Változás #3

Hát, biztosan alaposan vissza kell olvasnotok, hogy ismét képbe kerüljetek! :) Fogalmam sincs, ez után mikor jön a folytatás, de azért remélem, örültök ennek a résznek ennyi idő után :)

            Odabenn anya négyfogásos ebéddel várt bennünket. Milyen volt a hangulat az asztalnál? Tömören: fagyos. Anyám máskor kivédhetetlen kérdésözöne ezúttal elmaradt, s jól tudtam az okát: félt apám előtt szóba hozni az utazásomat. Apám egy-két semleges szónál többet nem fecsérelt rám. A bátyám próbálta megtörni a csendet, néhány próbálkozás után a munkájára terelte a szót, biztosan azt gondolta, ennél a csendnél bármi jobb. Apám feltűnően lelkesen kezdte el őt faggatni, minden apró részletre rákérdezett. Nem volt nehéz rájönnöm: kiestem a kegyeiből, mostantól nyíltan Ralph-ot favorizálja, az egyetlen gyermekét, aki nem árulta el. Eddig sosem volt ilyesféle megkülönböztetés közöttünk, hát ennek is eljött az ideje.

            A desszertet inkább visszautasítottam, és felmentem a szobámba. Nem akartam belesüppedni az önsajnálatba, mindenáron el akartam terelni a figyelmemet. Először a bőröndömet pakoltam ki, aztán felhívtam Rosie-t, majd Amyt, hogy egyeztessek velük a buliról. Amynek külön meg is köszöntem, hogy megszervezte az estét, s ő biztosított, hogy cserébe elvárja, számoljak be részletesen a szicíliai napokról.

            - Legalább téged érdekel, mi történt velem – nevettem keserűen a telefonba.

            - Engem is érdekel – hallottam meg magam mögött anyám hangját.

            Ijedten néztem hátra. Ott állt az én aggódó anyukám, az ő szokásos, végtelen féltésről árulkodó tekintetével.

            - Majd visszahívlak – suttogtam a telefonba, és letettem.

            Anya rám mosolygott és megölelt. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

            - Kicsikém, annyira aggódtam érted – súgta, miközben a fejemet simogatta.

            - Anyu, annyira sajnálom – szipogtam.

            - Ugyan mit, Della?

            - Csalódtatok bennem...

            - Dehogyis, Della, dehogy. Csak annyira hirtelen történt minden... Idő kell, hogy megszokjuk.

            - De meg fogjátok egyszer szokni? – néztem rá könnyes szemmel. Mindketten tudtuk, hogy valójában csupán egy bizonyos személyre értettem a kérdést.

            - Hát persze – ígérte meg anya határozottan. – Csak adj még időt.

            Anyám a legapróbb részletekre is kíváncsi volt, majdnem két órát töltött a szobámban, az ágyam szélén ücsörögve, miközben és fel-alá járkálva, nagy átéléssel adtam elő a történteket. Ahogyan meséltem, újraéltem az elmúlt heteket, ismét visszarepültem Szicíliára, s újra magamra ölthettem Rachel karakterét.

            - Sosem gondoltam volna, hogy az én kislányomból színésznő lesz – sommázta anya a történetet, mire én ijedten néztem rá. Helyben vagyunk, a Hudson-család elítéli a tékozló leányt. – Ne érts félre, kicsim! – igyekezett hozzátenni anyám, amikor meglátta a savanyú képemet. – Nem arról van szó, hogy ne örülnék, hogyne örülnék, ha boldognak láthatlak. De te is beláthatod, hogy meglehetősen hirtelen és váratlanul jött ez az irányváltás. Te sosem érdeklődtél a színészet vagy akár csak a művészetek iránt. Emlékszel, amikor tizenkét évesen halottnak tettetted magad reggel, hogy ne kelljen aznap az iskolai színdarab szereplőválogatásán részt venned?

