Negyedik. Döntés #3

Kifogás a késlekedésre: munka, tavasz
Kompenzáció: kép Della szobájáról + a bátyjáról ;)



Nem tudom pontosan, meddig ülhettem az ágyamon, felhúzott lábakkal, a párnámat szorongatva. Abban már rég nem reménykedtem, hogy apám utánam jön, bocsánatot kér vagy csak megpróbál higgadtan a lelkemre beszélni. Észérvekkel meggyőzni. Megnyugtatni. Mert azt ő egyáltalán nem értette meg – valószínűleg azért, mert el sem tudta képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet –, hogy én egyszerűen csak elbizonytalanodtam. Ő azonnal a legrosszabbtól tartott, hogy csapot-papot hátrahagyva elrohanok, és gondolkodás nélkül eldobok magamtól mindent. Ha jobban figyelt volna rám! Talán most itt ülne az ágyam szélén, a fejemet simogatná, és meleg hangon duruzsolna, hogy „ne aggódj, Della, minden rendben lesz”.

Könnyeim a düh és a csalódottság könnyei voltak. Amiért apám egyáltalán ilyesmit feltételezett rólam! Hát nem ismert ki az eddigi majd’ húsz évem alatt? Hát nem ő nevelt éppen ilyennek? Mégis hogyan hiheti rólam akkor, hogy meggondolatlan és felelőtlen lehetek?! S bár fájt, hogy tudtam, kiábrándult belőlem, egyre jobban fájt, hogy én is csalódtam benne. Amiért az emberismerete éppen a saját lányánál mondott csődöt. S amiért az ő kislánya most itt ül a szobájában zavarodottan, kétségbeesetten, és nem kapja meg azt a támogatást, segítséget, bizalmat vagy szimplán csak azt a kicsike vigaszt, amelyre annyira szüksége lenne.

Egyszer csak kopogtattak az ajtómon. Bár egy ábrándos pillanatig reménykedtem benne, hogy mégiscsak apa az, hamar kijózanodtam: a választ meg sem várva Ralph nyitott be. A szemem sarkából már láttam, hogy arcáról ezúttal hiányzott a szokásos vigyor, és ahogy ráemeltem könnyes tekintetem, egyenesen gyászos képet öltött.

- Megtennéd, hogy magamra hagysz most, kérlek? – szipogtam. – Nincs szükségem a vigasztalásodra.

Legalábbis nem a tiedre. Akiére meg igen, attól úgysem kapom meg.

A bátyám azonban még mindig nem zavartatta magát, becsukta maga mögött az ajtót, majd leült mellém az ágyra.

- Nem is vigasztalni akarlak – erőltetett vidám hangot magára. – Inkább megköszönni, hogy előadtad az előbb azt a kis melodrámát.
- Ralph, el sem tudod képzelni, mennyire nem vágyom most a hülyeségeidre – fintorogtam rá.
- Pedig így van! – bizonygatta, és az ellenkezésemmel mit sem törődve, átölelte a vállamat, magához húzott, s immár együtt dőltünk neki a falnak az ágyam végében. – Figyelj, hugi, igazából én is éppen ma akartam előrukkolni egy kényes témával, ami miatt apa tuti leharapta volna a fejemet. De jöttél te és teljes mértékben überelted az én elképzeléseimet, úgyhogy ezek után fix, hogy apa rábólint majd arra, amit mondok neki. Persze, csak ha majd lenyugodott kicsit.
- Mit akartál neki mondani? – kérdeztem, kapva az alkalmon, hogy eltereljem a figyelmemet.

Ralph előbb töprengve körülnézett a szobámban, majd megszólalt:

- Azt, hogy itt hagyom ezt a házat.
- Tessék? – löktem el magam tőle, hogy a szemébe nézhessek. Ő hevesen bólogatott.
- Bizony. Legfőbb ideje, nem gondolod? Már másfél éve dolgozom, és a múltkori előléptetésemnek, meg az itthon lakás alatt összespórolt pénzemnek hála, meg tudok reszkírozni egy garzont. Már ki is néztem egy jó kis kéglit magamnak innen úgy húsz percre.
- De ugye tudod, hogy ha saját lakásod lesz, anya nem fog többé rád mosni és főzni? És takarítanod is neked kell majd magad után!

Ralph felnevetett és visszahúzott maga mellé.

- Tudom, hogy ezt nem akarod hallani, de talán Natasha majd segít.
- Javíthatatlan vagy, kedves bátyám – ráztam meg a fejem, majd hozzátettem: – Nem az zavar, hogy Natashát szóba hoztad, bár remélem, ez nem jelenti azt, hogy összeköltöznétek... Ugye nem költöztök össze?! – néztem rá rémülten, mire ő vigyorogva intett nemet. – Hála az égnek! Szóval csak az zavar, hogy Ralph, először neked kellene tudnod gondoskodni magadról, nem?
- Ezt imádom benned, Della – nevetett a bátyám. – Mindig olyan átkozottul racionális vagy! Csak-vic-cel-tem! – tette hozzá szótagolva.
- Olyan bolond vagy – hajtottam a fejem a vállára.

