Negyedik. Döntés #2

A másik történet miatt húzódott egy kicsit ennek is a folytatása, és elég érdekes, fontos események történnek ebben a fejezetben, amely kárpótlásként elég hosszú lett ;) Jó olvasást!



Hazel ígéretéhez híven egészen hazáig kísért, s mikor a taxink megállt a házunk előtt, és én próbáltam összeszedni magam, még utoljára megkérdezte, szeretném-e, hogy bejöjjön velem. De nem, bármilyen könnyű is lett volna hagyni, hogy elmesélje helyettem a történteket, míg én szemlesütve álldogálok mellette, azon imádkozva, hogy apám ne kapjon agyvérzést a hallottaktól, visszautasítottam. Így is többször hazudtam már a családomnak a kelleténél. Legfőbb ideje volt vállalnom a felelősséget a tetteimért. Nagy levegőt vettem és kiszálltam.

- Della – szólt utánam Hazel. Megfordultam, titkon remélve, azt javasolja majd, hogy meneküljek, amíg lehet, mire én azon nyomban visszapattanok a kocsiba, és szélsebesen elhúzunk innen. Álmodozni lehet, nem? Hazel persze egészen mást akart kérdezni, s mivel szokatlanul sokat habozott előtte, rosszat sejtettem. – Tudod már, hogyan döntesz?

Talán el kellene kezdenem bízni a megérzéseimben.

Megfordultam, alaposan megnéztem magamnak a házunkat, az otthonomat, amely eddig biztonságos menedéknek tűnt a számomra, most viszont iszonyatosan félelmetes helynek látszott, ahova nem szívesen teszem be a lábam. Dühösen gondoltam ismét arra, hogy az az átkozott Párizs mennyit változtatott mindössze két rövid nap alatt az életemen!

- Még nem tudom, Hazel. Sajnálom – fordultam vissza a taxihoz. – Fogalmam sincs, mit fogok nekik mondani, arról pedig még csak halvány sejtésem van, hogyan fognak reagálni. Sok múlik azon, mi lesz a véleményük. Végtére is ők a családom – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

A családom, akikben a leginkább bízok, akiket a legjobban szeretek a világon – tettem hozzá magamban. És ők ismernek a legjobban, ha valakik, hát ők tudják, mi a jó nekem. Ha már én nem tudom.

Hazel kényszeredetten viszonozta a mosolyomat, szemében azonban csalódottság ült. Hogyne, pontosan tudta, hogy ezek után nem sok jót remélhet.

- Hívj fel, amint tudsz, rendben?
- Természetesen – ígértem.

A taxi elindult, a szememmel követtem, amíg el nem tűnt az első sarkon túl. Aztán visszafordultam a ház felé. Gyerünk, Della, ne légy gyáva! Hogy is mondtad? Végül is ők a családod, nem?

***

- Hello, megjöttem – nyitottam be az ajtón. Az étkező felől hangokat hallottam. Hát persze, már erősen vacsoraidő volt. Ledobtam a táskám az ajtó mellé, és gyorsan megszabadultam a kabátomtól is, ám mielőtt még beléphettem volna a családhoz, anyám jelent meg az ajtóban. Valósággal repült felém, és amikor a nyakamba vetette magát, komoly erőfeszítést igényelt, hogy megtartsam az egyensúlyom.

- Della, kicsikém, annyira aggódtam érted! – köszöntött.

Nem akarok panaszkodni, de a túláradó kedvességétől csak rosszabbul éreztem magam, lelkiismeret-furdalásom, amiért hazudtam neki, nőttön nőtt. Kezdett egyre jobban felvillanyozni a tudat, hogy hamarosan megszabadulok a tehertől. Amikor apám és Ralph is kijöttek üdvözölni, és kedvesen megöleltek, már egyáltalán nem érdekelt, mit fognak szólni, leharapják-e a fejemet, esetleg életem hátralévő részére bezárnak a szobámba, amikor megtudják párizsi kiruccanásom valódi okát. A várható következmények immár hidegen hagytak, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mielőbb beszámolhassak nekik mindenről, hogy elmúljon ez a bűntudat, az önutálat, amiért becsapom azokat, akik annyit aggódnak értem, akik annyira szeretnek.

- Gyere be, ne álldogáljunk itt az ajtóban – húzott befelé anyám. – Biztosan nagyon éhes vagy, éppen eszünk, ülj le az asztalhoz, máris hozok neked is tányért.

Anya ezerrel pörgött, ahogy ilyenkor szokott, és lehetetlen volt ellentmondani neki. Pedig az éhség volt ebben a pillanatban a legkisebb gondom. De igazából annak sem nagyon örültem, hogy körülöttem apa és a bátyám nyugodtan folytatták az evést, mert attól tartottam, a mondandómtól menten a torkukon akad majd a falat.

