Változás #2

Tudom, sok idő telt el megint az új részig, bocsi... Azért remélem, tetszik ;) Enjoy :)


Nem sokkal később a gép ereszkedni kezdett a Heathrow felett, s nekem görcsbe rándult a gyomrom. Egyrészt nem volt kedvem hazamenni, ahol bizonyára hűvös hangulat fog fogadni, legalábbis apa azért biztos nem kezd majd el fel-leugrálni örömében, hogy hurrá, most érkezett meg a forgatásról a lánya, az évfolyamelső, aki a közgazdaságtan előadása helyett inkább holmi színésznőcskének állt. Ráadásul már a bátyám sem lesz ott, hogy megvédjen.

Másrészt már épp kezdtem megszokni, hogy az életem kizökkent az eddigi medréből, s egy merőben új irányt vett, ezért nem igazán akartam visszatérni abba a bizonyos régi mederbe. Már olyan szépen megbeszéltem magammal, hogy annak az életnek vége!

Undorodva néztem ki utoljára az ablakon, hogy szembesüljek a várossal: szürke és nedves volt, mint mindig. Mit is vártam?

Pár perccel később lógó orral húztam magam után a bőröndömet a terminálon keresztül. Stacyvel és Renével megbeszéltük, hogy közös taxival megyünk be a városba, addig sem kell még elválnunk. A következő napokról egyelőre fogalmam sem volt. Stacy valószínűleg folytatja színészi karrierjét, újra meghallgatásokra jár majd, miközben várja, milyen lesz a sorozatbeli alakításának fogadtatása, s kap-e még nálunk lehetőséget. René egy szerepéről jött tárgyalni, másnap már indult is vissza Párizsba, Virginie-hez. Egyáltalán nem zavart a gondolat. Szerencsére már akkor automatikusan megszűntem Renére, mint dögös pasira gondolni, amikor megtudtam, hogy foglalt. Hogyan feltételezhettem egy percig is, hogy egy ilyen jóképű, kedves, intelligens fickónak ne lenne barátnője? Ráadásul annyit mesélt nekem a napokban Virginie-ről, olyan odaadással, rajongással a hangjában, hogy szívből drukkoltam neki, tartson örökké ez a szerelem. Én tökéletesen elégedett voltam a barát-szerepkörrel. Több változás per pillanat amúgy sem fért volna bele az életembe.

- Helló, hugi! – harsant fel előttem hirtelen egy ismerős hang. Felpillantottam, s nem csalódtam: bátyám várt rám vigyorogva a kijárat közelében.
- Ralph! – sikítottam, és a nyakába vetettem magam.
- Nahát, nahát, ilyen szeretetkitörésre aztán nem számítottam! – nevetett, miközben szorosan ölelt magához.
- Annyira örülök neked! – mondtam, mikor képes voltam végre elengedni.
- Ennyire szörnyű volt? – méregetett gyanakodva.
- Dehogy, sokkal inkább a hazatérés tűnik borzalmasnak – húztam el a szám.
- Akkor hadd fogalmazzam át a kérdést: ennyire jó volt?
- Még annál is jobb! – nevettem. – Ralph, ez itt Stacy és René, a kollégáim – mutattam be őket, amikor utolértek.

A bátyám nem falta fel a szemeivel Stacyt, pedig ő aznap is kitett magáért: irtó rövid farmerruhában és iszonyatosan magas sarkú szandálban tipegett. Ajjaj, ezek szerint tényleg menthetetlenül szerelmes Natashába!

- Della bátyja vagyok – fűzte hozzá Ralph magyarázatként, amint kezet rázott velük. – Mit csináltatok a húgommal? Be van lőve, vagy mi?
- Ralph! – böktem oldalba.
- Megvilágosodott – kacsintott René.
- Rájött, hogy egész eddigi élete egy nagy tévedés volt – tette hozzá Stacy. – Ráadásul ezt csak most, útközben merte bevallani magának.
- Mindig is sejtettem, hogy nem való bankárnak, ahhoz nem elég okos – borzolta össze a hajam a bátyám.