Egy darabig hallgattunk, nem akartam megtörni a csendet. Bár pár perce még a legszívesebben kidobtam volna a szobámból, most mégsem akartam, hogy elmenjen. Olyan jó volt kicsit odabújni az én nagy és erős bátyám mellé, tudni, hogy akármi is történjék, akármennyire is forduljon ki az én kicsi világom a sarkaiból, ő mindig ott lesz, hogy megvédje az egyetlen húgocskáját.

- Szóval nagy változások várhatók a családunkban – szólalt meg Ralph. – Én elköltözöm, te színésznő leszel...
- Dehogy leszek, Ralph – suttogtam. – Nem hagyom ott a sulit.
- Mert apa csalódott lenne? – kérdezte óvatosan.
- Mert nem is merek komolyan elgondolkodni rajta. Szerinted mégis milyen esélyeim lennének abban a szakmában totál kezdőként, nulla tapasztalattal? A cipész maradjon csak a kaptafánál, az biztonságos és kiszámítható.
- Valakik mégis rád mernék bízni egy sorozat főszerepét, nem? Azért tudhatsz valamit.
- Tévednek. Pedig profiknak nevezik magukat. De abból, hogy engem választottak, láthatod, hogy egyáltalán nem azok.
- Nem elképzelhető talán az a verzió, hogy te tévedsz?
- Ralph, ez a szerep túl nagy falat ahhoz, hogy egy magamfajta amatőr megbirkózzon vele. Előbb-utóbb kudarcot vallanék. Inkább előbb, mint utóbb. És az önbizalmamnak most nem hiányzik egy ilyen fiaskó.
- Milyen sorozatról is lenne szó pontosan?

A következő kábé félórában részletesen elmeséltem neki mindent, amit az elmúlt napokban Hazeltől hallottam. Igazából a teljes párizsi tartózkodásomról beszámoltam, s nagyon hálás voltam neki, amiért láthatóan tényleg érdekelte ez az egész. Ám különösen ennek fényében egyre jobban bántott, hogy a szüleimmel – még anyámmal sem - jutottunk el idáig. Apám élből elutasította a dolgot, hallani sem akart róla, anyám meg vagy, mert nem mert szembeszállni apám véleményével, vagy mert tényleg egyetértett vele, ugyancsak messze elkerülte a szobámat. Már elég régóta beszélgettünk a bátyámmal, és egyikük sem jött érdeklődni, hogy mi van velem, hogy vagyok. Néhány perc alatt kitagadott, tékozló lánnyá, páriává váltam volna?

- Te, Della, szerintem ez a sorozat elég nagy dobás lesz – összegezte véleményét Ralph, miután befejeztem a mesélést. – Éppen ezért kizártnak tartom, hogy csak véletlenül döntöttek volna melletted.

Válasz helyett mindössze megvontam a vállam.

- Szerintem megpróbálhatnád suli mellett is – tette hozzá a bátyám elgondolkodva.
- Tessék? – néztem rá úgy, mintha azt állította volna, hogy a nagyi kezét az imént megkérte a pápa.
- Gondolj csak bele! A suli igazából csupán a vizsgák idején zűrös, egyébként a legtöbb előadás kihagyható, a forgatások meg, ahogy mondtad, általában éppen az egyetem neccesebb időszakaiban szünetelnének. Szerintem megoldható.
- Vállaljam el a szerepet és folytassam a sulit, mintha mi sem történt volna?!
- Sokan dolgoznak a tanulás mellett, nem? Te is ezt tennéd, csak éppen a te munkád kicsit eltérne az átlagtól.
- Hát nem hamurgersütés lenne a sarki gyorsbüfében, az egyszer biztos. De ez kemény meló, Ralph. Nem az a fajta színészi munka, amikor az ember esténként lenyom egy előadást egy színházban. Folyton úton kéne lenni, rengeteget utazni, napi tíz-tizenöt órát forgatni, állandóan edzeni és akkor még nem is beszéltem az interjúkról, közönségtalálkozókról, kötelező partimegjelenésekről.
- Ja, iszonyúan unalmasnak hangzik! – nevetett a bátyám. – Legfeljebb majd tanulsz a repülőn, nem?

Ralph Hudson

Negyedik. Döntés #2

A másik történet miatt húzódott egy kicsit ennek is a folytatása, és elég érdekes, fontos események történnek ebben a fejezetben, amely kárpótlásként elég hosszú lett ;) Jó olvasást!



Hazel ígéretéhez híven egészen hazáig kísért, s mikor a taxink megállt a házunk előtt, és én próbáltam összeszedni magam, még utoljára megkérdezte, szeretném-e, hogy bejöjjön velem. De nem, bármilyen könnyű is lett volna hagyni, hogy elmesélje helyettem a történteket, míg én szemlesütve álldogálok mellette, azon imádkozva, hogy apám ne kapjon agyvérzést a hallottaktól, visszautasítottam. Így is többször hazudtam már a családomnak a kelleténél. Legfőbb ideje volt vállalnom a felelősséget a tetteimért. Nagy levegőt vettem és kiszálltam.

