Ötödik. Pilot #2

Tudom, hogy erre sokat kellett várni, nagyon sajnálom, de remélem, azért örültök neki :)



A bulit egy koktélbárban tartották, ahol szombat lévén már hatalmas tömeg gyűlt össze. Szerencsére a mi stábunk megkapta a vip-termet, amelynek ajtajánál két termetes biztonsági őr állt. Amikor odaléptünk hozzájuk és megmondtuk a nevünket, vakuk sora villant.

- Mi a fene? – csodálkoztam, ám nem volt időm körülnézni, Stacy már rángatott is befelé.
- Nyugi, ezek még nem paparazzik, csak pár helyi, akik megneszelték, hogy filmesek buliznak ma itt, úgyhogy boldog-boldogtalant lefényképeznek, hátha valami híresség is felbukkan közöttük – nevetett, miközben a bárpult felé tolt.
- Hát, sajnálom, hogy csalódást kellett okozonom nekik – vontam meg a vállam.
- Ugyan már – vigyorgott Stacy. – Ha majd kijön a sorozat, egy csapásra híres leszel, és örülni fognak a képeiknek. Feltéve, ha addig nem törlik ki őket.

Néhány perccel később egy-egy színes koktéllal a kezünkben álldogáltunk, egy-két barátságos szót váltva a mellettünk elhaladó kollégákkal. Igyekeztem nem tudomást venni a felém forduló álmélkodó tekintetekről, amelyek csak megerősítették bennem a lekiismeret-furdalást, miszerint igazából én most lógok.

Stacyt hamarosan felkérte táncolni egy rendezőasszisztens, s egyedül maradtam a bárpultnál. Remek, elvileg én lennék ennek az egésznek a főszereplője, a sorozat üdvöskéje, mégis egymagam ácsorgok egy nyamvadt italt szorongatva, és senki sem törődik velem. Nem igazán sikerült beilleszkednem, ugye?

- Remélem, nem akarsz egész este itt unatkozni – lépett mellém René. Választ sem várva egy asztalhoz vezetett, amelynek távolabbi sarkában Jimmy üldögélt egy szemüveges, kövérkés fickóval, aki - ha jól emlékszem - egy olasz stúdió fejese volt, és azért felelt, hogy a forgatás a lehető legnagyobb rendben folyjon a szigeten. Elmélyülten beszélgettek, mindketten épp csak egy pillanatra néztek fel, amikor letelepedtünk Renével.
- Azt hittem, ezt a bulit is ki akarod hagyni – mondta René.
- Jaj, ne kezdd már te is – fintorodtam el.
- Miért? Nem igazán voltál barátkozós kedvedben az elmúlt napokban. Pedig így nem nagyon fogsz boldogulni ebben a világban.
- Hát – tártam szét a karjaimat, - talán ideje levonnom a konzekvenciákat: nem vagyok idevaló.
- Nem fogod feladni – felelte magabiztosan René, majd belekortyolt az italába és nézelődni kezdett, mint aki lezárta a témát. Én azonban nyilván nem hagyhattam annyiban a dolgot. Az utóbbi időben nem igazodtam ki magamon, ezért hálás voltam annak, aki helyettem is képes volt megérteni engem.
- Miért is nem? – kérdeztem gúnyosra erőltetett hangon.

René még mindig nem nézett rám, miközben a kezén számolva sorolta az érveit.

- Először is: aláírtad a szerződést, amely egy évadra szól, vagyis ha megkapjuk a zöld jelzést, és nekiláthatunk leforgatni a sorozatot, akkor már nem táncolhatsz vissza. Senki sem akarna többé veled dolgozni, ha megtennéd. Na jó, tudom, hogy ez téged nem hat meg, de annak biztosan nem örülnél, ha kapnál egy jó kis kártérítési pert a nyakadba, ugye?

Fogalmam sem volt, mennyi igazság rejlett a szavaiban. Tényleg beperelnének, ha meggondolnám magam? Valóban aláírtam a szerződést, de ennyire komolyan vennék? Végül is Renének messze több tapasztalata volt a szakmában, mint nekem, úgyhogy nem mertem kinevetni ezt az érvét.

- Másodszor – folytatta, - mit szólna a családod, főleg az édesapád, ha mindössze pár nap után hazakullognál, hogy neked ez mégsem tetszik, és felejtsétek el ezt a kis kilengést?