            Hogyne emlékeztem volna. Előző este a regényben, amelyet olvastam, valaki épp elhunyt álmában. Mivel már előre remegtem a másnapi válogatástól, kitaláltam, hogy ha én is meghalnék álmomban, kihagyhatnám azt az átkozott színdarabot. Ráadásul elég fájdalommentes megoldásnak tűnt. Csakhogy sehogy sem sikerült másnapra elhaláloznom, bárhogyan is koncentráltam, szóval maradt a tettetés. Kábé addig sikerült átvernem anyámat, amíg meg nem jelent a reggelimmel: egy bögre habos kakaóval és frissen sült kuglóffal. Na, azok az illatok rögtön feltámasztottak! Mindenesetre anyám megértette viszolygásomat a színpadtól meg a nagy tömeg előtti szerepléstől, és betelefonált a suliba, hogy megbetegedtem. Aznap csodálatos anya-lánya napot tartottunk egy hatalmas shoppingolással megfejelve.

            Miközben nosztalgiáztam, egyszer csak beugrott valami. Anya az imént nem azt mondta, hogy boldognak lát? Hát tényleg az lennék?

            - Szerinted jól döntöttem? – kérdeztem tőle óvatosan.

            - Nekem egyelőre úgy tűnik, igen – felelte anya habozás nélkül.

            - Persze, mert a forgatáson azonnali sikerélmények érték, nem úgy, mint az iskolában, ahol most még csak dolgozik a sikeres jövőjéért – hallottam meg egy szigorú hangot magam mögött. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, apám csatlakozott hozzánk.

            - Azért én még nem beszélnék sikerről – válaszoltam magamat is meglepő higgadtsággal. – Egy-két kósza dicséretet nem neveznék annak, és még nem tudjuk, lesz-e a sorozatból bármi is.

            - Mikor derül ki? – kérdezte apa, és helyet foglalt a fotelomban. Kérdőn néztem anyára: ez most komoly? Apa érdeklődést mutat az új munkám iránt? Anya bátorítóan mosolygott rám.

            - Valószínűleg csak a jövő év elején – mondtam halkan.

            - És addig mi lesz? – faggatózott apa tovább.

            - Suliba járok, mint eddig. Ha pedig a csatornák berendelik a sorozatot, akkor tavasz végén, nyár elején elkezdjük a forgatást. Addig biztosan nem sok minden fog változni.

            - Ez egész elfogadhatónak látszik – bólintott apa. – Bár természetesen az egy másik kérdés, mi lesz jövőre, ha rendszeresen forgatnod kell a tanulás mellett, de azon még korai aggódni.

            Csodálkozva néztem rá. Ő komolyan az én apám lenne? Aki pár hete egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy elrontom az életem, és azóta is némasággal büntet? Hol az igazi apám, és mit csináltak vele?!

            - Nézd, Della, sajnálom, még mindig nem tudom azt mondani, hogy egyetértek a döntéseddel. Szerintem túlvállalod magad, ráadásul olyasmiért, ami egyáltalán nem éri meg. De ez a te életed, és ha te ettől boldogabbnak érzed magad, hát legyen. Azonban ne mondd később, hogy én nem figyelmeztettelek!

            Azzal felállt és kifelé indult a szobából. Én meg csak álltam ott ledermedve. Apám komolyan a beleegyezését adta a színésznői karrieremhez? Na jó, korábban is elutaztam a forgatásra az áldása nélkül, és valószínűleg a jövőben sem hátráltatott volna, hogy nem támogatott, de azért így mégiscsak jobb volt. Sokkal, sokkal jobb. Amint nehezen forgó agytekervényeimig eljutottak az imént történtek, rohantam apa után, és ha akarta, ha nem, megöleltem.

            - Köszönöm – suttogtam.

            - Kislányom, de én nem is... – kezdett volna magyarázkodni, de félbeszakítottam.

            - Nekem épp elég, amit mondtál – mosolyogtam rá, s minden eddiginél boldogabbnak éreztem magam, amikor végre felszabadultan viszonozta az ölelésemet.

