Változás #4

 Kicsit hosszabb lett, mint eredetileg terveztem... Remélem, nem baj! ;)

A lányok nálunk gyülekeztek a buli előtt, ahova mindenki magával cipelt egy tonnányi ruhát, cipőt, sminkkelléket és miegymást. Miközben vidáman csivitelve próbálgattuk a ruhákat és frizurákat, Stacy és én fáradhatatlanul válaszolgattunk Rosie és Amy kifogyhatatlannak tűnő kérdéseire. Tudtam, hogy ez a minimum, amivel tartozom nekik. Rosie-nak, amiért önzetlenül támogatott, pedig végül is vetélytársak voltunk, s hivatásos színésznőként neki azért több joga lett volna elnyerni a szerepet, mint nekem. Amynek pedig természetesen azért, mert ő akkor is hitt bennem, amikor én nem. Igaz, ösztönösen vigyáztam, mit árulok el neki, hiszen immár hivatalosan is átkerültem a másik oldalra. Jimmy szerint az újságírók ellenségeink, s bár én ezt túlzásnak tartottam, és képtelen voltam a legjobb barátnőmre így tekinteni, azért mégis óvatosabb lettem. A szerződésem kikötötte, hogy például a forgatókönyvről nem mesélhetek senkinek, ezért igyekeztem minél feltűnésmentesebben elütni a témát, amikor Amy erről kérdezett.

            - Jó színésznő legyek vagy jó barátnő? – kérdeztem magamtól, amikor egy kis nyugalomért és egy pohár vízért leszaladtam a konyhába.

            - Miért ne lehetnél mindkettő egyszerre? – hallottam meg a bátyám vidám hangját.

            Halálra rémültem. Úgy tudtam, egyedül vagyunk a házban, anyáéknak vacsorameghívásuk volt az estére. A bátyám pedig a családi ebéd után nem sokkal lelépett és elvileg csak a Supersonicban találkoztunk volna megint.

            - Ralph, nem úgy volt, hogy te már nem laksz itt?

            - És ezzel örökre ki lennék tiltva a szülői házból? Éhes voltam. – Azzal felült a pultra kezében egy hatalmas szendviccsel, amelyből az ebédről maradt sült egy jókora darabja kandikált ki. Beleharapott a szandvicsbe, majd elfintorodott. – Miért nem olyan ez, mint amilyet anya szokott csinálni?

            - Add ide – vettem el tőle a szendvicset, majd a hűtőhöz léptem és megkerestem a majonézt.

            - Szóval már megint milyen dilemmádat kell a nagy és okos bátyádnak megoldania? – kérdezte, miközben gyanakodva figyelte, ahogy felturbózom a szendvicsét.

            - Amy természetesen minden apró részletet szeretne tudni a forgatásról, de a szerződésem és a stáb iránti lojalitásom nem engedi, hogy mindenről beszámoljak neki – magyaráztam. – Függetlenül attól, hogy barátnőként vagy újságíróként kérdezget éppen.

            - Ezt mostantól sosem tudhatod biztosan – ábrándított ki Ralph.

            - Rá fog menni a barátságunk erre az egészre? – néztem rá csalódottan.

            - Ha sikerül semleges témáknál maradnotok, esély sincs rá – kacsintott biztatón. – És ha Amy igaz barát, és valószínűleg az, ő is meg fogja érteni, hogy létrejött egy határ köztetek, amelyet mindkettőtöknek tiszteletben kell tartanotok. Te nem gyanakodhatsz rá folyton, ő pedig nem használhatja ki a barátságotokat a jó sztori érdekében. Nem egyszerű, de nem is reménytelen a dolog. Na, kész? – nézett áhítatosan a kezemben tartott szendvicsre.

            - Te napról napra bölcsebb leszel – mondtam elismerőn, és hálám jeléül átnyújtottam neki a szendvicset. Ő mohón kóstolt bele, majd álmélkodva nézett rám. Kíváncsi tekintetét hol rám, hol a szendvicsre vetette. Nem tagadhattam meg tőle a titkot.

            - Eredetileg túl kevés volt benne a koleszterin – nevettem rá, majd sarkon fordultam, hogy csatlakozzam a vendégeimhez.