- Szólhattál volna, hogy mikor érkezel – mondta apám. – Ralph kiment volna eléd a reptérre.
- Nem olyan biztos, hogy hiányzott neki az én társaságom – kacsintott rám Ralph, s hiába próbáltam rendre utasítani egy dühös pillantással, csak vigyorgott. Apám szerencsére nem vett észre semmit, hiszen a steak szeletelése és a Financial Times egyidejű tanulmányozása épp eléggé lekötötte a figyelmét.
- Borzalmas volt ez a sztrájk – szólalt meg anyám, amint visszatért a konyhából egy hatalmas tányér gőzölgő levessel. – Egyél, kicsim, bele sem merek gondolni, mikor ehettél utoljára!
- Nem kell aggódnod értem, anya – kavargattam szemlesütve a levest.
- Már hogyne aggódnék érted, Della! Egy idegen országban ragadtál, azt sem tudtuk, mi van veled!
- Franciaország azért nem a harmadik világ, anya. Legrosszabb esetben hazajöttem volna vonattal. Különben is telefonáltam. Ralph nem mondta, hogy minden rendben?

Anyámnak felesleges volt válaszolnia. Természetesen a bátyám átadta az üzenetet, ismerem, megbízható, viszont ettől anya még nem nyugodott meg, hiszen mindig is azonnal felment a vérnyomása, ha valamelyikünk átlépte a városhatárt. Úgy hallottam, az anyák már csak ilyenek, nem?

- Remélem, legalább a cikket sikerült megírnotok Amyvel – mondta, s éreztem, ez az a bizonyos most vagy soha pillanat, amelyet ha elszalasztok, utána csak nehezebb lesz elmondani az igazat.

Körbenéztem a családomon. Ralph mohón falta a tányérján tornyosuló négy jókora hússzelet közül az egyiket. Mióta az egyetemen belevetette magát a sportokba, a kosárlabdától kezdve a focin át az evezésig, csak hogy menőbb legyen a csajok előtt, legalább annyit evett, mint mi hárman együttvéve. Viszont elérte, amit akart: majd kétméteres, izmos termetével valóban mindig is válogathatott a lányok közül. Ha egy kontinenssel odébb éltünk volna, Ralph a helyi rögbicsapat sztárja lett volna, akinek a lábai előtt hevernek a cheerleader csapat tagjai. Nem véletlenül irigyelte annyi lány Natashát a suliban.

Anyám nem is evett, inkább mosolyogva járatta körbe-körbe tekintetét az asztal körül. Láthatóan megnyugodott, hogy ismét együtt a család, mindenki hazaért épségben és biztonságban. Ugyan mi mást kívánhatott volna még?

Apám szokásához híven jóval több figyelmet szentelt a tőzsdehíreknek, mint kis családjának. Szórakozottan pakolta szájába a falatokat, és valószínűleg ha tévedésből mondjuk a szalvétát szúrta volna a villájára a krumpli helyett, azt is ugyanolyan egykedvű arccal nyelte volna le, s észre sem vett volna semmit. Ám eszem ágában sem volt felróni neki ezt a hozzáállást, titkon abban reménykedtem, hogy meg sem hallja majd, amit mondani készülök. Ha így lenne, akkor máris nyert ügyem lenne, hiszen anyámat és a bátyámat leszerelni feleakkora gondot sem jelentene.

Így aztán, mielőtt még belefeledkezhettem volna az „és ezt a családi idillt készülök én most szétrombolni” kezdetű gondolatmenetembe, belevágtam, nehogy meggondoljam magam és visszatáncoljak.

- Az igazság az, anya, hogy nem cikket írni voltunk Párizsban Amyvel. Azaz ő igen, de én nem. Nem azért mentem, hogy segítsek neki.

Anyám felkapta a fejét, mosolya persze rögtön eltűnt, Ralph pedig szintén azonnal abbahagyta a rágást és teli szájjal fordult felém. Én azonban csak a velem szemben ülő személyre figyeltem, de fellélegezhettem: apámat még mindig csak az újság kötötte le, valószínűleg tényleg nem hallott semmit. Mint mondtam, soha ideálisabb alkalmat, ugye? Jobbnak láttam hát, ha egy szuszra eldarálom az egész sztorit.

- Emlékszel, Ralph, amikor a múltkor elkéstem Hawkins professzor előadásáról? Azt mondtam, Amynek segítettem egy cikket megírni. Ez igaz is, csak azt nem árultam el, miről szólt a cikk. Egy válogatásról, ahol egy induló tévésorozat főszereplőjét keresték. Elvileg úgy volt, hogy Amy résztvesz a meghallgatáson, hogy első kézből szerezzen információt, ám úgy alakult, hogy én mentem be helyette. Nem így terveztem, de muszáj volt segítenem neki. Aztán kiderült, hogy továbbjutottam.

Itt a bátyám, megjegyzem, még mindig teli szájjal, hangosan felröhögött, úgyhogy a tervem, miszerint apám úgysem fog hallani semmit az egészből, szertefoszlott. Most már három kíváncsi szempár figyelt rám, és közülük csak az egyik volt vicces kedvében. A másik döbbentnek tűnt, a harmadik meg... nos, apám tekintetét nehéz volt megfejteni, de abban teljesen biztos voltam, hogy az előbb, amikor azt hittem, zavartalanul olvas, tévedtem. Valószínűleg az újság mögé bújva már rég nem a gazdasági híreket tanulmányozta. Felpattantam az asztaltól és az ablakhoz léptem. Kifelé bámulva valahogy könnyebb volt felfedni, mint vertem át őket. S bár így is éreztem a hátamba fúródó tekinteteket, mégis inkább ez, mint egyenesen szembenézni velük. Gyávaság? Tudom. De ez van.