Változás #2

Tudom, sok idő telt el megint az új részig, bocsi... Azért remélem, tetszik ;) Enjoy :)


Nem sokkal később a gép ereszkedni kezdett a Heathrow felett, s nekem görcsbe rándult a gyomrom. Egyrészt nem volt kedvem hazamenni, ahol bizonyára hűvös hangulat fog fogadni, legalábbis apa azért biztos nem kezd majd el fel-leugrálni örömében, hogy hurrá, most érkezett meg a forgatásról a lánya, az évfolyamelső, aki a közgazdaságtan előadása helyett inkább holmi színésznőcskének állt. Ráadásul már a bátyám sem lesz ott, hogy megvédjen.

Másrészt már épp kezdtem megszokni, hogy az életem kizökkent az eddigi medréből, s egy merőben új irányt vett, ezért nem igazán akartam visszatérni abba a bizonyos régi mederbe. Már olyan szépen megbeszéltem magammal, hogy annak az életnek vége!

Undorodva néztem ki utoljára az ablakon, hogy szembesüljek a várossal: szürke és nedves volt, mint mindig. Mit is vártam?

Pár perccel később lógó orral húztam magam után a bőröndömet a terminálon keresztül. Stacyvel és Renével megbeszéltük, hogy közös taxival megyünk be a városba, addig sem kell még elválnunk. A következő napokról egyelőre fogalmam sem volt. Stacy valószínűleg folytatja színészi karrierjét, újra meghallgatásokra jár majd, miközben várja, milyen lesz a sorozatbeli alakításának fogadtatása, s kap-e még nálunk lehetőséget. René egy szerepéről jött tárgyalni, másnap már indult is vissza Párizsba, Virginie-hez. Egyáltalán nem zavart a gondolat. Szerencsére már akkor automatikusan megszűntem Renére, mint dögös pasira gondolni, amikor megtudtam, hogy foglalt. Hogyan feltételezhettem egy percig is, hogy egy ilyen jóképű, kedves, intelligens fickónak ne lenne barátnője? Ráadásul annyit mesélt nekem a napokban Virginie-ről, olyan odaadással, rajongással a hangjában, hogy szívből drukkoltam neki, tartson örökké ez a szerelem. Én tökéletesen elégedett voltam a barát-szerepkörrel. Több változás per pillanat amúgy sem fért volna bele az életembe.

- Helló, hugi! – harsant fel előttem hirtelen egy ismerős hang. Felpillantottam, s nem csalódtam: bátyám várt rám vigyorogva a kijárat közelében.
- Ralph! – sikítottam, és a nyakába vetettem magam.
- Nahát, nahát, ilyen szeretetkitörésre aztán nem számítottam! – nevetett, miközben szorosan ölelt magához.
- Annyira örülök neked! – mondtam, mikor képes voltam végre elengedni.
- Ennyire szörnyű volt? – méregetett gyanakodva.
- Dehogy, sokkal inkább a hazatérés tűnik borzalmasnak – húztam el a szám.
- Akkor hadd fogalmazzam át a kérdést: ennyire jó volt?
- Még annál is jobb! – nevettem. – Ralph, ez itt Stacy és René, a kollégáim – mutattam be őket, amikor utolértek.

A bátyám nem falta fel a szemeivel Stacyt, pedig ő aznap is kitett magáért: irtó rövid farmerruhában és iszonyatosan magas sarkú szandálban tipegett. Ajjaj, ezek szerint tényleg menthetetlenül szerelmes Natashába!

- Della bátyja vagyok – fűzte hozzá Ralph magyarázatként, amint kezet rázott velük. – Mit csináltatok a húgommal? Be van lőve, vagy mi?
- Ralph! – böktem oldalba.
- Megvilágosodott – kacsintott René.
- Rájött, hogy egész eddigi élete egy nagy tévedés volt – tette hozzá Stacy. – Ráadásul ezt csak most, útközben merte bevallani magának.
- Mindig is sejtettem, hogy nem való bankárnak, ahhoz nem elég okos – borzolta össze a hajam a bátyám.