***

Odafent már majdnem készen álltak a lányok. Stacy szokásához híven a szexis szinten jócskán túllépve, egyenesen kihívóan festett. Hihetetlen, hogy neki milyen jól állt ez a dögös stílus! Én miniszoknyában, köldökig érő dekoltázzsal és harminccentis tűsarkakkal tuti úgy néznék ki, mint egy átlagon aluli utcalány.

            Rosie hozta a maga bohókás megjelenését: össze nem illő színeket és mintákat társított úgy, hogy rajta valahogy mégsem ütötték egymást. Hiába, az Isten is művészembernek teremtette!

            Hozzájuk képest Amy és én szürke kisegerek voltunk, mindketten farmerben és egy-egy bevállalósabb topban indultunk bevetésre. Egyetemista lányok az igazi színésznők mellett – kábé így lehetett volna jellemezni kis csapatunkat. Nekem ez így rendben is lett volna, de mit is gondoltam, amikor azt feltételeztem, hogy Stacy annyiban hagyja a dolgot...?

            - Majd ott fogsz átöltözni? – kérdezte, amikor dolgom végeztével felálltam, hogy induljunk. – Felesleges ez az elterelő hadművelet, tudtommal a szüleid úgysincsenek itthon, nem?

            - Igaz – rántottam meg a vállam. – Én így jövök.

            Az ajtó felé léptem, ám Stacy villámgyorsan elém ugrott és elállta az utat. El kell ismernem, ez a mozdulat abban a tűsarokban nem volt egyszerű mutatvány!

            - Nem engedhetlek el így!

            - Stacy, én mindig is így jártam bulizni.

            - Lehet, hogy Della Hudson egyetemistának ez a cucc megfelelt, azonban Della Hudson színésznőnek egyenesen ciki és megalázó!

            - Jelen pillanatban nem sokan tudnak az új munkámról – érveltem. – Kétlem, hogy bárki felismerne. És ha igen, akkor mi van?

            - Ó, Istenem, bárcsak megérkezett volna már az ügynököd, hogy alaposan elmagyarázza, hogyan működnek ezek a dolgok! – sóhajtott fel Stacy.

            Ja, igen, az ügynököm. Papíron volt már nekem olyan, viszont élőben még sohasem láttam. Sőt, még telefonon vagy e-mailben sem beszéltem vele. Hazel választotta nekem, s amikor ő kijelentette, hogy márpedig Cassie Mortonnak kell lennie az ügynökömnek, bíztam benne, és látatlanban aláírtam a szerződést. Hazel azt mondta, a helyemben ő Cassie-t választaná, tapasztalt, segítőkész és amolyan igazi tyúkanyó-típus, amilyenre minden kezdő színésznőnek szüksége van. És mivel Hazelnek eddig is rengeteget köszönhettem, szó nélkül hittem neki. A gond csak az volt, hogy Cassie-t valamilyen családi ügy Dél-Afrikába szólította, s fogalmam sem volt, mikor találkozhatok végre vele.

            Időközben Stacy mellé Rosie is felsorakozott, és lehetetlennek látszott, hogy kettejük sorfalát áttörve kimeneküljek a szobámból.

            - Szerinted feladják még ma? – néztem reménytelenül Amyre, aki csak kuncogott mellettem. Egyértelmű volt a válasza.

            Megadtam magam, okos enged alapon. Így legalább tíz perccel később rendben elindulhattunk. Igaz, hogy én akkor a farmer helyett egy fekete miniruhát viseltem, ami ragaszkodóan tapadt rám és szemtelenül sok bőrfelületemet hagyta szabadon, de legalább elértem, hogy egy laza inget rávehessek, mondván, enélkül nagyon fáznék, ám azzal a ravasz tervvel, hogy ettől bizony úgysem szabadulok meg egész este. Tévedtem, Stacy addig piszkált, amíg érkezés után szinte azonnal le nem vettem. Idegesítően kitartó a csaj.

            Szóval a Supersonic. Nagyon menőnek számított a hely, ráadásul közel volt a sulihoz, így garantáltan oda szervezte az esti programját egy rakás ember. Ebből következik, hogy mérföldes sor állt a bejárat előtt.