- Amy erősködött, hogy menjünk, mert az Independent vállalta, hogy leközli a cikksorozatát a témáról.

Basszus, nem semmi barátnő vagyok! Újfent undorodni kezdtem magamtól. Képes lennék kihasználni, hogy a szüleim nem kifejezetten kedvelik Amyt, hiszen olyan butaságokra fecsérli az idejét, mint az újságírás, ahelyett, hogy a számvitel jegye javítására koncentrálna? Tényleg rá bírnám kenni az egészet? Van a gyávánál erősebb kifejezés? Na, azzal lehetne jellemezni engem.

- Ne haragudjatok, nem akarom Amyt hibáztatni – sóhajtottam. – Az én döntésem volt, kizárólag az enyém. Amy nem kényszerített rám semmit, hogyan is tehette volna? Mindegy, a lényeg, hogy ezért mentünk Párizsba. A válogatás második fordulójára. Amy anyagot gyűjtött a cikkéhez, miközben én újabb és újabb feladatokat hajtottam végre, és folyton továbbjuttattak, magam sem értem, miért.
- Ezzel nem vagy egyedül, hugi – nevetett Ralph. Ám most nem voltam vevő a humorára.
- Ma reggel közölték, hogy engem választottak – fordultam vissza hozzájuk. – Csak egy aláírás választ el egy nagyszabású akciósorozat főszerepétől.
- De te természetesen nemet mondtál – jelentette ki apám.

Lesütöttem a szemem, és megráztam a fejem.

- Elvállaltad? – állt fel apám.
- Még nem adtam választ – feleltem, s még mindig nem mertem felnézni.
- Akkor hívd fel, akit kell, és mondd vissza – rántotta meg a vállát apám.

Ránéztem, és láttam, hogy dolga végeztével épp készül visszaülni az asztalhoz. Amikor azonban nem válaszoltam semmit, és nem is indultam el a telefonhoz, várakozva rám pillantott. Majd rövid gondolkodás után olyan higgadt hangon, amely minden kiabálásnál fenyegetőbbnek tűnt, megszólalt:

- Ugye egy percig sem vetted fontolóra a dolgot, Della? Neked nem ez a jövőd. Nem ez az utad.
- És mi van, ha nem is az, amiben eddig hittem? – kérdeztem halkan, bizonytalanul.
- Mi történt veled, Della? – nézett rám apám olyan tekintettel, melyben a zavarodottság keveredett a csalódottsággal. A szemembe könnyek gyűltek. Mindig ettől féltem! Hogy egyszer rájön, nem érdemlem meg a szeretetét, a tiszteletét, az elismerését. Hogy egyszerűen nem leszek rá méltó. Hogy nem felelek meg a várakozásainak, hogy többé nem lesz rám büszke. Egész addigi életemben ettől rettegtem a legjobban.

Apám hozzám lépett, megfogta a karomat és lehajolt, hogy leszegett fejem ellenére is a szemembe tudjon nézni.

- Hazudsz anyádnak, a bátyádnak és nekem, Párizsba szöksz, és azzal jössz haza, hogy feltett szándékod mindent lerombolni magad körül! Mi történt veled, kislányom? – kérdezte ismét.

A hangjából fojtott düh hallatszott. Felemeltem a tekintetem, és minden bátorságomat összeszedve a szemébe néztem.

- Talán rájöttem, hogy eddig ti döntöttek arról, milyen legyen a jövőm. Megbíztam bennetek, tudtam, hogy csak a legjobbat akarjátok nekem, ezért szó nélkül elfogadtam, amit mondtatok, de most már azt hiszem, valójában ti sem tudjátok, mi lenne nekem a legjobb.
- És te talán tudod?
- Nem. De szeretném kitalálni. Én magam, egyedül.
- És ezért sutba vágnál mindent, amit eddig elértél? Csak azért, mert valaki azt mondta, legyél színésznő? – kérdezte gúnyosan.
- Nem mondtam, hogy elfogadom az ajánlatot, apa. Csak annyit tudok, már nem vagyok benne biztos, hogy azt akarom, amit régen.
- Neked elment az eszed – szűrte a fogai között, és úgy lökött el magától, mintha végleg lemondott volna rólam.

A tekintetéből sugárzó csalódottságot látva már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Ám szívesebben sírtam volna ki magam a szobám magányában, ezért a lépcső felé indultam.

- Hibát követsz el, Della! – kiáltotta utánam apám.
- És akkor mi van? – emeltem fel a hangom már én is. – Ha szerinted neked mindig igazad van, miért nem várod ki, amíg tényleg kudarcot vallok? Így amikor elkeseredetten visszasündörgök hozzád, az orrom alá dörgölheted, hogy „én megmondtam, kislányom”! Hát nem lenne ez sokkal szórakoztatóbb? Hagyni, hogy elkövessem a magam hibáit?
- Egy szülő feladata nem az, hogy végignézze, amint a gyereke tönkreteszi az életét, hanem hogy idejében figyelmeztesse, mielőtt rossz döntéseket hoz –felelte ismét higgadt hangon.
- Miért annyira hihetetlen számodra, hogy talán nélküled is képes vagyok jó döntést hozni? – kérdeztem, és visszasétáltam hozzá. – Csak egy kis támogatásra lenne szükségem, apa, csak arra, hogy bízz bennem.

