Hatodik. Változás #1

Tudom, erre a részre aztán sokat kellett várnotok (magyarázat a másik oldalon), de remélem, nem felejtettétek még el a történetet :) Jó szórakozást! :)


Másnap reggel a londoni járaton ültem, s Stacyvel nevetve idéztük fel az elmúlt napok eseményeit. De nem csak mi: sokan jöttek velünk ezzel a géppel, így a repülő úgy festett, mint egy osztálykirándulásról hazatérő iskolabusz. Folyton zsibongtunk, helyet cseréltünk, klikkekbe tömörülve beszélgettünk, aztán átmentünk egy másik csapatba, vagy újat alapítottunk, egyszóval állandóan mozgásban voltunk, annak ellenére, hogy mindössze hat órával ezelőtt még abban a barátságos kis klubban buliztunk.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy zajos társasági életünknek – amellyel a nyaralásból hazatérő, elvileg kipihent turistákat nem igazán kápráztattuk el – én lettem volna a középpontja, de éreztem, határozottan haladok. Különben nem árasztott volna el a tanácsaival Esther, a sminkes lány, aki első nap arról áradozott, hogy milyen puha az arcbőröm, s amikor megkérdezte, mi a titkom, mit használok, és én azt feleltem, semmit, nem hitt nekem. Nem is szólt hozzám napokig, de most mintha megtört volna a jég. Talán a tegnapi tequila, amelyre meghívtam, segített.

Vagy említhetném Patricket, a fodrászt, aki eleinte egyenesen sértve érezte magát, amikor megtiltottam neki, hogy befesse a hajam szőkére, ám amióta a buli hevében megígértem, hogy átgondolom a borostyánszőke árnyalatot, amelyet javasolt, folyton ölelget, amikor meglát.

Kifejezetten fejlődőképesnek ítéltem magam, legalábbis ami a diplomáciai érzékemet illette, mindenképpen. Hogy Rachelnek köszönhettem-e ezt? A Rachel-terápiának, a napi tíz-tizenkét óra kötelező önfeledtségnek? Nem tudtam, de nem is érdekelt. Igyekeztem csak arra koncentrálni, hogy ezt a pár órás utat élvezzem, a nagy kaland utolsó részletét, amelybe még nem kavar bele a londoni valóság. Már a gondolattól is elkomorodtam.

- Mi az, mi a baj? – kérdezte Stacy aggodalmaskodva.
- Semmi – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Ugyan már, Della, nem tudsz átverni – erősködött. – Több időt töltöttem veled az elmúlt majd’ két hétben, mint akármelyik barátnőmmel összesen, szóval kiismertelek már valamennyire. Ki vele!
- Hát jó – adtam meg magam. – Olyan szokatlan ez az egész.
- Persze, ez volt életed első forgatása – magyarázta Stacy. Majd kacsintva hozzátette: - de nem az utolsó!
- Nem erről van szó, Stacy – sóhajtottam. – Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Hogy a szemeszter közepén utazgassak, ennyi ember vegyen körül, akik ráadásul sokkal kedvesebbek, barátságosabbak, segítőkészebbek és főleg nyitottabbak, mint vártam.
- Á, értem – bólintott a barátnőm. – Szóval egy teljesen más világba csöppentél, és ez megijeszt.
- Nem – ráztam a fejem. – Azaz igen, ez is, de most nem erre gondolok. Emlékszem, néhány hete, amikor Párizsban voltunk, alig vártam már, hogy hazamehessek. Mindennél jobban vágytam Londonba. Most meg legszívesebben eltéríteném a gépet, csak hogy ne kelljen visszamennem. Nem akarok hazamenni, maradni akarok még Szicílián!

Stacy egy darabig hallgatott, s ezt a csendet nem tudtam mire vélni. Bár eddig csak bámultam kifelé az ablakon, most felé fordultam, hogy megtudjam a hallgatása okát. Ő erre elvigyorodott.

- Te élvezted a forgatást! – nevetett szinte csúfolódva, mintha valami überciki dolgon kapott volna rajta. – Valld csak be, gyerünk, kifejezetten imádtad a forgatást!
- Sss, hallgass már, Stacy! Ne olyan hangosan!