            - Jaj, lányok, miért nem jött még ki a sorozat? – méltatlankodott Amy. – Akkor tuti megismernének titeket a biztonságiak, és nem kellene kivárnunk ezt a tömeget.

            - Kétlem, hogy napfelkelte előtt bejutunk – csatlakozott a pesszimista táborhoz Rosie.

            - Talán René vagy a bátyádék előrébb állnak a sorban – figyelte a kígyózó emberhadat Stacy.

            - Á, tízre beszéltük meg, és még csak háromnegyed van, nem hiszem, hogy itt lennének – ráztam meg a fejem. – De van egy ötletem.

            Előhúztam a mobilomat és Ralph számát tárcsáztam. Szerencsére már úton voltak, öt perc múlva meg is érkeztek. Úgy tűnt, ha teli a gyomra, a bátyám képes  nagyobb sebességre kapcsolni. Amint megláttak minket, Natasha egyből a nyakamba vetette magát és áradozni kezdett, hogy végre hazaért a forgatásról az ő híres színész-sógornője.

            - Ugye nekem adod az első autogramot? – lelkendezett. – Hű, fantasztikusan nézel ki, mint egy igazi hollywoodi díva! Ez valami híres divattervező kreációja, ugye? És a cipőd! Pont ilyet láttam a múltkor a Vogue-ban! Te, mint színésznő már biztosan ingyen kapod ezeket, csak hogy reklámozd őket, igaz?

            Jól emlékeztem Natasha szómenésére és a magas, sipító hangjára – lehetetlen volt nem meghallani. Nemsokára már mindenki minket nézett, de nem olyan fogjátok-már-be tekintettel, hanem inkább olyan ki-lehet-ez-nem-tudom-hova-tenni tekintettel.

            Ralph bocsánatkérően nézett rám, de én csak mosolyogtam. Kivételesen nem bántam Natasha kirohanását. Közben befutott René is, aki jót mulatott a jeleneten. Natasha pedig csak mondta és mondta.

            - Ugye nem voltak paparazzik a forgatáson? Olyan idegesítőek tudnak lenni, remélem, békén hagynak! Persze gondolom, folyton a sarkadban lihegnek, és nem hagynak élni, de sajnálom, Della, ezzel is jár a munkád. Hogy ha színész az ember, számolnia kell azzal, hogy az emberek úton-útfélen felismerik, megállítják. Biztosan te sem tudsz leugrani a boltba anélkül, hogy nem futnál össze a rajongóiddal, nem?

            Miközben Natasha magyarázott, igyekeztem hátrálni előle, ő azonban állandóan jött utánam, nem zavartatta magát. Pár perccel később már egészen közel voltunk a bejárathoz. És akkor meghallottam egy mély, határozott hangot a hátam mögött. Végre!

            - Elnézést, kisasszony, hogy ilyen sokáig várakoztattuk.

            Megfordultam, egy magas, szikár, ötven körüli férfi nézett szembe velem két marcona kidobó által közrefogva.

            - Nem tudtuk, hogy ma este a mi klubunkat tiszteli meg – folytatta. - Kérem, fáradjanak beljebb.

            Azzal kinyitotta előttem az ajtót és betessékelte kis társaságunkat. Elégedetten vigyorogtam a többiekre: a tervem pompásan működött.

Változás #3

Hát, biztosan alaposan vissza kell olvasnotok, hogy ismét képbe kerüljetek! :) Fogalmam sincs, ez után mikor jön a folytatás, de azért remélem, örültök ennek a résznek ennyi idő után :)

            Odabenn anya négyfogásos ebéddel várt bennünket. Milyen volt a hangulat az asztalnál? Tömören: fagyos. Anyám máskor kivédhetetlen kérdésözöne ezúttal elmaradt, s jól tudtam az okát: félt apám előtt szóba hozni az utazásomat. Apám egy-két semleges szónál többet nem fecsérelt rám. A bátyám próbálta megtörni a csendet, néhány próbálkozás után a munkájára terelte a szót, biztosan azt gondolta, ennél a csendnél bármi jobb. Apám feltűnően lelkesen kezdte el őt faggatni, minden apró részletre rákérdezett. Nem volt nehéz rájönnöm: kiestem a kegyeiből, mostantól nyíltan Ralph-ot favorizálja, az egyetlen gyermekét, aki nem árulta el. Eddig sosem volt ilyesféle megkülönböztetés közöttünk, hát ennek is eljött az ideje.

