Negyedik. Döntés #4

Meghoztam a negyedik nagyobb fejezet utolsó adagját, érezhetően fordulatot vesz a történet az alábbiakban, de majd meglátjátok! Tettem fel új zenét, többek között ez a dal (amellett, hogy nagy kedvencem) inspirálta ezt a történetet egy másikkal együtt, amelyet majd később mutatok meg ;) Jó olvasást! :)



Kimerülten ültem le az ágyamra. Mellettem kövéren, robbanásra készen állt a hatalmas bőröndöm, s ott sorakozott a laptopom és a válltáskám is. Magamban végigvettem a szükséges teendőimről pár napja összeállított listát, s gondolatban kipipáltam az egyes tételeket.

Hazelt felhívni és elkérni a szerződést, kész. Segítőkész bátyámmal áttanulmányozni a kusza jogi szöveget, kész. Amynek elújságolni a jó hírt, kész. Vele és Stacyvel eleget tenni Rosie meghívásának és megnézni a premier előadását az egyik apró, külvárosi színházban, kész. Stacyvel egyeztetni, hogy együtt utazunk, kész. A suliban a tanároknak sajnálkozva előadni, hogy az eddigiektől eltérően ezentúl nem fognak látni a legelső sorban buzgón körmölni, kész. Natashával megbeszélni, hogy időközben gyűjtse nekem a jegyzeteket, kész. Megpróbálni beletörődni, hogy az egész egyetemen azt fogja híresztelni, hogy filmsztár a sógornője... folyamatban. A szüleimmel átbeszélni a dolgokat... nos, maradjunk annyiban, hogy tucatnyi kísérlet után anyám megbékélt a helyzettel. Tulajdonképpen beigazolódott a sejtésem: ő közel sem ellenezte annyira a dolgot, mint apám, csak elhitte, hogy ha apámnak nem tetszik a helyzet, akkor neki sem szabad belemennie. Pedig ő csak azt akarta, ami nekem a legjobb. Legalább egy szülőm hozzáállása olyan, amilyenre éppen szükségem volt. Apám szerint amíg nem látom be, hogy ostobaságot követek el, nincs értelme beszélnünk. Úgyhogy immár öt napja nem szóltunk egymáshoz.

Ugyan még mindig nem voltam benne biztos, hogy jól döntöttem-e, de azt tudtam, már nem szeretném a régi életemet. Egyre jobban vonzott az az új, ismeretlen világ, amelynek az ajtaját résnyire nyitotta előttem a meghallgatás. A körülöttem élők biztatása végleg meggyőzött, hogy eddig mintha búra alatt éltem volna az életemet. S egy olyan lehetőség, amely nekem kéretlenül is megadatott, nem jut mindenkinek. És így, hogy a suli folytatásával meghagytam magamnak a kiskaput, hogy bármikor visszatérhessek a régi, jól ismert ösvényre, ha mégsem válnának valóra az elképzeléseim, mindjárt csábítóbbnak tűnt a változás. Már nem is látszott annyira félelmetesnek, hogy fejest ugorjak az ismeretlenbe.

Persze nem felejtettem el, hogy mindebben mennyit köszönhetek a bátyámnak. Nekem meg sem fordult a fejemben ez a lehetőség, hogy több vasat tartsak a tűzben, ami számára annyira magától értetődő volt. Az elmúlt napokban tőle kaptam meg mindazt a támogatást és bizalmat, amelyet apámtól hiába vártam.

Cserébe megígértem neki, igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy komolyan gondolja a kapcsolatát Natashával. Ezt bizonyítandó mi, lányok kettesben vetettük bele magunkat a város legjobb lakberendezési üzleteibe, hogy összeválogassuk mindazt, amire Ralph lakásához szükség volt. Az indulásom előtti napon pedig még festeni is segítettem. Bár a rám bízott fürdőszoba enyhén mocsárzöld árnyalatot kapott a tervezett pisztácia helyett, szerencsére sikerült meggyőznöm Natashát, hogy a párizsi szállodánkban is éppen ilyen színű volt a fürdő, ez most a legújabb francia trend.

Ahogy végére értem a listámnak, utoljára néztem körbe a szobámban. Te nem költözöl el! – vigasztaltam magam. Csak pár hét forgatás következik Európa különböző szegleteiben, s az ünnepekre jöhetek is haza. Előtte pár nap edzés Carlosszal, kis felkészülés, és életemben először a kamerák elé állok. Bár ez még nem a hivatalos forgatás volt, ami csak tavasszal kezdődik, de most gyártottuk le a legelső részt, amely alapján a befektetők eldönthették, támogatnak-e bennünket, a tévécsatornák pedig, hogy megveszik-e majd a teljes évadot. Egyszóval ekkor dőlt el, hogy a sok tervezgetés után hogyan működhet ez az egész a valóságban.