- Della – szólt utánam Hazel. Megfordultam, titkon remélve, azt javasolja majd, hogy meneküljek, amíg lehet, mire én azon nyomban visszapattanok a kocsiba, és szélsebesen elhúzunk innen. Álmodozni lehet, nem? Hazel persze egészen mást akart kérdezni, s mivel szokatlanul sokat habozott előtte, rosszat sejtettem. – Tudod már, hogyan döntesz?

Talán el kellene kezdenem bízni a megérzéseimben.

Megfordultam, alaposan megnéztem magamnak a házunkat, az otthonomat, amely eddig biztonságos menedéknek tűnt a számomra, most viszont iszonyatosan félelmetes helynek látszott, ahova nem szívesen teszem be a lábam. Dühösen gondoltam ismét arra, hogy az az átkozott Párizs mennyit változtatott mindössze két rövid nap alatt az életemen!

- Még nem tudom, Hazel. Sajnálom – fordultam vissza a taxihoz. – Fogalmam sincs, mit fogok nekik mondani, arról pedig még csak halvány sejtésem van, hogyan fognak reagálni. Sok múlik azon, mi lesz a véleményük. Végtére is ők a családom – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

A családom, akikben a leginkább bízok, akiket a legjobban szeretek a világon – tettem hozzá magamban. És ők ismernek a legjobban, ha valakik, hát ők tudják, mi a jó nekem. Ha már én nem tudom.

Hazel kényszeredetten viszonozta a mosolyomat, szemében azonban csalódottság ült. Hogyne, pontosan tudta, hogy ezek után nem sok jót remélhet.

- Hívj fel, amint tudsz, rendben?
- Természetesen – ígértem.

A taxi elindult, a szememmel követtem, amíg el nem tűnt az első sarkon túl. Aztán visszafordultam a ház felé. Gyerünk, Della, ne légy gyáva! Hogy is mondtad? Végül is ők a családod, nem?

***

- Hello, megjöttem – nyitottam be az ajtón. Az étkező felől hangokat hallottam. Hát persze, már erősen vacsoraidő volt. Ledobtam a táskám az ajtó mellé, és gyorsan megszabadultam a kabátomtól is, ám mielőtt még beléphettem volna a családhoz, anyám jelent meg az ajtóban. Valósággal repült felém, és amikor a nyakamba vetette magát, komoly erőfeszítést igényelt, hogy megtartsam az egyensúlyom.

- Della, kicsikém, annyira aggódtam érted! – köszöntött.

Nem akarok panaszkodni, de a túláradó kedvességétől csak rosszabbul éreztem magam, lelkiismeret-furdalásom, amiért hazudtam neki, nőttön nőtt. Kezdett egyre jobban felvillanyozni a tudat, hogy hamarosan megszabadulok a tehertől. Amikor apám és Ralph is kijöttek üdvözölni, és kedvesen megöleltek, már egyáltalán nem érdekelt, mit fognak szólni, leharapják-e a fejemet, esetleg életem hátralévő részére bezárnak a szobámba, amikor megtudják párizsi kiruccanásom valódi okát. A várható következmények immár hidegen hagytak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mielőbb beszámolhassak nekik mindenről, hogy elmúljon ez a bűntudat, az önutálat, amiért becsapom azokat, akik annyit aggódnak értem, akik annyira szeretnek.

- Gyere be, ne álldogáljunk itt az ajtóban – húzott befelé anyám. – Biztosan nagyon éhes vagy, éppen eszünk, ülj le az asztalhoz, máris hozok neked is tányért.

Anya ezerrel pörgött, ahogy ilyenkor szokott, és lehetetlen volt ellentmondani neki. Pedig az éhség volt ebben a pillanatban a legkisebb gondom. De igazából annak sem nagyon örültem, hogy körülöttem apa és a bátyám nyugodtan folytatták az evést, mert attól tartottam, a mondandómtól menten a torkukon akad majd a falat.

- Szólhattál volna, hogy mikor érkezel – mondta apám. – Ralph kiment volna eléd a reptérre.
- Nem olyan biztos, hogy hiányzott neki az én társaságom – kacsintott rám Ralph, s hiába próbáltam rendre utasítani egy dühös pillantással, csak vigyorgott. Apám szerencsére nem vett észre semmit, hiszen a steak szeletelése és a Financial Times egyidejű tanulmányozása épp eléggé lekötötte a figyelmét.
- Borzalmas volt ez a sztrájk – szólalt meg anyám, amint visszatért a konyhából egy hatalmas tányér gőzölgő levessel. – Egyél, kicsim, bele sem merek gondolni, mikor ehettél utoljára!
- Nem kell aggódnod értem, anya – kavargattam szemlesütve a levest.
- Már hogyne aggódnék érted, Della! Egy idegen országban ragadtál, azt sem tudtuk, mi van veled!
- Franciaország azért nem a harmadik világ, anya. Legrosszabb esetben hazajöttem volna vonattal. Különben is telefonáltam. Ralph nem mondta, hogy minden rendben?

Anyámnak felesleges volt válaszolnia. Természetesen a bátyám átadta az üzenetet, ismerem, megbízható, viszont ettől anya még nem nyugodott meg, hiszen mindig is azonnal felment a vérnyomása, ha valamelyikünk átlépte a városhatárt. Úgy hallottam, az anyák már csak ilyenek, nem?

