Negyedik. Döntés #1

Itt is a folytatás (amely egy egész hosszú fejezet :) ), tovább már nem kell izgulni, kiderül a válogatás eredménye! ;) Írjátok meg a véleményeteket, kíváncsi vagyok! Jó szórakozást! :)

p.s. végre tettem fel új zenét is, ez a dal akár az egész történethez tökéletes lehet, nemcsak ehhez a fejezethez ;)


A Párizs-London repülőút hasznavehetetlenül rövid. Az embernek egyszerűen arra sincs ideje, hogy átgondolja a dolgokat, nemhogy fontos döntéseket hozzon. Döntéseket, amelyek meghatározzák élete további folyását, amelyek formálják, akivé lesz. Ha az életed fordulóponthoz érkezik, válassz egy távolabbi várost, vagy hatalmas kitérővel menj haza! Ha a fejedben gondolatok milliói keringenek, ha útkereszteződéshez értél, s nem tudod, merre indulj tovább, ha meginog a bizalmad önmagadban, s már azt sem tudod ki vagy, mit tegyél, higgy nekem: London túl közel van.

Hátradőltem az ülésben, s tekintetemet a habos felhőkre szegeztem. A ragyogó napfény ellenére úgy éreztem, mintha a sötét semmibe zuhannék, s nem voltam benne biztos, hogy végül egy ilyen puha, hófehér takaróra esnék, mint amely felett a gépünk könyörtelen gyorsasággal száguldott. Bárcsak történne valami, ami késleltetné az érkezésünket! Egy jól megtermett viharfelhő, amelyet meg kell kerülnünk, vagy legalább egy kiadós légörvény. Bármi, amivel még időt nyerhetnék!

Mintha nem is velem történt volna ez az egész. A fejemben képek kavarogtak. Események, amelyeket még mindig alig voltam képes feldolgozni. Ahogy reggel visszasietünk a szállodába, a tegnapi meghallgatás helyszínére. Jimmy közli, hogy sehogysem tudnak dönteni három lány között, s míg Stacy ujjongva a nyakamba veti magát, amikor meghallja a nevét, én csak forgatom a szemem, amikor engem is szólítanak. Sosem fogok szabadulni innen – megint erre gondolok. Ismét egy jelenetet kell előadnom, ám ezúttal már Renével. Dühösen igyekszem észhez térni, amikor azon kapom magam, hogy belefeledkezem a játékba. Az egyik jelenet közepén ugyanis hülyeségnek tartom Rachel válaszát Jacques kérdésére, s improvizálok, miközben összegyűröm a kezemben lévő papírt. A zsűri persze sokkot kap, de nekem úgysincs veszíteni valóm, ugye? René tapasztalt színész módjára azonnal veszi a lapot, s belemegy a játékba. Vagy tíz percig nyújtjuk a párbeszédet, és közben mindketten jól szórakozunk. Ha már számomra úgysincs semmi tétje a dolognak, legalább hadd élvezzem, nem?

Miután mindenki sorra került, rövid szünet után megszületik a végső döntés. Unottan állok a két másik lány között, a mennyezet cifra stukkódíszítését tanulmányozom, miközben Herr Schulz kimerítő beszédbe fog, hogy milyen nehezen is határozták el magukat, s persze nem volt teljes az egyetértés közöttük, de végül csak sikerül kipréselnie magából egy nevet. Della Hudson. Bár ezerszer hallottam már a nevem, most mégsem hiszem el, hogy hozzám tartozik. Egy hosszú percig néma csönd áll be, mire leesik, hogy velem szemben a zsűri azért néz rám várakozva, mert azt lesik, miért nem kezdek már el fel-leugrálni örömömben. Hiszen én kaptam meg a szerepet! Belőlem lehet híres színésznő, sztár! Ám miközben Stacy a korábbinál feleakkora lelkesedéssel ugyan, de ismét átölel, és a másik lány franciául átkozódik halkan, én a rejtett kamerákat keresem a helyiségben, mert kizárt, hogy ez igaz legyen! Elvileg ez itt egy profi csapat, akkor meg miért választottak engem? Egy amatőrt, aki ráadásul még csak nem is lelkes! Holott itt áll mellettem egy gyönyörű, tapasztalt, tehetséges és nagyon is motivált színésznő, aki egészen biztosan alkalmas lenne a feladatra. Bárki alkalmasabb lenne, mint én.

Hazel, Jimmy, Giancarlo és René sorra jönnek gratulálni, mosolyognak, ölelgetnek, a vállamat veregetik. Én meg még mindig hitetlenkedve állok, az állam a földet verdesi, s nem bírok magamhoz térni a döbbenetből. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy mosolyogjak, erőtlenül megrázzam a felém nyújtott kezeket, elrebegjek néhány udvarias szót.

- Azért ugye van némi gondolkodási időm? – súgom Hazelnek, miközben már sokadszorra ölel át.

Ő meghökken, s tudom, az jár a fejében, ugyan milyen idiótának kell egy ilyen lehetőségen akár csak egy másodpercig is gondolkodnia? De aztán látom rajta, hogy emlékezteti magát, én enyhén szólva nem vagyok egyszerű eset, így hát rendezi a vonásait, és biztatóan bólint.