Hogy azért csitítgattam-e, mert meg akartam őrizni a hideg angol lány imázsomat? Dehogyis, attól valószínűleg már előző este megszabadultam.

- Élvezted a forgatást, szeretsz színésznő lenni! – nevetett Stacy még hangosabban. Sőt, most már tapsikolni is elkezdett hozzá. Nem nőttünk még ki az oviból?
- Mi az, lányok, mi ilyen vicces? – ült le mellénk René. Stacynek még mindig nem sikerült abbahagynia a nevetést, én lemondóan temettem az arcomat a kezeimbe.
- Della... imád... színésznő... lenni! – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat a barátnőm.
- Persze, a vak is látta a forgatáson – rántotta meg a vállát René. A szája szegletében azért ott bujkált egy vigyor. Legszívesebben a nyelvemet nyújtottam volna mindkettőjükre. Nem, nem nőttünk még ki az oviból.
- Igen, tudom, de most már be is vallja! – magyarázta Stacy, amint sikerült lecsillapodnia.
- Remek! Ez egyszerűen mesés! – duzzogtam. – Mindenki szerint szeretek színésznő lenni, csak szerintem nem.
- De, most már szerinted is – emlékeztetett Stacy.
- Biztosan mindenki képmutatónak tart – morogtam.
- Nahát, most már az is érdekel, hogy mi, filmesek mit gondolunk rólad! – nevetett ismét Stacy.
- Ne kezdd már megint! – fenyegettem meg, mire ő menten elhallgatott, de látszott rajta, hogy komoly erőfeszítésbe telik neki uralkodnia magán.
- Della Hudson – szólalt meg mellette ünnepélyes hangon René, - immár hivatalosan is kijelenthetjük: meg vagy mentve.

Ötödik. Pilot #2

Tudom, hogy erre sokat kellett várni, nagyon sajnálom, de remélem, azért örültök neki :)



A bulit egy koktélbárban tartották, ahol szombat lévén már hatalmas tömeg gyűlt össze. Szerencsére a mi stábunk megkapta a vip-termet, amelynek ajtajánál két termetes biztonsági őr állt. Amikor odaléptünk hozzájuk és megmondtuk a nevünket, vakuk sora villant.

- Mi a fene? – csodálkoztam, ám nem volt időm körülnézni, Stacy már rángatott is befelé.
- Nyugi, ezek még nem paparazzik, csak pár helyi, akik megneszelték, hogy filmesek buliznak ma itt, úgyhogy boldog-boldogtalant lefényképeznek, hátha valami híresség is felbukkan közöttük – nevetett, miközben a bárpult felé tolt.
- Hát, sajnálom, hogy csalódást kellett okozonom nekik – vontam meg a vállam.
- Ugyan már – vigyorgott Stacy. – Ha majd kijön a sorozat, egy csapásra híres leszel, és örülni fognak a képeiknek. Feltéve, ha addig nem törlik ki őket.

Néhány perccel később egy-egy színes koktéllal a kezünkben álldogáltunk, egy-két barátságos szót váltva a mellettünk elhaladó kollégákkal. Igyekeztem nem tudomást venni a felém forduló álmélkodó tekintetekről, amelyek csak megerősítették bennem a lekiismeret-furdalást, miszerint igazából én most lógok.

Stacyt hamarosan felkérte táncolni egy rendezőasszisztens, s egyedül maradtam a bárpultnál. Remek, elvileg én lennék ennek az egésznek a főszereplője, a sorozat üdvöskéje, mégis egymagam ácsorgok egy nyamvadt italt szorongatva, és senki sem törődik velem. Nem igazán sikerült beilleszkednem, ugye?