Ideje volt indulni. Táskáimmal levergődtem a lépcsőn, mint egy málhás szamár, majd odalenn megölelgettem anyámat, aki könnyek között búcsúzott tőlem. Hiába nyugtatgattam, hogy néhány hét nem a világ, természetesen ez nem vigasztalta. Aztán a nappali felé fordultam. Apám újságot olvasott a kandalló melletti fotelban ücsörögve. Nagy levegőt vettem és beléptem.

- Azt mondtad, ha képes vagyok józanul gondolkodni, beszélhetünk. Szóval itt vagyok.

Apa kinézett az újság mögül, amelyet aztán lassan, gondosan összehajtogatva letett a dohányzóasztalra. Az idegeimmel játszott, de igyekeztem jó képet vágni hozzá. Ahogy rám nézett, az arcán diadalmas mosoly ült. Nyilván nem vette észre mögöttem a bőröndömet. Intett, hogy üljek le, s én remegve ereszkedtem le a kanapéra, vele szemben. Most vagy soha.

- Úgy döntöttem, hogy teljesen őszinte leszek hozzád, apa. Nem mintha nem próbálkoztam volna eddig, de ez a legutolsó kísérletem. Csak annyit kérek, hogy hallgass végig anélkül, hogy félbeszakítanál, rendben?

Reménykedve néztem rá, s ő vonakodva bár, de bólintott. Valószínűleg már sejtette, hogy mégsem az ő győzelmét jöttem ünnepelni. Ennek ellenére nem éreztem nyeregben magam. Összeszedtem minden bátorságomat, s ezúttal is az ablakon kifelé nézve, hadarva adtam elő a mondandómat.

- Tudom jól, apa, hogy szeretnéd, ha a nyomdokaidba lépnék. Sosem tudtál elképzelni más lehetőséget, mint hogy én is ugyanazt a hivatást válasszam, mint te. Hogy kollégák, egyenrangú partnerek lehessünk. Nem hibáztatlak, hiszen nagyon sokáig én is éppen ezt akartam. Nem hittem, hogy lehetne más választásom, de nem panaszkodtam, hiszen nagyon elégedett voltam ezzel az elképzeléssel. Azonban meginogtam, apa – hunytam be a szememet. – Már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg egy bankban akarom végezni, ahogyan eddig gondoltam. Már nem tudom, hogy csak azért akartam ezt mindig, mert ezt vártad el tőlem, vagy azért, mert tényleg az én döntésem volt.

Apám közbe akart szólni, de gyorsan leintettem, mielőtt bármit is mondhatott volna. Muszáj volt folytatnom, muszáj volt neki elmondanom végre, mit érzek.

- Azt viszont biztosan tudom, hogy olyan életet akarok, amelyet az álmaim, a terveim alakítanak. Lehet, hogy mind butaság, de mindenképpen meg akarom próbálni megvalósítani őket, mert ezek tényleg az én álmaim. Élni akarok, apa, kalandokat akarok, és megtapasztalni akár a kudarcot is, ha úgy alakul. Igen, ezt akarom: egy izgalmas, talán őrült életet, vállalva minden, ezzel járó kockázatot! – kiáltottam nevetve.

Hihetetlenül nagy megkönnyebbülés volt végre kimondanom mindezt, erősebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam. S egyúttal tudtam, ha mást nem is, annyit biztosan elértem, hogy önmagamat sikerült végleg meggyőznöm: jól döntöttem.

Még mindig mosolyogva néztem apámra, ám ő komor arccal viszonozta a tekintetemet.

- Nem kellett volna idejönnöd. Még mindig ugyanolyan önfejű vagy! – mondta és ismét az újságja után nyúlt.

Az én nyugalmamat azonban nem tudta megrendíteni. Most, hogy minden eddiginél biztosabb voltam a dolgomban, csak mosolyogtam rajta. Eszembe jutott Hazel, ő is mindig ilyen. Talán ő is ezt érzi, amit most én? Hogy jó döntéseket hozott, hogy az élete a megfelelő irányba halad, legalábbis abba, amelyikbe ő szeretné? Hogy elégedett a pillanattal? Mert én akkor ezt éreztem.