Áú, ez övön aluli volt! Igaza volt, de ez akkor is fájt. Kellett nekem erről is gondolkodás nélkül beszélgetnem vele az elmúlt napokban! Ha tudtam volna, hogy felhasználja ellenem...

Valószínűleg ő is érezte, hogy ez most erős volt, mert végre rám nézett. Az arcán villámgyorsan átfutott valami – aggodalom, bűnbánat? Mindenesetre immár teljesen felém fordulva, közelebb hajolva folytatta.

- Harmadszor pedig, jó vagy. Akárhogy is tagadod, fantasztikusan csinálod.
- Jaj, kérlek, ne gyere már te is ezzel, hogy én milyen tehetséges vagyok – grimaszoltam és hátra dőltem. Már nem annyira érdekelt ez a beszélgetés.
- Nem biztos, hogy tehetség – vonta meg a vállát René és újra elfordult.

Ismét közelebb hajoltam hozzá. Mégis érdekelt, talán végre megtudok valami újat is, nem csak azt, amit Jimmy napi huszonnégy órában hajtogat a fülembe, és már csak ezért sem hiszem.

- Talán csak felszabadult vagy – mondta René. – A kismadár végre kikerült a kalitkából. Rachel Sullivan nem egy iskolapadban sorvadó, a kötelességeinek élő és a másoknak görcsösen megfelelni akaró ember. Azzal, Della, hogy itt vagy, hogy ha még nem is tudod, mit akarsz valójában, de úgy döntöttél, saját magadnak kell rájönnöd, már nagyot léptél. De még folyton hátra tekingetsz. Kiskapukkal, menekülési utakkal veszed körbe magad, hogy biztonságban érezhesd magad. Nincs ezzel semmi gond, ne érts félre. Ám Rachel nem ilyen. Ő a mának él, nincs szüksége kapaszkodókra, magabiztos, ha nem is tudja, mit hoz a jövő, vagy akár csak a holnap, nem esik kétségbe, mindössze megvonja a vállát és mosolyogva megy tovább. Talán csak felszabadít, ha a bőrébe bújhatsz és kipróbálhatod, milyen ennyire gondtalannak, lazának lenni.
- Amilyen én sosem leszek – nyugtáztam komoran.

René azonban elnevette magát.

- Amivel nincs semmi baj! Rachel egy eltúlzott karakter, ennyire nemtörődömnek lenni szerintem már egyenesen káros az egészségre. Viszont neked pont jól jön, hogy a szerepednek hála, megtapasztalhatod, milyen érzés ilyennek lenni. Gondolj csak bele: tét nélkül megélheted ezt a könnyed, felszabadult életet, napi tíz-tizenkét órára igenis kötelező elfeledkezned a gondjaidról, kétségeidről, tilos a vállad fölött folyton hátrapillantanod, hogy vajon jó helyen vagy-e. Valóságos terápia, nem gondolod?
- Talán van némi igazság abban, amit mondasz – válaszoltam habozva. – Ebbe így sosem gondoltam bele.
- Na látod – vigyorgott elégedetten René. – Ha már így rávezettelek, hogy kifejezetten hasznos számodra ez a szerep, akkor nincs más hátra, mint hogy a forgatáson kívüli életedet is megtanuld élvezni.

Lemondóan legyintettem. Jól tudtam, az már sokkal nehezebb feladat lesz. René azonban nem hagyta magát. Levakarhatatlan a pasi. Még nem tudtam eldönteni, hogy kedveljem vagy utáljam ezért. De nem volt időm ezen filozofálni, mert René rajtam átlépve a parkett felé tartott és felém nyújtotta a kezét.

- Én nem táncolok, kösz – ráztam meg a fejem.
- Én meg nem kérdeztem – felelte magabiztosan és olyan birkatürelemmel várakozott, hogy tudtam, mindenképpen én húzom itt a rövidebbet. Eldöntöttem, utálom a kitartásáért. De azért táncoltam vele.

Ötödik. Pilot #1

Tudom, hogy rég tartozom már Nektek egy új résszel, most itt van, szép hosszú, és képeket is hoztam! ;)
Jó szórakozást! :)



A repülőgépen a forgatókönyvet kezdtem el tanulmányozni, s nem csupán megismerni akartam a történetet, hanem, amennyire lehetséges, megtanulni a szerepemet is. A mellettem ülő Stacyt azonban nem sokáig kötötte le a vaskos papírköteg, hiszen neki mindössze úgy három jelenet jutott, összesen talán tizenöt sor.