- Remélem, nem akarsz egész este itt unatkozni – lépett mellém René. Választ sem várva egy asztalhoz vezetett, amelynek távolabbi sarkában Jimmy üldögélt egy szemüveges, kövérkés fickóval, aki - ha jól emlékszem - egy olasz stúdió fejese volt, és azért felelt, hogy a forgatás a lehető legnagyobb rendben folyjon a szigeten. Elmélyülten beszélgettek, mindketten épp csak egy pillanatra néztek fel, amikor letelepedtünk Renével.
- Azt hittem, ezt a bulit is ki akarod hagyni – mondta René.
- Jaj, ne kezdd már te is – fintorodtam el.
- Miért? Nem igazán voltál barátkozós kedvedben az elmúlt napokban. Pedig így nem nagyon fogsz boldogulni ebben a világban.
- Hát – tártam szét a karjaimat, - talán ideje levonnom a konzekvenciákat: nem vagyok idevaló.
- Nem fogod feladni – felelte magabiztosan René, majd belekortyolt az italába és nézelődni kezdett, mint aki lezárta a témát. Én azonban nyilván nem hagyhattam annyiban a dolgot. Az utóbbi időben nem igazodtam ki magamon, ezért hálás voltam annak, aki helyettem is képes volt megérteni engem.
- Miért is nem? – kérdeztem gúnyosra erőltetett hangon.

René még mindig nem nézett rám, miközben a kezén számolva sorolta az érveit.

- Először is: aláírtad a szerződést, amely egy évadra szól, vagyis ha megkapjuk a zöld jelzést, és nekiláthatunk leforgatni a sorozatot, akkor már nem táncolhatsz vissza. Senki sem akarna többé veled dolgozni, ha megtennéd. Na jó, tudom, hogy ez téged nem hat meg, de annak biztosan nem örülnél, ha kapnál egy jó kis kártérítési pert a nyakadba, ugye?

Fogalmam sem volt, mennyi igazság rejlett a szavaiban. Tényleg beperelnének, ha meggondolnám magam? Valóban aláírtam a szerződést, de ennyire komolyan vennék? Végül is Renének messze több tapasztalata volt a szakmában, mint nekem, úgyhogy nem mertem kinevetni ezt az érvét.

- Másodszor – folytatta, - mit szólna a családod, főleg az édesapád, ha mindössze pár nap után hazakullognál, hogy neked ez mégsem tetszik, és felejtsétek el ezt a kis kilengést?

Áú, ez övön aluli volt! Igaza volt, de ez akkor is fájt. Kellett nekem erről is gondolkodás nélkül beszélgetnem vele az elmúlt napokban! Ha tudtam volna, hogy felhasználja ellenem...

Valószínűleg ő is érezte, hogy ez most erős volt, mert végre rám nézett. Az arcán villámgyorsan átfutott valami – aggodalom, bűnbánat? Mindenesetre immár teljesen felém fordulva, közelebb hajolva folytatta.

- Harmadszor pedig, jó vagy. Akárhogy is tagadod, fantasztikusan csinálod.
- Jaj, kérlek, ne gyere már te is ezzel, hogy én milyen tehetséges vagyok – grimaszoltam és hátra dőltem. Már nem annyira érdekelt ez a beszélgetés.
- Nem biztos, hogy tehetség – vonta meg a vállát René és újra elfordult.

Ismét közelebb hajoltam hozzá. Mégis érdekelt, talán végre megtudok valami újat is, nem csak azt, amit Jimmy napi huszonnégy órában hajtogat a fülembe, és már csak ezért sem hiszem.

- Talán csak felszabadult vagy – mondta René. – A kismadár végre kikerült a kalitkából. Rachel Sullivan nem egy iskolapadban sorvadó, a kötelességeinek élő és a másoknak görcsösen megfelelni akaró ember. Azzal, Della, hogy itt vagy, hogy ha még nem is tudod, mit akarsz valójában, de úgy döntöttél, saját magadnak kell rájönnöd, már nagyot léptél. De még folyton hátra tekingetsz. Kiskapukkal, menekülési utakkal veszed körbe magad, hogy biztonságban érezhesd magad. Nincs ezzel semmi gond, ne érts félre. Ám Rachel nem ilyen. Ő a mának él, nincs szüksége kapaszkodókra, magabiztos, ha nem is tudja, mit hoz a jövő, vagy akár csak a holnap, nem esik kétségbe, mindössze megvonja a vállát és mosolyogva megy tovább. Talán csak felszabadít, ha a bőrébe bújhatsz és kipróbálhatod, milyen ennyire gondtalannak, lazának lenni.
- Amilyen én sosem leszek – nyugtáztam komoran.

René azonban elnevette magát.