Stacy és René fognak közre, amikor kilépek a teremből, s a lányok odakinn azonnal levágják az eredményt, amint az én sokkos képemet meglátják. Amy persze repül felém.

- Tudtam, én annyira tudtam! – hajtogatja, s nagy nehezen legyűröm az ingert, hogy kiszabadítsam magam a karjai közül és ráordítsak, hogy mégis honnan a fenéből tudhatta volna? Hiszen ismer, és meséltem neki, mit bénáztam a válogatásokon!

Rosie a szokásos kedves mosolyával áll mellettünk, s hol rám vet egy barátságos pillantást, hol Stacyre egy vigasztalót. Stacyt egyébként visszahívják a terembe, és néhány perc múlva vigyorogva tér vissza hozzánk:

- Szerepet kaptam az első részben, és ha kedvező lesz a karakterem fogadtatása, további epizódokra is szerződtetnek! – ujjong. – Kolléganők leszünk! – szorít magához, ki tudja hányadszorra.

Mindenki majd kiugrik a bőréből, az undorítóan boldog, önfeledt légkör rózsaszín gázfelhőként fojtogatva ölel körbe. Valaki sürgősen vigyen ki a reptérre, hadd menekülhessek innen, mert akárhogyan is próbálkozom, én nem tudok örülni! És magam sem tudom megmondani, hogy csak még nem, vagy soha nem is fogok.

Natalie furakodik közénk, és monoton hangon mindenféle technikai részleteket közöl. Hogy miként juttatják el hozzám a szerződést, hol szerezzek ügynököt, milyen papírokat intézzek el. Nem tudok, és nem is akarok figyelni rá. Szerencsére Hazel leinti, hogy ezeket majd később megbeszéljük, és Natalie végre odébbáll.

- Jól vagy? – kérdezi tőlem Hazel, miközben az egyik oldalamon a három lány még mindig óvodásokat megszégyenítő hangerővel visítozik, a másik oldalamon meg Jimmy fogadja a szakmabeliek gratulációját, amiért felfedezett.

Zsong a fejem. Azon gondolkodom, előbb a lányokra kiabáljak-e rá, hogy hallgassanak már, vagy Jimmyt üssem le tiszta erőből.

- El... akarok... menni – szűrőm a szavakat halkan, s Hazel van annyira tapasztalt, hogy meglássa bennem a robbanni készülő bombát.

Hamar intézkedik, már a hotel kapujában toporgunk, a taxi előáll. Hazel részéről fantasztikus ötlet, hogy a zsibongó lányhadat előreküldi egy másik kocsival, s mi ketten követjük őket egy csendes autóban, ahol csak a motor megnyugtatóan duruzsoló hangját hallani. Mielőtt beszállok, René még utánam veti:

- Nemsokára találkozunk, partner!

Még egy utolsó udvarias mosoly, s a taxi ajtaja végre becsukódik mögöttem. Remélem, soha többet nem kell visszatérnem ebbe a szállodába, a földrengés helyszínére, amely kihúzta a lábam alól a talajt!

Nem lehetek eléggé hálás Hazelnek, amiért megígéri, hogy egészen hazáig kísér, s bár állítja, neki is most kell visszamennie Londonba, kétlem, hogy nem csak az aggodalom beszél belőle. Elhessegetem a gondolatokat, melyek azt sugallják, igazából nem rám, hanem csak az aranytojást tojó tyúkra akar vigyázni. Undorodom magamtól, amiért ilyesmi egyáltalán megfordul a fejemben.

Amyék a gép első soraiban kapnak helyet, Hazel és én pedig a legutolsóban ülünk. Ő ezt azzal magyarázza, hogy a sztrájk végeztével mindenki repülni akar, és már csak így jutott hely. Ugyan láttam, hogy ő intézte így a check-in pultnál, mégsem ellenkezem, hiszen nekem tett szívességet. Amikor elfoglaljuk a helyeinket, bízom magamban, hogy az út végére legalább arra képes leszek, hogy elhiggyem a történteket, és sikerül nem megbántanom a lányokat a lelkesedésem hiányával.

Ezek a képek keringtek megállás nélkül, változó sorrendben a fejemben, mint egy őrült film. Rémálomnak látszott, pedig jól tudom, sokan szívesen cseréltek volna velem, ám én az egészben csak zűrzavart, káoszt láttam. Egy hatalmas hurrikánt, amely épp porrá zúzta az életemet. Megtörtént, amitől rettegtem: tudtam, akárhogyan is döntök, semmi sem lesz már ugyanolyan.

Ha ragaszkodom az eddigi, jól felépített és eszményinek hitt kis világomhoz, egész életemben, főleg, amikor valami kudarc ér, ott fog motoszkálni a gondolat, hogy micsoda lehetőséget dobtam el! Sosem fogom már olyan tökéletesnek látni az életemet, így, hogy egyszer már megkérdőjeleztem, hogy valóban ez kell-e nekem. Ha csak hosszas gondolkodás, hideg számítások után maradok az eddigi úton, jól megszokott elszántságom a múlté lesz. Mivel egyszer már megálltam az útelágazásnál, sőt sokáig ácsorogtam ott, akármerre is megyek tovább, már nem tudok olyan határozottan haladni.