            A desszertet inkább visszautasítottam, és felmentem a szobámba. Nem akartam belesüppedni az önsajnálatba, mindenáron el akartam terelni a figyelmemet. Először a bőröndömet pakoltam ki, aztán felhívtam Rosie-t, majd Amyt, hogy egyeztessek velük a buliról. Amynek külön meg is köszöntem, hogy megszervezte az estét, s ő biztosított, hogy cserébe elvárja, számoljak be részletesen a szicíliai napokról.

            - Legalább téged érdekel, mi történt velem – nevettem keserűen a telefonba.

            - Engem is érdekel – hallottam meg magam mögött anyám hangját.

            Ijedten néztem hátra. Ott állt az én aggódó anyukám, az ő szokásos, végtelen féltésről árulkodó tekintetével.

            - Majd visszahívlak – suttogtam a telefonba, és letettem.

            Anya rám mosolygott és megölelt. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

            - Kicsikém, annyira aggódtam érted – súgta, miközben a fejemet simogatta.

            - Anyu, annyira sajnálom – szipogtam.

            - Ugyan mit, Della?

            - Csalódtatok bennem...

            - Dehogyis, Della, dehogy. Csak annyira hirtelen történt minden... Idő kell, hogy megszokjuk.

            - De meg fogjátok egyszer szokni? – néztem rá könnyes szemmel. Mindketten tudtuk, hogy valójában csupán egy bizonyos személyre értettem a kérdést.

            - Hát persze – ígérte meg anya határozottan. – Csak adj még időt.

            Anyám a legapróbb részletekre is kíváncsi volt, majdnem két órát töltött a szobámban, az ágyam szélén ücsörögve, miközben és fel-alá járkálva, nagy átéléssel adtam elő a történteket. Ahogyan meséltem, újraéltem az elmúlt heteket, ismét visszarepültem Szicíliára, s újra magamra ölthettem Rachel karakterét.

            - Sosem gondoltam volna, hogy az én kislányomból színésznő lesz – sommázta anya a történetet, mire én ijedten néztem rá. Helyben vagyunk, a Hudson-család elítéli a tékozló leányt. – Ne érts félre, kicsim! – igyekezett hozzátenni anyám, amikor meglátta a savanyú képemet. – Nem arról van szó, hogy ne örülnék, hogyne örülnék, ha boldognak láthatlak. De te is beláthatod, hogy meglehetősen hirtelen és váratlanul jött ez az irányváltás. Te sosem érdeklődtél a színészet vagy akár csak a művészetek iránt. Emlékszel, amikor tizenkét évesen halottnak tettetted magad reggel, hogy ne kelljen aznap az iskolai színdarab szereplőválogatásán részt venned?

            Hogyne emlékeztem volna. Előző este a regényben, amelyet olvastam, valaki épp elhunyt álmában. Mivel már előre remegtem a másnapi válogatástól, kitaláltam, hogy ha én is meghalnék álmomban, kihagyhatnám azt az átkozott színdarabot. Ráadásul elég fájdalommentes megoldásnak tűnt. Csakhogy sehogy sem sikerült másnapra elhaláloznom, bárhogyan is koncentráltam, szóval maradt a tettetés. Kábé addig sikerült átvernem anyámat, amíg meg nem jelent a reggelimmel: egy bögre habos kakaóval és frissen sült kuglóffal. Na, azok az illatok rögtön feltámasztottak! Mindenesetre anyám megértette viszolygásomat a színpadtól meg a nagy tömeg előtti szerepléstől, és betelefonált a suliba, hogy megbetegedtem. Aznap csodálatos anya-lánya napot tartottunk egy hatalmas shoppingolással megfejelve.

            Miközben nosztalgiáztam, egyszer csak beugrott valami. Anya az imént nem azt mondta, hogy boldognak lát? Hát tényleg az lennék?

            - Szerinted jól döntöttem? – kérdeztem tőle óvatosan.

            - Nekem egyelőre úgy tűnik, igen – felelte anya habozás nélkül.