- Fiatal vagyok még, apa, úgyhogy jogomban áll önfejűnek lenni – feleltem higgadtan.
- Elképesztően önző vagy, ugye tudod? – nézett rám apám mérgesen.
- Mert végre azt csinálom, amit én akarok? – kérdeztem értetlenül.
- Mert senki másra nem gondolsz, csak magadra.
- Hosszú évekig mást sem csináltam, csak igyekeztem a kedvedben járni, apa – sóhajtottam. – Sosem figyeltél rám igazán, csak folyton azt hallhattam, hogy neked mennyire igazad van mindenben. Nem is volt soha igazán kétoldalú kommunikáció közöttünk, sokkal inkább kioktatás, folytonos előadások, prédikációk! A mi családi életünk legjobban egy tudományos konferenciára hasonlít – mondtam és felálltam. Ennek a beszélgetésnek már nem sok értelmét láttam a továbbiakban. Őszintén elmondtam, amit gondoltam, többet nem tehettem. Egy újabb kudarcba fulladt kísérlet. – Tudod, ha több eszem lenne, nem vesztegettem volna ezzel az időmet – magyaráztam, és kifelé indultam. De hirtelen megtorpantam és visszafordultam. Nem hagyhatom ennyiben, még nem! – Ám én mégis itt vagyok. Mert most már értem, miért nem mertem döntést hozni olyan sokáig. Miattad, apa. Sosem akartam úgy belevágni ebbe az egészbe, hogy közben tudom, mekkora csalódást okozok neked. Hogy mennyire dühös vagy rám.

Apám egy darabig emésztette a hallottakat, s én türelmesen vártam. Aztán felállt és odajött hozzám.

- Akkor is elmennél, ha nem egyeznék bele, igaz?

Némán biccentettem.

- De nem úgy akarok – tettem hozzá.

Apa bólintott. Majd lassan, nehézkésen, mintha életében először tenne ilyet, megölelt. Nem volt ez olyan igazi, szívmelengető, bordaropogtató ölelés, mégsem mertem ennél többet kívánni. Tudtam, ahhoz még időre van szüksége. S ha csak résnyire is volt nyitva a köztünk álló ajtó, legalább nyitva volt. Apám mégsem csapta rám.

Könnyes szemmel bontakoztam ki az öleléséből, és mosolyogva néztem rá.

- Ne add még fel, apa. Talán egy nap éppen azt az életet akarom majd, amelyet te elterveztél nekem. Meglehet, én is épp arra a nyugodt, rendezett, békés és normális életre vágyom, amilyen most a tied. De nem ma. Még nem.

Ezúttal én öleltem át, szorosan, hosszan, mintha sosem akarnám elengedni. Majd még egyszer, utoljára körbenéztem a szobában, hogy az emlékezetemben minden apró részletét magammal vihessem. Végül apámra nevettem és kiléptem a helyiségből.

Ahogy a bőröndömmel bajlódtam, még eljutott a fülembe apa hangja, s örültem, hogy a valószínűleg szándékosan halkan súgott mondatot mégis meghallottam:

- Sok szerencsét, kislányom.

Néhány pillanattal később mosolyogva csuktam be magam mögött az otthonom ajtaját.

Negyedik. Döntés #3

Kifogás a késlekedésre: munka, tavasz
Kompenzáció: kép Della szobájáról + a bátyjáról ;)



Nem tudom pontosan, meddig ülhettem az ágyamon, felhúzott lábakkal, a párnámat szorongatva. Abban már rég nem reménykedtem, hogy apám utánam jön, bocsánatot kér vagy csak megpróbál higgadtan a lelkemre beszélni. Észérvekkel meggyőzni. Megnyugtatni. Mert azt ő egyáltalán nem értette meg – valószínűleg azért, mert el sem tudta képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet –, hogy én egyszerűen csak elbizonytalanodtam. Ő azonnal a legrosszabbtól tartott, hogy csapot-papot hátrahagyva elrohanok, és gondolkodás nélkül eldobok magamtól mindent. Ha jobban figyelt volna rám! Talán most itt ülne az ágyam szélén, a fejemet simogatná, és meleg hangon duruzsolna, hogy „ne aggódj, Della, minden rendben lesz”.

Könnyeim a düh és a csalódottság könnyei voltak. Amiért apám egyáltalán ilyesmit feltételezett rólam! Hát nem ismert ki az eddigi majd’ húsz évem alatt? Hát nem ő nevelt éppen ilyennek? Mégis hogyan hiheti rólam akkor, hogy meggondolatlan és felelőtlen lehetek?! S bár fájt, hogy tudtam, kiábrándult belőlem, egyre jobban fájt, hogy én is csalódtam benne. Amiért az emberismerete éppen a saját lányánál mondott csődöt. S amiért az ő kislánya most itt ül a szobájában zavarodottan, kétségbeesetten, és nem kapja meg azt a támogatást, segítséget, bizalmat vagy szimplán csak azt a kicsike vigaszt, amelyre annyira szüksége lenne.

Egyszer csak kopogtattak az ajtómon. Bár egy ábrándos pillanatig reménykedtem benne, hogy mégiscsak apa az, hamar kijózanodtam: a választ meg sem várva Ralph nyitott be. A szemem sarkából már láttam, hogy arcáról ezúttal hiányzott a szokásos vigyor, és ahogy ráemeltem könnyes tekintetem, egyenesen gyászos képet öltött.