- Minden rendben ment odahaza? – kérdezte kíváncsian.
- Aha, fogjuk rá – feleltem, s közben fel sem néztem az olvasásból.
- Apukád megbékélt végül? – faggatott tovább.

Sóhajtva ejtettem az ölembe a forgatókönyvet. Rettegtem, hogy mennyire be fogok égni a forgatáson, ha nem tudom majd a szövegemet. Na, nem azért mert bizonyítani akartam, hogy a látszat ellenére egész tűrhető színésznő vagyok, hanem mert egyszerűen a vizsgáimra is mindig alaposan készültem. Én nem az a fajta voltam, aki megtanulta a szükséges anyag egy töredékét, s reménykedett, hogy azt kérdezik majd tőle, hanem töviről-hegyire, elölről hátulra, majd hátulról előre becsületesen átrágtam magam a tanulnivalómon. Kábé tízszer minden vizsga előtt. Erre sosem sajnáltam az időt és a fáradságot. Én nem átcsúszni akartam a vizsgáimon, hanem a lehető legjobban teljesíteni. És kész voltam ezért megdolgozni.

Éppen ezért meg voltam róla győződve, hogy valósággal fizikai fájdalmat okozott volna, ha a szerepemre sem készülök legalább ilyen erőbedobással. Elvégre ez is csak egy felmondandó szöveg, nem? Mint egy közgazdaságtani alaptétel. Csak be kell biflázni. Ám ha a melletted ülő kollegina éppen a családi perpatvaraidról szándékozik tudakozódni, akkor ez nem igazán megy, hiába erőlködsz. Nem tehettem mást, csak reménykedtem, hogy a szállodában lesz majd még időm a felkészülésre. Hazel megígérte, hogy saját szobát kapok.

- Igazából nem tudom, Stacy – válaszoltam őszintén. – Bízom benne, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint korábban, de azt biztosan tudom, hogy apám nem repes a boldogságtól, hogy belevágtam ebbe – csaptam a forgatókönyvre.
- Adj neki időt, hogy hozzászokhasson a gondolathoz, hogy a lányából menő színésznő lesz – mosolygott Stacy. – Azért megértem őt is, végül is ez elég nagy kanyar a közgazdászi elképzelésekhez képest.
- Azért még arról sem tettem le egészen – fordultam az ablak felé. – Sosem álmodoztam ilyen lehetőségről, közel sem vagyok benne biztos, hogy megállom a helyem. Talán már pár nap múlva sírva menekülök vissza az egyetemre – kényszeríttettem magamra egy halvány kis nevetést.
- Hát igen, tény, hogy elég furán alakultak a dolgok – sóhajtott Stacy.

Pontosan tudtam, mire gondolt. Hogy milyen baromi igazságtalan, hogy én, akit úgy kellett odavonszolni a meghallgatásra, akinek csak egy púp a hátán ez a sorozat, én kaptam meg a főszerepet. És nem ő, aki világéletében egy ilyen esélyért imádkozott, aki kislány kora óta erre a pályára készül, s aki a fél karját odaadta volna ezért a szerepért. És ő mégsem féltékenykedik, nem gyűlölt meg, hanem igyekszik megóvni a barátságunkat a történtek ellenére is. Megfogadtam magamban, hogy soha többé nem említem meg neki, milyen kétségek gyötörnek még mindig, mennyire nem vagyok biztos magamban, s milyen ingatag lábakon áll a döntésem. Tartozom neki annyival, hogy megbecsülöm a kiváltságos helyzetemet, és nem panaszkodok többet.

- Te, Stacy – szólaltam meg, hogy valami új, biztonságosabb témát dobjak fel. – Ugye te már rég szereztél magadnak ügynököt?
- Persze, évekkel ezelőtt, amióta komolyan foglalkozom a színészettel. Egy kicsi, de annál lelkesebb ügynökség képvisel. Ez a meló most az ő helyzetükön is nagyot lendíthet. Miért?
- Mert nekem még mindig nincs ügynököm. Hazel ugyan megígérte, hogy bemutat nekem valakit, aki szerinte tökéletes lenne a feladatra, de...
- De te nem vagy benne biztos, hogy neked is szimpatikus lesz – nevetett Stacy.
- Pontosan.
- Hát, ha esetleg nem akarsz vele dolgozni, majd megadom az én ügynökségem elérhetőségét, rendben?
- Köszönöm.

