sosem tudtál elképzelni más lehetőséget, mint hogy én is ugyanazt a hivatást válasszam, mint te. Hogy kollégák, egyenrangú partnerek lehessünk. Nem hibáztatlak, hiszen nagyon sokáig én is éppen ezt akartam. Nem hittem, hogy lehetne más választásom, de nem panaszkodtam, hiszen nagyon elégedett voltam ezzel az elképzeléssel. Azonban meginogtam, apa – hunytam be a szememet. – Már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg egy bankban akarom végezni, ahogyan eddig gondoltam. Már nem tudom, hogy csak azért akartam ezt mindig, mert ezt vártad el tőlem, vagy azért, mert tényleg az én döntésem volt.

Apám közbe akart szólni, de gyorsan leintettem, mielőtt bármit is mondhatott volna. Muszáj volt folytatnom, muszáj volt neki elmondanom végre, mit érzek.

- Azt viszont biztosan tudom, hogy olyan életet akarok, amelyet az álmaim, a terveim alakítanak. Lehet, hogy mind butaság, de mindenképpen meg akarom próbálni megvalósítani őket, mert ezek tényleg az én álmaim. Élni akarok, apa, kalandokat akarok, és megtapasztalni akár a kudarcot is, ha úgy alakul. Igen, ezt akarom: egy izgalmas, talán őrült életet, vállalva minden, ezzel járó kockázatot! – kiáltottam nevetve.

Hihetetlenül nagy megkönnyebbülés volt végre kimondanom mindezt, erősebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam. S egyúttal tudtam, ha mást nem is, annyit biztosan elértem, hogy önmagamat sikerült végleg meggyőznöm: jól döntöttem.

Még mindig mosolyogva néztem apámra, ám ő komor arccal viszonozta a tekintetemet.

- Nem kellett volna idejönnöd. Még mindig ugyanolyan önfejű vagy! – mondta és ismét az újságja után nyúlt.

Az én nyugalmamat azonban nem tudta megrendíteni. Most, hogy minden eddiginél biztosabb voltam a dolgomban, csak mosolyogtam rajta. Eszembe jutott Hazel, ő is mindig ilyen. Talán ő is ezt érzi, amit most én? Hogy jó döntéseket hozott, hogy az élete a megfelelő irányba halad, legalábbis abba, amelyikbe ő szeretné? Hogy elégedett a pillanattal? Mert én akkor ezt éreztem.

- Fiatal vagyok még, apa, úgyhogy jogomban áll önfejűnek lenni – feleltem higgadtan.
- Elképesztően önző vagy, ugye tudod? – nézett rám apám mérgesen.
- Mert végre azt csinálom, amit én akarok? – kérdeztem értetlenül.
- Mert senki másra nem gondolsz, csak magadra.
- Hosszú évekig mást sem csináltam, csak igyekeztem a kedvedben járni, apa – sóhajtottam. – Sosem figyeltél rám igazán, csak folyton azt hallhattam, hogy neked mennyire igazad van mindenben. Nem is volt soha igazán kétoldalú kommunikáció közöttünk, sokkal inkább kioktatás, folytonos előadások, prédikációk! A mi családi életünk legjobban egy tudományos konferenciára hasonlít – mondtam és felálltam. Ennek a beszélgetésnek már nem sok értelmét láttam a továbbiakban. Őszintén elmondtam, amit gondoltam, többet nem tehettem. Egy újabb kudarcba fulladt kísérlet. – Tudod, ha több eszem lenne, nem vesztegettem volna ezzel az időmet – magyaráztam, és kifelé indultam. De hirtelen megtorpantam és visszafordultam. Nem hagyhatom ennyiben, még nem! – Ám én mégis itt vagyok. Mert most már értem, miért nem mertem döntést hozni olyan sokáig. Miattad, apa. Sosem akartam úgy belevágni ebbe az egészbe, hogy közben tudom, mekkora csalódást okozok neked. Hogy mennyire dühös vagy rám.

Apám egy darabig emésztette a hallottakat, s én türelmesen vártam. Aztán felállt és odajött hozzám.

- Akkor is elmennél, ha nem egyeznék bele, igaz?

Némán biccentettem.

- De nem úgy akarok – tettem hozzá.

Apa bólintott. Majd lassan, nehézkésen, mintha életében először tenne ilyet, megölelt. Nem volt ez olyan igazi, szívmelengető, bordaropogtató ölelés, mégsem mertem ennél többet kívánni. Tudtam, ahhoz még időre van szüksége. S ha csak résnyire is volt nyitva a köztünk álló ajtó, legalább nyitva volt. Apám mégsem csapta rám.

Könnyes szemmel bontakoztam ki az öleléséből, és mosolyogva néztem rá.

- Ne add még fel, apa. Talán egy nap éppen azt az életet akarom majd, amelyet te elterveztél nekem. Meglehet, én is épp arra a nyugodt, rendezett, békés és normális életre vágyom, amilyen most a tied. De nem ma. Még nem.