Könnyes szemekkel néztem fel rá, ám egy hideg arccal találtam magam szemben. Ezúttal ő volt az, aki nem akart a szemembe nézni.

- Telefonálsz, hogy visszautasítod a szerepet – közölte ridegen. – Azután felhívod Natashát, és elkéred a kihagyott előadások jegyzeteit.

Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, vártam, hogy valami csoda történjen. Nyíljon meg alattam a föld, vagy ami még elképzelhetetlenebb: apám gondolja meg magát. Öleljen át, törölje le a könnyeimet, vagy egyszerűen csak mondjon valami biztatót. De nem, ő hallgatott. Lemondóan ráztam meg a fejem és felrohantam a szobámba.

Negyedik. Döntés #1

Itt is a folytatás (amely egy egész hosszú fejezet :) ), tovább már nem kell izgulni, kiderül a válogatás eredménye! ;) Írjátok meg a véleményeteket, kíváncsi vagyok! Jó szórakozást! :)

p.s. végre tettem fel új zenét is, ez a dal akár az egész történethez tökéletes lehet, nemcsak ehhez a fejezethez ;)


A Párizs-London repülőút hasznavehetetlenül rövid. Az embernek egyszerűen arra sincs ideje, hogy átgondolja a dolgokat, nemhogy fontos döntéseket hozzon. Döntéseket, amelyek meghatározzák élete további folyását, amelyek formálják, akivé lesz. Ha az életed fordulóponthoz érkezik, válassz egy távolabbi várost, vagy hatalmas kitérővel menj haza! Ha a fejedben gondolatok milliói keringenek, ha útkereszteződéshez értél, s nem tudod, merre indulj tovább, ha meginog a bizalmad önmagadban, s már azt sem tudod ki vagy, mit tegyél, higgy nekem: London túl közel van.

Hátradőltem az ülésben, s tekintetemet a habos felhőkre szegeztem. A ragyogó napfény ellenére úgy éreztem, mintha a sötét semmibe zuhannék, s nem voltam benne biztos, hogy végül egy ilyen puha, hófehér takaróra esnék, mint amely felett a gépünk könyörtelen gyorsasággal száguldott. Bárcsak történne valami, ami késleltetné az érkezésünket! Egy jól megtermett viharfelhő, amelyet meg kell kerülnünk, vagy legalább egy kiadós légörvény. Bármi, amivel még időt nyerhetnék!

Mintha nem is velem történt volna ez az egész. A fejemben képek kavarogtak. Események, amelyeket még mindig alig voltam képes feldolgozni. Ahogy reggel visszasietünk a szállodába, a tegnapi meghallgatás helyszínére. Jimmy közli, hogy sehogysem tudnak dönteni három lány között, s míg Stacy ujjongva a nyakamba veti magát, amikor meghallja a nevét, én csak forgatom a szemem, amikor engem is szólítanak. Sosem fogok szabadulni innen – megint erre gondolok. Ismét egy jelenetet kell előadnom, ám ezúttal már Renével. Dühösen igyekszem észhez térni, amikor azon kapom magam, hogy belefeledkezem a játékba. Az egyik jelenet közepén ugyanis hülyeségnek tartom Rachel válaszát Jacques kérdésére, s improvizálok, miközben összegyűröm a kezemben lévő papírt. A zsűri persze sokkot kap, de nekem úgysincs veszíteni valóm, ugye? René tapasztalt színész módjára azonnal veszi a lapot, s belemegy a játékba. Vagy tíz percig nyújtjuk a párbeszédet, és közben mindketten jól szórakozunk. Ha már számomra úgysincs semmi tétje a dolognak, legalább hadd élvezzem, nem?

Miután mindenki sorra került, rövid szünet után megszületik a végső döntés. Unottan állok a két másik lány között, a mennyezet cifra stukkódíszítését tanulmányozom, miközben Herr Schulz kimerítő beszédbe fog, hogy milyen nehezen is határozták el magukat, s persze nem volt teljes az egyetértés közöttük, de végül csak sikerül kipréselnie magából egy nevet. Della Hudson. Bár ezerszer hallottam már a nevem, most mégsem hiszem el, hogy hozzám tartozik. Egy hosszú percig néma csönd áll be, mire leesik, hogy velem szemben a zsűri azért néz rám várakozva, mert azt lesik, miért nem kezdek már el fel-leugrálni örömömben. Hiszen én kaptam meg a szerepet! Belőlem lehet híres színésznő, sztár! Ám miközben Stacy a korábbinál feleakkora lelkesedéssel ugyan, de ismét átölel, és a másik lány franciául átkozódik halkan, én a rejtett kamerákat keresem a helyiségben, mert kizárt, hogy ez igaz legyen! Elvileg ez itt egy profi csapat, akkor meg miért választottak engem? Egy amatőrt, aki ráadásul még csak nem is lelkes! Holott itt áll mellettem egy gyönyörű, tapasztalt, tehetséges és nagyon is motivált színésznő, aki egészen biztosan alkalmas lenne a feladatra. Bárki alkalmasabb lenne, mint én.