- Remélem, legalább a cikket sikerült megírnotok Amyvel – mondta, s éreztem, ez az a bizonyos most vagy soha pillanat, amelyet ha elszalasztok, utána csak nehezebb lesz elmondani az igazat.

Körbenéztem a családomon. Ralph mohón falta a tányérján tornyosuló négy jókora hússzelet közül az egyiket. Mióta az egyetemen belevetette magát a sportokba, a kosárlabdától kezdve a focin át az evezésig, csak hogy menőbb legyen a csajok előtt, legalább annyit evett, mint mi hárman együttvéve. Viszont elérte, amit akart: majd kétméteres, izmos termetével valóban mindig is válogathatott a lányok közül. Ha egy kontinenssel odébb éltünk volna, Ralph a helyi rögbicsapat sztárja lett volna, akinek a lábai előtt hevernek a cheerleader csapat tagjai. Nem véletlenül irigyelte annyi lány Natashát a suliban.

Anyám nem is evett, inkább mosolyogva járatta körbe-körbe tekintetét az asztal körül. Láthatóan megnyugodott, hogy ismét együtt a család, mindenki hazaért épségben és biztonságban. Ugyan mi mást kívánhatott volna még?

Apám szokásához híven jóval több figyelmet szentelt a tőzsdehíreknek, mint kis családjának. Szórakozottan pakolta szájába a falatokat, és valószínűleg ha tévedésből mondjuk a szalvétát szúrta volna a villájára a krumpli helyett, azt is ugyanolyan egykedvű arccal nyelte volna le, s észre sem vett volna semmit. Ám eszem ágában sem volt felróni neki ezt a hozzáállást, titkon abban reménykedtem, hogy meg sem hallja majd, amit mondani készülök. Ha így lenne, akkor máris nyert ügyem lenne, hiszen anyámat és a bátyámat leszerelni feleakkora gondot sem jelentene.

Így aztán, mielőtt még belefeledkezhettem volna az „és ezt a családi idillt készülök én most szétrombolni” kezdetű gondolatmenetembe, belevágtam, nehogy meggondoljam magam és visszatáncoljak.

- Az igazság az, anya, hogy nem cikket írni voltunk Párizsban Amyvel. Azaz ő igen, de én nem. Nem azért mentem, hogy segítsek neki.

Anyám felkapta a fejét, mosolya persze rögtön eltűnt, Ralph pedig szintén azonnal abbahagyta a rágást és teli szájjal fordult felém. Én azonban csak a velem szemben ülő személyre figyeltem, de fellélegezhettem: apámat még mindig csak az újság kötötte le, valószínűleg tényleg nem hallott semmit. Mint mondtam, soha ideálisabb alkalmat, ugye? Jobbnak láttam hát, ha egy szuszra eldarálom az egész sztorit.

- Emlékszel, Ralph, amikor a múltkor elkéstem Hawkins professzor előadásáról? Azt mondtam, Amynek segítettem egy cikket megírni. Ez igaz is, csak azt nem árultam el, miről szólt a cikk. Egy válogatásról, ahol egy induló tévésorozat főszereplőjét keresték. Elvileg úgy volt, hogy Amy résztvesz a meghallgatáson, hogy első kézből szerezzen információt, ám úgy alakult, hogy én mentem be helyette. Nem így terveztem, de muszáj volt segítenem neki. Aztán kiderült, hogy továbbjutottam.

Itt a bátyám, megjegyzem, még mindig teli szájjal, hangosan felröhögött, úgyhogy a tervem, miszerint apám úgysem fog hallani semmit az egészből, szertefoszlott. Most már három kíváncsi szempár figyelt rám, és közülük csak az egyik volt vicces kedvében. A másik döbbentnek tűnt, a harmadik meg... nos, apám tekintetét nehéz volt megfejteni, de abban teljesen biztos voltam, hogy az előbb, amikor azt hittem, zavartalanul olvas, tévedtem. Valószínűleg az újság mögé bújva már rég nem a gazdasági híreket tanulmányozta. Felpattantam az asztaltól és az ablakhoz léptem. Kifelé bámulva valahogy könnyebb volt felfedni, mint vertem át őket. S bár így is éreztem a hátamba fúródó tekinteteket, mégis inkább ez, mint egyenesen szembenézni velük. Gyávaság? Tudom. De ez van.

- Amy erősködött, hogy menjünk, mert az Independent vállalta, hogy leközli a cikksorozatát a témáról.

Basszus, nem semmi barátnő vagyok! Újfent undorodni kezdtem magamtól. Képes lennék kihasználni, hogy a szüleim nem kifejezetten kedvelik Amyt, hiszen olyan butaságokra fecsérli az idejét, mint az újságírás, ahelyett, hogy a számvitel jegye javítására koncentrálna? Tényleg rá bírnám kenni az egészet? Van a gyávánál erősebb kifejezés? Na, azzal lehetne jellemezni engem.