Most, hogy a kínos pillanat mindörökre elillant, kedélyesen cseverésztünk az út hátralévő részében, amíg le nem szálltunk Palermo repterén. Igen, Palermo. A sorozat legelső epizódját, vagyis a pilotot a környéken forgatjuk, egész pontosan Szicíliában. Elég kézenfekvő, hogy miről fog szólni a történet, ha csak két szót mondok: akciósorozat és Szicília. Igen, maffiaügy lesz. Rachel és Jacques első közös bevetésén az olasz rendőrség kéri a segítségüket, hogy leszámolhassanak végre egy maffiavezérrel. Akiről aztán kiderül, hogy a dél-olasz patriarchátus ellenére nő. Persze Stacy fogja alakítani a feminista maffialányt. Lesz majd pár látványos üldözési jelenet olasz sportkocsi csodákkal, szüntelenül ropogó gépfegyverekkel, s természetesen lenyűgöző tájakkal a háttérben. Nem véletlenül az olasz idegenforgalmi hivatal az egyik szponzorunk.

Ahogyan közeledtünk a leszálláshoz, s az ablakból Palermo tárult a szemem elé, abban bíztam, hogy azért valamikor sikerül időt szakítanom egy kis turistáskodásra. Sosem jártam még erre, s nem lettem volna képes úgy itt hagyni ezt a vidéket, hogy minimum a legalapvetőbb látványosságokat ne nézném meg magamnak. Csak jut majd rá idő a forgatás, az edzés, a szereptanulás és az iskolai dolgaimmal való haladás között! Ugyanis a lelkére kötöttem Natashának, hogy mindennap írja meg nekem, mi történt a suliban, mi hangzott el az előadásokon és milyen feladatokat kaptak. Nem szabad lemaradnom, ugye?

***

Tizenkét nappal később vészesen közel a végkimerüléshez végigdőltem az ágyamon. Ha most becsukom a szemem, egy pillanaton belül elalszom. Vonzott ez a lehetőség, de még hogy! Fél másodperccel később azonban Stacy hangja rángatott vissza az ébrenlétbe.

- Della Hudson, eszedbe ne jusson most aludni!
- Miért is ne? – mormoltam csukott szemmel, ahogyan az oldalamra fordultam és egyre kényelmesebben fészkeltem be magam a párnák közé.
- Mert egy óra múlva kezdődik a stábbuli. Ez alól már tényleg nem húzhatod ki magad! – dorgált meg kolléganőm és valamit rám hajított. Puha anyag volt, valami flancos takaróra tippeltem a tapintásából ítélve. Résnyire nyitottam a szemem és kelletlenül állapítottam meg, hogy tévedtem: Stacy egy csillogó-villogó ezüst ruhát dobott rám.
- Ezt kellene felvennem? – emeltem fel fintorogva a flitteres anyagot. Ahogyan attól tartottam, nem csupán a színe volt kihívó: ilyen mély dekoltázst és ennyire rövid ruhát én még életemben nem láttam.
- Mivel előre tudtam, hogy te ilyesmire nem vagy felkészülve, bátorokodtam hozni neked egy rucit a bulira a sajátjaim közül.

Aha, szóval ez Stacy gardróbjából került ki. Ez mindent megmagyarázott.

- Stacy, én olyan fáradt vagyok, hogy az ajtóig sem bírnék elmenni, nemhogy a buliba. Bocs, de inkább kihagyom – zuhantam vissza az ágyra.
- Azt te csak hiszed! – kiáltotta barátnőm. – Mióta itt vagyunk, ki sem dugod az orrod a szobádból, csak ha forgatunk. A többiek jóformán nem is ismernek!
- Igazságtalan vagy, Stacy – feleltem. – Az edzésekre engedelmesen lejárok.

Pedig nem kellett volna. Na jó, Carlosnak igaza volt, bőven volt mit javítani az alakomon, az állóképességemről meg ne is beszéljünk. Valóban nem lenne túl szerencsés, ha úgy alakítanám Rachel Sullivant, ezt a hadseregből frissen szabadult izmos kis tyúkot, hogy belehalok, ha Carlos két kilométernél hosszabb futásra ítél. Márpedig ezt tette, minden reggel. Hajnali ötkor keltünk, indítottunk egy kis futással a parton, majd nyomás a forgatásra. Ott átlag tizenkét óra kőkemény munka következett, amelybe csak egy félórás ebédszünet fért bele. És jaj, Carlos a kaját is ellenőrizte, szóval salátát ettünk salátával. Ha délután akadt pár szabad óránk, rabszolgahajcsár edzőnk máris terelt be egy konditerembe. Ha pedig nem volt délutáni szabadidő, az edzés estére maradt. Szünnap nem volt, az idő pénz.