S mi van ha, belevetem magam az ismeretlenbe? Ha egyetlen lépéssel semmivé teszem minden korábbi tervemet? És velük együtt a családom terveit is? Ha valóban Amynek van igaza, s legbelül tényleg már nem azt akarom, amit eddig, ha tényleg le akarok térni a családom által kitaposott ösvényről, akkor is biztos, hogy ez a legjobb megoldás? Belefogni valami olyasmibe, aminek még távolról sincs semmi köze mindahhoz, amit eddig csináltam, amihez legalább valamennyire értek? Hátrahagyni mindent és mindenkit – valóban szükség lenne ilyen drasztikus megoldásra?

Időt akarok, időt! Nem fair, hogy most rögtön kell meghoznom egy ilyen fajsúlyos döntést! Ám a British Airways nem bizonyult túl empatikusnak: a pilóta bejelentette, hogy ideje bekapcsolni a biztonsági öveket, hozzákezdünk a leszálláshoz.

- Minden rendben? – érdeklődött Hazel. Eleddig a laptopján dolgozott, egy szót sem szólt hozzám, hagyta, hogy a gondolataimba merüljek.
- Mikor kellene aláírnom a szerződést? – kérdeztem válasz helyett.
- Hát, úgy egy-két héten belül jó lenne. Ugyan csak áprilisban kezdünk el forgatni, de alaposan fel kellene készülnöd addig.
- Színitanodába akarsz küldeni? – vontam fel a szemöldököm.
- Dehogy – rázta meg a fejét nevetve. – Jimmy azon nyomban megfojtana! Ő esküszik rá, hogy te istenadta tehetség vagy, és szörnyű vétek lenne bármiféle tanítással elrontani. A szívedből kell játszanod, az ösztöneidre kell hallgatnod, ahogy eddig a meghallgatásokon is tetted.

Gúnyosan felhorkantottam és visszafordultam az ablak felé. Már megint ez az ömlengés az állítólagos tehetségemről! Nevetséges! Nyissák már ki a szemüket!

- Elsősorban fizikai felkészülésről lenne szó – folytatta Hazel, miután alighanem feladta, hogy kivárja, amíg újra ránézek. – Már találkoztál Carlosszal. Nos, ő összeállít neked egy programot, amellyel formába hoz.
- Micsoda? – fordultam vissza rögtön. – Talán kövérnek tartotok?
- Természetesen nem – mosolygott Hazel. Sértődött hangom egyáltalán nem hozta ki a sodrából. – De gondolj bele, hogy Rachel a hadseregben szolgál! Kemény kiképzést kapott, és képesnek kell lennie könnyedén túlélni a bevetéseket a világ minden szegletében.
- Miért nem küldtök mindjárt a tengerészgyalogosok közé? – fintorogtam.
- Carlosszal dolgozva lehet, hogy még megfontolod ezt a lehetőséget.
- Szóval edzések.
- Igen. Harcművészetek főleg, hiszen azokra minden epizódban szükséged lesz. Bár feltételezem, lesz alkalmad más sportokat is kipróbálni, mert a cél, hogy ne vékony, hanem sportos, erős nő legyél. Na persze, nem eshetünk túlzásokba... És aztán megtanulsz majd bánni a fegyverekkel is. Vagy legalábbis megtanulsz majd úgy tenni, mintha értenél hozzájuk. Végtére is ez színészet, Della. Lehet, hogy Rachel tud lőni, sziklát mászni, búvárkodni, snowboardozni, ejtőernyőzni, helikoptert vezetni, de neked elég, ha csak úgy csinálsz, mintha tudnál. Viszont rengeteg dologba belekóstolhatsz. Ezekre a veszélyes akciójelenetekre mindig készülni kell.
- Nem erre valók a kaszkadőrök? – kérdeztem unottan.

Hazel persze csak mosolygott. Hihetetlen, hogy egy picit sem vagyok képes felidegesíteni ezzel a „hatalmas” lelkesedésemmel!

- Tudod, Della, nekem az a tapasztalatom, hogy a színészek előbb-utóbb vérre menő vitákat folytatnak a producerekkel, hogy engedjék át nekik a kaszkadőrök munkáját. Minden veszélyes jelenetet maguk akarnak csinálni, mi meg persze halálra aggódjuk magunkat, nehogy valami baj történjen, mert akkor leáll a forgatás, de a költségeket addig is fizetni kell.
- Milyen nagy szíve van a producereknek – nevettem gúnyosan, s magamban megállapítottam, arra ugyan várhat, hogy könyörögjek neki, ugyan engedje már, hogy a kaszkadőröm helyett én ugorjak le egy tízemeletes ház tetejéről. Végül is tényleg nekem lett igazam. Mert úgy másfél évvel később, a vitánk tárgya egy harmincemeletes épület volt.

Harmadik. Párizs #8

Elnézést a pár napos késésért, az utóbbi időben elég sűrű lett az életem... Ez az utolsó párizsi fejezet, hát élvezzük még ki ezt a csodálatos várost!