- Amivel nincs semmi baj! Rachel egy eltúlzott karakter, ennyire nemtörődömnek lenni szerintem már egyenesen káros az egészségre. Viszont neked pont jól jön, hogy a szerepednek hála, megtapasztalhatod, milyen érzés ilyennek lenni. Gondolj csak bele: tét nélkül megélheted ezt a könnyed, felszabadult életet, napi tíz-tizenkét órára igenis kötelező elfeledkezned a gondjaidról, kétségeidről, tilos a vállad fölött folyton hátrapillantanod, hogy vajon jó helyen vagy-e. Valóságos terápia, nem gondolod?
- Talán van némi igazság abban, amit mondasz – válaszoltam habozva. – Ebbe így sosem gondoltam bele.
- Na látod – vigyorgott elégedetten René. – Ha már így rávezettelek, hogy kifejezetten hasznos számodra ez a szerep, akkor nincs más hátra, mint hogy a forgatáson kívüli életedet is megtanuld élvezni.

Lemondóan legyintettem. Jól tudtam, az már sokkal nehezebb feladat lesz. René azonban nem hagyta magát. Levakarhatatlan a pasi. Még nem tudtam eldönteni, hogy kedveljem vagy utáljam ezért. De nem volt időm ezen filozofálni, mert René rajtam átlépve a parkett felé tartott és felém nyújtotta a kezét.

- Én nem táncolok, kösz – ráztam meg a fejem.
- Én meg nem kérdeztem – felelte magabiztosan és olyan birkatürelemmel várakozott, hogy tudtam, mindenképpen én húzom itt a rövidebbet. Eldöntöttem, utálom a kitartásáért. De azért táncoltam vele.

Ötödik. Pilot #1

Tudom, hogy rég tartozom már Nektek egy új résszel, most itt van, szép hosszú, és képeket is hoztam! ;)
Jó szórakozást! :)



A repülőgépen a forgatókönyvet kezdtem el tanulmányozni, s nem csupán megismerni akartam a történetet, hanem, amennyire lehetséges, megtanulni a szerepemet is. A mellettem ülő Stacyt azonban nem sokáig kötötte le a vaskos papírköteg, hiszen neki mindössze úgy három jelenet jutott, összesen talán tizenöt sor.

- Minden rendben ment odahaza? – kérdezte kíváncsian.
- Aha, fogjuk rá – feleltem, s közben fel sem néztem az olvasásból.
- Apukád megbékélt végül? – faggatott tovább.

Sóhajtva ejtettem az ölembe a forgatókönyvet. Rettegtem, hogy mennyire be fogok égni a forgatáson, ha nem tudom majd a szövegemet. Na, nem azért mert bizonyítani akartam, hogy a látszat ellenére egész tűrhető színésznő vagyok, hanem mert egyszerűen a vizsgáimra is mindig alaposan készültem. Én nem az a fajta voltam, aki megtanulta a szükséges anyag egy töredékét, s reménykedett, hogy azt kérdezik majd tőle, hanem töviről-hegyire, elölről hátulra, majd hátulról előre becsületesen átrágtam magam a tanulnivalómon. Kábé tízszer minden vizsga előtt. Erre sosem sajnáltam az időt és a fáradságot. Én nem átcsúszni akartam a vizsgáimon, hanem a lehető legjobban teljesíteni. És kész voltam ezért megdolgozni.

Éppen ezért meg voltam róla győződve, hogy valósággal fizikai fájdalmat okozott volna, ha a szerepemre sem készülök legalább ilyen erőbedobással. Elvégre ez is csak egy felmondandó szöveg, nem? Mint egy közgazdaságtani alaptétel. Csak be kell biflázni. Ám ha a melletted ülő kollegina éppen a családi perpatvaraidról szándékozik tudakozódni, akkor ez nem igazán megy, hiába erőlködsz. Nem tehettem mást, csak reménykedtem, hogy a szállodában lesz majd még időm a felkészülésre. Hazel megígérte, hogy saját szobát kapok.