Kezdtem kínosan érezni magam, mint mindig, ha úgy beszélt a társaság, mintha ott sem lennék.

- Na jó, mielőtt teljesen kianalizálnátok, nem indulhatnánk? Ralph, ugye nem gond, ha Stacyéket is bevisszük a városba? Gyerünk már, siessünk, anya biztos nagyon vár!
- Nem mehetsz haza – közölte mosolytalanul Ralph, és felkapta a bőröndömet, majd mindannyian megindultunk a kocsi felé. Azaz én nem, a lábam ugyanis a földbe gyökerezett a hallottakra. Görcsbe ránduló gyomor, második felvonás. A szüleim a távollétemben kitagadtak. Nincs hol laknom. Vajon Stacy kanapéján meghúzhatom magam pár napig?

A bátyám észlelhette, hogy sokkot kaptam, mert pontosított:

- Azaz nem rögtön megyünk.

Lekevertem neki egy egészen apró taslit. Az sem volt komoly, mert fel kellett ugranom, hogy elérjem a feje búbját.

- Áú, ezt most miért? – méltatlankodott.
- Ralph Eugene Hudson, ne merészelj még egyszer olyat mondani, hogy nem mehetek haza, nem vagyok abban a helyzetben, hogy megengedhessem magamnak az efféle homályos kijelentéseket! – kiáltottam. Remek, a hisztis énemet, úgy látszik, nem sikerült Szicílián felejtenem.
- Bocs, nem fogtam fel, hogy ilyen érzékeny hangulatban vagy. De ez még nem ok arra, hogy nyilvánosan emlegesd a középső nevemet! – kiabált vissza.
- Hát nem édesek? – kérdezte mögöttünk Stacy mosolyogva a szintén nevető Renétől.
- Hálát adok az égnek, hogy egyke vagyok – bólogatott René.
- Egyetértek – válaszolta Stacy.

Dühösen fújtam feléjük egyet, mint egy macska, majd beültem a kocsiba Ralph mellé. Vajon a színésznői fizetésemből én is megengedhetek majd magamnak egy ilyen dögös BMW-terepjárót? Nem kellene mégis az eredeti karrier-terveknél maradnom?

- Szóval? – faggattam a bátyámat.
- Úgy döntöttünk, inkább hozzánk kellene költöznöd. Az lenne a legbékésebb megoldás.
- Hozzátok? Mármint...
- Igen, Della, Natashához és hozzám.

Szóval mégis összeköltöztek. Tudtam én, hogy nem lesz ennek jó vége.

- És hol aludnék? A fürdőkádban?

Még véletlenül sem akartam azt a látszatot kelteni, hogy egy bizonyos lakótárssal lenne bajom.

- Van egy kényelmes kanapénk – felelte magától értetődően Ralph.
- Kanapé, egy pici fürdőszoba és egy még kisebb konyha hármunknak egyórányira a sulitól – emeltem fel az egyik tenyeremet. – Vagy saját szoba hatalmas ággyal, saját fürdő, óriási konyha fél órára a sulitól – emeltem fel a másik kezemet. – Jaj, melyiket is válasszam?

Hátulról kuncogást hallottam, Ralph viszont nem nevetett. Tudtam, nem voltam éppen kedves.

- Nézd, Ralph – mondtam nyugodt hangon. – Én nem érzem, hogy bármi hibát követtem volna el. Nem érdemlem meg a száműzetést.
- Jól van, te tudod – hagyta rám a bátyám.
- Ennyire rossz a helyzet otthon? – kérdeztem félve.
- Igazából apa nem szól semmit.

Az még rosszabb. Letörten bámultam ki az ablakon. Súlyos csend ült az autóra, s nem volt kedvem megtörni. Szerencsére a bátyámnak igen.