Hogy Hazel miért nem védett meg a kizsákmányolástól? Mert Hazel nem volt ott. A kisfia úgy egy nappal az érkezésünk után megbetegedett, és haza kellett mennie hozzá Londonba. Ami az egészben engem a legjobban meglepett: amikor megtudtam, hogy Hazel hazamegy, az én városomba, hogy pontos legyek, egyáltalán nem irigykedtem. Nem méltatlankodtam, hogy nekem bezzeg maradnom kell és húznom az igát, pedig milyen borzalmas egy meló ez! Na, azt azért nem kockáztatnám meg, hogy örültem, amiért én maradhattam, s nem nekem kellett valamilyen családi ok miatt hazautaznom, de azért már ez is haladás volt, nem?

És milyen volt maga a forgatás? Nagyon izgalmas volt a forgatókönyvünk, ezt nem tagadhatom. És remek társaság gyűlt össze, igazi nemzetközi csapat, ahogy nemrég Hazel mesélte. Rengeteg érdekes sztorit, élettörténetet hallottam két felvétel között, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. A legtöbbet mégis Renével beszélgettem. Ő előttünk érkezett egy nappal, már javában dolgozott, amikor odaértünk a forgatásra.

A stáb nyüzsgött, mint egy hangyaboly, mindenki tett-vett, szaladt a dolga után, adóvevőkkel a kezükben rohangáltak fel-alá, mint az elmegyógyintézetből szökött őrültek. René viszont talált magának egy csendes kis zugot, ahol elmélyülten tanulmányozhatta a forgatókönyvet egy üveg ásványvíz társaságában. Hiába, errefelé ebben az évszakban is túl meleg volt. Főleg Londonhoz képest.

- Úgy tudtam, ez kettőnk showja lesz, erre te már nélkülem forgatsz?! – gúnyolódtam, ahogyan mögé léptem.

Ő ijedten rezzent össze, majd megfordult, és felcsillant a szeme, amint meglátott.

- Nahát, Della! – ölelt át. – Bevallom, eddig nem mertem biztosra venni, hogy jössz.
- Nem mondta Hazel? – kérdeztem.
- Dehogynem. De – sütötte le a szemét, mint egy csínytevésen kapott kisfiú – amennyire Párizsban megismertelek...
- Attól féltél, az utolsó pillanatban visszalépek – nevettem.
- Ne haragudj.
- Dehogyis! Abban igazad van, hogy nem volt könnyű döntés. És még mindig nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy jó ötlet volt-e aláírnom a szerződést. De úgy nyolcvan százalékig már igen – kacsintottam rá.
- És még el sem kezdtél dolgozni! Meglátod, imádni fogod!

Megláttam, tényleg imádtam. Napról napra jobban. Pedig nem volt mindig izgalmas. Az első felvétel még érdekes. Az ötödik már kicsit unalmas. A tizedik viszont felér az agyhalállal. De egyre jobban lubickoltam Rachel szerepében, egyre inkább el tudtam engedni magam, s beleélni a történetbe, a karakterembe. Legalábbis nekem ezt mondták. Nem tudom, hogy csináltam, nem készültem előre, nem terveztem el semmit alaposan, mégis mindig megdicsértek a nap végén. Nem hittem, hogy született tehetség lennék, én inkább úgy fogalmaznék: oltári nagy mázlista. Minden napot úgy éltem meg, hogy megkönnyebbültem, amiért sikerült megúsznom anélkül, hogy bárki rájönne: béna amatőr vagyok, akit a legjobb lenne egyenesen hazaküldeni.

Mindazonáltal Stacynek igaza volt. Nem nagyon vetettem bele magam a stáb forgatáson kívüli programjaiba, amelyek általában munka utáni iszogatást jelentettek valamelyik helyi kocsmában. Na, nem durván, azért a többségnek sikerült észben tartania, hogy másnap ugyanúgy dolgozni kell majd.