- Ne haragudjatok, nem akarom Amyt hibáztatni – sóhajtottam. – Az én döntésem volt, kizárólag az enyém. Amy nem kényszerített rám semmit, hogyan is tehette volna? Mindegy, a lényeg, hogy ezért mentünk Párizsba. A válogatás második fordulójára. Amy anyagot gyűjtött a cikkéhez, miközben én újabb és újabb feladatokat hajtottam végre, és folyton továbbjuttattak, magam sem értem, miért.
- Ezzel nem vagy egyedül, hugi – nevetett Ralph. Ám most nem voltam vevő a humorára.
- Ma reggel közölték, hogy engem választottak – fordultam vissza hozzájuk. – Csak egy aláírás választ el egy nagyszabású akciósorozat főszerepétől.
- De te természetesen nemet mondtál – jelentette ki apám.

Lesütöttem a szemem, és megráztam a fejem.

- Elvállaltad? – állt fel apám.
- Még nem adtam választ – feleltem, s még mindig nem mertem felnézni.
- Akkor hívd fel, akit kell, és mondd vissza – rántotta meg a vállát apám.

Ránéztem, és láttam, hogy dolga végeztével épp készül visszaülni az asztalhoz. Amikor azonban nem válaszoltam semmit, és nem is indultam el a telefonhoz, várakozva rám pillantott. Majd rövid gondolkodás után olyan higgadt hangon, amely minden kiabálásnál fenyegetőbbnek tűnt, megszólalt:

- Ugye egy percig sem vetted fontolóra a dolgot, Della? Neked nem ez a jövőd. Nem ez az utad.
- És mi van, ha nem is az, amiben eddig hittem? – kérdeztem halkan, bizonytalanul.
- Mi történt veled, Della? – nézett rám apám olyan tekintettel, melyben a zavarodottság keveredett a csalódottsággal. A szemembe könnyek gyűltek. Mindig ettől féltem! Hogy egyszer rájön, nem érdemlem meg a szeretetét, a tiszteletét, az elismerését. Hogy egyszerűen nem leszek rá méltó. Hogy nem felelek meg a várakozásainak, hogy többé nem lesz rám büszke. Egész addigi életemben ettől rettegtem a legjobban.

Apám hozzám lépett, megfogta a karomat és lehajolt, hogy leszegett fejem ellenére is a szemembe tudjon nézni.

- Hazudsz anyádnak, a bátyádnak és nekem, Párizsba szöksz, és azzal jössz haza, hogy feltett szándékod mindent lerombolni magad körül! Mi történt veled, kislányom? – kérdezte ismét.

A hangjából fojtott düh hallatszott. Felemeltem a tekintetem, és minden bátorságomat összeszedve a szemébe néztem.

- Talán rájöttem, hogy eddig ti döntöttek arról, milyen legyen a jövőm. Megbíztam bennetek, tudtam, hogy csak a legjobbat akarjátok nekem, ezért szó nélkül elfogadtam, amit mondtatok, de most már azt hiszem, valójában ti sem tudjátok, mi lenne nekem a legjobb.
- És te talán tudod?
- Nem. De szeretném kitalálni. Én magam, egyedül.
- És ezért sutba vágnál mindent, amit eddig elértél? Csak azért, mert valaki azt mondta, legyél színésznő? – kérdezte gúnyosan.
- Nem mondtam, hogy elfogadom az ajánlatot, apa. Csak annyit tudok, már nem vagyok benne biztos, hogy azt akarom, amit régen.
- Neked elment az eszed – szűrte a fogai között, és úgy lökött el magától, mintha végleg lemondott volna rólam.

A tekintetéből sugárzó csalódottságot látva már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Ám szívesebben sírtam volna ki magam a szobám magányában, ezért a lépcső felé indultam.

- Hibát követsz el, Della! – kiáltotta utánam apám.
- És akkor mi van? – emeltem fel a hangom már én is. – Ha szerinted neked mindig igazad van, miért nem várod ki, amíg tényleg kudarcot vallok? Így amikor elkeseredetten visszasündörgök hozzád, az orrom alá dörgölheted, hogy „én megmondtam, kislányom”! Hát nem lenne ez sokkal szórakoztatóbb? Hagyni, hogy elkövessem a magam hibáit?
- Egy szülő feladata nem az, hogy végignézze, amint a gyereke tönkreteszi az életét, hanem hogy idejében figyelmeztesse, mielőtt rossz döntéseket hoz –felelte ismét higgadt hangon.
- Miért annyira hihetetlen számodra, hogy talán nélküled is képes vagyok jó döntést hozni? – kérdeztem, és visszasétáltam hozzá. – Csak egy kis támogatásra lenne szükségem, apa, csak arra, hogy bízz bennem.

Könnyes szemekkel néztem fel rá, ám egy hideg arccal találtam magam szemben. Ezúttal ő volt az, aki nem akart a szemembe nézni.

- Telefonálsz, hogy visszautasítod a szerepet – közölte ridegen. – Azután felhívod Natashát, és elkéred a kihagyott előadások jegyzeteit.

Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, vártam, hogy valami csoda történjen. Nyíljon meg alattam a föld, vagy ami még elképzelhetetlenebb: apám gondolja meg magát. Öleljen át, törölje le a könnyeimet, vagy egyszerűen csak mondjon valami biztatót. De nem, ő hallgatott. Lemondóan ráztam meg a fejem és felrohantam a szobámba.