- Stacy, René, ti is jöttök ma este a Supersonicba – mondta. Nem kérdezte, állította.
- Miért is? – kérdezte Stacy előrébb hajolva.
- Mi az a Supersonic? – tudakolta René.
- Egy nemrég nyílt klub, ahova Amy összecsődítette mára Della barátait.
- Kiket? – kérdeztem gyanakodva. Úgy adta elő, mintha a baráti társaságommal meg lehetne tölteni a helyet. Pedig valószínűleg még a mellékhelyiségben is csak lézengenénk.
- Hát jön ő, valami csaj, akivel a válogatáson találkoztatok, Natasha meg én.
- Ma este?
- Miért, talán valami más programod van? – vigyorgott.
- Randevú az ágyammal úgy nyolckor – feleltem.
- Ugyan már, Della, buli lesz! – kiáltotta Stacy. –Tegnap is milyen jó volt, nem? Igaz, te csak a negyedik tequila után kezdtél felengedni, de szerintem azt itt is lehet kapni.
- Della? Tequila? – nevetett Ralph. – Hugi, ma állom neked azt a négy kört, ezt látnom kell!
- Te csak vezess! – szűrtem a fogaim között. Pedig igazából hálás voltam, hogy akadt valami, ami elterelte a figyelmemet.

Hamarosan kitettük Renét a szállodája, Stacyt pedig a lakása előtt, majd hazaindultunk. Amikor a kocsi megállt a házunk előtt, félve pillantottam fel rá. Eszembe jutott, amikor pár héttel korábban Hazellel jöttünk vissza Párizsból. Vajon akkor is ennyire ideges voltam? Nem, most könnyebb volt. Nem volt rejtegetni valóm, a lapjaimat már kiterítettem apa előtt. Most már csak jobb lehet.

- Minden rendben? – kérdezte Ralph.
- Persze – igyekeztem mosolyogni.
- Ha nem érzed jól magad, az ajánlatom bámikor áll.
- Nagyon hálás vagyok, Ralph – feleltem, immár szívből jövő mosollyal. Ha nem is olyan könnyű eset az apám, a bátyám bőven kompenzálja. Nem volt okom panaszra.

Hatodik. Változás #1

Tudom, erre a részre aztán sokat kellett várnotok (magyarázat a másik oldalon), de remélem, nem felejtettétek még el a történetet :) Jó szórakozást! :)


Másnap reggel a londoni járaton ültem, s Stacyvel nevetve idéztük fel az elmúlt napok eseményeit. De nem csak mi: sokan jöttek velünk ezzel a géppel, így a repülő úgy festett, mint egy osztálykirándulásról hazatérő iskolabusz. Folyton zsibongtunk, helyet cseréltünk, klikkekbe tömörülve beszélgettünk, aztán átmentünk egy másik csapatba, vagy újat alapítottunk, egyszóval állandóan mozgásban voltunk, annak ellenére, hogy mindössze hat órával ezelőtt még abban a barátságos kis klubban buliztunk.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy zajos társasági életünknek – amellyel a nyaralásból hazatérő, elvileg kipihent turistákat nem igazán kápráztattuk el – én lettem volna a középpontja, de éreztem, határozottan haladok. Különben nem árasztott volna el a tanácsaival Esther, a sminkes lány, aki első nap arról áradozott, hogy milyen puha az arcbőröm, s amikor megkérdezte, mi a titkom, mit használok, és én azt feleltem, semmit, nem hitt nekem. Nem is szólt hozzám napokig, de most mintha megtört volna a jég. Talán a tegnapi tequila, amelyre meghívtam, segített.

Vagy említhetném Patricket, a fodrászt, aki eleinte egyenesen sértve érezte magát, amikor megtiltottam neki, hogy befesse a hajam szőkére, ám amióta a buli hevében megígértem, hogy átgondolom a borostyánszőke árnyalatot, amelyet javasolt, folyton ölelget, amikor meglát.