Én mégsem engedhettem meg magamnak, hogy részt vegyek az efféle levezető italozásokban, ugyanis nekem még dolgom volt: este, a szobámba visszavánszorogva át kellett néznem az anyagokat, amelyeket Natasha küldött. Egy nap a rendezőnk, vagyis Jimmy azzal bókolt nekem, hogy nem gondolta volna, hogy ennyire nem lesz lámpalázam a felvételeken. Mosolyogtam és nem árultam el az okot, amellyel én nagyon is tisztában voltam: számomra nem volt tétje ennek az egésznek. Tudtam, ha kudarcot vallok, az önbizalmam biztos megsínylené valamelyest, de nagyobb baj nem történne. Mennék vissza Londonba és folytatnám a régi egyetemista életemet, mintha csak egy kisebb betegség miatt maradtam volna ki a suliból pár napot. Ez a tudat pompásan levette a terhet a vállamról. Nem engedhettem hát ki ezt az adut a kezemből, muszáj volt lépést tartanom az otthon történtekkel.

Az is igaz volt viszont, hogy ez volt az utolsó napunk Szicílián, másnap délelőtt indultunk haza. Végül is tanulhatok a repülőn, ahogy nemrég a bátyám javasolta.

- És mindenképpen ezt kell felvennem? – emeltem fel a flitteres ruhát.

Stacy arcára győzedelmes mosoly ült ki, majd villámgyorsan mellém ugrott, megragadta a kezemet, és felrántott az ágyról. Harminc perc múlva tökéletes frizurával és sminkkel, valamint egy hál’ Istennek az előző verziónál diszkrétebb, fekete ruhában léptem ki a szállodánk ajtaján.

Kilátás a hotelszoba teraszáról

Della öltözéke

Negyedik. Döntés #4

Meghoztam a negyedik nagyobb fejezet utolsó adagját, érezhetően fordulatot vesz a történet az alábbiakban, de majd meglátjátok! Tettem fel új zenét, többek között ez a dal (amellett, hogy nagy kedvencem) inspirálta ezt a történetet egy másikkal együtt, amelyet majd később mutatok meg ;) Jó olvasást! :)



Kimerülten ültem le az ágyamra. Mellettem kövéren, robbanásra készen állt a hatalmas bőröndöm, s ott sorakozott a laptopom és a válltáskám is. Magamban végigvettem a szükséges teendőimről pár napja összeállított listát, s gondolatban kipipáltam az egyes tételeket.

Hazelt felhívni és elkérni a szerződést, kész. Segítőkész bátyámmal áttanulmányozni a kusza jogi szöveget, kész. Amynek elújságolni a jó hírt, kész. Vele és Stacyvel eleget tenni Rosie meghívásának és megnézni a premier előadását az egyik apró, külvárosi színházban, kész. Stacyvel egyeztetni, hogy együtt utazunk, kész. A suliban a tanároknak sajnálkozva előadni, hogy az eddigiektől eltérően ezentúl nem fognak látni a legelső sorban buzgón körmölni, kész. Natashával megbeszélni, hogy időközben gyűjtse nekem a jegyzeteket, kész. Megpróbálni beletörődni, hogy az egész egyetemen azt fogja híresztelni, hogy filmsztár a sógornője... folyamatban. A szüleimmel átbeszélni a dolgokat... nos, maradjunk annyiban, hogy tucatnyi kísérlet után anyám megbékélt a helyzettel. Tulajdonképpen beigazolódott a sejtésem: ő közel sem ellenezte annyira a dolgot, mint apám, csak elhitte, hogy ha apámnak nem tetszik a helyzet, akkor neki sem szabad belemennie. Pedig ő csak azt akarta, ami nekem a legjobb. Legalább egy szülőm hozzáállása olyan, amilyenre éppen szükségem volt. Apám szerint amíg nem látom be, hogy ostobaságot követek el, nincs értelme beszélnünk. Úgyhogy immár öt napja nem szóltunk egymáshoz.

Ugyan még mindig nem voltam benne biztos, hogy jól döntöttem-e, de azt tudtam, már nem szeretném a régi életemet. Egyre jobban vonzott az az új, ismeretlen világ, amelynek az ajtaját résnyire nyitotta előttem a meghallgatás. A körülöttem élők biztatása végleg meggyőzött, hogy eddig mintha búra alatt éltem volna az életemet. S egy olyan lehetőség, amely nekem kéretlenül is megadatott, nem jut mindenkinek. És így, hogy a suli folytatásával meghagytam magamnak a kiskaput, hogy bármikor visszatérhessek a régi, jól ismert ösvényre, ha mégsem válnának valóra az elképzeléseim, mindjárt csábítóbbnak tűnt a változás. Már nem is látszott annyira félelmetesnek, hogy fejest ugorjak az ismeretlenbe.