Az eredményhirdetés ezúttal, ha lehet, még kevésbé tetszett, mint az előző. Iszonyatos szervezők dolgoztak itt! Már nem sorszámokkal jelöltek minket, hanem végre a nevünkön szólítottak, de túlbonyolítani ez alkalommal is sikerült a dolgot. Először ugyanis behívtak minden lányt abba a terembe, ahol a jeleneteket kellett még délelőtt elpróbálnunk, s ismét szembe kellett néznünk az asztal mögött helyet foglaló zsűrivel. Még René is visszaült a legszélső székre, bár unott arca arról árulkodott, nem önszántából tette.

A bizottság egyenként kihívott bennünket, s gátlástalanul tárgyalták ki, vajon alkalmasak lennénk-e a nagy feladatra. Mintha rabszolgavásáron lettünk volna! Zavartalanul tették ránk a megjegyzéseket, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy ott állunk és halljuk, mint szólnak le bennünket. Az volt az érzésem, erre csak azért volt szükség, hogy arcokat tudjanak kötni a jegyzeteikben felbukkanó nevekhez, mert már rég elfelejtették kit is imádtak, vagy utáltak éppen néhány órával korábban.

- Della Hudson – hallottam a nevem Natalie szájából, aki a listáját szorongatva álldogált az asztal mellett. A névsorolvasáson kívül nem igazán volt más szerepe.

Közelebb léptem a zsűrihez, s közben nem is próbáltam palástolni a közönyömet. Egyik lábamról a másikra állva, összefont karokkal vártam, hogy végezzenek a mustrával. Az érdektelen kívülállót valószínűleg remekül sikerült hoznom, legalábbis René jót mulatott rajtam.

- Semmi extra – fintorgott az egyik ellenszenves öltönyös pasi, amint leplezetlenül végigmért, tetőtől-talpig. Ezt a pillantást egyes országokban büntetnék. – Ez a barna haj a barna szemekkel túl átlagos.

Mit mondtak, kit is keresnek, kérem? Európa következő topmodelljét?

- Pedig remek alapanyag – vetette ellen Giancarlo, aki ekkor lépett be a terembe, és lazán mögém sétált. – Ez a haj, Herr Schulz, nem barna, hanem karamellszínű – javította ki az ürgét, és közben az ujja köré csavarta az egyik tincsemet. Érett egy pofon. Mégiscsak idegen volt! – Egy jó fodrász remek fazont tudna adni neki, akkor nem lógna ilyen esetlenül – elfintorodtam, kösz a bókot! – És szép, nagy őzikeszemei vannak, csodás, bársonyos, csokoládébarna árnyalattal – hajolt közelebb. Na, ez már mindjárt jobban hangzik! – Hibátlan porcelánbőr, magas, de nem túlságosan, karcsú alkat, amelyen persze biztosan javítani még kellene, de nem reménytelen, ugye, Carlos? – fordult hirtelen egy huszonéves, mediterrán típusú srác felé, aki amilyen alacsony volt, olyan sok izommal büszkélkedhetett. Még Giancarlóval érkezett, láttam a szemem sarkából, de eddig nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Most mind a harminckét fogát kivillantva mosolygott és hevesen bólogatott. – És rendkívül fotogén, ami ugyancsak alapkövetelmény – fejezte be Giancarlo, és a hosszú asztalhoz lépett, amelyen halomban álltak a fényképek a lányokról. Kitúrta azt, amelyiken René előtt ültem az asztalon, és az öltönyösök orra elé nyomta, mintegy bizonyítékképpen.

A zsűri tagjai egymásnak adogatták tovább a képeimet, mintha csak most látnák őket először. Képzelem, milyen alaposan nézték meg eddig a fotókat!

- Akkor sincsen benne semmi különleges – morogta Herr Schulz. – Csupán egy unalmas és hideg angol lány, akiből hiányzik a lelkesedés, a tűz, a szenvedély.
- Arschloch – sziszegtem.

Mindenki olyan furán nézett, hogy biztos voltam benne, fogalmuk sem volt, mit mondtam. Kivéve persze ezt a Schulzot, aki döbbenten bámult rám. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, én provokatívan, csípőre tett kézzel, ő meg még mindig ámulva. Majd a szája váratlanul mosolyra húzódott, s ez a korábban ridegnek, hivatalosnak megszokott arcon elég hátborzongatóan festett.

- Rendben, a szenvedély hiányát visszavonom – kacsintott, mire én csak egy gúnyos horkantással feleltem. Idióták gyülekezete, mondtam én.

Miután ily módon nyilvánosan és leplezetlenül kitárgyaltak bennünket, közölték, hogy csak holnap reggel hirdetnek eredményt. És ez már tényleg a nagy végeredmény lesz, nincs hát újabb forduló, több feladat. A sztrájk miatt valószínűleg úgysem tudunk sehova sem menni, ők meg nem akarják elsietni a döntést, mégiscsak nagy dolog ez – mondták. Jimmy, aki mindezt közölte velünk, a végén hozzátette, hogy azért reméli, tudunk majd aludni valamennyit az éjjel. Hát, speciel én emiatt nem aggódtam.