Hazel, Jimmy, Giancarlo és René sorra jönnek gratulálni, mosolyognak, ölelgetnek, a vállamat veregetik. Én meg még mindig hitetlenkedve állok, az állam a földet verdesi, s nem bírok magamhoz térni a döbbenetből. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy mosolyogjak, erőtlenül megrázzam a felém nyújtott kezeket, elrebegjek néhány udvarias szót.

- Azért ugye van némi gondolkodási időm? – súgom Hazelnek, miközben már sokadszorra ölel át.

Ő meghökken, s tudom, az jár a fejében, ugyan milyen idiótának kell egy ilyen lehetőségen akár csak egy másodpercig is gondolkodnia? De aztán látom rajta, hogy emlékezteti magát, én enyhén szólva nem vagyok egyszerű eset, így hát rendezi a vonásait, és biztatóan bólint.

Stacy és René fognak közre, amikor kilépek a teremből, s a lányok odakinn azonnal levágják az eredményt, amint az én sokkos képemet meglátják. Amy persze repül felém.

- Tudtam, én annyira tudtam! – hajtogatja, s nagy nehezen legyűröm az ingert, hogy kiszabadítsam magam a karjai közül és ráordítsak, hogy mégis honnan a fenéből tudhatta volna? Hiszen ismer, és meséltem neki, mit bénáztam a válogatásokon!

Rosie a szokásos kedves mosolyával áll mellettünk, s hol rám vet egy barátságos pillantást, hol Stacyre egy vigasztalót. Stacyt egyébként visszahívják a terembe, és néhány perc múlva vigyorogva tér vissza hozzánk:

- Szerepet kaptam az első részben, és ha kedvező lesz a karakterem fogadtatása, további epizódokra is szerződtetnek! – ujjong. – Kolléganők leszünk! – szorít magához, ki tudja hányadszorra.

Mindenki majd kiugrik a bőréből, az undorítóan boldog, önfeledt légkör rózsaszín gázfelhőként fojtogatva ölel körbe. Valaki sürgősen vigyen ki a reptérre, hadd menekülhessek innen, mert akárhogyan is próbálkozom, én nem tudok örülni! És magam sem tudom megmondani, hogy csak még nem, vagy soha nem is fogok.

Natalie furakodik közénk, és monoton hangon mindenféle technikai részleteket közöl. Hogy miként juttatják el hozzám a szerződést, hol szerezzek ügynököt, milyen papírokat intézzek el. Nem tudok, és nem is akarok figyelni rá. Szerencsére Hazel leinti, hogy ezeket majd később megbeszéljük, és Natalie végre odébbáll.

- Jól vagy? – kérdezi tőlem Hazel, miközben az egyik oldalamon a három lány még mindig óvodásokat megszégyenítő hangerővel visítozik, a másik oldalamon meg Jimmy fogadja a szakmabeliek gratulációját, amiért felfedezett.

Zsong a fejem. Azon gondolkodom, előbb a lányokra kiabáljak-e rá, hogy hallgassanak már, vagy Jimmyt üssem le tiszta erőből.

- El... akarok... menni – szűrőm a szavakat halkan, s Hazel van annyira tapasztalt, hogy meglássa bennem a robbanni készülő bombát.

Hamar intézkedik, már a hotel kapujában toporgunk, a taxi előáll. Hazel részéről fantasztikus ötlet, hogy a zsibongó lányhadat előreküldi egy másik kocsival, s mi ketten követjük őket egy csendes autóban, ahol csak a motor megnyugtatóan duruzsoló hangját hallani. Mielőtt beszállok, René még utánam veti:

- Nemsokára találkozunk, partner!

Még egy utolsó udvarias mosoly, s a taxi ajtaja végre becsukódik mögöttem. Remélem, soha többet nem kell visszatérnem ebbe a szállodába, a földrengés helyszínére, amely kihúzta a lábam alól a talajt!

Nem lehetek eléggé hálás Hazelnek, amiért megígéri, hogy egészen hazáig kísér, s bár állítja, neki is most kell visszamennie Londonba, kétlem, hogy nem csak az aggodalom beszél belőle. Elhessegetem a gondolatokat, melyek azt sugallják, igazából nem rám, hanem csak az aranytojást tojó tyúkra akar vigyázni. Undorodom magamtól, amiért ilyesmi egyáltalán megfordul a fejemben.

Amyék a gép első soraiban kapnak helyet, Hazel és én pedig a legutolsóban ülünk. Ő ezt azzal magyarázza, hogy a sztrájk végeztével mindenki repülni akar, és már csak így jutott hely. Ugyan láttam, hogy ő intézte így a check-in pultnál, mégsem ellenkezem, hiszen nekem tett szívességet. Amikor elfoglaljuk a helyeinket, bízom magamban, hogy az út végére legalább arra képes leszek, hogy elhiggyem a történteket, és sikerül nem megbántanom a lányokat a lelkesedésem hiányával.

Ezek a képek keringtek megállás nélkül, változó sorrendben a fejemben, mint egy őrült film. Rémálomnak látszott, pedig jól tudom, sokan szívesen cseréltek volna velem, ám én az egészben csak zűrzavart, káoszt láttam. Egy hatalmas hurrikánt, amely épp porrá zúzta az életemet. Megtörtént, amitől rettegtem: tudtam, akárhogyan is döntök, semmi sem lesz már ugyanolyan.