Negyedik. Döntés #1

Itt is a folytatás (amely egy egész hosszú fejezet :) ), tovább már nem kell izgulni, kiderül a válogatás eredménye! ;) Írjátok meg a véleményeteket, kíváncsi vagyok! Jó szórakozást! :)

p.s. végre tettem fel új zenét is, ez a dal akár az egész történethez tökéletes lehet, nemcsak ehhez a fejezethez ;)


A Párizs-London repülőút hasznavehetetlenül rövid. Az embernek egyszerűen arra sincs ideje, hogy átgondolja a dolgokat, nemhogy fontos döntéseket hozzon. Döntéseket, amelyek meghatározzák élete további folyását, amelyek formálják, akivé lesz. Ha az életed fordulóponthoz érkezik, válassz egy távolabbi várost, vagy hatalmas kitérővel menj haza! Ha a fejedben gondolatok milliói keringenek, ha útkereszteződéshez értél, s nem tudod, merre indulj tovább, ha meginog a bizalmad önmagadban, s már azt sem tudod ki vagy, mit tegyél, higgy nekem: London túl közel van.

Hátradőltem az ülésben, s tekintetemet a habos felhőkre szegeztem. A ragyogó napfény ellenére úgy éreztem, mintha a sötét semmibe zuhannék, s nem voltam benne biztos, hogy végül egy ilyen puha, hófehér takaróra esnék, mint amely felett a gépünk könyörtelen gyorsasággal száguldott. Bárcsak történne valami, ami késleltetné az érkezésünket! Egy jól megtermett viharfelhő, amelyet meg kell kerülnünk, vagy legalább egy kiadós légörvény. Bármi, amivel még időt nyerhetnék!

Mintha nem is velem történt volna ez az egész. A fejemben képek kavarogtak. Események, amelyeket még mindig alig voltam képes feldolgozni. Ahogy reggel visszasietünk a szállodába, a tegnapi meghallgatás helyszínére. Jimmy közli, hogy sehogysem tudnak dönteni három lány között, s míg Stacy ujjongva a nyakamba veti magát, amikor meghallja a nevét, én csak forgatom a szemem, amikor engem is szólítanak. Sosem fogok szabadulni innen – megint erre gondolok. Ismét egy jelenetet kell előadnom, ám ezúttal már Renével. Dühösen igyekszem észhez térni, amikor azon kapom magam, hogy belefeledkezem a játékba. Az egyik jelenet közepén ugyanis hülyeségnek tartom Rachel válaszát Jacques kérdésére, s improvizálok, miközben összegyűröm a kezemben lévő papírt. A zsűri persze sokkot kap, de nekem úgysincs veszíteni valóm, ugye? René tapasztalt színész módjára azonnal veszi a lapot, s belemegy a játékba. Vagy tíz percig nyújtjuk a párbeszédet, és közben mindketten jól szórakozunk. Ha már számomra úgysincs semmi tétje a dolognak, legalább hadd élvezzem, nem?

Miután mindenki sorra került, rövid szünet után megszületik a végső döntés. Unottan állok a két másik lány között, a mennyezet cifra stukkódíszítését tanulmányozom, miközben Herr Schulz kimerítő beszédbe fog, hogy milyen nehezen is határozták el magukat, s persze nem volt teljes az egyetértés közöttük, de végül csak sikerül kipréselnie magából egy nevet. Della Hudson. Bár ezerszer hallottam már a nevem, most mégsem hiszem el, hogy hozzám tartozik. Egy hosszú percig néma csönd áll be, mire leesik, hogy velem szemben a zsűri azért néz rám várakozva, mert azt lesik, miért nem kezdek már el fel-leugrálni örömömben. Hiszen én kaptam meg a szerepet! Belőlem lehet híres színésznő, sztár! Ám miközben Stacy a korábbinál feleakkora lelkesedéssel ugyan, de ismét átölel, és a másik lány franciául átkozódik halkan, én a rejtett kamerákat keresem a helyiségben, mert kizárt, hogy ez igaz legyen! Elvileg ez itt egy profi csapat, akkor meg miért választottak engem? Egy amatőrt, aki ráadásul még csak nem is lelkes! Holott itt áll mellettem egy gyönyörű, tapasztalt, tehetséges és nagyon is motivált színésznő, aki egészen biztosan alkalmas lenne a feladatra. Bárki alkalmasabb lenne, mint én.

Hazel, Jimmy, Giancarlo és René sorra jönnek gratulálni, mosolyognak, ölelgetnek, a vállamat veregetik. Én meg még mindig hitetlenkedve állok, az állam a földet verdesi, s nem bírok magamhoz térni a döbbenetből. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy mosolyogjak, erőtlenül megrázzam a felém nyújtott kezeket, elrebegjek néhány udvarias szót.

- Azért ugye van némi gondolkodási időm? – súgom Hazelnek, miközben már sokadszorra ölel át.