Persze nem felejtettem el, hogy mindebben mennyit köszönhetek a bátyámnak. Nekem meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség, hogy több vasat tartsak a tűzben, ami számára annyira magától értetődő volt. Az elmúlt napokban tőle kaptam meg mindazt a támogatást és bizalmat, amelyet apámtól hiába vártam.

Cserébe megígértem neki, igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy komolyan gondolja a kapcsolatát Natashával. Ezt bizonyítandó mi, lányok kettesben vetettük bele magunkat a város legjobb lakberendezési üzleteibe, hogy összeválogassuk mindazt, amire Ralph lakásához szükség volt. Az indulásom előtti napon pedig még festeni is segítettem. Bár a rám bízott fürdőszoba enyhén mocsárzöld árnyalatot kapott a tervezett pisztácia helyett, szerencsére sikerült meggyőznöm Natashát, hogy a párizsi szállodánkban is éppen ilyen színű volt a fürdő, ez most a legújabb francia trend.

Ahogy végére értem a listámnak, utoljára néztem körbe a szobámban. Te nem költözöl el! – vigasztaltam magam. Csak pár hét forgatás következik Európa különböző szegleteiben, s az ünnepekre jöhetek is haza. Előtte pár nap edzés Carlosszal, kis felkészülés, és életemben először a kamerák elé állok. Bár ez még nem a hivatalos forgatás volt, ami csak tavasszal kezdődik, de most gyártottuk le a legelső részt, amely alapján a befektetők eldönthették, támogatnak-e bennünket, a tévécsatornák pedig, hogy megveszik-e majd a teljes évadot. Egyszóval ekkor dőlt el, hogy a sok tervezgetés után hogyan működhet ez az egész a valóságban.

Ideje volt indulni. Táskáimmal levergődtem a lépcsőn, mint egy málhás szamár, majd odalenn megölelgettem anyámat, aki könnyek között búcsúzott tőlem. Hiába nyugtatgattam, hogy néhány hét nem a világ, természetesen ez nem vigasztalta. Aztán a nappali felé fordultam. Apám újságot olvasott a kandalló melletti fotelban ücsörögve. Nagy levegőt vettem és beléptem.

- Azt mondtad, ha képes vagyok józanul gondolkodni, beszélhetünk. Szóval itt vagyok.

Apa kinézett az újság mögül, amelyet aztán lassan, gondosan összehajtogatva letett a dohányzóasztalra. Az idegeimmel játszott, de igyekeztem jó képet vágni hozzá. Ahogy rám nézett, az arcán diadalmas mosoly ült. Nyilván nem vette észre mögöttem a bőröndömet. Intett, hogy üljek le, s én remegve ereszkedtem le a kanapéra, vele szemben. Most vagy soha.

- Úgy döntöttem, hogy teljesen őszinte leszek hozzád, apa. Nem mintha nem próbálkoztam volna eddig, de ez a legutolsó kísérletem. Csak annyit kérek, hogy hallgass végig anélkül, hogy félbeszakítanál, rendben?

Reménykedve néztem rá, s ő vonakodva bár, de bólintott. Valószínűleg már sejtette, hogy mégsem az ő győzelmét jöttem ünnepelni. Ennek ellenére nem éreztem nyeregben magam. Összeszedtem minden bátorságomat, s ezúttal is az ablakon kifelé nézve, hadarva adtam elő a mondandómat.

- Tudom jól, apa, hogy szeretnéd, ha a nyomdokaidba lépnék. Sosem tudtál elképzelni más lehetőséget, mint hogy én is ugyanazt a hivatást válasszam, mint te. Hogy kollégák, egyenrangú partnerek lehessünk. Nem hibáztatlak, hiszen nagyon sokáig én is éppen ezt akartam. Nem hittem, hogy lehetne más választásom, de nem panaszkodtam, hiszen nagyon elégedett voltam ezzel az elképzeléssel. Azonban meginogtam, apa – hunytam be a szememet. – Már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg egy bankban akarom végezni, ahogyan eddig gondoltam. Már nem tudom, hogy csak azért akartam ezt mindig, mert ezt vártad el tőlem, vagy azért, mert tényleg az én döntésem volt.

Apám közbe akart szólni, de gyorsan leintettem, mielőtt bármit is mondhatott volna. Muszáj volt folytatnom, muszáj volt neki elmondanom végre, mit érzek.