- Megtennéd, hogy magamra hagysz most, kérlek? – szipogtam. – Nincs szükségem a vigasztalásodra.

Legalábbis nem a tiedre. Akiére meg igen, attól úgysem kapom meg.

A bátyám azonban még mindig nem zavartatta magát, becsukta maga mögött az ajtót, majd leült mellém az ágyra.

- Nem is vigasztalni akarlak – erőltetett vidám hangot magára. – Inkább megköszönni, hogy előadtad az előbb azt a kis melodrámát.
- Ralph, el sem tudod képzelni, mennyire nem vágyom most a hülyeségeidre – fintorogtam rá.
- Pedig így van! – bizonygatta, és az ellenkezésemmel mit sem törődve, átölelte a vállamat, magához húzott, s immár együtt dőltünk neki a falnak az ágyam végében. – Figyelj, hugi, igazából én is éppen ma akartam előrukkolni egy kényes témával, ami miatt apa tuti leharapta volna a fejemet. De jöttél te és teljes mértékben überelted az én elképzeléseimet, úgyhogy ezek után fix, hogy apa rábólint majd arra, amit mondok neki. Persze, csak ha majd lenyugodott kicsit.
- Mit akartál neki mondani? – kérdeztem, kapva az alkalmon, hogy eltereljem a figyelmemet.

Ralph előbb töprengve körülnézett a szobámban, majd megszólalt:

- Azt, hogy itt hagyom ezt a házat.
- Tessék? – löktem el magam tőle, hogy a szemébe nézhessek. Ő hevesen bólogatott.
- Bizony. Legfőbb ideje, nem gondolod? Már másfél éve dolgozom, és a múltkori előléptetésemnek, meg az itthon lakás alatt összespórolt pénzemnek hála, meg tudok reszkírozni egy garzont. Már ki is néztem egy jó kis kéglit magamnak innen úgy húsz percre.
- De ugye tudod, hogy ha saját lakásod lesz, anya nem fog többé rád mosni és főzni? És takarítanod is neked kell majd magad után!

Ralph felnevetett és visszahúzott maga mellé.

- Tudom, hogy ezt nem akarod hallani, de talán Natasha majd segít.
- Javíthatatlan vagy, kedves bátyám – ráztam meg a fejem, majd hozzátettem: – Nem az zavar, hogy Natashát szóba hoztad, bár remélem, ez nem jelenti azt, hogy összeköltöznétek... Ugye nem költöztök össze?! – néztem rá rémülten, mire ő vigyorogva intett nemet. – Hála az égnek! Szóval csak az zavar, hogy Ralph, először neked kellene tudnod gondoskodni magadról, nem?
- Ezt imádom benned, Della – nevetett a bátyám. – Mindig olyan átkozottul racionális vagy! Csak-vic-cel-tem! – tette hozzá szótagolva.
- Olyan bolond vagy – hajtottam a fejem a vállára.

Egy darabig hallgattunk, nem akartam megtörni a csendet. Bár pár perce még a legszívesebben kidobtam volna a szobámból, most mégsem akartam, hogy elmenjen. Olyan jó volt kicsit odabújni az én nagy és erős bátyám mellé, tudni, hogy akármi is történjék, akármennyire is forduljon ki az én kicsi világom a sarkaiból, ő mindig ott lesz, hogy megvédje az egyetlen húgocskáját.

- Szóval nagy változások várhatók a családunkban – szólalt meg Ralph. – Én elköltözöm, te színésznő leszel...
- Dehogy leszek, Ralph – suttogtam. – Nem hagyom ott a sulit.
- Mert apa csalódott lenne? – kérdezte óvatosan.
- Mert nem is merek komolyan elgondolkodni rajta. Szerinted mégis milyen esélyeim lennének abban a szakmában totál kezdőként, nulla tapasztalattal? A cipész maradjon csak a kaptafánál, az biztonságos és kiszámítható.
- Valakik mégis rád mernék bízni egy sorozat főszerepét, nem? Azért tudhatsz valamit.
- Tévednek. Pedig profiknak nevezik magukat. De abból, hogy engem választottak, láthatod, hogy egyáltalán nem azok.
- Nem elképzelhető talán az a verzió, hogy te tévedsz?
- Ralph, ez a szerep túl nagy falat ahhoz, hogy egy magamfajta amatőr megbirkózzon vele. Előbb-utóbb kudarcot vallanék. Inkább előbb, mint utóbb. És az önbizalmamnak most nem hiányzik egy ilyen fiaskó.
- Milyen sorozatról is lenne szó pontosan?