Amyvel elmeséltük a lányoknak, miként töltöttük mi az előző estét, s javasoltuk, ismételjük meg. Végtére is holnap hazamegyünk (az esti hírek legalábbis azzal biztattak, hogy pár órán belül véget ér a sztrájk), s ki tudja, látjuk-e egymást viszont. Bár természetesen erősen fogadkoztunk, hogy mindenképpen tartjuk majd a kapcsolatot, hiszen mégiscsak egy városban élünk, nem lesz majd az olyan nehéz, azért ezt a nem mindennapi kalandot feltétlenül méltó módon akartuk befejezni. Így nem sokkal később ismét az Eiffel-toronnyal szembeni bárban kötöttünk ki, s méregdrága pezsgőt kortyolva élveztük ki ittlétünk utolsó óráit.

- Az jutott eszembe, milyen vicces, hogy amikor pár napja a metrón ücsörögve megpillantottam a válogatás hirdetését az újságban, amelyet a mellettem álló fickó olvasott, meg sem fordult a fejemben, hogy itt fogok végül kikötni – nevetett Rosie. – Képzelhetitek, hogy néztek a körülöttem állók, amikor egy nénitől kértem egy tollat és a tenyeremre felírtam a címet, miközben könyörögtem a pasinak, hogy pár pillanatig tartsa még úgy az újságot, hogy el tudjam olvasni.
- Az én történetem sem kevésbé különleges – somolygott Stacy. – Sosem veszek napilapot, ám aznap, amikor elsétáltam egy újságosstand mellett, olyan furcsa érzés fogott el, egyszerűen muszáj volt megvennem azt a lapot, amelyben a hirdetés megjelent!
- Ehhez képest az én sztorimban semmi vicces vagy titokzatos nincs – kacsintottam Amyre. A lányok velem együtt nevettek.
- Hát, ha tied lesz a szerep, százalékot kérek majd a fizetésedből – bökött oldalba barátnőm.
- Azért az érdekes, hogy bár elvileg nem érdekel a sorozat, mégis mindent megteszel azért, hogy megkapd a munkát – mondta elgondolkodva Stacy. Értetlenül néztem rá, mire folytatta. – Hazel és Barton meg vannak veszve érted, de már Giancarlo és René is csatlakozott a Della Hudson rajongói klubhoz.

Csodás! Stacy féltékeny rám. Pedig amennyire az elmúlt napokban megismert, igazán tudhatná, hogy nincs miért tartania tőlem. Legfeljebb a tehetségtelenségemmel tűnök ki a többiek közül.
- Én sosem kértem a támogatásukat – jegyeztem meg hűvösen.
- Tudom – vonta meg a vállát szomorúan Stacy. – De akkor is így van.
- Nem veszélyeztetem az esélyeidet, ne aggódj – tettem a kezem a karjára. – Veled ellentétben nekem semmi érzékem ehhez a szakmához. Szerintem Hazelék csak poénból juttattak tovább. Vagy hogy növeljék a kínálatot.
- Mégis nyomultál Renére a bárpultnál!
- De nem azért, hogy benyaljam magam! – ellenkeztem.
- Ugyan mi másért iszogattál inkább vele, semmint hogy csatlakozz hozzánk? – vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve Stacy.
- Hát, mert... – hebegtem. Nem szándékoztam bevallani nekik, hogy René kifejezetten érdekel. Megkedveltem, és szeretném jobban megismerni. Határozottan bejött a pasi, na.

Ám legnagyobb meglepetésemre miközben kétségbeesetten keresgéltem a megfelelő szavakat, Stacy egyszer csak elnevette magát.

- Csak nem? – kiáltotta, de saját kacagása beléfojtotta minden további mondanivalóját.

Tehetetlenül néztem körbe. Már Rosie is viháncolni kezdett, ám megkönnyebbülésemre legalább Amy arcán a saját értetlenségemet láttam visszatükröződni.

- Rosie, Stacy, valaki...? – kérdezgettem őket reménytelenül.

Előbbinek sikerült hamarabb lecsillapodnia, s végre megkaptam a választ, amelyet nem szívesen hallottam.

- Della, sajnálom, de René... nos, foglalt. Menyasszonya van. Már úgy öt-hat éve jár egy Virginie nevezetű lánnyal.
- Ó – csak ennyit tudtam kinyögni, s csalódottan dőltem hátra a székemben.
- Én is sajnálom, Della – szorította meg a kezemet Stacy, akinek időközben sikerült szintén lenyugodnia. – És azt is, hogy megvádoltalak.

Hát, semmi baj. Legalább egyáltalán nincs miért sajnálni, hogy holnap megyek vissza Londonba. Ez az egész csak feleslegesen megbonyolította volna a dolgokat, jobb ez így, nem?

Mindenki várakozva nézett rám, és olyan gyászos képet vágtak, hogy muszáj volt mosolyognom.

- Mi ez a komolyság, lányok? – kiáltottam, s a pezsgőm után nyúltam. – Elvégre ma van az utolsó esténk Párizsban, ha nem tévedek! Ünnepeljünk hát!

Harmadik. Párizs #7

Itt is a folytatás! Ezúttal nem fűzök hozzá semmit, talán csak annyit, hogy szép, hosszú fejezet lett, nem? ;)




Hazel elkísért bennünket az étteremig, ahol a főpincérnek elmagyarázta, kik vagyunk, és értésére adta, hogy ugráljanak csak körbe minket. Hihetetlenül kedves egy nő, ezt sokadszorra állapítottam meg magamban. Nem is értettem, mit keres egy olyan állítólag meglehetősen könyörtelen és számító világban, mint a filmezés, mindenesetre örültem, hogy vele hozott össze a sors, ha már így alakult. Tudtam, hogy benne megbízhatok, és úgy sejtettem, ha választania kellene a produkció sikere és az én érdekem között, az én oldalamra állna. Igen, mondtam már, hogy nem vagyok olyan jó emberismerő, de Hazel esetében mégsem tartottam attól soha, hogy talán csalódnom kell majd a megérzéseimben. S valóban nem is kellett.