Kifejezetten fejlődőképesnek ítéltem magam, legalábbis ami a diplomáciai érzékemet illette, mindenképpen. Hogy Rachelnek köszönhettem-e ezt? A Rachel-terápiának, a napi tíz-tizenkét óra kötelező önfeledtségnek? Nem tudtam, de nem is érdekelt. Igyekeztem csak arra koncentrálni, hogy ezt a pár órás utat élvezzem, a nagy kaland utolsó részletét, amelybe még nem kavar bele a londoni valóság. Már a gondolattól is elkomorodtam.

- Mi az, mi a baj? – kérdezte Stacy aggodalmaskodva.
- Semmi – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Ugyan már, Della, nem tudsz átverni – erősködött. – Több időt töltöttem veled az elmúlt majd’ két hétben, mint akármelyik barátnőmmel összesen, szóval kiismertelek már valamennyire. Ki vele!
- Hát jó – adtam meg magam. – Olyan szokatlan ez az egész.
- Persze, ez volt életed első forgatása – magyarázta Stacy. Majd kacsintva hozzátette: - de nem az utolsó!
- Nem erről van szó, Stacy – sóhajtottam. – Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Hogy a szemeszter közepén utazgassak, ennyi ember vegyen körül, akik ráadásul sokkal kedvesebbek, barátságosabbak, segítőkészebbek és főleg nyitottabbak, mint vártam.
- Á, értem – bólintott a barátnőm. – Szóval egy teljesen más világba csöppentél, és ez megijeszt.
- Nem – ráztam a fejem. – Azaz igen, ez is, de most nem erre gondolok. Emlékszem, néhány hete, amikor Párizsban voltunk, alig vártam már, hogy hazamehessek. Mindennél jobban vágytam Londonba. Most meg legszívesebben eltéríteném a gépet, csak hogy ne kelljen visszamennem. Nem akarok hazamenni, maradni akarok még Szicílián!

Stacy egy darabig hallgatott, s ezt a csendet nem tudtam mire vélni. Bár eddig csak bámultam kifelé az ablakon, most felé fordultam, hogy megtudjam a hallgatása okát. Ő erre elvigyorodott.

- Te élvezted a forgatást! – nevetett szinte csúfolódva, mintha valami überciki dolgon kapott volna rajta. – Valld csak be, gyerünk, kifejezetten imádtad a forgatást!
- Sss, hallgass már, Stacy! Ne olyan hangosan!

Hogy azért csitítgattam-e, mert meg akartam őrizni a hideg angol lány imázsomat? Dehogyis, attól valószínűleg már előző este megszabadultam.

- Élvezted a forgatást, szeretsz színésznő lenni! – nevetett Stacy még hangosabban. Sőt, most már tapsikolni is elkezdett hozzá. Nem nőttünk még ki az oviból?
- Mi az, lányok, mi ilyen vicces? – ült le mellénk René. Stacynek még mindig nem sikerült abbahagynia a nevetést, én lemondóan temettem az arcomat a kezeimbe.
- Della... imád... színésznő... lenni! – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat a barátnőm.
- Persze, a vak is látta a forgatáson – rántotta meg a vállát René. A szája szegletében azért ott bujkált egy vigyor. Legszívesebben a nyelvemet nyújtottam volna mindkettőjükre. Nem, nem nőttünk még ki az oviból.
- Igen, tudom, de most már be is vallja! – magyarázta Stacy, amint sikerült lecsillapodnia.
- Remek! Ez egyszerűen mesés! – duzzogtam. – Mindenki szerint szeretek színésznő lenni, csak szerintem nem.
- De, most már szerinted is – emlékeztetett Stacy.
- Biztosan mindenki képmutatónak tart – morogtam.
- Nahát, most már az is érdekel, hogy mi, filmesek mit gondolunk rólad! – nevetett ismét Stacy.
- Ne kezdd már megint! – fenyegettem meg, mire ő menten elhallgatott, de látszott rajta, hogy komoly erőfeszítésbe telik neki uralkodnia magán.
- Della Hudson – szólalt meg mellette ünnepélyes hangon René, - immár hivatalosan is kijelenthetjük: meg vagy mentve.