            - Persze, mert a forgatáson azonnali sikerélmények érték, nem úgy, mint az iskolában, ahol most még csak dolgozik a sikeres jövőjéért – hallottam meg egy szigorú hangot magam mögött. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, apám csatlakozott hozzánk.

            - Azért én még nem beszélnék sikerről – válaszoltam magamat is meglepő higgadtsággal. – Egy-két kósza dicséretet nem neveznék annak, és még nem tudjuk, lesz-e a sorozatból bármi is.

            - Mikor derül ki? – kérdezte apa, és helyet foglalt a fotelomban. Kérdőn néztem anyára: ez most komoly? Apa érdeklődést mutat az új munkám iránt? Anya bátorítóan mosolygott rám.

            - Valószínűleg csak a jövő év elején – mondtam halkan.

            - És addig mi lesz? – faggatózott apa tovább.

            - Suliba járok, mint eddig. Ha pedig a csatornák berendelik a sorozatot, akkor tavasz végén, nyár elején elkezdjük a forgatást. Addig biztosan nem sok minden fog változni.

            - Ez egész elfogadhatónak látszik – bólintott apa. – Bár természetesen az egy másik kérdés, mi lesz jövőre, ha rendszeresen forgatnod kell a tanulás mellett, de azon még korai aggódni.

            Csodálkozva néztem rá. Ő komolyan az én apám lenne? Aki pár hete egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy elrontom az életem, és azóta is némasággal büntet? Hol az igazi apám, és mit csináltak vele?!

            - Nézd, Della, sajnálom, még mindig nem tudom azt mondani, hogy egyetértek a döntéseddel. Szerintem túlvállalod magad, ráadásul olyasmiért, ami egyáltalán nem éri meg. De ez a te életed, és ha te ettől boldogabbnak érzed magad, hát legyen. Azonban ne mondd később, hogy én nem figyelmeztettelek!

            Azzal felállt és kifelé indult a szobából. Én meg csak álltam ott ledermedve. Apám komolyan a beleegyezését adta a színésznői karrieremhez? Na jó, korábban is elutaztam a forgatásra az áldása nélkül, és valószínűleg a jövőben sem hátráltatott volna, hogy nem támogatott, de azért így mégiscsak jobb volt. Sokkal, sokkal jobb. Amint nehezen forgó agytekervényeimig eljutottak az imént történtek, rohantam apa után, és ha akarta, ha nem, megöleltem.

            - Köszönöm – suttogtam.

            - Kislányom, de én nem is... – kezdett volna magyarázkodni, de félbeszakítottam.

            - Nekem épp elég, amit mondtál – mosolyogtam rá, s minden eddiginél boldogabbnak éreztem magam, amikor végre felszabadultan viszonozta az ölelésemet.

Változás #2

Tudom, sok idő telt el megint az új részig, bocsi... Azért remélem, tetszik ;) Enjoy :)


Nem sokkal később a gép ereszkedni kezdett a Heathrow felett, s nekem görcsbe rándult a gyomrom. Egyrészt nem volt kedvem hazamenni, ahol bizonyára hűvös hangulat fog fogadni, legalábbis apa azért biztos nem kezd majd el fel-leugrálni örömében, hogy hurrá, most érkezett meg a forgatásról a lánya, az évfolyamelső, aki a közgazdaságtan előadása helyett inkább holmi színésznőcskének állt. Ráadásul már a bátyám sem lesz ott, hogy megvédjen.

Másrészt már épp kezdtem megszokni, hogy az életem kizökkent az eddigi medréből, s egy merőben új irányt vett, ezért nem igazán akartam visszatérni abba a bizonyos régi mederbe. Már olyan szépen megbeszéltem magammal, hogy annak az életnek vége!

Undorodva néztem ki utoljára az ablakon, hogy szembesüljek a várossal: szürke és nedves volt, mint mindig. Mit is vártam?