A következő kábé félórában részletesen elmeséltem neki mindent, amit az elmúlt napokban Hazeltől hallottam. Igazából a teljes párizsi tartózkodásomról beszámoltam, s nagyon hálás voltam neki, amiért láthatóan tényleg érdekelte ez az egész. Ám különösen ennek fényében egyre jobban bántott, hogy a szüleimmel – még anyámmal sem - jutottunk el idáig. Apám élből elutasította a dolgot, hallani sem akart róla, anyám meg vagy, mert nem mert szembeszállni apám véleményével, vagy mert tényleg egyetértett vele, ugyancsak messze elkerülte a szobámat. Már elég régóta beszélgettünk a bátyámmal, és egyikük sem jött érdeklődni, hogy mi van velem, hogy vagyok. Néhány perc alatt kitagadott, tékozló lánnyá, páriává váltam volna?

- Te, Della, szerintem ez a sorozat elég nagy dobás lesz – összegezte véleményét Ralph, miután befejeztem a mesélést. – Éppen ezért kizártnak tartom, hogy csak véletlenül döntöttek volna melletted.

Válasz helyett mindössze megvontam a vállam.

- Szerintem megpróbálhatnád suli mellett is – tette hozzá a bátyám elgondolkodva.
- Tessék? – néztem rá úgy, mintha azt állította volna, hogy a nagyi kezét az imént megkérte a pápa.
- Gondolj csak bele! A suli igazából csupán a vizsgák idején zűrös, egyébként a legtöbb előadás kihagyható, a forgatások meg, ahogy mondtad, általában éppen az egyetem neccesebb időszakaiban szünetelnének. Szerintem megoldható.
- Vállaljam el a szerepet és folytassam a sulit, mintha mi sem történt volna?!
- Sokan dolgoznak a tanulás mellett, nem? Te is ezt tennéd, csak éppen a te munkád kicsit eltérne az átlagtól.
- Hát nem hamurgersütés lenne a sarki gyorsbüfében, az egyszer biztos. De ez kemény meló, Ralph. Nem az a fajta színészi munka, amikor az ember esténként lenyom egy előadást egy színházban. Folyton úton kéne lenni, rengeteget utazni, napi tíz-tizenöt órát forgatni, állandóan edzeni és akkor még nem is beszéltem az interjúkról, közönségtalálkozókról, kötelező partimegjelenésekről.
- Ja, iszonyúan unalmasnak hangzik! – nevetett a bátyám. – Legfeljebb majd tanulsz a repülőn, nem?

Ralph Hudson

Negyedik. Döntés #2

A másik történet miatt húzódott egy kicsit ennek is a folytatása, és elég érdekes, fontos események történnek ebben a fejezetben, amely kárpótlásként elég hosszú lett ;) Jó olvasást!



Hazel ígéretéhez híven egészen hazáig kísért, s mikor a taxink megállt a házunk előtt, és én próbáltam összeszedni magam, még utoljára megkérdezte, szeretném-e, hogy bejöjjön velem. De nem, bármilyen könnyű is lett volna hagyni, hogy elmesélje helyettem a történteket, míg én szemlesütve álldogálok mellette, azon imádkozva, hogy apám ne kapjon agyvérzést a hallottaktól, visszautasítottam. Így is többször hazudtam már a családomnak a kelleténél. Legfőbb ideje volt vállalnom a felelősséget a tetteimért. Nagy levegőt vettem és kiszálltam.

- Della – szólt utánam Hazel. Megfordultam, titkon remélve, azt javasolja majd, hogy meneküljek, amíg lehet, mire én azon nyomban visszapattanok a kocsiba, és szélsebesen elhúzunk innen. Álmodozni lehet, nem? Hazel persze egészen mást akart kérdezni, s mivel szokatlanul sokat habozott előtte, rosszat sejtettem. – Tudod már, hogyan döntesz?

Talán el kellene kezdenem bízni a megérzéseimben.

Megfordultam, alaposan megnéztem magamnak a házunkat, az otthonomat, amely eddig biztonságos menedéknek tűnt a számomra, most viszont iszonyatosan félelmetes helynek látszott, ahova nem szívesen teszem be a lábam. Dühösen gondoltam ismét arra, hogy az az átkozott Párizs mennyit változtatott mindössze két rövid nap alatt az életemen!

- Még nem tudom, Hazel. Sajnálom – fordultam vissza a taxihoz. – Fogalmam sincs, mit fogok nekik mondani, arról pedig még csak halvány sejtésem van, hogyan fognak reagálni. Sok múlik azon, mi lesz a véleményük. Végtére is ők a családom – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

A családom, akikben a leginkább bízok, akiket a legjobban szeretek a világon – tettem hozzá magamban. És ők ismernek a legjobban, ha valakik, hát ők tudják, mi a jó nekem. Ha már én nem tudom.