Az étteremben nem voltak túl sokan, s amint az órámra pillantottam, meg is értettem ennek okát: még csak fél hat volt, ám köszönhetően nem túl bőséges ebédünknek, senki sem panaszkodott kis csapatunkból a korai időpontra. A főpincér kérésünkre egy eldugott asztalhoz vezetett minket a sarokba, ahonnan pompás kilátás nyílt a kertre. Éppen belemerültünk az elég fellengzősen megfogalmazott étlap tanulmányozásába, amikor egyszer csak vidám kiáltozás ütötte meg a fülünket: Stacy tartott az asztalunk felé.

- Hello, csajok! – dobta le magát mellém, majd egyenesen felém fordult. – Hallom, te is továbbjutottál, gratulálok!

Azzal, mielőtt esélyem lett volna megköszönni, a nyakamba vetette magát és olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt. Egy röpke pillanat erejéig arra gondoltam, talán így akar megszabadulni egy vetélytársától. Mióta továbbjutott, valóságos energiabomba lett. Az előtt sem panaszkodhatott, de most le sem lehetett volna lőni.

- Ugye azért maradtok ti is még egy kicsit? – engedett el hirtelen, és az asztal túloldalán ülő lányokhoz fordult.
- Mivel esélyünk sincs hazajutni, legfeljebb, ha vonattal megyünk – felelte Rosie, s látszott rajta, nem viseli meg különösebben a hazaút bizonytalansága. – De az előbb Hazel azt mondta, hogy természetesen ma éjjelre állják a szállásunkat, hiszen nem a mi hibánk, hogy itt ragadtunk. Aztán majd meglátjuk – vonta meg a vállát.
- Tényleg, a sztrájk! – csaptam a homlokomra. – Fel kell hívnom anyámat, mielőtt aggódni kezd.

Ugyan biztos voltam benne, hogy anyám már rég aggódni kezdett, de jobb későn cselekedni, mint soha, nemdebár? Nagy nehezen előhalásztam a mobilomat a táskám mélyéről és felálltam, miközben már egy csendesebb zugot kerestem a szememmel, amely alkalmas lehetett a beszélgetés megejtésére. Egyetlen alapfeltétel volt csupán: elég távol legyen minden emberi lénytől arra az esetre, ha apám venné fel a kagylót. Nem, sosem kiabált velem, mégsem kértem a nagy nyilvánosságból ehhez a jelenethez.

- De még nem is rendeltünk! – ellenkezett Amy.
- És még nem mesélted el, milyen volt a fotózásod Giancarlóval és Renével – tette hozzá Stacy. – Olyan édes René akcentusa, nem? – olvadozott.
- Rendelj egy salátát nekem, Amy, kérlek – hadartam. – És tömören, Stacy, a fotózás nekem olyan... hogy is mondjam, kiábrándító volt – igen, ez volt rá talán a legjobb szó. Legalábbis a Renével folytatott beszélgetésemre mindenképpen.

Nem vártam meg a reakciójukat, hanem gyorsan elviharzottam a bárpult mellett kiszúrt sötétebb sarok felé. Innen nyíltak a mellékhelyiségek, ám mivel az étteremben amúgy is alig volt vendég, erre sem sokan jártak.

Tárcsáztam és kezdtem megkönnyebbülni, amikor a harmadik csengésre sem vette fel senki a telefont, s így a kínos, nagy valószínúséggel újabb hazudozásba torkolló beszélgetés elmaradhat, vagy legalábbis elnapolásra kerülhet. De persze csalódnom kellett. Nagyon nem volt az az én napom.

- Halló – szólt bele a bátyám a telefonba. A fenébe is, miért ő vette fel? Hol van az anyám? Igaz, legalább nem apámmal kellett beszélnem, vagyis Ralph még mindig a kisebbik rossznak tűnt.
- Szia, Ralph, én vagyok az, Della. Anya nincs ott a közelben? – tettem egy utolsó kísérletet, ám magam sem fűztem túl sok reményt hozzá.
- Hétfő van, hugi – felelte a bátyám egyszerűen, miközben hallottam, hogy csámcsogni kezd. Ő alighanem már megkezdte a vacsoráját.

Hétfő, hát persze! Anyám a szokásos kártyapartin volt a barátnőivel. A francba! Valószínűleg tényleg nem aggodalmaskodott különösebben miattam, hiszen épp el volt foglalva, és fogalma sem lehetett arról, hogy nekem bár haza kellett volna már érnem, még nem tettem. Megfordultam, behunytam a szemem és a fejemet teátrálisan a falba vertem. Feleslegesen stresszeltem hát, hogy mi lehet otthon! Mintha nem lett volna épp elég bajom így is.

Arra riadtam fel, hogy valaki a vállamra tette a kezét, majd bizalmasan a fülembe súgta:
- Minden rendben?