- Igazából nem tudom, Stacy – válaszoltam őszintén. – Bízom benne, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint korábban, de azt biztosan tudom, hogy apám nem repes a boldogságtól, hogy belevágtam ebbe – csaptam a forgatókönyvre.
- Adj neki időt, hogy hozzászokhasson a gondolathoz, hogy a lányából menő színésznő lesz – mosolygott Stacy. – Azért megértem őt is, végül is ez elég nagy kanyar a közgazdászi elképzelésekhez képest.
- Azért még arról sem tettem le egészen – fordultam az ablak felé. – Sosem álmodoztam ilyen lehetőségről, közel sem vagyok benne biztos, hogy megállom a helyem. Talán már pár nap múlva sírva menekülök vissza az egyetemre – kényszeríttettem magamra egy halvány kis nevetést.
- Hát igen, tény, hogy elég furán alakultak a dolgok – sóhajtott Stacy.

Pontosan tudtam, mire gondolt. Hogy milyen baromi igazságtalan, hogy én, akit úgy kellett odavonszolni a meghallgatásra, akinek csak egy púp a hátán ez a sorozat, én kaptam meg a főszerepet. És nem ő, aki világéletében egy ilyen esélyért imádkozott, aki kislány kora óta erre a pályára készül, s aki a fél karját odaadta volna ezért a szerepért. És ő mégsem féltékenykedik, nem gyűlölt meg, hanem igyekszik megóvni a barátságunkat a történtek ellenére is. Megfogadtam magamban, hogy soha többé nem említem meg neki, milyen kétségek gyötörnek még mindig, mennyire nem vagyok biztos magamban, s milyen ingatag lábakon áll a döntésem. Tartozom neki annyival, hogy megbecsülöm a kiváltságos helyzetemet, és nem panaszkodok többet.

- Te, Stacy – szólaltam meg, hogy valami új, biztonságosabb témát dobjak fel. – Ugye te már rég szereztél magadnak ügynököt?
- Persze, évekkel ezelőtt, amióta komolyan foglalkozom a színészettel. Egy kicsi, de annál lelkesebb ügynökség képvisel. Ez a meló most az ő helyzetükön is nagyot lendíthet. Miért?
- Mert nekem még mindig nincs ügynököm. Hazel ugyan megígérte, hogy bemutat nekem valakit, aki szerinte tökéletes lenne a feladatra, de...
- De te nem vagy benne biztos, hogy neked is szimpatikus lesz – nevetett Stacy.
- Pontosan.
- Hát, ha esetleg nem akarsz vele dolgozni, majd megadom az én ügynökségem elérhetőségét, rendben?
- Köszönöm.

Most, hogy a kínos pillanat mindörökre elillant, kedélyesen cseverésztünk az út hátralévő részében, amíg le nem szálltunk Palermo repterén. Igen, Palermo. A sorozat legelső epizódját, vagyis a pilotot a környéken forgatjuk, egész pontosan Szicíliában. Elég kézenfekvő, hogy miről fog szólni a történet, ha csak két szót mondok: akciósorozat és Szicília. Igen, maffiaügy lesz. Rachel és Jacques első közös bevetésén az olasz rendőrség kéri a segítségüket, hogy leszámolhassanak végre egy maffiavezérrel. Akiről aztán kiderül, hogy a dél-olasz patriarchátus ellenére nő. Persze Stacy fogja alakítani a feminista maffialányt. Lesz majd pár látványos üldözési jelenet olasz sportkocsi csodákkal, szüntelenül ropogó gépfegyverekkel, s természetesen lenyűgöző tájakkal a háttérben. Nem véletlenül az olasz idegenforgalmi hivatal az egyik szponzorunk.

Ahogyan közeledtünk a leszálláshoz, s az ablakból Palermo tárult a szemem elé, abban bíztam, hogy azért valamikor sikerül időt szakítanom egy kis turistáskodásra. Sosem jártam még erre, s nem lettem volna képes úgy itt hagyni ezt a vidéket, hogy minimum a legalapvetőbb látványosságokat ne nézném meg magamnak. Csak jut majd rá idő a forgatás, az edzés, a szereptanulás és az iskolai dolgaimmal való haladás között! Ugyanis a lelkére kötöttem Natashának, hogy mindennap írja meg nekem, mi történt a suliban, mi hangzott el az előadásokon és milyen feladatokat kaptak. Nem szabad lemaradnom, ugye?

***

Tizenkét nappal később vészesen közel a végkimerüléshez végigdőltem az ágyamon. Ha most becsukom a szemem, egy pillanaton belül elalszom. Vonzott ez a lehetőség, de még hogy! Fél másodperccel később azonban Stacy hangja rángatott vissza az ébrenlétbe.