Hazel kényszeredetten viszonozta a mosolyomat, szemében azonban csalódottság ült. Hogyne, pontosan tudta, hogy ezek után nem sok jót remélhet.

- Hívj fel, amint tudsz, rendben?
- Természetesen – ígértem.

A taxi elindult, a szememmel követtem, amíg el nem tűnt az első sarkon túl. Aztán visszafordultam a ház felé. Gyerünk, Della, ne légy gyáva! Hogy is mondtad? Végül is ők a családod, nem?

***

- Hello, megjöttem – nyitottam be az ajtón. Az étkező felől hangokat hallottam. Hát persze, már erősen vacsoraidő volt. Ledobtam a táskám az ajtó mellé, és gyorsan megszabadultam a kabátomtól is, ám mielőtt még beléphettem volna a családhoz, anyám jelent meg az ajtóban. Valósággal repült felém, és amikor a nyakamba vetette magát, komoly erőfeszítést igényelt, hogy megtartsam az egyensúlyom.

- Della, kicsikém, annyira aggódtam érted! – köszöntött.

Nem akarok panaszkodni, de a túláradó kedvességétől csak rosszabbul éreztem magam, lelkiismeret-furdalásom, amiért hazudtam neki, nőttön nőtt. Kezdett egyre jobban felvillanyozni a tudat, hogy hamarosan megszabadulok a tehertől. Amikor apám és Ralph is kijöttek üdvözölni, és kedvesen megöleltek, már egyáltalán nem érdekelt, mit fognak szólni, leharapják-e a fejemet, esetleg életem hátralévő részére bezárnak a szobámba, amikor megtudják párizsi kiruccanásom valódi okát. A várható következmények immár hidegen hagytak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mielőbb beszámolhassak nekik mindenről, hogy elmúljon ez a bűntudat, az önutálat, amiért becsapom azokat, akik annyit aggódnak értem, akik annyira szeretnek.

- Gyere be, ne álldogáljunk itt az ajtóban – húzott befelé anyám. – Biztosan nagyon éhes vagy, éppen eszünk, ülj le az asztalhoz, máris hozok neked is tányért.

Anya ezerrel pörgött, ahogy ilyenkor szokott, és lehetetlen volt ellentmondani neki. Pedig az éhség volt ebben a pillanatban a legkisebb gondom. De igazából annak sem nagyon örültem, hogy körülöttem apa és a bátyám nyugodtan folytatták az evést, mert attól tartottam, a mondandómtól menten a torkukon akad majd a falat.

- Szólhattál volna, hogy mikor érkezel – mondta apám. – Ralph kiment volna eléd a reptérre.
- Nem olyan biztos, hogy hiányzott neki az én társaságom – kacsintott rám Ralph, s hiába próbáltam rendre utasítani egy dühös pillantással, csak vigyorgott. Apám szerencsére nem vett észre semmit, hiszen a steak szeletelése és a Financial Times egyidejű tanulmányozása épp eléggé lekötötte a figyelmét.
- Borzalmas volt ez a sztrájk – szólalt meg anyám, amint visszatért a konyhából egy hatalmas tányér gőzölgő levessel. – Egyél, kicsim, bele sem merek gondolni, mikor ehettél utoljára!
- Nem kell aggódnod értem, anya – kavargattam szemlesütve a levest.
- Már hogyne aggódnék érted, Della! Egy idegen országban ragadtál, azt sem tudtuk, mi van veled!
- Franciaország azért nem a harmadik világ, anya. Legrosszabb esetben hazajöttem volna vonattal. Különben is telefonáltam. Ralph nem mondta, hogy minden rendben?

Anyámnak felesleges volt válaszolnia. Természetesen a bátyám átadta az üzenetet, ismerem, megbízható, viszont ettől anya még nem nyugodott meg, hiszen mindig is azonnal felment a vérnyomása, ha valamelyikünk átlépte a városhatárt. Úgy hallottam, az anyák már csak ilyenek, nem?

- Remélem, legalább a cikket sikerült megírnotok Amyvel – mondta, s éreztem, ez az a bizonyos most vagy soha pillanat, amelyet ha elszalasztok, utána csak nehezebb lesz elmondani az igazat.

Körbenéztem a családomon. Ralph mohón falta a tányérján tornyosuló négy jókora hússzelet közül az egyiket. Mióta az egyetemen belevetette magát a sportokba, a kosárlabdától kezdve a focin át az evezésig, csak hogy menőbb legyen a csajok előtt, legalább annyit evett, mint mi hárman együttvéve. Viszont elérte, amit akart: majd kétméteres, izmos termetével valóban mindig is válogathatott a lányok közül. Ha egy kontinenssel odébb éltünk volna, Ralph a helyi rögbicsapat sztárja lett volna, akinek a lábai előtt hevernek a cheerleader csapat tagjai. Nem véletlenül irigyelte annyi lány Natashát a suliban.