Ő meghökken, s tudom, az jár a fejében, ugyan milyen idiótának kell egy ilyen lehetőségen akár csak egy másodpercig is gondolkodnia? De aztán látom rajta, hogy emlékezteti magát, én enyhén szólva nem vagyok egyszerű eset, így hát rendezi a vonásait, és biztatóan bólint.

Stacy és René fognak közre, amikor kilépek a teremből, s a lányok odakinn azonnal levágják az eredményt, amint az én sokkos képemet meglátják. Amy persze repül felém.

- Tudtam, én annyira tudtam! – hajtogatja, s nagy nehezen legyűröm az ingert, hogy kiszabadítsam magam a karjai közül és ráordítsak, hogy mégis honnan a fenéből tudhatta volna? Hiszen ismer, és meséltem neki, mit bénáztam a válogatásokon!

Rosie a szokásos kedves mosolyával áll mellettünk, s hol rám vet egy barátságos pillantást, hol Stacyre egy vigasztalót. Stacyt egyébként visszahívják a terembe, és néhány perc múlva vigyorogva tér vissza hozzánk:

- Szerepet kaptam az első részben, és ha kedvező lesz a karakterem fogadtatása, további epizódokra is szerződtetnek! – ujjong. – Kolléganők leszünk! – szorít magához, ki tudja hányadszorra.

Mindenki majd kiugrik a bőréből, az undorítóan boldog, önfeledt légkör rózsaszín gázfelhőként fojtogatva ölel körbe. Valaki sürgősen vigyen ki a reptérre, hadd menekülhessek innen, mert akárhogyan is próbálkozom, én nem tudok örülni! És magam sem tudom megmondani, hogy csak még nem, vagy soha nem is fogok.

Natalie furakodik közénk, és monoton hangon mindenféle technikai részleteket közöl. Hogy miként juttatják el hozzám a szerződést, hol szerezzek ügynököt, milyen papírokat intézzek el. Nem tudok, és nem is akarok figyelni rá. Szerencsére Hazel leinti, hogy ezeket majd később megbeszéljük, és Natalie végre odébbáll.

- Jól vagy? – kérdezi tőlem Hazel, miközben az egyik oldalamon a három lány még mindig óvodásokat megszégyenítő hangerővel visítozik, a másik oldalamon meg Jimmy fogadja a szakmabeliek gratulációját, amiért felfedezett.

Zsong a fejem. Azon gondolkodom, előbb a lányokra kiabáljak-e rá, hogy hallgassanak már, vagy Jimmyt üssem le tiszta erőből.

- El... akarok... menni – szűrőm a szavakat halkan, s Hazel van annyira tapasztalt, hogy meglássa bennem a robbanni készülő bombát.

Hamar intézkedik, már a hotel kapujában toporgunk, a taxi előáll. Hazel részéről fantasztikus ötlet, hogy a zsibongó lányhadat előreküldi egy másik kocsival, s mi ketten követjük őket egy csendes autóban, ahol csak a motor megnyugtatóan duruzsoló hangját hallani. Mielőtt beszállok, René még utánam veti:

- Nemsokára találkozunk, partner!

Még egy utolsó udvarias mosoly, s a taxi ajtaja végre becsukódik mögöttem. Remélem, soha többet nem kell visszatérnem ebbe a szállodába, a földrengés helyszínére, amely kihúzta a lábam alól a talajt!

Nem lehetek eléggé hálás Hazelnek, amiért megígéri, hogy egészen hazáig kísér, s bár állítja, neki is most kell visszamennie Londonba, kétlem, hogy nem csak az aggodalom beszél belőle. Elhessegetem a gondolatokat, melyek azt sugallják, igazából nem rám, hanem csak az aranytojást tojó tyúkra akar vigyázni. Undorodom magamtól, amiért ilyesmi egyáltalán megfordul a fejemben.

Amyék a gép első soraiban kapnak helyet, Hazel és én pedig a legutolsóban ülünk. Ő ezt azzal magyarázza, hogy a sztrájk végeztével mindenki repülni akar, és már csak így jutott hely. Ugyan láttam, hogy ő intézte így a check-in pultnál, mégsem ellenkezem, hiszen nekem tett szívességet. Amikor elfoglaljuk a helyeinket, bízom magamban, hogy az út végére legalább arra képes leszek, hogy elhiggyem a történteket, és sikerül nem megbántanom a lányokat a lelkesedésem hiányával.

Ezek a képek keringtek megállás nélkül, változó sorrendben a fejemben, mint egy őrült film. Rémálomnak látszott, pedig jól tudom, sokan szívesen cseréltek volna velem, ám én az egészben csak zűrzavart, káoszt láttam. Egy hatalmas hurrikánt, amely épp porrá zúzta az életemet. Megtörtént, amitől rettegtem: tudtam, akárhogyan is döntök, semmi sem lesz már ugyanolyan.