Ezúttal én öleltem át, szorosan, hosszan, mintha sosem akarnám elengedni. Majd még egyszer, utoljára körbenéztem a szobában, hogy az emlékezetemben minden apró részletét magammal vihessem. Végül apámra nevettem és kiléptem a helyiségből.

Ahogy a bőröndömmel bajlódtam, még eljutott a fülembe apa hangja, s örültem, hogy a valószínűleg szándékosan halkan súgott mondatot mégis meghallottam:

- Sok szerencsét, kislányom.

Néhány pillanattal később mosolyogva csuktam be magam mögött az otthonom ajtaját.

Negyedik. Döntés #3

Kifogás a késlekedésre: munka, tavasz
Kompenzáció: kép Della szobájáról + a bátyjáról ;)



Nem tudom pontosan, meddig ülhettem az ágyamon, felhúzott lábakkal, a párnámat szorongatva. Abban már rég nem reménykedtem, hogy apám utánam jön, bocsánatot kér vagy csak megpróbál higgadtan a lelkemre beszélni. Észérvekkel meggyőzni. Megnyugtatni. Mert azt ő egyáltalán nem értette meg – valószínűleg azért, mert el sem tudta képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet –, hogy én egyszerűen csak elbizonytalanodtam. Ő azonnal a legrosszabbtól tartott, hogy csapot-papot hátrahagyva elrohanok, és gondolkodás nélkül eldobok magamtól mindent. Ha jobban figyelt volna rám! Talán most itt ülne az ágyam szélén, a fejemet simogatná, és meleg hangon duruzsolna, hogy „ne aggódj, Della, minden rendben lesz”.

Könnyeim a düh és a csalódottság könnyei voltak. Amiért apám egyáltalán ilyesmit feltételezett rólam! Hát nem ismert ki az eddigi majd’ húsz évem alatt? Hát nem ő nevelt éppen ilyennek? Mégis hogyan hiheti rólam akkor, hogy meggondolatlan és felelőtlen lehetek?! S bár fájt, hogy tudtam, kiábrándult belőlem, egyre jobban fájt, hogy én is csalódtam benne. Amiért az emberismerete éppen a saját lányánál mondott csődöt. S amiért az ő kislánya most itt ül a szobájában zavarodottan, kétségbeesetten, és nem kapja meg azt a támogatást, segítséget, bizalmat vagy szimplán csak azt a kicsike vigaszt, amelyre annyira szüksége lenne.

Egyszer csak kopogtattak az ajtómon. Bár egy ábrándos pillanatig reménykedtem benne, hogy mégiscsak apa az, hamar kijózanodtam: a választ meg sem várva Ralph nyitott be. A szemem sarkából már láttam, hogy arcáról ezúttal hiányzott a szokásos vigyor, és ahogy ráemeltem könnyes tekintetem, egyenesen gyászos képet öltött.

- Megtennéd, hogy magamra hagysz most, kérlek? – szipogtam. – Nincs szükségem a vigasztalásodra.

Legalábbis nem a tiedre. Akiére meg igen, attól úgysem kapom meg.

A bátyám azonban még mindig nem zavartatta magát, becsukta maga mögött az ajtót, majd leült mellém az ágyra.

- Nem is vigasztalni akarlak – erőltetett vidám hangot magára. – Inkább megköszönni, hogy előadtad az előbb azt a kis melodrámát.
- Ralph, el sem tudod képzelni, mennyire nem vágyom most a hülyeségeidre – fintorogtam rá.
- Pedig így van! – bizonygatta, és az ellenkezésemmel mit sem törődve, átölelte a vállamat, magához húzott, s immár együtt dőltünk neki a falnak az ágyam végében. – Figyelj, hugi, igazából én is éppen ma akartam előrukkolni egy kényes témával, ami miatt apa tuti leharapta volna a fejemet. De jöttél te és teljes mértékben überelted az én elképzeléseimet, úgyhogy ezek után fix, hogy apa rábólint majd arra, amit mondok neki. Persze, csak ha majd lenyugodott kicsit.
- Mit akartál neki mondani? – kérdeztem, kapva az alkalmon, hogy eltereljem a figyelmemet.

Ralph előbb töprengve körülnézett a szobámban, majd megszólalt:

- Azt, hogy itt hagyom ezt a házat.
- Tessék? – löktem el magam tőle, hogy a szemébe nézhessek. Ő hevesen bólogatott.
- Bizony. Legfőbb ideje, nem gondolod? Már másfél éve dolgozom, és a múltkori előléptetésemnek, meg az itthon lakás alatt összespórolt pénzemnek hála, meg tudok reszkírozni egy garzont. Már ki is néztem egy jó kis kéglit magamnak innen úgy húsz percre.
- De ugye tudod, hogy ha saját lakásod lesz, anya nem fog többé rád mosni és főzni? És takarítanod is neked kell majd magad után!

Ralph felnevetett és visszahúzott maga mellé.