Kezdtem kínosan érezni magam, mint mindig, ha úgy beszélt a társaság, mintha ott sem lennék.

- Na jó, mielőtt teljesen kianalizálnátok, nem indulhatnánk? Ralph, ugye nem gond, ha Stacyéket is bevisszük a városba? Gyerünk már, siessünk, anya biztos nagyon vár!
- Nem mehetsz haza – közölte mosolytalanul Ralph, és felkapta a bőröndömet, majd mindannyian megindultunk a kocsi felé. Azaz én nem, a lábam ugyanis a földbe gyökerezett a hallottakra. Görcsbe ránduló gyomor, második felvonás. A szüleim a távollétemben kitagadtak. Nincs hol laknom. Vajon Stacy kanapéján meghúzhatom magam pár napig?

A bátyám észlelhette, hogy sokkot kaptam, mert pontosított:

- Azaz nem rögtön megyünk.

Lekevertem neki egy egészen apró taslit. Az sem volt komoly, mert fel kellett ugranom, hogy elérjem a feje búbját.

- Áú, ezt most miért? – méltatlankodott.
- Ralph Eugene Hudson, ne merészelj még egyszer olyat mondani, hogy nem mehetek haza, nem vagyok abban a helyzetben, hogy megengedhessem magamnak az efféle homályos kijelentéseket! – kiáltottam. Remek, a hisztis énemet, úgy látszik, nem sikerült Szicílián felejtenem.
- Bocs, nem fogtam fel, hogy ilyen érzékeny hangulatban vagy. De ez még nem ok arra, hogy nyilvánosan emlegesd a középső nevemet! – kiabált vissza.
- Hát nem édesek? – kérdezte mögöttünk Stacy mosolyogva a szintén nevető Renétől.
- Hálát adok az égnek, hogy egyke vagyok – bólogatott René.
- Egyetértek – válaszolta Stacy.

Dühösen fújtam feléjük egyet, mint egy macska, majd beültem a kocsiba Ralph mellé. Vajon a színésznői fizetésemből én is megengedhetek majd magamnak egy ilyen dögös BMW-terepjárót? Nem kellene mégis az eredeti karrier-terveknél maradnom?

- Szóval? – faggattam a bátyámat.
- Úgy döntöttünk, inkább hozzánk kellene költöznöd. Az lenne a legbékésebb megoldás.
- Hozzátok? Mármint...
- Igen, Della, Natashához és hozzám.

Szóval mégis összeköltöztek. Tudtam én, hogy nem lesz ennek jó vége.

- És hol aludnék? A fürdőkádban?

Még véletlenül sem akartam azt a látszatot kelteni, hogy egy bizonyos lakótárssal lenne bajom.

- Van egy kényelmes kanapénk – felelte magától értetődően Ralph.
- Kanapé, egy pici fürdőszoba és egy még kisebb konyha hármunknak egyórányira a sulitól – emeltem fel az egyik tenyeremet. – Vagy saját szoba hatalmas ággyal, saját fürdő, óriási konyha fél órára a sulitól – emeltem fel a másik kezemet. – Jaj, melyiket is válasszam?

Hátulról kuncogást hallottam, Ralph viszont nem nevetett. Tudtam, nem voltam éppen kedves.

- Nézd, Ralph – mondtam nyugodt hangon. – Én nem érzem, hogy bármi hibát követtem volna el. Nem érdemlem meg a száműzetést.
- Jól van, te tudod – hagyta rám a bátyám.
- Ennyire rossz a helyzet otthon? – kérdeztem félve.
- Igazából apa nem szól semmit.

Az még rosszabb. Letörten bámultam ki az ablakon. Súlyos csend ült az autóra, s nem volt kedvem megtörni. Szerencsére a bátyámnak igen.