Pár perccel később lógó orral húztam magam után a bőröndömet a terminálon keresztül. Stacyvel és Renével megbeszéltük, hogy közös taxival megyünk be a városba, addig sem kell még elválnunk. A következő napokról egyelőre fogalmam sem volt. Stacy valószínűleg folytatja színészi karrierjét, újra meghallgatásokra jár majd, miközben várja, milyen lesz a sorozatbeli alakításának fogadtatása, s kap-e még nálunk lehetőséget. René egy szerepéről jött tárgyalni, másnap már indult is vissza Párizsba, Virginie-hez. Egyáltalán nem zavart a gondolat. Szerencsére már akkor automatikusan megszűntem Renére, mint dögös pasira gondolni, amikor megtudtam, hogy foglalt. Hogyan feltételezhettem egy percig is, hogy egy ilyen jóképű, kedves, intelligens fickónak ne lenne barátnője? Ráadásul annyit mesélt nekem a napokban Virginie-ről, olyan odaadással, rajongással a hangjában, hogy szívből drukkoltam neki, tartson örökké ez a szerelem. Én tökéletesen elégedett voltam a barát-szerepkörrel. Több változás per pillanat amúgy sem fért volna bele az életembe.

- Helló, hugi! – harsant fel előttem hirtelen egy ismerős hang. Felpillantottam, s nem csalódtam: bátyám várt rám vigyorogva a kijárat közelében.
- Ralph! – sikítottam, és a nyakába vetettem magam.
- Nahát, nahát, ilyen szeretetkitörésre aztán nem számítottam! – nevetett, miközben szorosan ölelt magához.
- Annyira örülök neked! – mondtam, mikor képes voltam végre elengedni.
- Ennyire szörnyű volt? – méregetett gyanakodva.
- Dehogy, sokkal inkább a hazatérés tűnik borzalmasnak – húztam el a szám.
- Akkor hadd fogalmazzam át a kérdést: ennyire jó volt?
- Még annál is jobb! – nevettem. – Ralph, ez itt Stacy és René, a kollégáim – mutattam be őket, amikor utolértek.

A bátyám nem falta fel a szemeivel Stacyt, pedig ő aznap is kitett magáért: irtó rövid farmerruhában és iszonyatosan magas sarkú szandálban tipegett. Ajjaj, ezek szerint tényleg menthetetlenül szerelmes Natashába!

- Della bátyja vagyok – fűzte hozzá Ralph magyarázatként, amint kezet rázott velük. – Mit csináltatok a húgommal? Be van lőve, vagy mi?
- Ralph! – böktem oldalba.
- Megvilágosodott – kacsintott René.
- Rájött, hogy egész eddigi élete egy nagy tévedés volt – tette hozzá Stacy. – Ráadásul ezt csak most, útközben merte bevallani magának.
- Mindig is sejtettem, hogy nem való bankárnak, ahhoz nem elég okos – borzolta össze a hajam a bátyám.

Kezdtem kínosan érezni magam, mint mindig, ha úgy beszélt a társaság, mintha ott sem lennék.

- Na jó, mielőtt teljesen kianalizálnátok, nem indulhatnánk? Ralph, ugye nem gond, ha Stacyéket is bevisszük a városba? Gyerünk már, siessünk, anya biztos nagyon vár!
- Nem mehetsz haza – közölte mosolytalanul Ralph, és felkapta a bőröndömet, majd mindannyian megindultunk a kocsi felé. Azaz én nem, a lábam ugyanis a földbe gyökerezett a hallottakra. Görcsbe ránduló gyomor, második felvonás. A szüleim a távollétemben kitagadtak. Nincs hol laknom. Vajon Stacy kanapéján meghúzhatom magam pár napig?

A bátyám észlelhette, hogy sokkot kaptam, mert pontosított:

- Azaz nem rögtön megyünk.

Lekevertem neki egy egészen apró taslit. Az sem volt komoly, mert fel kellett ugranom, hogy elérjem a feje búbját.

- Áú, ezt most miért? – méltatlankodott.
- Ralph Eugene Hudson, ne merészelj még egyszer olyat mondani, hogy nem mehetek haza, nem vagyok abban a helyzetben, hogy megengedhessem magamnak az efféle homályos kijelentéseket! – kiáltottam. Remek, a hisztis énemet, úgy látszik, nem sikerült Szicílián felejtenem.
- Bocs, nem fogtam fel, hogy ilyen érzékeny hangulatban vagy. De ez még nem ok arra, hogy nyilvánosan emlegesd a középső nevemet! – kiabált vissza.
- Hát nem édesek? – kérdezte mögöttünk Stacy mosolyogva a szintén nevető Renétől.
- Hálát adok az égnek, hogy egyke vagyok – bólogatott René.
- Egyetértek – válaszolta Stacy.