Ha ragaszkodom az eddigi, jól felépített és eszményinek hitt kis világomhoz, egész életemben, főleg, amikor valami kudarc ér, ott fog motoszkálni a gondolat, hogy micsoda lehetőséget dobtam el! Sosem fogom már olyan tökéletesnek látni az életemet, így, hogy egyszer már megkérdőjeleztem, hogy valóban ez kell-e nekem. Ha csak hosszas gondolkodás, hideg számítások után maradok az eddigi úton, jól megszokott elszántságom a múlté lesz. Mivel egyszer már megálltam az útelágazásnál, sőt sokáig ácsorogtam ott, akármerre is megyek tovább, már nem tudok olyan határozottan haladni.

S mi van ha, belevetem magam az ismeretlenbe? Ha egyetlen lépéssel semmivé teszem minden korábbi tervemet? És velük együtt a családom terveit is? Ha valóban Amynek van igaza, s legbelül tényleg már nem azt akarom, amit eddig, ha tényleg le akarok térni a családom által kitaposott ösvényről, akkor is biztos, hogy ez a legjobb megoldás? Belefogni valami olyasmibe, aminek még távolról sincs semmi köze mindahhoz, amit eddig csináltam, amihez legalább valamennyire értek? Hátrahagyni mindent és mindenkit – valóban szükség lenne ilyen drasztikus megoldásra?

Időt akarok, időt! Nem fair, hogy most rögtön kell meghoznom egy ilyen fajsúlyos döntést! Ám a British Airways nem bizonyult túl empatikusnak: a pilóta bejelentette, hogy ideje bekapcsolni a biztonsági öveket, hozzákezdünk a leszálláshoz.

- Minden rendben? – érdeklődött Hazel. Eleddig a laptopján dolgozott, egy szót sem szólt hozzám, hagyta, hogy a gondolataimba merüljek.
- Mikor kellene aláírnom a szerződést? – kérdeztem válasz helyett.
- Hát, úgy egy-két héten belül jó lenne. Ugyan csak áprilisban kezdünk el forgatni, de alaposan fel kellene készülnöd addig.
- Színitanodába akarsz küldeni? – vontam fel a szemöldököm.
- Dehogy – rázta meg a fejét nevetve. – Jimmy azon nyomban megfojtana! Ő esküszik rá, hogy te istenadta tehetség vagy, és szörnyű vétek lenne bármiféle tanítással elrontani. A szívedből kell játszanod, az ösztöneidre kell hallgatnod, ahogy eddig a meghallgatásokon is tetted.

Gúnyosan felhorkantottam és visszafordultam az ablak felé. Már megint ez az ömlengés az állítólagos tehetségemről! Nevetséges! Nyissák már ki a szemüket!

- Elsősorban fizikai felkészülésről lenne szó – folytatta Hazel, miután alighanem feladta, hogy kivárja, amíg újra ránézek. – Már találkoztál Carlosszal. Nos, ő összeállít neked egy programot, amellyel formába hoz.
- Micsoda? – fordultam vissza rögtön. – Talán kövérnek tartotok?
- Természetesen nem – mosolygott Hazel. Sértődött hangom egyáltalán nem hozta ki a sodrából. – De gondolj bele, hogy Rachel a hadseregben szolgál! Kemény kiképzést kapott, és képesnek kell lennie könnyedén túlélni a bevetéseket a világ minden szegletében.
- Miért nem küldtök mindjárt a tengerészgyalogosok közé? – fintorogtam.
- Carlosszal dolgozva lehet, hogy még megfontolod ezt a lehetőséget.
- Szóval edzések.
- Igen. Harcművészetek főleg, hiszen azokra minden epizódban szükséged lesz. Bár feltételezem, lesz alkalmad más sportokat is kipróbálni, mert a cél, hogy ne vékony, hanem sportos, erős nő legyél. Na persze, nem eshetünk túlzásokba... És aztán megtanulsz majd bánni a fegyverekkel is. Vagy legalábbis megtanulsz majd úgy tenni, mintha értenél hozzájuk. Végtére is ez színészet, Della. Lehet, hogy Rachel tud lőni, sziklát mászni, búvárkodni, snowboardozni, ejtőernyőzni, helikoptert vezetni, de neked elég, ha csak úgy csinálsz, mintha tudnál. Viszont rengeteg dologba belekóstolhatsz. Ezekre a veszélyes akciójelenetekre mindig készülni kell.
- Nem erre valók a kaszkadőrök? – kérdeztem unottan.

Hazel persze csak mosolygott. Hihetetlen, hogy egy picit sem vagyok képes felidegesíteni ezzel a „hatalmas” lelkesedésemmel!

- Tudod, Della, nekem az a tapasztalatom, hogy a színészek előbb-utóbb vérre menő vitákat folytatnak a producerekkel, hogy engedjék át nekik a kaszkadőrök munkáját. Minden veszélyes jelenetet maguk akarnak csinálni, mi meg persze halálra aggódjuk magunkat, nehogy valami baj történjen, mert akkor leáll a forgatás, de a költségeket addig is fizetni kell.
- Milyen nagy szíve van a producereknek – nevettem gúnyosan, s magamban megállapítottam, arra ugyan várhat, hogy könyörögjek neki, ugyan engedje már, hogy a kaszkadőröm helyett én ugorjak le egy tízemeletes ház tetejéről. Végül is tényleg nekem lett igazam. Mert úgy másfél évvel később, a vitánk tárgya egy harmincemeletes épület volt.