- Tudom, hogy ezt nem akarod hallani, de talán Natasha majd segít.
- Javíthatatlan vagy, kedves bátyám – ráztam meg a fejem, majd hozzátettem: – Nem az zavar, hogy Natashát szóba hoztad, bár remélem, ez nem jelenti azt, hogy összeköltöznétek... Ugye nem költöztök össze?! – néztem rá rémülten, mire ő vigyorogva intett nemet. – Hála az égnek! Szóval csak az zavar, hogy Ralph, először neked kellene tudnod gondoskodni magadról, nem?
- Ezt imádom benned, Della – nevetett a bátyám. – Mindig olyan átkozottul racionális vagy! Csak-vic-cel-tem! – tette hozzá szótagolva.
- Olyan bolond vagy – hajtottam a fejem a vállára.

Egy darabig hallgattunk, nem akartam megtörni a csendet. Bár pár perce még a legszívesebben kidobtam volna a szobámból, most mégsem akartam, hogy elmenjen. Olyan jó volt kicsit odabújni az én nagy és erős bátyám mellé, tudni, hogy akármi is történjék, akármennyire is forduljon ki az én kicsi világom a sarkaiból, ő mindig ott lesz, hogy megvédje az egyetlen húgocskáját.

- Szóval nagy változások várhatók a családunkban – szólalt meg Ralph. – Én elköltözöm, te színésznő leszel...
- Dehogy leszek, Ralph – suttogtam. – Nem hagyom ott a sulit.
- Mert apa csalódott lenne? – kérdezte óvatosan.
- Mert nem is merek komolyan elgondolkodni rajta. Szerinted mégis milyen esélyeim lennének abban a szakmában totál kezdőként, nulla tapasztalattal? A cipész maradjon csak a kaptafánál, az biztonságos és kiszámítható.
- Valakik mégis rád mernék bízni egy sorozat főszerepét, nem? Azért tudhatsz valamit.
- Tévednek. Pedig profiknak nevezik magukat. De abból, hogy engem választottak, láthatod, hogy egyáltalán nem azok.
- Nem elképzelhető talán az a verzió, hogy te tévedsz?
- Ralph, ez a szerep túl nagy falat ahhoz, hogy egy magamfajta amatőr megbirkózzon vele. Előbb-utóbb kudarcot vallanék. Inkább előbb, mint utóbb. És az önbizalmamnak most nem hiányzik egy ilyen fiaskó.
- Milyen sorozatról is lenne szó pontosan?

A következő kábé félórában részletesen elmeséltem neki mindent, amit az elmúlt napokban Hazeltől hallottam. Igazából a teljes párizsi tartózkodásomról beszámoltam, s nagyon hálás voltam neki, amiért láthatóan tényleg érdekelte ez az egész. Ám különösen ennek fényében egyre jobban bántott, hogy a szüleimmel – még anyámmal sem - jutottunk el idáig. Apám élből elutasította a dolgot, hallani sem akart róla, anyám meg vagy, mert nem mert szembeszállni apám véleményével, vagy mert tényleg egyetértett vele, ugyancsak messze elkerülte a szobámat. Már elég régóta beszélgettünk a bátyámmal, és egyikük sem jött érdeklődni, hogy mi van velem, hogy vagyok. Néhány perc alatt kitagadott, tékozló lánnyá, páriává váltam volna?

- Te, Della, szerintem ez a sorozat elég nagy dobás lesz – összegezte véleményét Ralph, miután befejeztem a mesélést. – Éppen ezért kizártnak tartom, hogy csak véletlenül döntöttek volna melletted.

Válasz helyett mindössze megvontam a vállam.

- Szerintem megpróbálhatnád suli mellett is – tette hozzá a bátyám elgondolkodva.
- Tessék? – néztem rá úgy, mintha azt állította volna, hogy a nagyi kezét az imént megkérte a pápa.
- Gondolj csak bele! A suli igazából csupán a vizsgák idején zűrös, egyébként a legtöbb előadás kihagyható, a forgatások meg, ahogy mondtad, általában éppen az egyetem neccesebb időszakaiban szünetelnének. Szerintem megoldható.
- Vállaljam el a szerepet és folytassam a sulit, mintha mi sem történt volna?!
- Sokan dolgoznak a tanulás mellett, nem? Te is ezt tennéd, csak éppen a te munkád kicsit eltérne az átlagtól.
- Hát nem hamurgersütés lenne a sarki gyorsbüfében, az egyszer biztos. De ez kemény meló, Ralph. Nem az a fajta színészi munka, amikor az ember esténként lenyom egy előadást egy színházban. Folyton úton kéne lenni, rengeteget utazni, napi tíz-tizenöt órát forgatni, állandóan edzeni és akkor még nem is beszéltem az interjúkról, közönségtalálkozókról, kötelező partimegjelenésekről.
- Ja, iszonyúan unalmasnak hangzik! – nevetett a bátyám. – Legfeljebb majd tanulsz a repülőn, nem?

Ralph Hudson