- Della Hudson, eszedbe ne jusson most aludni!
- Miért is ne? – mormoltam csukott szemmel, ahogyan az oldalamra fordultam és egyre kényelmesebben fészkeltem be magam a párnák közé.
- Mert egy óra múlva kezdődik a stábbuli. Ez alól már tényleg nem húzhatod ki magad! – dorgált meg kolléganőm és valamit rám hajított. Puha anyag volt, valami flancos takaróra tippeltem a tapintásából ítélve. Résnyire nyitottam a szemem és kelletlenül állapítottam meg, hogy tévedtem: Stacy egy csillogó-villogó ezüst ruhát dobott rám.
- Ezt kellene felvennem? – emeltem fel fintorogva a flitteres anyagot. Ahogyan attól tartottam, nem csupán a színe volt kihívó: ilyen mély dekoltázst és ennyire rövid ruhát én még életemben nem láttam.
- Mivel előre tudtam, hogy te ilyesmire nem vagy felkészülve, bátorokodtam hozni neked egy rucit a bulira a sajátjaim közül.

Aha, szóval ez Stacy gardróbjából került ki. Ez mindent megmagyarázott.

- Stacy, én olyan fáradt vagyok, hogy az ajtóig sem bírnék elmenni, nemhogy a buliba. Bocs, de inkább kihagyom – zuhantam vissza az ágyra.
- Azt te csak hiszed! – kiáltotta barátnőm. – Mióta itt vagyunk, ki sem dugod az orrod a szobádból, csak ha forgatunk. A többiek jóformán nem is ismernek!
- Igazságtalan vagy, Stacy – feleltem. – Az edzésekre engedelmesen lejárok.

Pedig nem kellett volna. Na jó, Carlosnak igaza volt, bőven volt mit javítani az alakomon, az állóképességemről meg ne is beszéljünk. Valóban nem lenne túl szerencsés, ha úgy alakítanám Rachel Sullivant, ezt a hadseregből frissen szabadult izmos kis tyúkot, hogy belehalok, ha Carlos két kilométernél hosszabb futásra ítél. Márpedig ezt tette, minden reggel. Hajnali ötkor keltünk, indítottunk egy kis futással a parton, majd nyomás a forgatásra. Ott átlag tizenkét óra kőkemény munka következett, amelybe csak egy félórás ebédszünet fért bele. És jaj, Carlos a kaját is ellenőrizte, szóval salátát ettünk salátával. Ha délután akadt pár szabad óránk, rabszolgahajcsár edzőnk máris terelt be egy konditerembe. Ha pedig nem volt délutáni szabadidő, az edzés estére maradt. Szünnap nem volt, az idő pénz.

Hogy Hazel miért nem védett meg a kizsákmányolástól? Mert Hazel nem volt ott. A kisfia úgy egy nappal az érkezésünk után megbetegedett, és haza kellett mennie hozzá Londonba. Ami az egészben engem a legjobban meglepett: amikor megtudtam, hogy Hazel hazamegy, az én városomba, hogy pontos legyek, egyáltalán nem irigykedtem. Nem méltatlankodtam, hogy nekem bezzeg maradnom kell és húznom az igát, pedig milyen borzalmas egy meló ez! Na, azt azért nem kockáztatnám meg, hogy örültem, amiért én maradhattam, s nem nekem kellett valamilyen családi ok miatt hazautaznom, de azért már ez is haladás volt, nem?

És milyen volt maga a forgatás? Nagyon izgalmas volt a forgatókönyvünk, ezt nem tagadhatom. És remek társaság gyűlt össze, igazi nemzetközi csapat, ahogy nemrég Hazel mesélte. Rengeteg érdekes sztorit, élettörténetet hallottam két felvétel között, sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. A legtöbbet mégis Renével beszélgettem. Ő előttünk érkezett egy nappal, már javában dolgozott, amikor odaértünk a forgatásra.