René volt az. Az ő tekintete aztán tényleg aggodó volt. Elképzeltem, mit is láthatott. Hogy a szédült csirke a fotózásról, aki csak hisztizni meg képtelen meséket tud gyártani, egy sötét szegletben épp a fejével készül szétverni az étterem falát. Csodálom, hogy nem hívta rögtön az elmegyógyintézetet, ugyan jöjjenek gyorsan, és feltétlenül hozzanak magukkal kényszerzubbonyt!

- Igen, persze – sóhajtottam. – Kösz.
- Mit köszönsz? – kérdezte teli szájjal a vonal túlsó végén Ralph.
- Neked semmit, te idióta – morogtam. A még mindig mellettem álló René erre elvigyorodott. – Bocsi, ezt muszáj befejeznem – suttogtam neki.
- Rendben – bólintott és elindult, de szinte rögtön vissza is fordult. – Rendeljek neked egy italt addig?

Egyből felcsillant a szemem és hevesen bólogattam. Egy ital! Ha valami igazán jól jönne ma ebben a felfordulásban, az kétségtelenül némi alkohol lenne. René elnevette magát látványos lelkesedésemen és a bárpulthoz sétált.

- Hol a fenében vagy, Della? – szólalt meg Ralph. – Ha jó tudom, neked most még a suliban kellene lenned Natashával. Ehelyett valami fickóval iszogatsz?!

Na, az ő hangja cseppet sem tűnt aggódónak. Inkább csodálkozónak, s egyúttal mérgesnek. Még az evést is felfüggesztette. Kezdtem azt hinni, hogy ennyi erővel apámmal is beszélhettem volna.

- Nyugi, Ralph. Anya nem mondott semmit?

Megijedtem, hogy ha anyám fittyet hányva az ígéretére, rám hagyta a magyarázkodást, akkor ugyancsak benne vagyok a slamasztikában. És minimum két évig nem merek majd hazamenni. De nem, nem lehetett ez a helyzet, hiszen mióta eljöttem, senki sem hívott a családból, ergo valami magyarázatot kaptak anyámtól az eltűnésemre.

- Ja, tényleg, hogy Párizsban vagy, vagy mi – mondta Ralph ismét teli szájjal. – Valami hülye cikket segítesz megírni a barátnődnek.
- Pontosan – mosolyogtam megkönnyebbülten. – És azért hívlak, mert sztrájk van a reptéren, és törölték a járatunkat. Igazából minden járatot töröltek, szóval nem tudjuk, mikor fogunk elszabadulni innen.
- Aha, hallottam valamit a hírekben – jött a válasz két falat kaja között. – És a nagy várakozás közepette valami idegen pasival iszogatsz a bárban?

Gondolkoztam valami hihető mesén, de ezúttal mintha cserbenhagyott volna a fantáziám. Talán túl fáradt voltam. Vagy addigra már bőven túlléptem az aznapi hazugság-keretemet.

- Miért, talán baj? – sóhajtottam erőtlenül.
- Tulajdonképpen nem – felelte Ralph némi habozás után. – Sőt, örülök, hogy végre van valami kapcsolatod az ellenkező nemmel. Mindig csak tanulsz...

Elmosolyodtam. Íme, az én szerető, gondoskodó, törődő, figyelmes bátyám! Bizony, ilyen is tud lenni, ha akar. Szerencsére minél idősebbek lettünk, annál gyakrabban akarta. A korral a kapcsolatunk egyre pozitívabb lett.

- Ralph, te is ezt a sulit végezted, pontosan tudod, mennyi munkával jár.
- Igen, de azért közben nekem mindig jutott időm csajozásra is – válaszolta, s láttam magam előtt, ahogy a szendvicsétől kikerekedett arccal vigyorog. – Na, de nem tartalak fel, még elunja a várakozást a lovagod. Aztán majd mesélj! És valamikor azért gyere haza!
- Amint tudok, megyek – nevettem. – Szia!
- És Della – szólt még utánam Ralph, mielőtt letettem volna, - vigyázz magadra, jó?
- Mint mindig – feleltem. Úgy éreztem, muszáj viszonoznom valamilyen gesztussal a kedvességét. – Ralph, üdvözlöm Natashát is, rendben?

Ahogyan arra számítottam, a bátyám szava elállt a döbbenettől.

- Oké – nyögte. – Szia!
- Szia.

Miután telefonomat ismét a táskám mélyére süllyesztettem, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna az asztalunk felé, tekintetem Renét kezdte keresni. S hamarosan meg is találtam: ott ült a bárpult mellett, előtte két martini. Nem rossz választás.

Amint a pulthoz értem és kényelmesen elhelyezkedtem a bárszéken, René máris tolta elém az italomat. Széles mosollyal köszöntem meg.

- Ezek szerint tényleg minden rendben? – kérdezte gyanakodva.
- Persze – bólintottam. – Csak muszáj volt hazaszólnom, hogy nem tudok időben menni a sztrájk miatt.
- És még véletlenül sem azért, mert továbbjutottál a válogatáson.

Megráztam a fejem.