- Stacy, René, ti is jöttök ma este a Supersonicba – mondta. Nem kérdezte, állította.
- Miért is? – kérdezte Stacy előrébb hajolva.
- Mi az a Supersonic? – tudakolta René.
- Egy nemrég nyílt klub, ahova Amy összecsődítette mára Della barátait.
- Kiket? – kérdeztem gyanakodva. Úgy adta elő, mintha a baráti társaságommal meg lehetne tölteni a helyet. Pedig valószínűleg még a mellékhelyiségben is csak lézengenénk.
- Hát jön ő, valami csaj, akivel a válogatáson találkoztatok, Natasha meg én.
- Ma este?
- Miért, talán valami más programod van? – vigyorgott.
- Randevú az ágyammal úgy nyolckor – feleltem.
- Ugyan már, Della, buli lesz! – kiáltotta Stacy. –Tegnap is milyen jó volt, nem? Igaz, te csak a negyedik tequila után kezdtél felengedni, de szerintem azt itt is lehet kapni.
- Della? Tequila? – nevetett Ralph. – Hugi, ma állom neked azt a négy kört, ezt látnom kell!
- Te csak vezess! – szűrtem a fogaim között. Pedig igazából hálás voltam, hogy akadt valami, ami elterelte a figyelmemet.

Hamarosan kitettük Renét a szállodája, Stacyt pedig a lakása előtt, majd hazaindultunk. Amikor a kocsi megállt a házunk előtt, félve pillantottam fel rá. Eszembe jutott, amikor pár héttel korábban Hazellel jöttünk vissza Párizsból. Vajon akkor is ennyire ideges voltam? Nem, most könnyebb volt. Nem volt rejtegetni valóm, a lapjaimat már kiterítettem apa előtt. Most már csak jobb lehet.

- Minden rendben? – kérdezte Ralph.
- Persze – igyekeztem mosolyogni.
- Ha nem érzed jól magad, az ajánlatom bámikor áll.
- Nagyon hálás vagyok, Ralph – feleltem, immár szívből jövő mosollyal. Ha nem is olyan könnyű eset az apám, a bátyám bőven kompenzálja. Nem volt okom panaszra.

Hatodik. Változás #1

Tudom, erre a részre aztán sokat kellett várnotok (magyarázat a másik oldalon), de remélem, nem felejtettétek még el a történetet :) Jó szórakozást! :)


Másnap reggel a londoni járaton ültem, s Stacyvel nevetve idéztük fel az elmúlt napok eseményeit. De nem csak mi: sokan jöttek velünk ezzel a géppel, így a repülő úgy festett, mint egy osztálykirándulásról hazatérő iskolabusz. Folyton zsibongtunk, helyet cseréltünk, klikkekbe tömörülve beszélgettünk, aztán átmentünk egy másik csapatba, vagy újat alapítottunk, egyszóval állandóan mozgásban voltunk, annak ellenére, hogy mindössze hat órával ezelőtt még abban a barátságos kis klubban buliztunk.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy zajos társasági életünknek – amellyel a nyaralásból hazatérő, elvileg kipihent turistákat nem igazán kápráztattuk el – én lettem volna a középpontja, de éreztem, határozottan haladok. Különben nem árasztott volna el a tanácsaival Esther, a sminkes lány, aki első nap arról áradozott, hogy milyen puha az arcbőröm, s amikor megkérdezte, mi a titkom, mit használok, és én azt feleltem, semmit, nem hitt nekem. Nem is szólt hozzám napokig, de most mintha megtört volna a jég. Talán a tegnapi tequila, amelyre meghívtam, segített.

Vagy említhetném Patricket, a fodrászt, aki eleinte egyenesen sértve érezte magát, amikor megtiltottam neki, hogy befesse a hajam szőkére, ám amióta a buli hevében megígértem, hogy átgondolom a borostyánszőke árnyalatot, amelyet javasolt, folyton ölelget, amikor meglát.

Kifejezetten fejlődőképesnek ítéltem magam, legalábbis ami a diplomáciai érzékemet illette, mindenképpen. Hogy Rachelnek köszönhettem-e ezt? A Rachel-terápiának, a napi tíz-tizenkét óra kötelező önfeledtségnek? Nem tudtam, de nem is érdekelt. Igyekeztem csak arra koncentrálni, hogy ezt a pár órás utat élvezzem, a nagy kaland utolsó részletét, amelybe még nem kavar bele a londoni valóság. Már a gondolattól is elkomorodtam.