Ha ragaszkodom az eddigi, jól felépített és eszményinek hitt kis világomhoz, egész életemben, főleg, amikor valami kudarc ér, ott fog motoszkálni a gondolat, hogy micsoda lehetőséget dobtam el! Sosem fogom már olyan tökéletesnek látni az életemet, így, hogy egyszer már megkérdőjeleztem, hogy valóban ez kell-e nekem. Ha csak hosszas gondolkodás, hideg számítások után maradok az eddigi úton, jól megszokott elszántságom a múlté lesz. Mivel egyszer már megálltam az útelágazásnál, sőt sokáig ácsorogtam ott, akármerre is megyek tovább, már nem tudok olyan határozottan haladni.

S mi van ha, belevetem magam az ismeretlenbe? Ha egyetlen lépéssel semmivé teszem minden korábbi tervemet? És velük együtt a családom terveit is? Ha valóban Amynek van igaza, s legbelül tényleg már nem azt akarom, amit eddig, ha tényleg le akarok térni a családom által kitaposott ösvényről, akkor is biztos, hogy ez a legjobb megoldás? Belefogni valami olyasmibe, aminek még távolról sincs semmi köze mindahhoz, amit eddig csináltam, amihez legalább valamennyire értek? Hátrahagyni mindent és mindenkit – valóban szükség lenne ilyen drasztikus megoldásra?

Időt akarok, időt! Nem fair, hogy most rögtön kell meghoznom egy ilyen fajsúlyos döntést! Ám a British Airways nem bizonyult túl empatikusnak: a pilóta bejelentette, hogy ideje bekapcsolni a biztonsági öveket, hozzákezdünk a leszálláshoz.

- Minden rendben? – érdeklődött Hazel. Eleddig a laptopján dolgozott, egy szót sem szólt hozzám, hagyta, hogy a gondolataimba merüljek.
- Mikor kellene aláírnom a szerződést? – kérdeztem válasz helyett.
- Hát, úgy egy-két héten belül jó lenne. Ugyan csak áprilisban kezdünk el forgatni, de alaposan fel kellene készülnöd addig.
- Színitanodába akarsz küldeni? – vontam fel a szemöldököm.
- Dehogy – rázta meg a fejét nevetve. – Jimmy azon nyomban megfojtana! Ő esküszik rá, hogy te istenadta tehetség vagy, és szörnyű vétek lenne bármiféle tanítással elrontani. A szívedből kell játszanod, az ösztöneidre kell hallgatnod, ahogy eddig a meghallgatásokon is tetted.

Gúnyosan felhorkantottam és visszafordultam az ablak felé. Már megint ez az ömlengés az állítólagos tehetségemről! Nevetséges! Nyissák már ki a szemüket!

- Elsősorban fizikai felkészülésről lenne szó – folytatta Hazel, miután alighanem feladta, hogy kivárja, amíg újra ránézek. – Már találkoztál Carlosszal. Nos, ő összeállít neked egy programot, amellyel formába hoz.
- Micsoda? – fordultam vissza rögtön. – Talán kövérnek tartotok?
- Természetesen nem – mosolygott Hazel. Sértődött hangom egyáltalán nem hozta ki a sodrából. – De gondolj bele, hogy Rachel a hadseregben szolgál! Kemény kiképzést kapott, és képesnek kell lennie könnyedén túlélni a bevetéseket a világ minden szegletében.
- Miért nem küldtök mindjárt a tengerészgyalogosok közé? – fintorogtam.
- Carlosszal dolgozva lehet, hogy még megfontolod ezt a lehetőséget.
- Szóval edzések.
- Igen. Harcművészetek főleg, hiszen azokra minden epizódban szükséged lesz. Bár feltételezem, lesz alkalmad más sportokat is kipróbálni, mert a cél, hogy ne vékony, hanem sportos, erős nő legyél. Na persze, nem eshetünk túlzásokba... És aztán megtanulsz majd bánni a fegyverekkel is. Vagy legalábbis megtanulsz majd úgy tenni, mintha értenél hozzájuk. Végtére is ez színészet, Della. Lehet, hogy Rachel tud lőni, sziklát mászni, búvárkodni, snowboardozni, ejtőernyőzni, helikoptert vezetni, de neked elég, ha csak úgy csinálsz, mintha tudnál. Viszont rengeteg dologba belekóstolhatsz. Ezekre a veszélyes akciójelenetekre mindig készülni kell.
- Nem erre valók a kaszkadőrök? – kérdeztem unottan.

Hazel persze csak mosolygott. Hihetetlen, hogy egy picit sem vagyok képes felidegesíteni ezzel a „hatalmas” lelkesedésemmel!

- Tudod, Della, nekem az a tapasztalatom, hogy a színészek előbb-utóbb vérre menő vitákat folytatnak a producerekkel, hogy engedjék át nekik a kaszkadőrök munkáját. Minden veszélyes jelenetet maguk akarnak csinálni, mi meg persze halálra aggódjuk magunkat, nehogy valami baj történjen, mert akkor leáll a forgatás, de a költségeket addig is fizetni kell.
- Milyen nagy szíve van a producereknek – nevettem gúnyosan, s magamban megállapítottam, arra ugyan várhat, hogy könyörögjek neki, ugyan engedje már, hogy a kaszkadőröm helyett én ugorjak le egy tízemeletes ház tetejéről. Végül is tényleg nekem lett igazam. Mert úgy másfél évvel később, a vitánk tárgya egy harmincemeletes épület volt.