Anyám nem is evett, inkább mosolyogva járatta körbe-körbe tekintetét az asztal körül. Láthatóan megnyugodott, hogy ismét együtt a család, mindenki hazaért épségben és biztonságban. Ugyan mi mást kívánhatott volna még?

Apám szokásához híven jóval több figyelmet szentelt a tőzsdehíreknek, mint kis családjának. Szórakozottan pakolta szájába a falatokat, és valószínűleg ha tévedésből mondjuk a szalvétát szúrta volna a villájára a krumpli helyett, azt is ugyanolyan egykedvű arccal nyelte volna le, s észre sem vett volna semmit. Ám eszem ágában sem volt felróni neki ezt a hozzáállást, titkon abban reménykedtem, hogy meg sem hallja majd, amit mondani készülök. Ha így lenne, akkor máris nyert ügyem lenne, hiszen anyámat és a bátyámat leszerelni feleakkora gondot sem jelentene.

Így aztán, mielőtt még belefeledkezhettem volna az „és ezt a családi idillt készülök én most szétrombolni” kezdetű gondolatmenetembe, belevágtam, nehogy meggondoljam magam és visszatáncoljak.

- Az igazság az, anya, hogy nem cikket írni voltunk Párizsban Amyvel. Azaz ő igen, de én nem. Nem azért mentem, hogy segítsek neki.

Anyám felkapta a fejét, mosolya persze rögtön eltűnt, Ralph pedig szintén azonnal abbahagyta a rágást és teli szájjal fordult felém. Én azonban csak a velem szemben ülő személyre figyeltem, de fellélegezhettem: apámat még mindig csak az újság kötötte le, valószínűleg tényleg nem hallott semmit. Mint mondtam, soha ideálisabb alkalmat, ugye? Jobbnak láttam hát, ha egy szuszra eldarálom az egész sztorit.

- Emlékszel, Ralph, amikor a múltkor elkéstem Hawkins professzor előadásáról? Azt mondtam, Amynek segítettem egy cikket megírni. Ez igaz is, csak azt nem árultam el, miről szólt a cikk. Egy válogatásról, ahol egy induló tévésorozat főszereplőjét keresték. Elvileg úgy volt, hogy Amy résztvesz a meghallgatáson, hogy első kézből szerezzen információt, ám úgy alakult, hogy én mentem be helyette. Nem így terveztem, de muszáj volt segítenem neki. Aztán kiderült, hogy továbbjutottam.

Itt a bátyám, megjegyzem, még mindig teli szájjal, hangosan felröhögött, úgyhogy a tervem, miszerint apám úgysem fog hallani semmit az egészből, szertefoszlott. Most már három kíváncsi szempár figyelt rám, és közülük csak az egyik volt vicces kedvében. A másik döbbentnek tűnt, a harmadik meg... nos, apám tekintetét nehéz volt megfejteni, de abban teljesen biztos voltam, hogy az előbb, amikor azt hittem, zavartalanul olvas, tévedtem. Valószínűleg az újság mögé bújva már rég nem a gazdasági híreket tanulmányozta. Felpattantam az asztaltól és az ablakhoz léptem. Kifelé bámulva valahogy könnyebb volt felfedni, mint vertem át őket. S bár így is éreztem a hátamba fúródó tekinteteket, mégis inkább ez, mint egyenesen szembenézni velük. Gyávaság? Tudom. De ez van.

- Amy erősködött, hogy menjünk, mert az Independent vállalta, hogy leközli a cikksorozatát a témáról.

Basszus, nem semmi barátnő vagyok! Újfent undorodni kezdtem magamtól. Képes lennék kihasználni, hogy a szüleim nem kifejezetten kedvelik Amyt, hiszen olyan butaságokra fecsérli az idejét, mint az újságírás, ahelyett, hogy a számvitel jegye javítására koncentrálna? Tényleg rá bírnám kenni az egészet? Van a gyávánál erősebb kifejezés? Na, azzal lehetne jellemezni engem.

- Ne haragudjatok, nem akarom Amyt hibáztatni – sóhajtottam. – Az én döntésem volt, kizárólag az enyém. Amy nem kényszerített rám semmit, hogyan is tehette volna? Mindegy, a lényeg, hogy ezért mentünk Párizsba. A válogatás második fordulójára. Amy anyagot gyűjtött a cikkéhez, miközben én újabb és újabb feladatokat hajtottam végre, és folyton továbbjuttattak, magam sem értem, miért.
- Ezzel nem vagy egyedül, hugi – nevetett Ralph. Ám most nem voltam vevő a humorára.
- Ma reggel közölték, hogy engem választottak – fordultam vissza hozzájuk. – Csak egy aláírás választ el egy nagyszabású akciósorozat főszerepétől.
- De te természetesen nemet mondtál – jelentette ki apám.