- Mi az, mi a baj? – kérdezte Stacy aggodalmaskodva.
- Semmi – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Ugyan már, Della, nem tudsz átverni – erősködött. – Több időt töltöttem veled az elmúlt majd’ két hétben, mint akármelyik barátnőmmel összesen, szóval kiismertelek már valamennyire. Ki vele!
- Hát jó – adtam meg magam. – Olyan szokatlan ez az egész.
- Persze, ez volt életed első forgatása – magyarázta Stacy. Majd kacsintva hozzátette: - de nem az utolsó!
- Nem erről van szó, Stacy – sóhajtottam. – Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Hogy a szemeszter közepén utazgassak, ennyi ember vegyen körül, akik ráadásul sokkal kedvesebbek, barátságosabbak, segítőkészebbek és főleg nyitottabbak, mint vártam.
- Á, értem – bólintott a barátnőm. – Szóval egy teljesen más világba csöppentél, és ez megijeszt.
- Nem – ráztam a fejem. – Azaz igen, ez is, de most nem erre gondolok. Emlékszem, néhány hete, amikor Párizsban voltunk, alig vártam már, hogy hazamehessek. Mindennél jobban vágytam Londonba. Most meg legszívesebben eltéríteném a gépet, csak hogy ne kelljen visszamennem. Nem akarok hazamenni, maradni akarok még Szicílián!

Stacy egy darabig hallgatott, s ezt a csendet nem tudtam mire vélni. Bár eddig csak bámultam kifelé az ablakon, most felé fordultam, hogy megtudjam a hallgatása okát. Ő erre elvigyorodott.

- Te élvezted a forgatást! – nevetett szinte csúfolódva, mintha valami überciki dolgon kapott volna rajta. – Valld csak be, gyerünk, kifejezetten imádtad a forgatást!
- Sss, hallgass már, Stacy! Ne olyan hangosan!

Hogy azért csitítgattam-e, mert meg akartam őrizni a hideg angol lány imázsomat? Dehogyis, attól valószínűleg már előző este megszabadultam.

- Élvezted a forgatást, szeretsz színésznő lenni! – nevetett Stacy még hangosabban. Sőt, most már tapsikolni is elkezdett hozzá. Nem nőttünk még ki az oviból?
- Mi az, lányok, mi ilyen vicces? – ült le mellénk René. Stacynek még mindig nem sikerült abbahagynia a nevetést, én lemondóan temettem az arcomat a kezeimbe.
- Della... imád... színésznő... lenni! – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat a barátnőm.
- Persze, a vak is látta a forgatáson – rántotta meg a vállát René. A szája szegletében azért ott bujkált egy vigyor. Legszívesebben a nyelvemet nyújtottam volna mindkettőjükre. Nem, nem nőttünk még ki az oviból.
- Igen, tudom, de most már be is vallja! – magyarázta Stacy, amint sikerült lecsillapodnia.
- Remek! Ez egyszerűen mesés! – duzzogtam. – Mindenki szerint szeretek színésznő lenni, csak szerintem nem.
- De, most már szerinted is – emlékeztetett Stacy.
- Biztosan mindenki képmutatónak tart – morogtam.
- Nahát, most már az is érdekel, hogy mi, filmesek mit gondolunk rólad! – nevetett ismét Stacy.
- Ne kezdd már megint! – fenyegettem meg, mire ő menten elhallgatott, de látszott rajta, hogy komoly erőfeszítésbe telik neki uralkodnia magán.
- Della Hudson – szólalt meg mellette ünnepélyes hangon René, - immár hivatalosan is kijelenthetjük: meg vagy mentve.

Ötödik. Pilot #2

Tudom, hogy erre sokat kellett várni, nagyon sajnálom, de remélem, azért örültök neki :)



A bulit egy koktélbárban tartották, ahol szombat lévén már hatalmas tömeg gyűlt össze. Szerencsére a mi stábunk megkapta a vip-termet, amelynek ajtajánál két termetes biztonsági őr állt. Amikor odaléptünk hozzájuk és megmondtuk a nevünket, vakuk sora villant.