Harmadik. Párizs #8

Elnézést a pár napos késésért, az utóbbi időben elég sűrű lett az életem... Ez az utolsó párizsi fejezet, hát élvezzük még ki ezt a csodálatos várost!




Az eredményhirdetés ezúttal, ha lehet, még kevésbé tetszett, mint az előző. Iszonyatos szervezők dolgoztak itt! Már nem sorszámokkal jelöltek minket, hanem végre a nevünkön szólítottak, de túlbonyolítani ez alkalommal is sikerült a dolgot. Először ugyanis behívtak minden lányt abba a terembe, ahol a jeleneteket kellett még délelőtt elpróbálnunk, s ismét szembe kellett néznünk az asztal mögött helyet foglaló zsűrivel. Még René is visszaült a legszélső székre, bár unott arca arról árulkodott, nem önszántából tette.

A bizottság egyenként kihívott bennünket, s gátlástalanul tárgyalták ki, vajon alkalmasak lennénk-e a nagy feladatra. Mintha rabszolgavásáron lettünk volna! Zavartalanul tették ránk a megjegyzéseket, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy ott állunk és halljuk, mint szólnak le bennünket. Az volt az érzésem, erre csak azért volt szükség, hogy arcokat tudjanak kötni a jegyzeteikben felbukkanó nevekhez, mert már rég elfelejtették kit is imádtak, vagy utáltak éppen néhány órával korábban.

- Della Hudson – hallottam a nevem Natalie szájából, aki a listáját szorongatva álldogált az asztal mellett. A névsorolvasáson kívül nem igazán volt más szerepe.

Közelebb léptem a zsűrihez, s közben nem is próbáltam palástolni a közönyömet. Egyik lábamról a másikra állva, összefont karokkal vártam, hogy végezzenek a mustrával. Az érdektelen kívülállót valószínűleg remekül sikerült hoznom, legalábbis René jót mulatott rajtam.

- Semmi extra – fintorgott az egyik ellenszenves öltönyös pasi, amint leplezetlenül végigmért, tetőtől-talpig. Ezt a pillantást egyes országokban büntetnék. – Ez a barna haj a barna szemekkel túl átlagos.

Mit mondtak, kit is keresnek, kérem? Európa következő topmodelljét?

- Pedig remek alapanyag – vetette ellen Giancarlo, aki ekkor lépett be a terembe, és lazán mögém sétált. – Ez a haj, Herr Schulz, nem barna, hanem karamellszínű – javította ki az ürgét, és közben az ujja köré csavarta az egyik tincsemet. Érett egy pofon. Mégiscsak idegen volt! – Egy jó fodrász remek fazont tudna adni neki, akkor nem lógna ilyen esetlenül – elfintorodtam, kösz a bókot! – És szép, nagy őzikeszemei vannak, csodás, bársonyos, csokoládébarna árnyalattal – hajolt közelebb. Na, ez már mindjárt jobban hangzik! – Hibátlan porcelánbőr, magas, de nem túlságosan, karcsú alkat, amelyen persze biztosan javítani még kellene, de nem reménytelen, ugye, Carlos? – fordult hirtelen egy huszonéves, mediterrán típusú srác felé, aki amilyen alacsony volt, olyan sok izommal büszkélkedhetett. Még Giancarlóval érkezett, láttam a szemem sarkából, de eddig nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Most mind a harminckét fogát kivillantva mosolygott és hevesen bólogatott. – És rendkívül fotogén, ami ugyancsak alapkövetelmény – fejezte be Giancarlo, és a hosszú asztalhoz lépett, amelyen halomban álltak a fényképek a lányokról. Kitúrta azt, amelyiken René előtt ültem az asztalon, és az öltönyösök orra elé nyomta, mintegy bizonyítékképpen.

A zsűri tagjai egymásnak adogatták tovább a képeimet, mintha csak most látnák őket először. Képzelem, milyen alaposan nézték meg eddig a fotókat!

- Akkor sincsen benne semmi különleges – morogta Herr Schulz. – Csupán egy unalmas és hideg angol lány, akiből hiányzik a lelkesedés, a tűz, a szenvedély.
- Arschloch – sziszegtem.

Mindenki olyan furán nézett, hogy biztos voltam benne, fogalmuk sem volt, mit mondtam. Kivéve persze ezt a Schulzot, aki döbbenten bámult rám. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, én provokatívan, csípőre tett kézzel, ő meg még mindig ámulva. Majd a szája váratlanul mosolyra húzódott, s ez a korábban ridegnek, hivatalosnak megszokott arcon elég hátborzongatóan festett.

- Rendben, a szenvedély hiányát visszavonom – kacsintott, mire én csak egy gúnyos horkantással feleltem. Idióták gyülekezete, mondtam én.

Miután ily módon nyilvánosan és leplezetlenül kitárgyaltak bennünket, közölték, hogy csak holnap reggel hirdetnek eredményt. És ez már tényleg a nagy végeredmény lesz, nincs hát újabb forduló, több feladat. A sztrájk miatt valószínűleg úgysem tudunk sehova sem menni, ők meg nem akarják elsietni a döntést, mégiscsak nagy dolog ez – mondták. Jimmy, aki mindezt közölte velünk, a végén hozzátette, hogy azért reméli, tudunk majd aludni valamennyit az éjjel. Hát, speciel én emiatt nem aggódtam.