Dühösen fújtam feléjük egyet, mint egy macska, majd beültem a kocsiba Ralph mellé. Vajon a színésznői fizetésemből én is megengedhetek majd magamnak egy ilyen dögös BMW-terepjárót? Nem kellene mégis az eredeti karrier-terveknél maradnom?

- Szóval? – faggattam a bátyámat.
- Úgy döntöttünk, inkább hozzánk kellene költöznöd. Az lenne a legbékésebb megoldás.
- Hozzátok? Mármint...
- Igen, Della, Natashához és hozzám.

Szóval mégis összeköltöztek. Tudtam én, hogy nem lesz ennek jó vége.

- És hol aludnék? A fürdőkádban?

Még véletlenül sem akartam azt a látszatot kelteni, hogy egy bizonyos lakótárssal lenne bajom.

- Van egy kényelmes kanapénk – felelte magától értetődően Ralph.
- Kanapé, egy pici fürdőszoba és egy még kisebb konyha hármunknak egyórányira a sulitól – emeltem fel az egyik tenyeremet. – Vagy saját szoba hatalmas ággyal, saját fürdő, óriási konyha fél órára a sulitól – emeltem fel a másik kezemet. – Jaj, melyiket is válasszam?

Hátulról kuncogást hallottam, Ralph viszont nem nevetett. Tudtam, nem voltam éppen kedves.

- Nézd, Ralph – mondtam nyugodt hangon. – Én nem érzem, hogy bármi hibát követtem volna el. Nem érdemlem meg a száműzetést.
- Jól van, te tudod – hagyta rám a bátyám.
- Ennyire rossz a helyzet otthon? – kérdeztem félve.
- Igazából apa nem szól semmit.

Az még rosszabb. Letörten bámultam ki az ablakon. Súlyos csend ült az autóra, s nem volt kedvem megtörni. Szerencsére a bátyámnak igen.

- Stacy, René, ti is jöttök ma este a Supersonicba – mondta. Nem kérdezte, állította.
- Miért is? – kérdezte Stacy előrébb hajolva.
- Mi az a Supersonic? – tudakolta René.
- Egy nemrég nyílt klub, ahova Amy összecsődítette mára Della barátait.
- Kiket? – kérdeztem gyanakodva. Úgy adta elő, mintha a baráti társaságommal meg lehetne tölteni a helyet. Pedig valószínűleg még a mellékhelyiségben is csak lézengenénk.
- Hát jön ő, valami csaj, akivel a válogatáson találkoztatok, Natasha meg én.
- Ma este?
- Miért, talán valami más programod van? – vigyorgott.
- Randevú az ágyammal úgy nyolckor – feleltem.
- Ugyan már, Della, buli lesz! – kiáltotta Stacy. –Tegnap is milyen jó volt, nem? Igaz, te csak a negyedik tequila után kezdtél felengedni, de szerintem azt itt is lehet kapni.
- Della? Tequila? – nevetett Ralph. – Hugi, ma állom neked azt a négy kört, ezt látnom kell!
- Te csak vezess! – szűrtem a fogaim között. Pedig igazából hálás voltam, hogy akadt valami, ami elterelte a figyelmemet.

Hamarosan kitettük Renét a szállodája, Stacyt pedig a lakása előtt, majd hazaindultunk. Amikor a kocsi megállt a házunk előtt, félve pillantottam fel rá. Eszembe jutott, amikor pár héttel korábban Hazellel jöttünk vissza Párizsból. Vajon akkor is ennyire ideges voltam? Nem, most könnyebb volt. Nem volt rejtegetni valóm, a lapjaimat már kiterítettem apa előtt. Most már csak jobb lehet.

- Minden rendben? – kérdezte Ralph.
- Persze – igyekeztem mosolyogni.
- Ha nem érzed jól magad, az ajánlatom bámikor áll.
- Nagyon hálás vagyok, Ralph – feleltem, immár szívből jövő mosollyal. Ha nem is olyan könnyű eset az apám, a bátyám bőven kompenzálja. Nem volt okom panaszra.