- Mi a fene? – csodálkoztam, ám nem volt időm körülnézni, Stacy már rángatott is befelé.
- Nyugi, ezek még nem paparazzik, csak pár helyi, akik megneszelték, hogy filmesek buliznak ma itt, úgyhogy boldog-boldogtalant lefényképeznek, hátha valami híresség is felbukkan közöttük – nevetett, miközben a bárpult felé tolt.
- Hát, sajnálom, hogy csalódást kellett okozonom nekik – vontam meg a vállam.
- Ugyan már – vigyorgott Stacy. – Ha majd kijön a sorozat, egy csapásra híres leszel, és örülni fognak a képeiknek. Feltéve, ha addig nem törlik ki őket.

Néhány perccel később egy-egy színes koktéllal a kezünkben álldogáltunk, egy-két barátságos szót váltva a mellettünk elhaladó kollégákkal. Igyekeztem nem tudomást venni a felém forduló álmélkodó tekintetekről, amelyek csak megerősítették bennem a lekiismeret-furdalást, miszerint igazából én most lógok.

Stacyt hamarosan felkérte táncolni egy rendezőasszisztens, s egyedül maradtam a bárpultnál. Remek, elvileg én lennék ennek az egésznek a főszereplője, a sorozat üdvöskéje, mégis egymagam ácsorgok egy nyamvadt italt szorongatva, és senki sem törődik velem. Nem igazán sikerült beilleszkednem, ugye?

- Remélem, nem akarsz egész este itt unatkozni – lépett mellém René. Választ sem várva egy asztalhoz vezetett, amelynek távolabbi sarkában Jimmy üldögélt egy szemüveges, kövérkés fickóval, aki - ha jól emlékszem - egy olasz stúdió fejese volt, és azért felelt, hogy a forgatás a lehető legnagyobb rendben folyjon a szigeten. Elmélyülten beszélgettek, mindketten épp csak egy pillanatra néztek fel, amikor letelepedtünk Renével.
- Azt hittem, ezt a bulit is ki akarod hagyni – mondta René.
- Jaj, ne kezdd már te is – fintorodtam el.
- Miért? Nem igazán voltál barátkozós kedvedben az elmúlt napokban. Pedig így nem nagyon fogsz boldogulni ebben a világban.
- Hát – tártam szét a karjaimat, - talán ideje levonnom a konzekvenciákat: nem vagyok idevaló.
- Nem fogod feladni – felelte magabiztosan René, majd belekortyolt az italába és nézelődni kezdett, mint aki lezárta a témát. Én azonban nyilván nem hagyhattam annyiban a dolgot. Az utóbbi időben nem igazodtam ki magamon, ezért hálás voltam annak, aki helyettem is képes volt megérteni engem.
- Miért is nem? – kérdeztem gúnyosra erőltetett hangon.

René még mindig nem nézett rám, miközben a kezén számolva sorolta az érveit.

- Először is: aláírtad a szerződést, amely egy évadra szól, vagyis ha megkapjuk a zöld jelzést, és nekiláthatunk leforgatni a sorozatot, akkor már nem táncolhatsz vissza. Senki sem akarna többé veled dolgozni, ha megtennéd. Na jó, tudom, hogy ez téged nem hat meg, de annak biztosan nem örülnél, ha kapnál egy jó kis kártérítési pert a nyakadba, ugye?

Fogalmam sem volt, mennyi igazság rejlett a szavaiban. Tényleg beperelnének, ha meggondolnám magam? Valóban aláírtam a szerződést, de ennyire komolyan vennék? Végül is Renének messze több tapasztalata volt a szakmában, mint nekem, úgyhogy nem mertem kinevetni ezt az érvét.

- Másodszor – folytatta, - mit szólna a családod, főleg az édesapád, ha mindössze pár nap után hazakullognál, hogy neked ez mégsem tetszik, és felejtsétek el ezt a kis kilengést?