Amyvel elmeséltük a lányoknak, miként töltöttük mi az előző estét, s javasoltuk, ismételjük meg. Végtére is holnap hazamegyünk (az esti hírek legalábbis azzal biztattak, hogy pár órán belül véget ér a sztrájk), s ki tudja, látjuk-e egymást viszont. Bár természetesen erősen fogadkoztunk, hogy mindenképpen tartjuk majd a kapcsolatot, hiszen mégiscsak egy városban élünk, nem lesz majd az olyan nehéz, azért ezt a nem mindennapi kalandot feltétlenül méltó módon akartuk befejezni. Így nem sokkal később ismét az Eiffel-toronnyal szembeni bárban kötöttünk ki, s méregdrága pezsgőt kortyolva élveztük ki ittlétünk utolsó óráit.

- Az jutott eszembe, milyen vicces, hogy amikor pár napja a metrón ücsörögve megpillantottam a válogatás hirdetését az újságban, amelyet a mellettem álló fickó olvasott, meg sem fordult a fejemben, hogy itt fogok végül kikötni – nevetett Rosie. – Képzelhetitek, hogy néztek a körülöttem állók, amikor egy nénitől kértem egy tollat és a tenyeremre felírtam a címet, miközben könyörögtem a pasinak, hogy pár pillanatig tartsa még úgy az újságot, hogy el tudjam olvasni.
- Az én történetem sem kevésbé különleges – somolygott Stacy. – Sosem veszek napilapot, ám aznap, amikor elsétáltam egy újságosstand mellett, olyan furcsa érzés fogott el, egyszerűen muszáj volt megvennem azt a lapot, amelyben a hirdetés megjelent!
- Ehhez képest az én sztorimban semmi vicces vagy titokzatos nincs – kacsintottam Amyre. A lányok velem együtt nevettek.
- Hát, ha tied lesz a szerep, százalékot kérek majd a fizetésedből – bökött oldalba barátnőm.
- Azért az érdekes, hogy bár elvileg nem érdekel a sorozat, mégis mindent megteszel azért, hogy megkapd a munkát – mondta elgondolkodva Stacy. Értetlenül néztem rá, mire folytatta. – Hazel és Barton meg vannak veszve érted, de már Giancarlo és René is csatlakozott a Della Hudson rajongói klubhoz.

Csodás! Stacy féltékeny rám. Pedig amennyire az elmúlt napokban megismert, igazán tudhatná, hogy nincs miért tartania tőlem. Legfeljebb a tehetségtelenségemmel tűnök ki a többiek közül.
- Én sosem kértem a támogatásukat – jegyeztem meg hűvösen.
- Tudom – vonta meg a vállát szomorúan Stacy. – De akkor is így van.
- Nem veszélyeztetem az esélyeidet, ne aggódj – tettem a kezem a karjára. – Veled ellentétben nekem semmi érzékem ehhez a szakmához. Szerintem Hazelék csak poénból juttattak tovább. Vagy hogy növeljék a kínálatot.
- Mégis nyomultál Renére a bárpultnál!
- De nem azért, hogy benyaljam magam! – ellenkeztem.
- Ugyan mi másért iszogattál inkább vele, semmint hogy csatlakozz hozzánk? – vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve Stacy.
- Hát, mert... – hebegtem. Nem szándékoztam bevallani nekik, hogy René kifejezetten érdekel. Megkedveltem, és szeretném jobban megismerni. Határozottan bejött a pasi, na.

Ám legnagyobb meglepetésemre miközben kétségbeesetten keresgéltem a megfelelő szavakat, Stacy egyszer csak elnevette magát.

- Csak nem? – kiáltotta, de saját kacagása beléfojtotta minden további mondanivalóját.

Tehetetlenül néztem körbe. Már Rosie is viháncolni kezdett, ám megkönnyebbülésemre legalább Amy arcán a saját értetlenségemet láttam visszatükröződni.

- Rosie, Stacy, valaki...? – kérdezgettem őket reménytelenül.

Előbbinek sikerült hamarabb lecsillapodnia, s végre megkaptam a választ, amelyet nem szívesen hallottam.

- Della, sajnálom, de René... nos, foglalt. Menyasszonya van. Már úgy öt-hat éve jár egy Virginie nevezetű lánnyal.
- Ó – csak ennyit tudtam kinyögni, s csalódottan dőltem hátra a székemben.
- Én is sajnálom, Della – szorította meg a kezemet Stacy, akinek időközben sikerült szintén lenyugodnia. – És azt is, hogy megvádoltalak.

Hát, semmi baj. Legalább egyáltalán nincs miért sajnálni, hogy holnap megyek vissza Londonba. Ez az egész csak feleslegesen megbonyolította volna a dolgokat, jobb ez így, nem?

Mindenki várakozva nézett rám, és olyan gyászos képet vágtak, hogy muszáj volt mosolyognom.

- Mi ez a komolyság, lányok? – kiáltottam, s a pezsgőm után nyúltam. – Elvégre ma van az utolsó esténk Párizsban, ha nem tévedek! Ünnepeljünk hát!