Lesütöttem a szemem, és megráztam a fejem.

- Elvállaltad? – állt fel apám.
- Még nem adtam választ – feleltem, s még mindig nem mertem felnézni.
- Akkor hívd fel, akit kell, és mondd vissza – rántotta meg a vállát apám.

Ránéztem, és láttam, hogy dolga végeztével épp készül visszaülni az asztalhoz. Amikor azonban nem válaszoltam semmit, és nem is indultam el a telefonhoz, várakozva rám pillantott. Majd rövid gondolkodás után olyan higgadt hangon, amely minden kiabálásnál fenyegetőbbnek tűnt, megszólalt:

- Ugye egy percig sem vetted fontolóra a dolgot, Della? Neked nem ez a jövőd. Nem ez az utad.
- És mi van, ha nem is az, amiben eddig hittem? – kérdeztem halkan, bizonytalanul.
- Mi történt veled, Della? – nézett rám apám olyan tekintettel, melyben a zavarodottság keveredett a csalódottsággal. A szemembe könnyek gyűltek. Mindig ettől féltem! Hogy egyszer rájön, nem érdemlem meg a szeretetét, a tiszteletét, az elismerését. Hogy egyszerűen nem leszek rá méltó. Hogy nem felelek meg a várakozásainak, hogy többé nem lesz rám büszke. Egész addigi életemben ettől rettegtem a legjobban.

Apám hozzám lépett, megfogta a karomat és lehajolt, hogy leszegett fejem ellenére is a szemembe tudjon nézni.

- Hazudsz anyádnak, a bátyádnak és nekem, Párizsba szöksz, és azzal jössz haza, hogy feltett szándékod mindent lerombolni magad körül! Mi történt veled, kislányom? – kérdezte ismét.

A hangjából fojtott düh hallatszott. Felemeltem a tekintetem, és minden bátorságomat összeszedve a szemébe néztem.

- Talán rájöttem, hogy eddig ti döntöttek arról, milyen legyen a jövőm. Megbíztam bennetek, tudtam, hogy csak a legjobbat akarjátok nekem, ezért szó nélkül elfogadtam, amit mondtatok, de most már azt hiszem, valójában ti sem tudjátok, mi lenne nekem a legjobb.
- És te talán tudod?
- Nem. De szeretném kitalálni. Én magam, egyedül.
- És ezért sutba vágnál mindent, amit eddig elértél? Csak azért, mert valaki azt mondta, legyél színésznő? – kérdezte gúnyosan.
- Nem mondtam, hogy elfogadom az ajánlatot, apa. Csak annyit tudok, már nem vagyok benne biztos, hogy azt akarom, amit régen.
- Neked elment az eszed – szűrte a fogai között, és úgy lökött el magától, mintha végleg lemondott volna rólam.

A tekintetéből sugárzó csalódottságot látva már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Ám szívesebben sírtam volna ki magam a szobám magányában, ezért a lépcső felé indultam.

- Hibát követsz el, Della! – kiáltotta utánam apám.
- És akkor mi van? – emeltem fel a hangom már én is. – Ha szerinted neked mindig igazad van, miért nem várod ki, amíg tényleg kudarcot vallok? Így amikor elkeseredetten visszasündörgök hozzád, az orrom alá dörgölheted, hogy „én megmondtam, kislányom”! Hát nem lenne ez sokkal szórakoztatóbb? Hagyni, hogy elkövessem a magam hibáit?
- Egy szülő feladata nem az, hogy végignézze, amint a gyereke tönkreteszi az életét, hanem hogy idejében figyelmeztesse, mielőtt rossz döntéseket hoz –felelte ismét higgadt hangon.
- Miért annyira hihetetlen számodra, hogy talán nélküled is képes vagyok jó döntést hozni? – kérdeztem, és visszasétáltam hozzá. – Csak egy kis támogatásra lenne szükségem, apa, csak arra, hogy bízz bennem.

Könnyes szemekkel néztem fel rá, ám egy hideg arccal találtam magam szemben. Ezúttal ő volt az, aki nem akart a szemembe nézni.

- Telefonálsz, hogy visszautasítod a szerepet – közölte ridegen. – Azután felhívod Natashát, és elkéred a kihagyott előadások jegyzeteit.

Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, vártam, hogy valami csoda történjen. Nyíljon meg alattam a föld, vagy ami még elképzelhetetlenebb: apám gondolja meg magát. Öleljen át, törölje le a könnyeimet, vagy egyszerűen csak mondjon valami biztatót. De nem, ő hallgatott. Lemondóan ráztam meg a fejem és felrohantam a szobámba.