Áú, ez övön aluli volt! Igaza volt, de ez akkor is fájt. Kellett nekem erről is gondolkodás nélkül beszélgetnem vele az elmúlt napokban! Ha tudtam volna, hogy felhasználja ellenem...

Valószínűleg ő is érezte, hogy ez most erős volt, mert végre rám nézett. Az arcán villámgyorsan átfutott valami – aggodalom, bűnbánat? Mindenesetre immár teljesen felém fordulva, közelebb hajolva folytatta.

- Harmadszor pedig, jó vagy. Akárhogy is tagadod, fantasztikusan csinálod.
- Jaj, kérlek, ne gyere már te is ezzel, hogy én milyen tehetséges vagyok – grimaszoltam és hátra dőltem. Már nem annyira érdekelt ez a beszélgetés.
- Nem biztos, hogy tehetség – vonta meg a vállát René és újra elfordult.

Ismét közelebb hajoltam hozzá. Mégis érdekelt, talán végre megtudok valami újat is, nem csak azt, amit Jimmy napi huszonnégy órában hajtogat a fülembe, és már csak ezért sem hiszem.

- Talán csak felszabadult vagy – mondta René. – A kismadár végre kikerült a kalitkából. Rachel Sullivan nem egy iskolapadban sorvadó, a kötelességeinek élő és a másoknak görcsösen megfelelni akaró ember. Azzal, Della, hogy itt vagy, hogy ha még nem is tudod, mit akarsz valójában, de úgy döntöttél, saját magadnak kell rájönnöd, már nagyot léptél. De még folyton hátra tekingetsz. Kiskapukkal, menekülési utakkal veszed körbe magad, hogy biztonságban érezhesd magad. Nincs ezzel semmi gond, ne érts félre. Ám Rachel nem ilyen. Ő a mának él, nincs szüksége kapaszkodókra, magabiztos, ha nem is tudja, mit hoz a jövő, vagy akár csak a holnap, nem esik kétségbe, mindössze megvonja a vállát és mosolyogva megy tovább. Talán csak felszabadít, ha a bőrébe bújhatsz és kipróbálhatod, milyen ennyire gondtalannak, lazának lenni.
- Amilyen én sosem leszek – nyugtáztam komoran.

René azonban elnevette magát.

- Amivel nincs semmi baj! Rachel egy eltúlzott karakter, ennyire nemtörődömnek lenni szerintem már egyenesen káros az egészségre. Viszont neked pont jól jön, hogy a szerepednek hála, megtapasztalhatod, milyen érzés ilyennek lenni. Gondolj csak bele: tét nélkül megélheted ezt a könnyed, felszabadult életet, napi tíz-tizenkét órára igenis kötelező elfeledkezned a gondjaidról, kétségeidről, tilos a vállad fölött folyton hátrapillantanod, hogy vajon jó helyen vagy-e. Valóságos terápia, nem gondolod?
- Talán van némi igazság abban, amit mondasz – válaszoltam habozva. – Ebbe így sosem gondoltam bele.
- Na látod – vigyorgott elégedetten René. – Ha már így rávezettelek, hogy kifejezetten hasznos számodra ez a szerep, akkor nincs más hátra, mint hogy a forgatáson kívüli életedet is megtanuld élvezni.

Lemondóan legyintettem. Jól tudtam, az már sokkal nehezebb feladat lesz. René azonban nem hagyta magát. Levakarhatatlan a pasi. Még nem tudtam eldönteni, hogy kedveljem vagy utáljam ezért. De nem volt időm ezen filozofálni, mert René rajtam átlépve a parkett felé tartott és felém nyújtotta a kezét.

- Én nem táncolok, kösz – ráztam meg a fejem.
- Én meg nem kérdeztem – felelte magabiztosan és olyan birkatürelemmel várakozott, hogy tudtam, mindenképpen én húzom itt a rövidebbet. Eldöntöttem, utálom a kitartásáért. De azért táncoltam vele.