A stáb nyüzsgött, mint egy hangyaboly, mindenki tett-vett, szaladt a dolga után, adóvevőkkel a kezükben rohangáltak fel-alá, mint az elmegyógyintézetből szökött őrültek. René viszont talált magának egy csendes kis zugot, ahol elmélyülten tanulmányozhatta a forgatókönyvet egy üveg ásványvíz társaságában. Hiába, errefelé ebben az évszakban is túl meleg volt. Főleg Londonhoz képest.

- Úgy tudtam, ez kettőnk showja lesz, erre te már nélkülem forgatsz?! – gúnyolódtam, ahogyan mögé léptem.

Ő ijedten rezzent össze, majd megfordult, és felcsillant a szeme, amint meglátott.

- Nahát, Della! – ölelt át. – Bevallom, eddig nem mertem biztosra venni, hogy jössz.
- Nem mondta Hazel? – kérdeztem.
- Dehogynem. De – sütötte le a szemét, mint egy csínytevésen kapott kisfiú – amennyire Párizsban megismertelek...
- Attól féltél, az utolsó pillanatban visszalépek – nevettem.
- Ne haragudj.
- Dehogyis! Abban igazad van, hogy nem volt könnyű döntés. És még mindig nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy jó ötlet volt-e aláírnom a szerződést. De úgy nyolcvan százalékig már igen – kacsintottam rá.
- És még el sem kezdtél dolgozni! Meglátod, imádni fogod!

Megláttam, tényleg imádtam. Napról napra jobban. Pedig nem volt mindig izgalmas. Az első felvétel még érdekes. Az ötödik már kicsit unalmas. A tizedik viszont felér az agyhalállal. De egyre jobban lubickoltam Rachel szerepében, egyre inkább el tudtam engedni magam, s beleélni a történetbe, a karakterembe. Legalábbis nekem ezt mondták. Nem tudom, hogy csináltam, nem készültem előre, nem terveztem el semmit alaposan, mégis mindig megdicsértek a nap végén. Nem hittem, hogy született tehetség lennék, én inkább úgy fogalmaznék: oltári nagy mázlista. Minden napot úgy éltem meg, hogy megkönnyebbültem, amiért sikerült megúsznom anélkül, hogy bárki rájönne: béna amatőr vagyok, akit a legjobb lenne egyenesen hazaküldeni.

Mindazonáltal Stacynek igaza volt. Nem nagyon vetettem bele magam a stáb forgatáson kívüli programjaiba, amelyek általában munka utáni iszogatást jelentettek valamelyik helyi kocsmában. Na, nem durván, azért a többségnek sikerült észben tartania, hogy másnap ugyanúgy dolgozni kell majd.

Én mégsem engedhettem meg magamnak, hogy részt vegyek az efféle levezető italozásokban, ugyanis nekem még dolgom volt: este, a szobámba visszavánszorogva át kellett néznem az anyagokat, amelyeket Natasha küldött. Egy nap a rendezőnk, vagyis Jimmy azzal bókolt nekem, hogy nem gondolta volna, hogy ennyire nem lesz lámpalázam a felvételeken. Mosolyogtam és nem árultam el az okot, amellyel én nagyon is tisztában voltam: számomra nem volt tétje ennek az egésznek. Tudtam, ha kudarcot vallok, az önbizalmam biztos megsínylené valamelyest, de nagyobb baj nem történne. Mennék vissza Londonba és folytatnám a régi egyetemista életemet, mintha csak egy kisebb betegség miatt maradtam volna ki a suliból pár napot. Ez a tudat pompásan levette a terhet a vállamról. Nem engedhettem hát ki ezt az adut a kezemből, muszáj volt lépést tartanom az otthon történtekkel.

Az is igaz volt viszont, hogy ez volt az utolsó napunk Szicílián, másnap délelőtt indultunk haza. Végül is tanulhatok a repülőn, ahogy nemrég a bátyám javasolta.

- És mindenképpen ezt kell felvennem? – emeltem fel a flitteres ruhát.

Stacy arcára győzedelmes mosoly ült ki, majd villámgyorsan mellém ugrott, megragadta a kezemet, és felrántott az ágyról. Harminc perc múlva tökéletes frizurával és sminkkel, valamint egy hál’ Istennek az előző verziónál diszkrétebb, fekete ruhában léptem ki a szállodánk ajtaján.

Kilátás a hotelszoba teraszáról

Della öltözéke