- Azt viszont biztosan tudom, hogy olyan életet akarok, amelyet az álmaim, a terveim alakítanak. Lehet, hogy mind butaság, de mindenképpen meg akarom próbálni megvalósítani őket, mert ezek tényleg az én álmaim. Élni akarok, apa, kalandokat akarok, és megtapasztalni akár a kudarcot is, ha úgy alakul. Igen, ezt akarom: egy izgalmas, talán őrült életet, vállalva minden, ezzel járó kockázatot! – kiáltottam nevetve.

Hihetetlenül nagy megkönnyebbülés volt végre kimondanom mindezt, erősebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam. S egyúttal tudtam, ha mást nem is, annyit biztosan elértem, hogy önmagamat sikerült végleg meggyőznöm: jól döntöttem.

Még mindig mosolyogva néztem apámra, ám ő komor arccal viszonozta a tekintetemet.

- Nem kellett volna idejönnöd. Még mindig ugyanolyan önfejű vagy! – mondta és ismét az újságja után nyúlt.

Az én nyugalmamat azonban nem tudta megrendíteni. Most, hogy minden eddiginél biztosabb voltam a dolgomban, csak mosolyogtam rajta. Eszembe jutott Hazel, ő is mindig ilyen. Talán ő is ezt érzi, amit most én? Hogy jó döntéseket hozott, hogy az élete a megfelelő irányba halad, legalábbis abba, amelyikbe ő szeretné? Hogy elégedett a pillanattal? Mert én akkor ezt éreztem.

- Fiatal vagyok még, apa, úgyhogy jogomban áll önfejűnek lenni – feleltem higgadtan.
- Elképesztően önző vagy, ugye tudod? – nézett rám apám mérgesen.
- Mert végre azt csinálom, amit én akarok? – kérdeztem értetlenül.
- Mert senki másra nem gondolsz, csak magadra.
- Hosszú évekig mást sem csináltam, csak igyekeztem a kedvedben járni, apa – sóhajtottam. – Sosem figyeltél rám igazán, csak folyton azt hallhattam, hogy neked mennyire igazad van mindenben. Nem is volt soha igazán kétoldalú kommunikáció közöttünk, sokkal inkább kioktatás, folytonos előadások, prédikációk! A mi családi életünk legjobban egy tudományos konferenciára hasonlít – mondtam és felálltam. Ennek a beszélgetésnek már nem sok értelmét láttam a továbbiakban. Őszintén elmondtam, amit gondoltam, többet nem tehettem. Egy újabb kudarcba fulladt kísérlet. – Tudod, ha több eszem lenne, nem vesztegettem volna ezzel az időmet – magyaráztam, és kifelé indultam. De hirtelen megtorpantam és visszafordultam. Nem hagyhatom ennyiben, még nem! – Ám én mégis itt vagyok. Mert most már értem, miért nem mertem döntést hozni olyan sokáig. Miattad, apa. Sosem akartam úgy belevágni ebbe az egészbe, hogy közben tudom, mekkora csalódást okozok neked. Hogy mennyire dühös vagy rám.

Apám egy darabig emésztette a hallottakat, s én türelmesen vártam. Aztán felállt és odajött hozzám.

- Akkor is elmennél, ha nem egyeznék bele, igaz?

Némán biccentettem.

- De nem úgy akarok – tettem hozzá.

Apa bólintott. Majd lassan, nehézkésen, mintha életében először tenne ilyet, megölelt. Nem volt ez olyan igazi, szívmelengető, bordaropogtató ölelés, mégsem mertem ennél többet kívánni. Tudtam, ahhoz még időre van szüksége. S ha csak résnyire is volt nyitva a köztünk álló ajtó, legalább nyitva volt. Apám mégsem csapta rám.

Könnyes szemmel bontakoztam ki az öleléséből, és mosolyogva néztem rá.

- Ne add még fel, apa. Talán egy nap éppen azt az életet akarom majd, amelyet te elterveztél nekem. Meglehet, én is épp arra a nyugodt, rendezett, békés és normális életre vágyom, amilyen most a tied. De nem ma. Még nem.

Ezúttal én öleltem át, szorosan, hosszan, mintha sosem akarnám elengedni. Majd még egyszer, utoljára körbenéztem a szobában, hogy az emlékezetemben minden apró részletét magammal vihessem. Végül apámra nevettem és kiléptem a helyiségből.

Ahogy a bőröndömmel bajlódtam, még eljutott a fülembe apa hangja, s örültem, hogy a valószínűleg szándékosan halkan súgott mondatot mégis meghallottam:

- Sok szerencsét, kislányom.

Néhány pillanattal később mosolyogva csuktam be magam mögött az otthonom ajtaját.