- Mondd, mégis mikor akarsz szólni a családodnak?
- Hát, nagy valószínűséggel nem én fogom megkapni a végén a szerepet, úgyhogy felesleges bármiről is beszámolnom nekik. Ha meg valamilyen csoda folytán mégis, akkor majd meglátnak a tévében és rájönnek – vontam meg a vállam.
- Reménytelen vagy! – nevetett René.

Egy darabig szótlanul kortyoltuk az italunkat, majd, bár nem éreztem kínosnak a csendet, mégis megszólaltam.

- Neked nem kéne részt venned abban a nagy tanácskozásban, amely dönt az életünkről? – gúnyolódtam.
- Én kábé két másodperc alatt kifejtettem a véleményemet, azaz elmondtam, én kit választanék és kész. A további vitához nincs kedvem. Hidd el, ha nem szólna itt ez a zene, ide hallanánk a kiabálást, ahogy mindenki a saját üdvöskéjét próbálja beprotezsálni.

Bólintottam. Ezek szerint mindenkinek megvan a maga kis rajongótábora, ahogyan Hazel szerint nekem is. Mondtam én, hogy függetlenül attól, ő mit állít, korántsem olyan biztos a helyzetem. Ekkor haladt el mellettünk egy pincér négy, gyönyörűen felcicomázott salátával. Önkéntelenül is követtem tekintetemmel az útját, kíváncsi voltam, kik lesznek a szerencsések, akiknek ez a pompás vacsora jut. Még a gyomrom is megkordult a látványtól.

Igen, tudom, előbb is leeshetett volna. Hát persze, hogy a mi asztalunkhoz tartott a lakoma! Hirtelen elszégyelltem magam. Én itt beszélgetek Renével, s a kedvéért gondolkodás nélkül dobtam a lányokat, köztük a legjobb barátnőmet. Micsoda egy bunkó vagyok! Ráadásul elkaptam Stacy pillantását, aki csalódottan nézett felénk. Biztosan azt hiszi, épp benyalom magam a sorozatba, pedig mindvégig azt szajkóztam, nem is érdekel az egész. Valószínűleg törtető, álnok kígyónak gondol, legalábbis a látszat annak mutat.

- Nem vagy éhes? – fordultam vissza hirtelen René felé.
- Igazság szerint de, egy kicsit – gondolkodott el.
- Nincs kedved csatlakozni hozzánk? – huppantam le a magas székről, kezemben az italommal.

Ő kérdőn nézett rám, mire én válaszként az asztalunk felé intettem és már el is indultam. Nemrég óta ismertem, de úgy éreztem, határozottan meg tudtam volna kedvelni, s szívesen beszélgettem volna vele tovább, hogy jobban megismerhessem. De a lányokat sem akartam cserbenhagyni, s ha választani kellett volna a bárpult és az asztalunk között, mindenképpen az utóbbi mellett foglaltam volna helyet. Ám reméltem, ha elfogadja az invitálásomat, nem kell lemondanom egyikről sem.

René szerencsére megkönnyítette a dolgomat: habozás nélkül követett az asztalhoz, ahol a lányok kíváncsi tekintettel vártak. Amy és Rosie barátságosan mosolyogtak, Stacy gyanakodva méregetett mindkettőnket.

- Lányok, ő itt René, René, íme, Amy és Rosie, Stacyvel pedig már találkoztál.
- Üdv mindenkinek – biccentett René, és végre leültünk.

A következő fél óra nagyjából így festett: Amy gátlástalanul faggatta Renét a munkájáról, Stacy igyekezett minél közelebb férkőzni hozzá, s sűrűn rebegtette szempilláit felé, én meg jól elbeszélgettem Rosie-val a salátáink felett, az asztal túlsó felén. Rájöttem, hogy bár valóban szétszórt és kissé habókos, amilyennek elsőre megismertem, ám aranyszíve van. Csaknem mindent elmeséltünk magunkról, s vele megosztottam, amit még Amynek sem mondtam el: a kétségeimet a jövőmet illetően. Hogy tényleg kezd megingani az elszántságom, hogy lassan elbizonytalanodok, merre is haladjon tovább az életem. És ez szörnyen megrémít.

- Nem értem, hol itt a gond, Della? – mosolygott Rosie rendíthetetlenül. – Egyszerűen hagyd sodorni magad az árral. Élvezd ezt a néhány, párizsi napot, aztán majd meglátod. Akárhogy is alakul, ráérsz még gondolkodni a jövődön. Inkább éld át a pillanatot, örülj annak, hogy most itt vagy, érdekes emberekkel találkozhatsz és egy új, izgalmas világba pillanthatsz bele. És valahol, útközben majd a válaszokat is megtalálod, amelyeket keresel, ebben biztos vagyok. Ne kutasd őket olyan görcsösen!

Szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy ha nem jött volna ez a meghallgatás, az előítéleteim miatt sosem ismertem volna meg Rosie-t, mert a munkája, az ábrándjai miatt egyszerűen nem adtam volna esélyt neki. Javíthatatlan álmodozónak tituláltam rögtön, amikor először megláttam, s ezen út nélkül sosem jutottam volna ennél közelebb hozzá. Bár még nem tudtam, Párizs után merre visz minket az élet, van-e esélye kibontakozóban lévő barátságunknak az életben maradásra, mégis éreztem, ha másért nem is, érte már biztosan megérte vállalkozni erre a kalandra.